A népművészetről

Teljes szövegű keresés

A népművészetről

Kalotaszegi boglyák.
A művészetek eredetének rejtelmeit máig se oldatták meg, bár a tudomány sokat foglalkozik feszegetésükkel. Több okoskodás áll előtérben. Igen érdekes a Darwiné. Ő a szépérzést s e réven a művészetek fogamzását nemi alapon magyarázza: a nőstény hajlandóságáért küzdvén, az állatvilágban is rendesen a legszebb, a legformásabb, a fürgébb és ügyesebb hím a győztes. Ebből az alapfelfogásból indult ki Grant Allen is, az ember esztétikai érzésnek fejlődéséről írott munkájában, – szerinte is, a nemek vonzalmán és viszonyán alapul az eredendő, az ősi szépérzés. Ez az elmélet azonban sokszorosan adósunk marad a művészetek keletkezésének megmagyarázásával; nem tudja, például, okát adni annak sem, hogy mi az összefüggés a nemi-kiválás és ama nem vitatható tény között, hogy a magánosan élő ősember is rajzolgat már, amikor alakokat karcol kőbe, fába, a rénszarvas agancsának lapjára. Hogy a magánosan élő ősember is ismerte a szerelmet?… Iromba állatalakjaival aligha gondolhatott szerelmi hódításra.
A német Lazarus a pihenési és a szórakozási elemet minősíti alapvetőnek a művészetek keletkezésében. Ugyanezt az elméletet szőtték tovább, változatosan tarkítva, Spencer is, meg Groos is, – de azt az esetet, például, hogy eme úgynevezett játékot, a művészetet, nem egyszer végkimerülésig űzi a pihenésében szórakozó ember, nemcsak hogy a játékelmélet meg nem magyarázza, de még Spencer «erőfölöslege» sem. Schiller föltevése szerint is, a gyermek játékából fejlődött az ember művészkedése; Conrad Lange az illúzió szükségletéből, Ribot a képzelet alkotnivágyó ős erejéből, Taine a környezetsugallta utánzási szükségletből magyarázza a fejlődést.
A legújabb elmélet – amelyet talán biológiai, vagy hasznossági elméletnek nevezhetnénk – a színérzéket és formaérzéket, legelemibb ténykedésében, valamely ősrégi hasznosság folytán legteljesebben kifejlett idegpálya üzemének tekinti, mely eredeti hasznosságát a fejlődés folyamán elveszítvén, egyre szélesebbkörű és mind újabb örömökkel társult s ezek az örömérzetek már esztétikai gyönyörűségek voltak. Ennek az elméletnek meg van legalább is az az érdeme, hogy megmagyarázza azt az örömet, amelyet bizonyos geometriai formák és a részarányosság keltenek az emberben; merthogy ezek csakugyan «szépséghatások», az nyilvánvaló, hiszen diszítéseiben ezeket az elemi motivumokat a legkezdetlegesebb nép is alkalmazza.
A népművészet tanulmányozása közben, mind elfogadhatóbbnak találjuk azt a föltevést, hogy a geometriai diszítésekben nyilvánuló örömérzet bizonyos olyan ősrégi jelek és ábrázolások megszokásában leli magyarázatát, amelyek valaha hasznossági okokból keletkezve és évezredeken át alkalmazva, annyira befészkelték magukat az emberek lelkébe, hogy látásuk, ismerős voltuk örömet szerzett akkor is, amikor hasznossági rendeltetésök már régen megszünt; a kezdetleges házieszközök eredeti formáit s vonaldiszítéseit ma is alkalmazza a nép, a primitiv ízlésű ember égetendő agyagedényeire is rákarcolja, rányomkodja azokat a mintákat, amelyeket fonott kosárba s kasba helyezett agyagedényein évezredeken át megszokott. E kérdéssel behatóan és érdekesen foglalkozik Jászi Oszkár, «Művészet és Erkölcs» című munkájában. Idézzük, nem azért, hogy véle a fejlődési folyamat messzire elvezető útjára térjünk, de mert szükségünk van annak a megállapítására, hogy a kezdetleges ember, tehát a kezdetleges diszítő művészet is, legszívesebben azokat a formákat alkalmazza, amelyek legeredendőbb szükségleteivel vannak összefüggésben s amelyekben, ennélfogva, legősibb örömét is lelte. A falusi ember, az öntudatlanul s ösztönszerűen művészkedő nép elsősorban azokat a díszítési elemeket alkalmazza, amelyek valamelyes vonatkozásban vannak az ő foglalkozásával és az őt körülvevő természettel. E kezdetleges szépérzésbe – amely már nemesebb, mint az, mely csak a táplálkozás és a nemi vonzódás örömeiből fakad – a fejlődés folyamán egyre szövevényesebb elemek vegyülnek: szóhoz jut a fajszeretet, érvényesül a vallás szentsége, a hazafiúi érzéssel együtt nyilvánul meg, s talán ez a legerősebben, a kenyéradó föld szeretete.
A fejlődés folyamán azonban, marad minden nép művészetében mégis valami sajátosan közös vonás, ami bizonyos egységes jelleget ád minden egyes nép művészetének. Ez az egységesség az illető nép nemzeti jellegében gyökeredzik; hogy ez a nemzeti jelleg micsoda és miként kerül a művészetbe, arról már szólottunk, – a kérdés most az: hogy az egységes nemzeti jelleg keretében mint jut önálló és külön jelleghez egy-egy vidék művészete?
Az egyéni alkotó szabadság, a föltaláló, képzelő és teremtő erő, vagy akár a csapongó szeszély, nemcsak hogy egyebünnen nem fakadhat, mint az illető egyén környezetéből és a környezethez fűződő, a környezet költötte eszmetársulásokból, – de ami mindezt irányítván, egyszersmind korlátozza is, az szintén csak a környezet. A falu pedig, – annak az egyszerű művésznek, a népművésznek környezete, – már elszigetelt helyzete folytán is, sokkal maradibb, lassabban haladó, régihez ragaszkodóbb, semhogy az egyéni szabadságot korlátok közé ne fogná, korlátok közé fogván így a közös termelést is. Ez ád olyan önálló és külön jelleget egyes falvak s az egymásra utaltabb vidékek munkájára, de viszont, ez akadályozza meg olyan szerencsésen, hogy egyesek hitbuzgósága, vagy korlátozottsága eredeti jellegétől végképp megfoszthassa a népművészetet. A célszerűségi elem is tetemesen hozzájárult, hogy a népművészeti alkotások, bizonyos kedvezően elszigetelt területeken, eredeti és közös jellegükben mind máig megmaradhattak; a művészileg tökéletlenebb munkát se löki suttba a falu, ha valamelyes hasznát veheti. Megóvja a parasztot a művészi kicsapongásoktól a szokás is, a falu könyörtelen közízlése. Hiszen művészetről, művészkedésről, műalkotásról szó sincs a faluban, mesterségről van szó s az első kérdés, az első föltétel: érti-e mesterségét az atyafi? A többi, ami nékünk művészet, az nékik már csak a ráadás, az a hasznavehető, a jó, a célszerű holminak csak a cifrája. A fő, hogy az iga föl ne törje a bivaly nyakát, azután következik, hogy milyen színes, mennyire hímes az az iga; a fő, hogy a sulyok helyesen marokra álljon a mosóasszony kezében, – hogy milyen díszes, az már a szerelmes legény szíveskedése, a téli időtöltés, amikor a földmíves embernek nincs egyéb okosabb dolga, hát öli az időt, faricskál.

Sárvásár, falu.
A falu egységes jellegű művészetét a közös munkálkodás teremtette s így formálódtak azok a helyi különlegességek, amelyek azután falunkint önállóan, szinte függetlenül fejlődtek tovább. Egy-egy házban, egy-egy udvaron találkozunk egyénibb ízléssel, találunk változásokat, eltéréseket, de összeütközésbe ez sem kerül soha a közös helyi felfogással. A falvak festői voltát nyilván abban leljük, hogy jóformán mindenik falu más- és másmilyen, ha van is rajtuk helyi jelleg; annak a falusi embernek eszeágában sincs, hogy szépíteni akarja a természetet, viszont, szabad fejlődésében sem akadályozza s csak azt irtja, ami valamely gazdasági szempontból akadálylyá válik. Soha paraszt ember, például, fát nem ültet esztétikai célból, – de fáit, szabad, természetes kifejlődésükben nem is zavarja, nem idomítja.
Meg kell értenünk a nép alkotási ösztönének indító erőit, ha művészetét meg akarjuk érteni. Érzéseinek a paraszt, kivált a szűkszavú, a nyugodt természetű, a nemesen zárkózott magyar paraszt nehezen ád kifejezést, nem is igen tud hozzá, de meg, mintha a férfiasság rovására menne, ugyancsak módjával árulja el azt, ami a szivében van. Ez a bájosan naiv esetlenség nyilatkozik meg művészi, soha ne feledjük, öntudatlanul művészi munkájában is. Nincs meghatóbb, mint amikor a szerelmes parasztlegény egy-egy magafaragta hímes sulykon, egy-egy díszes kapatisztítón, egy-egy cifrázott gereblyenyélen vallja kezdetleges művészkedésével a választott hajadonnak, hogy «szeretlek»… És éppen az ilyen szeretettel, az ilyen érzéssel készült holmi a legbecsesebb művészi szempontból is.
Az idők folyamán sokat és nagyot változik a falu s a falu művészete is. A templom, a kastély, a szomszédos város, fejleszt a nép művészetén, de aztán annál többet árt is neki. Vegyük Kalotaszeget. Elszomorító, siralmas az, hogy amint a falvak során közeledünk Jegenyén, Egeresen át Kolozsvár felé, mennyire szürkül s minden részében, házaiban, utcaajtóiban, holmijában, viseletében, mennyire eltucatosodik a szép színes, az a művészi világ. Öli a város, öli a nép művészetét az olcsó, a rikító, a kófic gyáripar; szokásait, erkölcsét, gyönyörűséges viseletét eszi a város; a kolozsvári határban már hatottjait is csak olyan tucatmódra temeti s nyoma sincs a bokrétás, lobogó pántlikás fejfának a temetőben.
A városi művészet ugyan eredetileg a falutól tanul formanyelvet, teknikát, de csakhamar a saját szükségletei, saját ízlése szerint módosítja s vezet a város, – a falu a városba jár tanulni. Szerencse, hogy számos anyagi, hasznossági külső ok mellett, a paraszt már természeténél, életmódjánál fogva is, oly konzervativ hajlandóságú, hogy mégsem veszett ki teljesen a nép művészetéből minden jellegzetes sajátosság. A paraszt nem szivesen válik meg kipróbált holmijától, házi s gazdasági eszközeit nem szivesen cseréli. A város egyre új és újabb formákat vesz át s eszel ki, – a falu hű az egyszer már elfogadotthoz, a megszokotthoz, és legföljebb csak azt módositja, ha ferdítve is. Érdekes példák vannak erre az épületdíszítésben; Brassó vidékéről ágazva, a Székelyföldön, Lövétén, Homoród-Almáson, Karácsonyfalván, Oklándon, Ujfalun, Zsomboron, Mirkvásáron át, a vasúti állomásig, Homoród-Kőhalomig, valóságos parasztbarokk fejlődött ki. Befolyással voltak a politikai és vallási ellentétek; egy-egy szabadabb, önállóbb szellemű faluban feltünik valami erősebb tehetség s elárasztja virágzásával az egész környéket; általában, ahol teljesebb a politikai szabadság, ahol gazdasági függetlenség, vallási béke van s a falu elég távol esik a várostól, ott önérzetes a paraszt, ott megbecsüli, szereti otthonát, földjét és ott bizonyosan találunk önálló, eredeti, ma is virágzó népművészetre. Hogy az eléggé független, olykor dúsgazdag alföldi falvakban miért oly kevés a művészet, – erre a kellő helyen keressük meg a választ.
Végzetesen nagyot változtatott a falvak jellegén és jellemén, tehát művészetükön is, a vasút. A XIX. század közepe óta rohamosan satnyul a nép művészete, veszíti eredetiségét, üdeségét, bájos közvetetlenségét, annyira, hogy ma már jóformán csak a vasúttól messzire eső helyeken lehet szó egészséges népművészetről, de teljesen érintetlenül talán seholsem maradt minálunk. Az összehasonlító, mívelt ízlés híjján, de meg a kinálkozó olcsóbbság révén is, a paraszt nem a szépet, nem a jobbat, tehát nem a drágábbat választja a városi holmiból, hanem az olcsóbbat, a cifrát, a feltünőt, a mutatósat, tehát a mindenféleképp hitványabbat. Az is baj volt, hogy a mult században akkor, amikor a falu annyira közelebb jutott a városhoz, a városi iparművészet is satnya, cifra s hazug külsőség volt, kopott hagyomány, minden eredetiség nélkül. A városi módihajhászat, az idegen portéka után való mohó kapkodás, a parvenű ízlés állhatatlansága mételyezte meg a falu tiszta levegőjét is, – az igazi paraszt, művészetével együtt, szinte elpusztult tőle.

Sárvásári utcaajtó.
Ami aránylag épen maradt, vagy megmaradt belőle: a népművészet fejlődése különböző vidékek szerint különböző. Vannak vidékek, ahol a falvakban ugyanazt a stilusfejlődést találjuk, mint az illető vidék városaiban; viszont, vannak olyan vidékek, ahol máinapig is egészen kezdetleges, valósággal ősrégi az építkezés, régi minden szerszám, minden holmi, sőt találunk minden ismert stilustól különböző, eredeti formákat. Az egyéni találékonyság az újabb és újabb tapasztalatokkal karöltve, hol gyorsabban, hol lassabban, de változtattak a népművészet jellegén mindenütt. Bizonyos azonban, – s ez általános törvény a népművészetben – hogy a falu művészete mérhetetlenül konzervativebb a városénál. Jellemző erre az a századosan lassú, az a tempós átalakulás, amelynek folytán a hajdan egyetlen helyiségű parasztház több helyiségűvé gyarapszik, – vannak viszont diszítési elemek, amelyek, mint a burján, olyan pazarul lepnek el egyes vidékeket. A renaissanceot, például, nálunk egyes helyeken megkedvelték s helyesen is alkalmazták, másutt viszont a felismerhetetlenségig eltorzították; jellemző azonban a nép teremtő kedvének egészséges voltára, hogy a parasztművészet renaissanceában mindenütt valami sajátságos vidámság nyilatkozik meg, ahol szineket alkalmaz, ott valósággal tobzódik a meleg szinekben s formáinak ötletes, merész, friss fordulataival túltesz a hamar sablonosodó polgári renaissanceon. De hiszen a tiszta, naivul romlatlan néplélek, lehetetlen is, hogy menten ki ne érezte volna a renaissanceból éppen a derűs karaktert; tudjuk, különben, hogy Európa összes államai között, elsőnek mi fogadtuk magunkévá az olasz renaissance-művészetet s az, a kastélyokból, diadalmasan vonult le a magyar nép művészetébe, a pogány és keresztény, az ősrégi és középkori elemek békésen keveredett, egymással pittoreszken megférő társaságába. Ha nem csalódunk, éppen a renaissance elemek jelentkezésével egyidejűleg kezdődik a paraszt-otthon átalakulása, akkor lesz világosabb, kényelmesebb az otthon, akkor kezdenek a külső díszítéssel is többet törődni; cifrábbra faragják a gerendákat, csipkézik, formásítják a zsindelyt, szépítik a ház homlokát, a kezdetlegesen pontozott, és mereven vonalozott rajzok tökéletesebb ornamentummá képződnek; a nyers és merev régi szinek között halovány és tört szinek jelentkeznek; diszítenek bévül a házban is, festik a falat, rajzosabb lesz a bútor, formásabb a házieszköz, szabad tere nyilik a paraszt ösztönszerű díszítő kedvének. A változatosságot tetézi a művészkedési kedvvel együtt járó versengési hajlam, mely a közvetetlen szomszédságban élő, a maga szűk kis világára utalt parasztban természetszerűleg még erősebben jelentkezik, mint a városi emberben; egy-egy vidék népművészetét tanulmányozva, azt hihetnők, hogy egyes családok, szomszédos telkek, sőt egyes testvérfalvak szinte vetekednek a művészi feladatok legbonyolultabb, legkülönfélébb megoldásában, garmadával eszelik ki a diszítőelemek új meg új csoportosítását, kifogyhatatlanok a formaújításban s a színpazarlásban, a virtuskodásban, néha egészen a lehetetlen túlzásokig. Ezért, de még amiatt is, mert a parasztművészet minden látható következetesség és megokolható sorrend nélkül változtatta formanyelvét, meglehetősen bajos a régibb emlékek korát megállapítani; a tizennyolcadik s tizenkilencedik század még, néhol, oly tisztán alkalmazza a román és gót elemeket, hogy az illető korra esküdnék az ember. Különben, épp ebben is meglátszik az a különbség, amely a nép érzés- és gondolatvilágát annyira megkülönbözteti a városiak érzés- és gondolatvilágától. A városban gyorsan múlik, hamar hal a szokás, a hazai hagyomány – s a divat pedig nem kiméli a nemzeti érzést sem; város és város között csekély a különbség a falvak között lévő roppant ellentétekhez képest, s mindez megérzik a városi művészeten és meg a falu művészkedésén. A városban, úgyszólván, az ellentétek összeolvadása jellemzi az iparművészetet, a falu művészetében az ellentétek fentartására fejtenek ki szívós erőmegfeszítést.
De meg a faluban nincs is akkora hatalma a korszellemnek. Szinte észrevétlenül suhan el fölöttük az idő, legkülönfélébb áramlataival, – viszont, annál erősebben kötik őket a faji s a hazai sajátságok. Megesik, hogy két falu közvetetlenül egymás mellett, mint például Daróc és Bogártelke, két egészen külön világ, erkölcsben, szokásban, művészetében – és viszont, egymástól távol eső falvakban meglepően sok hasonlatosságra bukkanunk, ugyancsak Kalotaszegben. Falun, a művészi kedv, a szépérzék kielégítésében nincs akkora szerepe az anyagi helyzetnek, mint a városban, sőt inkább azt tapasztaljuk, hogy a szegény ember több gondot fordít háza és holmija diszítésére, mint a gazdagabb. Talán mert inkább megbecsüli, inkább dédelgeti azt, ami az övé. Egy-egy vidéknek, mondhatnók, meg van a maga művészi stilusa s mégis akadunk, közben-közben, olyan helységekre, ahol vagy semmi művészet nincsen, vagy pedig merőben eltérő; vannak vidékek, ahol csupa zagyvalék, valóságos zsibvásár a ház és a berendezés; egyes helyeken a legtürelmetlenebb kegyelettel őrzik a régit, holott a szomszédban a legmodernebb kófic holmit szerették meg.

Nyárszó faluból.
Az építkezést, mondanunk is fölösleges, erősen irányítják s módosítják a topografiai viszonyok, a hegyes, dombos vagy lapályos talaj völgy, mocsár, folyam, patak mind változtat nemcsak az elhelyezkedésen, de természetesen a stiluson is. Ház s udvar kényelmesen terjeszkedik szét az Alföldön; a szűk völgyben be kell érni kicsinyke telekkel s egy-egy kalotaszegi «trunkus telek» (például Nyárszon) telistele épül, mert szépapa, nagyapa, fiú, unoka, négy nemzedék akar megférni rajta, lehetőleg valamennyi külön, a saját födele alatt: aztán mily furfanggal kucorog a ház a sziklás hegyoldalban! Alkalmazkodni kell az éghajlati viszonyokhoz. Nedves vidéken, például Lövétén, szint’ az egész utcasor lábasház; ahol erős szelek garázdálkodnak, ott alacsonyabbra kell építeni a házat; hegyoldalban a gördülő kövek, az olvadás árja ellen kell védekezni s aszerint húzzák a tetőt; a havas Erdélyben magas süvegtető kell, hogy könnyebben csúszszék le róla a hó; a zord klima ellen vastag fal, kis ablak, viszont nyitott, szellős az építkezés, ahol szelid s enyhébb az éghajlat.
A falu foglalkozását is a vidék jellege irányítja s eszerint alakult a nép művészete. Más képe van a szántóvető emberek falvának, más, ahol inkább állattenyésztéssel, erdőmíveléssel foglalkoznak; más a halászfalu, más a bányatelep képe s karaktere. A fás vidéken a fát dolgozzák föl, ahol inkább nád terem, ott a fonott holmival művészkednek. Az építőanyag is, természetesen, a vidék minősége szerint fa, kő, agyag, sár s az illető anyag más-más megművelést, más-más művészi kitalálást követel.
A paraszt nagy gyakorlati érzéke is meglátszik művészetén. Az élet sok apró-cseprő nyomorúsága tanítja hasznos ügyeskedésre, nem is igen akad művészetében olyasmi, aminek gyakorlati hasznos volta hiányoznék. Innen van sokszor a népi dolgokon az a példás nagy harmónia a szerkezet és az ornamentális kiképzés között. Hajlékot építvén, gondja van családjára, jószágaira, termésére s miután minden hasznossági célnak eleget tett, akkor s eszerint diszít csak; a kontytető dísze elsősorban füstlyuk, csak azután tetődísz, – az útszélre állított Krisztuskép elsősorban a vallási szükséglet kielégítése s csak ezután kedvtelése a művészi ösztönnek, illetve együtt a kettő: a hasznosságra és a szépségre törekvés. A paraszt erősen konzervativ természetét is ezzel a gyakorlati hajlandósággal magyaráznók; gyakorlati tapasztalatai alapján ragaszkodik a kipróbált, alkalmasnak bizonyult holmihoz, – tévedéseit, ízléstelenségét is ez okozza, amikor a városi holmin a saját gyakorlati szüksége szerint olykor ferdít, ormótlanul változtat. De viszont, van eset rá, hogy a városi tucatholmit úgy átformálja a saját ízlése szerint, hogy csupa gyönyörűség, – mint például a városi köntöst a kalotaszegi fehérnép, egy-egy butordarabot, például a faliórát, a kalotaszegi festő-ember.
A gyakorlatiasság, a hasznosság ily arányú érvényesülése mellett, mi hát a népművészet bája? Szépsége, igazán művészies volta és becse miben rejlik?
Abban, hogy a nép művészete hű kifejeződése a nép legbensőbb érzésének, igaz tükröződése jellemének, kedvének, egész életfelfogásának s amig érintetlen, addig föltétlenül uralkodik minden egyes alkotásán a nemzeti jelleg és megőriz e jellegből igen sokat a legkülönfélébb hatások ellenében is. De mennyi báj rejlik naiv őszinteségében, közvetetlenségében, keresetlenségében, abban, hogy nincs semmi mesterkélt sem a kitalálásban, sem a szerkezetben, sem a kivitelben; abban, hogy az az ösztönszerűleg, öntudatlanul művészkedő paraszt önmagához hű, egyénien eredeti tud lenni még akkor is, amikor már utánoz és bámulatos egyszerűséggel, szinte játszva, mert természetesen oldja meg a nehéz, a bonyolult föladatokat is. E mesterkéletlenség mellett csudálatos egyes magyar vidék népében a dús formaérzék s a szín tobzódó, kielégíthetetlen szeretete, – és mindez a romlatlan, teljes egészség jegyében. Nem riad vissza a rikítóan szines, nem a túldiszített holmitól; ezt megokolja az az erős nagy világítás, ami szines holmijára, köntösére, háza falára, gazdasági eszközeire a szabadban, a napsütéses mezőn, a napfényben fürdő faluban árad – s megokolja otthonában, többnyire kis ablakos házában, a félhomály; künt a nagy világosság enyhít az erős szineken, bent a félhomály követeli meg a szinek gazdagságát. Lám, a parasztszobában oly harmonikus föstött butor mennyire rikító a városi házban! A népművészet túlzásaiban is ritkán lesz bántóvá, – valami kacagó vidámság, együgyűségében is üde kedvesség árad belőlük. Változatossága is megnyerő, a párosat kedveli, de három egyformát már nem szivesen csinál.
Talán mégis, legjellemzőbb: szinekben tobzódó öröme, az a túláradó gyönyörűség, amit az őszinte, tiszta, határozott és vidám szinekben lel. Valamennyi szinük világít, harsad s oly élesen elütnek egymástól, mint kedves virágjaik a kis kertben, mint a mák, a liliom, a tulipán, a muskátli. De a szűz, a határozottan tiszta szinek illő megválasztásában és szomszédosításában mester a parasztművész; példa erre viselete, a vasárnapi, köznapi, a lakodalmi vagy temetési köntös. A kalotaszegi nép például, szines fejkendőkkel teríti le a ravatalt, virágot szór a halottra, csupa szín, szín és szín… és mégis, ki tudja fejezni a gyászt, még szomorúbban, mintha minden fekete volna. Szines a temetői fejfa, olyik helyt szines pántlika, szines keszkenő lobog a sír fölött – és mennyivel hangulatosabb, mennyivel temetőbb ez a temető a mi városi sírkertjeinknél!
Kedve, mondjuk hangulata, teljes mértékben érvényesül munkáján, a vallásos érzés révén nyilvánuló erkölcsi tartalmával együtt. A ház homlokára, a kapu fölé, a ládára, a cserépedényekre került jámbor mondás szívből, hitből s meggyőződésből fakad; templomát nem a parádé kedvéért diszesíti. Teremtőjének hálálkodik, hitet vall véle, nem pusztán imádkozó hely az, igazán Isten házának tekinti. Lelkének nemes egyszerűsége azonban semmi botránkoztatót sem talál abban hogy keresztény vallási szimbolumokkal keverjen régi pogány jelvényeket, meg hazafias és historiai jelvényeket, – hisz a milyen gyakran s kedvtelve alkalmazza a nemzeti címert, ép úgy megtűri kancsóin, varrottas kendőin a kétfejű sast. Nyilván valami régi susztertalléron, a négykrajcároson látta, – hiszen az forgott parasztkézen legtöbbet, – s megtetszett néki a kétfejű madár, mert formásnak, alkalmas díszítési motivumnak találta. Mennyi kölcsönzött elem van a régi «mézes pogácsa» mintákon, – de lám azt is a magáévá teszi, megtoldja valami magyarossal, ha ugyan az egészet nem maga eszeli ki, mint a régi bánffy-hunyadi pogácsások (1).








Régi «mézes-pogácsa» minták B.-Hunyadról. (1) (Négyszeres kisebbités.)
Az életből, közvetetlen környezetéből legszivesebben azt válogatja, ami eleven, friss és derüs. Kedvtelve foglalkozik önmagával, hétköznapi dolgát végezvén, vagy ünneplőben. Az asszonyt magyarosan megbecsüli művészetében is. Ősi nagy témái: a születés, a szerelem, a házasság és a halál, – képzeletét legkivált a szerelem foglalkoztatja s leleményessége kifogyhatatlan az erre vonatkozó diszítési motivumok kitalálásában. Diszítési elemekkel szolgálnak néki meséi, mondái, sőt babonája is, de a legtöbbet mégis magától a természettől kapja. A tájkép iránt semmi érzéke nincsen, vagy legalább is igen kevés, akár csak a régi klasszikus művészetnek, de szereti a növényzetet, az állatot, ezeket jól megértve, ügyesen, a legnemesebb egyszerűsítésig, stilizálja is. Szereti az írást, a bötűt, az ötvenes években még falapocskára vésett, úgynevezett ábécés tábláról tanult bötűt a gyerek nép s e táblákat egy-egy értelmes földmíves faragta (2). A kivitelben nyers, durva, de ez, nem ritkán, hozzájárul alkotása monumentális voltához s erő van munkájában akkor is, amikor meglepően finom és könnyű.
Különben, aki szeretettel keresi a nép művészetét s igazán meg is akarja érteni, az ne méregessen az ismert művészi mértékekkel és ne akarjon művészet histórai szabályok szerint eligazodni. A népművészetben hasztalan keresgélünk olyan műemlékek után, amelyekből rendszeresen korszakokat állapíthatnánk meg, hasztalan nyomozunk olyan műalkotásokat, amelyek paragrafusozható széptani törvényekkel szolgálnának; itt, esetleg, a legkezdetlegesebb teknikával alkotott valaki igazán művészit s viszont, éppen az a haszontalan, ami képzett eljárással és tudatos műgonddal készült. Példa erre akárhány fafaragó iskolában elrontott, kaptára szoktatott paraszttehetség.
Tehát, hogyan keressük a népművészetet, hol és mit keressünk?
Nem képet, nem szobrot s nem díszépületeket keresünk, – aki így fogja föl a dolgot akár elindulna az erdőbe, hogy valamelyik faágon például egy Velasquez-képet leljen. Nem így. Először is, ez a szó, művészet, ismeretlen a faluban; ahol már művészetet emlegetnek, oda be se menjünk, ott már a városi hatás garázdálkodik. A lassan őrlő sárvásári öreg molnár, például, igazán istenadta művész, ládát, diszesebbet, senki sem pingált, ő iskolát alapított, tanítványai vannak a vidéken, – de azért ő csak az öreg molnár, aki csupán akkor szedi elé a föstéket, akkor babrál efélével, amikor nincs víz a malom kerekére. Megbántaná, aki művésznek nevezné, mert néki meg van a maga böcsületes mestersége.
Ábécés tábla Kis-Petriből. (2) (Kétszeres kisebbités.)
Tipus az öreg s bizonyosra vehetjük, ahány igazi magyar parasztművész, szakasztott ilyen az, valamennyi.

Nyárszó faluból.
A bánffy-hunyadi országúton, két-három nyíllövésnyire onnét, ahol a nyárszói forduló a sárvásári alszegbe torkollik, a szelídzöld tehénhajtó aljában a vén malom, a lassan örlő öreg molnár, Barta bácsi malma. Szemközt véle, ott messze, a zordományos Vlegyásza, amelyen a kis harmat már nagy hó még akkor is, amikor a völgyben hathetes az aszály; a malom mögött hullámos, nagy kopasz hát húzodik, itt-ott nehány begyógyult apróbb halom, pázsitos szőnyeg a horpácsos oldalakon s a malom előtt sejmikes, rogyinás kis lapály, csak akkora, hogy elnyújtózhassék egy csöppet a malom gátja mögé az a kis víz, amelyik minden langyosabb szellőcske elől a rögök alá búvik – és olyankor áll a malom. Sokszor áll a malom. A malom szegelleténél, a’tájt, ahonnét a víz csordul a kerékre: nehány kőris, nehány fűz és egész berek kökénybokor, meg sok acsalapu, sok keserűlapu, mindenféle terebélyes lapu és sás és hanga, meg sujom, meg részegvirág – egy maroknyi paradicsom az ott, olyan vad és olyan szép és úgy el lehet bujni benne, hogy szinte keresi az ember a fát, amelyről olyan kivánatos gránátpómával kinálta Ádámot az aszszony, Éva. Soha művésznek valóbb környezet!
Amikor odakerültünk, hetek óta jártunk már akkor messzeföldön, ismeretlen világban, annál messzebb lévőben, annál ismeretlenebb földön, mert hisz’ idehaza van, – népművészetet kerestünk. És találtunk, úton-útfélen; taposnak rajta. Alig győztük összeszedni, kivált azon a vidéken. És amint szedegettük: mindenfele, minduntalan az öreg molnárt emlegette a nép nékünk. Már vagy öt-hat szomszédos faluban, ami legszebbet találtunk, azt az öreg molnár «tsinálta». Az apró fatemplomokba a «sótárkirakó»-ra, katédra koszorújára, a pap székére, kórus elejére, az úrasztalára, a «menyegzet»-re bokrétát az öreg molnár föstött – «amikor még pápaszemre nem szorult». A leghelyesebb menyasszonyládákat ő pingálta «gyöngyszín fődre sárga meg piros gyorgyinával», padszéket, szegellet-tékát, cifra szuszinkot tőle vitt új fészkébe az új pár, tulipántos rengő bölcsőt is ő tselekedett az újszülött kis kalotai tatárnak.

Barta Sámuel az «öreg molnár» malma, Sárvásárt. (3)
Ahány szerelmes legény a vidéken, félszázad óta a malomba ballag le:
– Mónár bácsi, a jó Atya is megáldja kigyelmedet, sulyok kéne nékem, erősen himes! Úgyis áll a malom.
– Ki a szeretőd, te? – kérdezte az öreg molnár, mert aszondják, örökké olyan élemedett volt.
– Péntek Gyugyi György lánya, a Kisó, – vallotta a legény.
– No, az!… Járt ü is már errefele. Tudom, a kéket kedveli.

Kalotaszegi malomrészlet.
– Azt a’, a kéket! A páváskéket. De egy szív is légyen a sulykon, mónár bácsi, drágám!
– Lesz. Madár is lesz. Páros galamb. Szombat estére idenézhetsz. Ha addig meg nem indul a malom.
– Adhatna már a jó Atya egy kicsiny esőt, – sóhajt a legény s halad, dolgára.
Szombat estére, – mert hogy mindig az égen volt az «áldott» (így hívják a kalotaszegiek a napot) s eső nem hullván, a malom se indult meg, – kész a sulyok, gyönyörű hímes, szív is van rajta, páros galamb is. Őrzi is majd Kisó, a Péntek Gyugyi György leánya, csak husvéti gúnyát sulykol véle; és őrzi majdan a leánya is, ha egyszer odáig segélte őket a jó Atya.
Így készül a hímes vetélő, így a cifra vászonfeszítő, a csillagos csüllő, a példás orsófogó, a díszes karikó és így a szépséges kapatisztító, aminél nem gyönyörűbb a fecskefarkú pillangó se. Valamennyi az öreg molnár kitalálása és ő tselekvé mindet, mialatt állott a malom. Jó félszázad óta, nem fakadt szerelem azon a környéken, hogy ne az ő munkája révén történt volna a szerelmi vallomás. Kezenyomát hány leány csókolgatta titokban! Hánynak a könyűje perdült a mónár bácsi páros galambjára!

Kalotaszegi malomrészlet.
Csak ő neki nem akadt, egy jó félszázadon át, párja. Néki nem vallotta be soha egyetlen hajadon se, hogy milyen színt szeret. Öreg lett, pápaszemre szorult. Akkor történt, – most négy esztendeje – hogy valahonnan a Vlegyásza aljából egy formás fehérnép került a malomba, egy oláh leány; az mosott az öreg művészre, az almás húst, az egreses levet az főzte néki és amikor egy kis leánykájuk lett, feleségül vette őt az öreg molnár.
Nyárszón mesélték nékünk:
– Lassan őrölt az öreg, de már most csordultig a boldogsága. Az országutra kiállana a gyerekit mutogatni! A falat kenyeret is megmézeli annak a kis cselédnek... Mán pingálja a menyasszonyi ládát is néki. Még nincs három esztendős, mán szedegeti össze néki a négynyüstös lepedőket, varrottas hajtással. Az asszonynak is patyolat sora van nála...

Kalotaszegi malomrészlet.
Mindezt tudtuk már az öregről, amikor beállítottunk hozzá a malomba.
Görnyedt, ősz ember, gatyaszárban; lisztes «bújbelé» a hálán, az is csupa kopott, foltozatlan ahol rongyos. Ott üldögélt a malom kőpadszemöldökén, nézte, hogy matat előtte a földön egy tömzsi kis leány. Mint a nagyidős vén fűz, amelyet megviselt száz tél, száz nyár s csak a háncsa maradt a törzséből, úgy görnyedt az öreg művész a föld felé. A berekből behallatszott a menyecske kacagása.
Semmi, de egy csorba kancsó se volt a malomházban, ami művészi lett volna. Egy faszilánk se hímes, a rúd mezítelenül nyujtózott a mennyegzet alatt, «ágyfűtül-való» nem lógott a nyoszolya végén, «rúdra-való» kendők nem vidámították a füstös falat. Az asztalon künt hentergett a megszegett kenyér s egy tányér túró körül tenger légy gazdálkodott.
Hát ez annak a művésznek az otthona, akit hat falu minden szép holmija emleget?
– Nincs énnékem semmim, – mondotta az öreg – csak ez a kis cselédem! Ez az enyim! – és a kis leány fejét simogatta.
– De valami hímes holmi csak akad? Valami föstött? Kigyelmed, a ki annyi szépet csinált?!
Vállat vont. – Nincs semmim.
– No öreg, álljon ki a malom elé. Itt a fotografáló masina, levesszük.
– Képet is kapok? – kérdezte egészen nekifiatalodva.
– Hogyne!
Sietett a szuszinkhoz s nyomban öltöztetni kezdte a kis leányt. Magával nem törődött.
– Úgy vegyenek le, könyörgöm, hogy ez a gyerek az ölemben legyen.
– Hát az asszonyt, a feleségit?
– Ne bántsuk, más dolga van annak. Talán nincs is itthon.
Kiült a malom elé. Mintha az özönvízből mentené, úgy ölelte azt a gyereket.

A sárvásári malom.
– Aztán, könyörgöm, lássék azon a képen jól, hogy az enyém ez az apróság.
– A kendé biz’ az, mónár bácsi, a kendé! – szólt egy legény, mert hírünkre odaszállingóztak a malom elé többen s csudálták a fényes masinát, akiben egy picurka plajbász van és az egyszeribe lerajzolja azt, aki a masina szeme elé áll.
Egy tempós szavú öregebb gazda is biztatta a mónár bácsit:
– A kigyelmedé!… Há’szen a nagy tűz után is, a cinteremben, szinte karácsonytájt hányt virágot a kurátor barackfája. Csuda vót, de hát kigyelmeddel szintúgy eshete csuda, amilyen jó vén fa kigyelmed, mónár bácsi.
Az öreg molnár bólintott, s nékem mondta, még egyre ölelve a gyereket:
– Hej, uram! Gyönyörű mesterség is ez a magiké. Képet csinálnak, rajzolnak, meg írnak. Meg az is ilyen csudálatos szép, aki épít... De jó is volt régen, a mikor én is ilyenformát próbálgattam. A jó Atya bocsássa meg, szint’ örültem, amikor álla a malom, hogy akkor a föstékkel, meg a nyiszoróval foglalatoskodhattam. Elmult... Hej, csak én még egy csöppet megifjodhatnék, uram!
– Pingálni szeretne, öregem, ugy-e?
Csöndesen csóválta fejét: nem a’! dehogy pingálna!
– Csak addig szeretnék még itt lenni, amíg ez a gyerek konty alá kerül...
Ismét hallatszott a berekből a menyecske kacagása. És az öreg molnár kézenfogta a kis leányt, mintha attól tartott volna, hogy elszalad mellőle.
A malom előtt, a tornácon lógott a laskanyújtó, meg egy kis dagasztóteknő. A teknő kampóján lógott egy pápaszem. Mosolyogva kérdeztem:
– No bizony, öregem, nem igen szorul még kigyelmed pápaszemre, ha így künt szárogatja a tornácon?
– Jó helyt van az ott, mert nem jó mindent meglátni nékem. De képet azért küldjön majd a tekintetes úrfi!
Kisért bennünket az országútig, kézen vezetve a leánykát. Aztán így búcsúzott:
– Szerencsés találkozást adjon a jó Atya!
Ölbe vette a gyereket s úgy ballagott vissza a malomba, az öreg művész. Mi pedig haladtunk tovább, népművészetet keresni.
Úgy, ahogy együtt haladunk olvasóinkkal ezután.
Szemügyre vesszük a falu fekvését, kazlat, boglyát, a kalangyákat a falu határában, a külső kertelést; szóba állunk itt-ott egy-egy tipikus alakkal, megismerkedünk természetével, eszejárásával, kikérdezgetjük a dolga felől, aztán sorra járunk a faluban templomot, házat, temetőt, megnézünk minden apróságot, ami mind arravaló, hogy szeretetét, szépérzését, ösztönszerű diszítő és alkotó kedvét töltse rajtuk a magyar ember, anélkül, hogy a művészet eszeágában is volna.

Kalotaszegi herekalangyák.
 

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages