A Palócokról

Teljes szövegű keresés

A Palócokról

Solymos község (Heves). (1)
Erdély, Balaton és a Dunántul magyar vidékei után hazánk más szépséges részébe a jó palócok földjére vezetjük olvasóinkat (3).
A felkutatott terület a Duna–Tisza közétől, az ország kellős közepétől fölfelé, délnyugattól északkeletre hosszú vonalban húzódik az Alföld és a szláv nyelvhatár között. Utunk még a délibábos Alföld felső rónaságán halad keresztül, csak fönt, a Közép-Kárpátok nyulványainál szakad meg. Bármerre tekintünk, lombborított hegyeket s dombokat látunk; a vonat erdők mélyén siet, vagy szelíd, kedves hegyek (2) között bujkál. Sziklák, szakadékok, vízmosások, agyagpartok tarkítják a vidéket. A sok hegy nem teszi vadonná e tájat, bár bércvilágát csak itt-ott enyhíti egy-egy tágasabb gyönyörűséges völgy; a kuphegyekről régi várak omladékai tekintenek alá s viszik képzeletünket elmult időkbe, amikor sok vitéz magyar ontotta vérét ezért az imádott földért.
Az eddig érintetlen, igazán földmivelte vidéket mind nagyobb arányokban foglalja le a bányavállalkozás, a gyáralapítás. Az apró helységek mellett füstölgő kéménytornyok merednek égnek (4); eddig szarvasok, vaddisznók járta erdők mélyéből ipartelepek apró vonatai kattognak elé. A hegyek tetején bányák telefonpóznái, sodrony-kötélpályák gerendás vastornyai, fogaskerekű vasutak hirdetik, hogy a kintura rohamosan vonul be a palócoknak eddig jóformán elrejtett, csöndes birodalmába. Még elég jókor érkeztünk azonban, hogy tőlünk telhetően összetarlózgassuk e vidék ősi magyarságának népművészetét, amit még szeretettel őrizget itt e nép.
Először is a Budapest–rutai vasuton, a Pest megyével szomszédos Nógrádba utazunk. E megye hazánk egyik legérdekesebb része; izzó itt még a magyarság büszke faji érzése, lángol még a hagyományos hazaszeretet. Ez a szeretet ebben az egy megyében is egészsereg várral védte hajdan a magyarságot.

A Medves-hegy. (2)
A felkutatott terület térképe. (3)
Ma már csak festői romok a várak, amelyeket szorgalmasan látogatnak a tájrajzi szépségek barátai. Nógrádról már Bél Mátyás, megemlíti 1742-ben kiadott terjedelmes munkájában, hogy itt mindenki kiválóan magyar, itt a latin nyelv nem tudott lábra kapni, itt a nemzeti érzéshez, a nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodás mindig erős volt. Ennek a megyének a népe, legsulyosabb politikai üldözések közepette is, hűségesen ápolta a nemzeti törekvéseket itt «a magyar nyelvet már 1792-ben megparancsolták a közhivataloknak, sőt az ítélés is magyar volt. Egy régi író a kora irodalmát jellemző kedves naivsággal jegyzi föl, hogy itt magyar Vers szerzést látjuk s tapasztaljuk örömmel s gyönyörűséggel, meny nagy betsben tartank az azt érezni tanult olvasók előtt, és ezen feljül a Magyar Szép Nemnek a fénnye lágy s jó szívét azzal gyönyörködteti.»

Salgótarjáni Acélgyár. (4)
Nógrádban a magyarságé az elsőség, hiszen hetven százalékkal miénk a többség. Így tehát társadalmi és kulturális téren is vezetünk. A megye közepe: Nagyszécsény és Salgótarján vidéke a legtipikusabb palócság hazája. Megjárjuk hát itt a kedves községeket, elbeszélgetünk tisztességtudó, igaz lelkű, munkás népével. Benézünk Salgótarjánba, a kis faluból amerikai méretű gyárteleppé lendült községbe, elmegyünk a hatalmas vár (6) romtömbjével koronázott Fülekre, ahol valamikor magas kőkerítések alatt mély árkok, erős karózások vagyis palánkfák állottak heves ostromokat s ahol most nagy csöndesség honol. Ebben a megyében utunk felső határa az a vonal, amelyet a térképen Balassagyarmattól, Mikszáthfalván át Losoncig huzunk. Benézünk Losoncra, a Felvidék egyik legforgalmasabb magyar városába, mely mint a nemzeti szellem védőbástyája állott meg a nemzeti kötelességek teljesítésében. Az említett vonalon fölül jámbor tótság tanyáz, de örvendetesen kezd már átalakulni a magyarosodás javára. A szijjazott bocskort egyre nagyobb számban váltja föl a rámás csizma.
E szép megyében született Madách Imre, Lisznyay Kálmán; innen származott el Werbőczy István, innen a nagy Mikszáth Kálmán, aki ennek a népnek szentelte A jó palócok című kötetét, melynek bája, csillogó humora, pompás sok megfigyelése nemcsak szerzője nevének hírét alapozta meg, hanem a palócoknak is egyszerre népszerűséget szerzett. A megye felső részének tótsága, a szomszédos németség kulturája természetesen nem kerülte el a figyelmünket, tudjuk, hogy azok hatással voltak egy s más dologra, de népművészetünk magyarosságával, annak eredetiségével nem bírtak soha.
Nógrádból átmegyünk Gömör-Kishontba, ahogy az ottaniak mondják: Kis-Magyarországba. Azért Kis-Magyarország, mert szerintük, ami kincs, e hazában elszórva van, azt e megyében mind együtt lelhetjük. A magyar szabadságharc hős, haláltmegvető vörös-sipkás vitézeit itt toborozták, aminthogy százbércű Gömör megyét legnagyobbrészt őseredetű magyar nép lakja ma is. Németek egyedül fent Dobsinán vannak. A tótok, mint általában földszegényebb nemzetiségeink: a bércekkel borított vidékeken laknak már a honfoglalás óta. Nopha megyének egy járása sincs, amelyben tisztán csak magyarok laknának, mégis kétségtelen, hogy itt is a magyarság dominál és itt is magyar népművészetről beszélhetünk. Ebben a megyében szólította Mátyás király kapálóversenyre a megye urait, hogy tanulják megbecsülni a munkásnépet. Ez a megye vallja magáénak Czinka Pannát; Tóth Ede népszinműveit ennek a megyének festői népe inspirálta. A természeti szépségekben változatos vidéken, széleshátú dombsorok között gyönyörű lapályra jutunk, s ott a derék magyar város: Rimaszombat. Igen régi rigmus így emlékszik meg róla:

Az Ózdi Vasgyár. (Borsod) (5)
Ékes volt ez Város Czéh s Társaságokkal,
Huszonnégy személyből álló szép Tanátstsal,
Hires oskolával, tanult ifiakkal,
Nem lakott itt egyéb Nemzet Magyaroknál,
Kegyes Istenfélő Reformátusságnál,
Német, Zsidó, Görög itt helyt nem találtál,
Kereskedést űzni ebben nem lakhattál.
Régi szólás szerint: Rimaszombaton végződik a magyar Miatyánk. Északra mer tótok laknak a Rimaszombattól Rozsnyóig húzott vonaltól.
A várost elhagyva, erdők és ismét erdők között haladunk Jolsváig. A vármegye területének felét erdők borítják, ahol valamikor bölényvadászatokat is tartottak. Sok milliót jövödelmez itt évenkint a bányászat; a gömöri vasérc a nemzeti vagyonosodás egyik főtényezője. Ahol még csak a mult század elején is apró tót kemencék olvasztották a vasat, ott ma hatalmas kohókban izzik a kiapadhatlan hegyek érce. Gazdag szénbányák vidékéről Rozsnyóhoz kerülünk; ezen fölül már tótság lakik. Az onnan érkező szelet is tót szélnek, a patakokon onnan leúszó jeget pedig tót jégnek mondják.
Rozsnyón emlegetik ma is még azokat a régi jó időket, amikor itt valóságos Kalifornia volt! Még brüsszeli gazdag vállalkozók is szívesen lejöttek ide tárnákat nyitogatni, bányászást kezdeni.
Seholse láttunk az országban annyi nemesi udvarházat, mint tömörben.
Hívogat bennünket nemes Borsod vármegyének szépséges hegyvidéke: a Bükk-hegység tája, a Tisza ölébe rohanó Sajónak regényes völgye. Meglátogatjuk a vasgyártó, a belga, francia erődöket romboló ágyukat öntő híres Diósgyőrt; azután a megye közepén, az Avas-hegy lábánál fekvő székvárost, Miskolcot, hazai közművelődésünk egyik legerősebb várát. Alatta már ott a kedves alföldi róna. Bennünket e kötetben csak a megye felső, hegyes-völgyes része érdekel. A hatszáz évesnél régibb diósgyőri vár romjai között még hallhatjuk a nép regéjét, hogy az ide nyíló völgyben, a Királykut nevű forrásnál sokszor pihent meg Mátyás király.
Örömmel indulunk az igazán magyar Heves vármegyébe, ahol a magyarul nemtudók száma még az ezret sem haladja meg, ami az egész országban egyedül álló jelenség. Ellátogatunk oda, «hol a Mátra ölén epedőn szól gyakran a pásztori sip.»
A szöges buzogányhoz hasonló megyének azonban csak északi, a hegyes részét látogatjuk meg. E megye a Felföld és Alföld érintkezése; a hatalmas róna itt ér a bércek lába alá. A hevei felföld, az palócország; e buzogánynak a Tisza szalagjával diszített nyelén termő népművészetet, majd alföldi kötetünk tárgyalja. E megyében megjárjuk a vulkáni eredetű Mátrának törzsökös magyar vidékeit, azokat a boldog vidékeket, ahol az élő ősmagyar szellem magyarrá is tormált át ellenállhatlan erővel mindent: nyelvben, viseletben és erkölcsökben. A hirtelen felszökkenő Mátra hatalmas tömege között messzire kisét el bennünket a kékellő Kékes csúcsa. Meglátogatjuk a mély völgybe szorult sok toronnyal, köztűk csillagvizsgáló toronnyal is büszkélkedő, szép középületekkel díszeskedő Egert, ahol a nők segítettek valaha hobó Istvánnak hazát menteni.

Fülek vára. (6)
Az Abák ősi fészkén át eljutunk a kellemes fekvésű (Gyöngyösre, s ott a Mátra-hegység. Gyönyörködünk a városka szorgalmas, vidám népében.
Bíborban született Konstantinos szerint, a hét magyar törzs neve: fekély (Nyék), Megeré (Megyer), Kurtu germatu (Kürt-gyarmat,), Tarjánu (Tarján), Enax (Jenő), Karé (Kara), Kazé (Kaza). Meglepően érdekes, hogy ezeket az elnevezéseket megtaláljuk e bejárt terület következő helységeiben: Ipolynyék, Megyer, Ipolykürt, Balassagyarmat, Salgótarján, Karancsság, Karancsberény, Diósfenő, Kozárt.
Körülbelül azt a területet járjuk be így, melyen köztudat szerint. – a magyarságnak kétségtelenül egyik legérdekesebb része – palócság lakik, vagyis olyan magyarok, akiknek sajátságos nyelvjárása, számos eredeti szokása (9–12), ősi hitvallásra emlékeztető babonája, gondolkozása, érdekes néprajzi jelenségei, a hazai nyelvészek, etnografusok, folkloristák munkásságát állandóan foglalkoztatják. A bejárt területről térképet közlünk. Sejtjük eleve, hogy a föltüntetett városok s falvak közül több szabadkozik majd az ellen, hogy őket a palócok országába sorozzuk. Elvitázhatatlan azonban, hogy Nógrád szívében, tömörnek alsó részén, Hevesnek felső részén, Borsodnak a Miskolctól nyugatra esti csücskében, a Bükk, Karancs és a Mátra környékén, ott él a színtiszta palóc-magyarság. A palóc elnevezés ma már olyan közismert és mondhatjuk, mindinkább népszerű meghatározás, hogy könyvünkben bátran nyerjük palócművészetnek nevezni az említett vidék perifériáinak népművészetét is, hiszen nem vitás már az sem, hogy Borsod megyének még alsó, rónás részében lévő Mezőkövesd, Tard, Szentistván lakói, a matyók is egyik törzse a palócságnak.
A palócok hazáját bajos egész pontosan körvonalaznunk. Országunk egyik népével sem foglalkozott annyit az irodalom, mint éppen a palócokkal, s lám, legalaposabb ismerőik is, a legeltérőbben határozzák meg a palócok települési helyét.
Szeder Fábián – a Tudományos Gyüjtemény című, régi jó becsületes, úttörő folyóiratban – még 1819-ben nagy ismerettel ír a palócokról; bencés tanár volt ő, született. és sokat tartózkodott is közöttük; idézi Magda Pál statisztikáját, amit eredeti helyesírásban itt közlünk:

Jánosi község. (Gömörmegyében.) (7)
«Hevesben a lakosok száma 193,000, kik között 689 a nem egyesült. Görög, 922 Zsidó, a' Német és Tót kevés: tegyük tehát, hogy 5000 és igy marad 191,389 Magyar. Ezek között 11,600 a nemes, tegyük, hogy a más honnan oda származott magyarok száma 6000; mégis marad Palócz – 173,789.
Borsodban a lakosok száma 145,045, közöttök a nem egyesült Görög 506, Zsidó 3736, kevés német és tót; tegyük ezt a két nemzetet 4000-re, és marad 136,803 magyar. Ezek kőzött 19,900 a nemes; tegyük, hogy az oda származott egyéb magyarság 5000-re megy, mégis ha mindezeket nem vesszük is számba, marad Palócz – 111,903.
Gömörben a lakosok száma 146,744. A' magyar több mint a tót, kevés német, sok cigány. Tegyük, hogy a tót 30,000, a' német 5000, a cigány 4000 és igy marad 109,744 magyar. Ha ide nem számlállyuk is a' 8870 nemest és a más tájakról ide telepedett magyarokat, akiket 4000-re vesszünk, mégis lészen Palócz – 96,874.
Nógrádban 163,360 lélek számláltatik. A' magyar több, mint a tót, német kevés. Tegyük, hogy a tót (10,000, a német 8000 és marad 95,360 magyar. Ezek között 6324 a nemes, 3000 legyen a máshonnan oda szakadott magyar. Ha mindezeket számbavesszük, még is marad Palócz – 86,036.
N. Hontban a lakosok száma 108,000. Felénél több benne a' tót, német is elég van. Az idei Fő Megyebeli Schematismus szerint a' Honti fölső Alesperestségben egy magyar Plebania sincs. A Honthi közép Alesperestségben 14 Plébánia között 10 magyar, 1 tót-magyar, 3 pedig egészen tót. A' lelkek száma összesen 24,174, a' kik között 18,046 magyar vagyon. Az Ipoli alsó Alesperestségben 12 Plébániában, értetődik amugy, hogy a filiálisokkal együtt, a lelkek száma 20,438 és 6 magyar és 3 tót-magyar Plébániában 8182 magyar vagyon. A Dunai alsó Alesperestségben 15 Plébániában, mellyek között 10 magyar, magyar-német, 1 tótmagyar, 1 német-magyar-tót és két tót Plébánia számláltatik a' nép' száma összesen 19,540 és közülök 10,956-an magyarok. És így a mondott Alesperestségekben, avagy is az egész vármegyében a' magyarok' száma 37,184. Innen kiszámlálván a' 3550 nemest azon magyarokkal együtt, kik máshonnan szakadhattak ezen tájakra (2000-ren felyül nehezen lehet őket venni) a' Palóczok lehetnek – 21,634.
Tehát a' Palóczok száma könnyen fölmegy – 490,237.»
Jerney János 1855-ben írt tanulmánya Borsodban 11, Gömörben 4, Hevesben 18. Nógrádban pedig 15 községet sorol föl tősgyökeres palóc-helységnek, Megjegyzi azonban maga is, hogy lajstroma hiányát igenis érezi.
Pintér Sándor nagyszécsényi ügyvéd büszkén vallja magát palócnak; nagy szeretettel foglalkozott népével, érdemes könyvet is írt róluk, 1880-ban. Szerinte a palócok Nógrád, Heves, Gömör és Borsod vármegyének ama tereit választották, melyeket a Mátra és kinyúló ágai behálóznak. Palóc-ország főbb vizei: az Ipoly, Zagyva, Sajó, melyek magyar nevek. A palócok: alullakók; a hornyákok: felüllakók; emezek a palócok ellenlábasai. Nógrád 76 községében 8511 házban 57,131 palóc, Gömör 29 községében 2956 házban 19,353, Hevesben 35 község 5336 lakóházban 32,880, Borsod 10 községében 2107 lakóházban 10,960 palóc; tehát: 150 községben legóvatosabb számítás szerint. 120,324 palóc.
A palócok jeles ismertetője Istvánffy Gyula, miskolczi polgáriiskolai szakfelügyelő igazgató; ő az Ethnographia című folyóirat és mellékletének, a Néprajzi Értesítő-nek sok számában, fáradságos kutatásai nyomán, becses adatokkal szolgál a palócokat illetőleg, s adatait – az ő szíves engedelmével – mi is fölhasználjuk e kötetünk folyamán.
Istvánffy Gyula bejárta Borsod megyében a Bükk-hegység tájékait s ott azt állapította meg, hogy nemcsak katolikus, de református palócok is vannak, mégpedig több községben, mint amennyit Pintér Sándor említ. A neve alatt megjelent közlemény szerint a magyarságnak e néprajzilag felette érdekes töredéke ama nagy területen lakik, mely Borsod, Heves, Gömör, Hont, Bars és Nógrád megyék összeszögellő részeit magában foglalva a Mátra északi lejtőitől körülbelül a Rima és Sajó völgyéig, s a Bikk-hegységtől nyugatra, az Ipoly folyó lapályáig terjed. Eme utóbbi meghatározása Az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben című munkában jelent meg, amelynek szerkesztősége, értesülésünk szerint, az író eredeti meghatározását módosította.
A palócokat szeretettel és szorgalommal tanulmányozta Farkas Pál főgimnáziumi tanár is (érdemes és jóizűen megírt tanulmánya a Magyarország Vármegyéi és Városa című monográfia-sorozat nógrádi kötetében jelent meg); e kötetünk szövegének érdekében szívesen volt segítségünkre ő is. Szerinte a palócok 150 faluban, mintegy 150,000 lelket számlálnak. Nógrád községeit – írja Farkas Pál – szeretik palóc és magyar falvak szerint osztályozni; mindenki más és más falut jelöl ki igazi palócnak, valójában pedig minden falu egyforma. Nagyon finom precizitás kedvéért azt mondhatnók, hogy palócok laknak az Ipoly mentén Pinctől Örhalomig, továbbá Karancs, Medves, Mátra és Cserhát vidékén. Nógrád palócait két csoportba oszthatjuk: karancsvidékiekre és cserhátvidékiekre. A Gömörrel és Hevessel szomszédos karancsvidékiek a palóc-fogalmat jobban képviselik, noha a cserhátvidékiektől ma már csak néhány szavukkal és nyelvalakkal különböznek.
E kötetünk javarészét érdemes munkatársunk, Gróh István gyüjtötte, s az ő megfigyelése szerint a palócságunk északi határa a magyar nyelvhatár, keleti határa pedig a Boldva vagy talán a Hernád vize; a határvonal délen a Bükk- és Mátra-hegycsoportnak az Alföld felé eső lejtőjén húzódik és leszögellik szinte Pestig, mert Dunakesz és Rákospalota palócok. Folyás ellen menvén, a Dunát Verőczénél elhagyja a vonal és Esztergom vármegye északi csücskét átmetszvén, kimegyen a Vágig.

Kaszinózás Diósjenőn. (8)
Bizonyos azonban, hogy kivált az északi határvonal változott, ingadozott. Valaha messzebb beszögellett fönt a tótságba, de ezek a csúcsok eltávolódtak, megsemmisültek, viszont nyert a német bányavárosokból és megmagyarosította, behódította pl. Rozsnyót. De ilyen pontos határok megállapítása nem a tárgyi ethnográfia, főkép nem a népművészetet tárgyaló munka feladata. Ebben a tekintetben nagy munka vár tudósainkra. Meg kell állapítani a fonográffelvételek ezreinek összehasonlításával pontosan a palóc nyelvbéli sajátságokat, s fonográf-archivumot kell gyűjtenünk felvételekből, amilyen a bécsi akadémiának már van tízezer felvételt meghaladó, de nékünk nincs. Meg kell vizsgálni embertan szempontjából az egyedek ezreit, hogy tudományosan kiadódjék a típus. Azután gondos kutatások szükségesek a népszokások, a törzsi szerkezet kérdésének tisztázásához is.

Palócok Őrhalomról (Nógrád). (9)
Egyes megyékben vizsgálva a palócokat, bizonyos, hogy Losonc és Fülek között valódi tisztán maradt palócok laknak. Borsod megyében a Bükk-hegység északnyugati nyulványai között lakó palócok neve: barkó. Megnéztük azt. a falucsoportot Sajópüspöki és Hangony között, amit Barkóság-nak mondanak, de nem találtunk semmi vonást, ami megkülönböztetné őket a többi palócoktól. Úgy látszik, csufnévnek ragadt rájuk ez az elnevezés. Az ilyen elnevezésekkel a szomszédság kedveskedik azoknak, akik másmilyenek, mint ők. Hunfalvy Jánosnak Gömör és Kishont Leírása című, 1857-ben megjelent munkája szerint: a palócok délnyugaton laknak, a barkók pedig délen az úgynevezett Erdőhátat foglalják el; szójárásuk tisztább a palócokénál, de a palócok sok elnevezését és kiejtését használják.
Hevesben a palócságnak egyik legszebb fajtája lakik a palóc székhely, Pétervására körül csoportosulva, a híres ásványvizet szolgáltató Parád községgel együtt. Kétségtelenül, Gyöngyös is palóc.
Érdekes, hogy a vonatkozó irodalom nemcsak a palócok számát és községeit nem tudja pontosan meghatározni, de még azon is régóta vitáz – s ez nagyon jellemző – hogy a palócok magyar eredetűek-e vagy sem? A palóc-föld teli a legeredetibb magyar sajátosságokkal, láthatjuk, hogy a palócok nyelve ősi magyar szavakat, máshol már kihalt szólásformákat őriz meg, hogy itt a magyar nyelvnek pompás patinája van, mégis akad tudományoskodás, mely jobb ügyhöz illő buzgalommal bizonyítani kivánná, hogy a palócok nem magyar eredetűek: Ilyen irányú tudományoskodást is csak a türelmes jó magyar szenved el a maga földjén. Ha ugyan türelem ez, nem pedig közömbösség, ami már nem erény, de hiba. Maholnap azonban mégis csak csődbe jut már az a szerencsétlen törekvés, mely ebből a szép országból minden magyaros vonást kész kidisputálni és boldogtalan észjárással majd megszakad annak erősítésében, hogy itt minden van, csak magyar eredet nincsen, s itt a népművészet gyönyörűséges virágai, bájos formái minden nációé inkább, csak éppen a magyaré nem.

Palóc legények. (10)
Nem akarunk túlságosan eltérni tulajdonképpeni tárgyunktól, de mivel a palócok eredetével kapcsolatban népművészetük eredetét is kutathatják, és ennek magyarosságát talán meg is gyanusíthatnák: tekintsük át kissé a palócok históriájáról szóló közléseket. Ahány érv: annyi más vélemény.
A palócok eredete igen sok történetbuvárt foglalkoztatott. Osztoics és Kojánovics, a két orosz leírja, hogy a magyarok, akik Hugor vize mellett Pannonia felé tartottak, Tánais vizénél megverték a paloucokat, kik ellenük fölmerének támadni. Dugonics András az orosz írók e szűkszavú tudósítását hosszú lére eresztette, s végén arra a következtetésre jut, hogy a magyarok meghódították a palócokat, és őket a Mátra vidékén telepítették le. E letelepített népet most is palócoknak nevezik, akik sokat megtartottak a szittyai nyelvnek módjából.
A «palowcok» Oroszország történetében sokat szerepelnek. A XI–XIII. században éltek a Don, Dnyeper és Volga folyók vidékén; sok orosz hősköltemény szerint vakmerő, harcias vitézek valának. Egy történetíró azt mondja, hogy a palóc, bessenyő és mongol az Oroszbirodalom rettentő csapása volt, félezredre megakasztotta a birodalom haladását. Az oroszok csak 1232 körül szabadultak meg tőlük, mikor is a palócok elmenekültek a tatárok elől, s roppant birodalmuk elpusztult. Egy bizanci író is említi ezt a történeti eseményt, de ő az elpusztult birodalmat Kunbirodalomnak nevezi, és a mongolok előtt menekülő népet kunoknak mondja. Oroszországnak azonegy ellenségét az orosz történetírók palócoknak, a mi történetíróink pedig más nemzetbeliekkel egyetemben, kunoknak mondják.
Anonymus, aki valószínűen Eger egyházmegyéjének papja vala és legalaposabban a palócok vidékéről írt, azt jegyezte föl, hogy Árpád hadához a kunok Kiovnál csatlakoztak, az ország északkeleti részén telepedtek meg s tőlük származnak a palócok.
Legelterjedtebb csakugyan az a vélemény, hogy a palócok az Árpád-házi királyok alatt beköltözött kunok ivadékai. A kunok betelepülése történelmi valóság, azonban nagyon kétséges, hogy azok a kunok, e kötetünk népművészeti tárgyait készítő palócok ősei lennének.
Kétségtelenül igazolva van, hogy a kunok török eredetűek, ők nem tudtak magyarul, nyelvük nem is hasonlított a magyarhoz. A kun nyelv élt még Zsigmond uralkodása alatt is (1387–1437), mert a király intézkedik azokról, akik nem tudnak vala kun nyelven.
Szeder Fábián a Tudományos Gyüjtemény 1821. évi kötetében históriai adatok alapján is állítja, hogy a palócok a magyarokkal érkezének Pannoniába és egyeredetűek. Szerinte: ha palócok későbben jöttek volna Pannoniába, mint a többi magyar, arról, mint nevezetes dologról nem hallgattak volna a hazai vagy a külföldi krónikások. Följegyezték, hogy a byssénusok a vezérek uralkodásakor telepedtek meg Pannoniában; Salamon maga csalta be a kunokat atyja ellen; IV. Béla alatt sokan jöttek hazánkba a német és szász nemzetből. A kutfőknek tehát a palócokat illető hallgatásából az következik, hogy ők vagy a magyarok előtt már Pannoniában voltak, vagy vélünk költözködtek ide. Az első tételt azonban Szeder szerint bizonyítani semmikép sem lehet; ezért ő annak az állításának bizonyításába kezd, hogy a palócok egyeredetűek a magyarokkal; Jornandes és ßonfinus ama hunokra, Szvatopluk és a magyarok csatájára vonatkozó adatait idézi, amelyeknek Anonymus ellene mond. Katona, Kornides, Turóczi azomban Anonymusnak fogják pártját, följegyezvén, hogy Attila halála után nem tért valamennyi hun Ázsiába vissza, hanem háromezren hátramaradtak közülök Erdélyben, és ott a székely nemzetséget alapították. Szeder szerint itt Pannoniában megelőzőleg nem volt magyar nemzetség, tehát palócság sem volt. Ezért a palócok is magyar eredetűek. A palócok nyelvéből is arra következtet Szeder, hogy ők a magyarokkal azonegy nemzetből származnak. Ha ugyanis a palócoknak saját külön nyelvük lett volna, ez semmiesetre sem veszett volna ki teljesen; lehetetlen, hogy azon a nyelven némelyek ne beszélnének, vagy abból a nyelvből néhány szó meg ne maradt volna. Már pedig a palócok, ők a mi közönséges magyar nyelvünkön beszélnek. Csak annak a nemzetnek vész el a nyelve, mely egészen más nemzet közé keveredik; a palócok pedig nem más nemzet közé keveredtek. Hevest, Borsodot, Gömört és Nógrádot legnagyobbrészt, Nagy-Hont vármegyében pedig az Ipoly és Garam tájékát palócok lakják, majdnem félmilliónyi számban. E nagyszámú és mindenkor együttlakó népnek tehát külön nyelve nem volt. Ez legvilágosabb bizonyítéka Szeder szerint annak, hogy a palócok a magyarokkal egyeredetűek.
A Tudományos Gyüjtemény 1834. évfolyamában Horváth István sok folytasásos könyvbírálat kapcsán hosszasan foglalkozik a palócokkal s a vonatkozó külföldi irodalommal. Horváth is azt mondja, hogy a palócok ősmagyar eredetűek. A palóc szó azonban szláv származású s annyit jelent: zsákmányoló, spoliátor. Egyébként pedig fantáziája elkalandozik egész a bibliai időkig; Horváth szerint a palóc szónak annak idejében olyanforma jelentősége lett volna: együgyü.
Azt, hogy a palóc név gunyolásból származott, következtethetnők Beke Márton 1790-ben írt könyvéből, melyben azt jegyzi föl, hogy a palóc dialektus röstelni való. Bél Mátyás 1742-ben pedig azt mondja, hogy a palócok kificamítják a szavakat. Még Révai Miklós is inteni kénytelen a nyelvészeket: ne nevessék ki a palócok furcsaságait, mert e nép a régi nyelv emlékeit tisztán őrzi!
Az Akadémia kiadásában 1840-ben megjelent Magyar Történelmi Tár első kötetének legelső közleményét Jerney János írta, e címmel: A palóc nemzet és palóc krónika orosz és lengyel évkönyvek nyomán. A palóc nemzet – írja Jerney – a hun-scytha népcsaládnak levén egyik felekezete, saját nyelvén magát KUN néven nevezé, melyen és Comanus, Cumanus meg Hunnus néven említtetik a magyar krónikákban és a byzanti történetíróknál, míg az orosz és lengyel történetekben palóc néven fordul elő. Magyar hazánk egyik terjedelmes vidékén élő magyar népfaj hivatik Palóc néven: és éppen ezen palócok valódi kun maradékokul mutathatók föl a magyar történetírás útmutatása szerint; mely adatok egybevetése után semmi sem bizonyosabb annál: mikép a híres palóc nemzet (t. i. mely az orosz történetben szerepel) ivadékai honunkban velünk együtt élnek maiglan… Állításának bizonyítására régi krónikákat, orosz évkönyveket, lengyel történetírókat idéz évszámrendben. Rámutat azokra a forrásokra, amelyek a palóc elnevezést a mezőföldtől, a vadásztól, rablótól származtatják. Legutolsó adat szerint az oroszországi palócok végzete az volt, hogy őket a mongolok részben elűzték, részben járom alá hajtották. Nevük ezért tünt el az orosz krónikákból. E nemzetből negyvenezer fegyveres, családjával együtt, Magyarországon húzódott meg, vélünk eggyéolvadt, sorsuk elegendőképen ismeretes honunk történetében. Schlösser neves német kritikus is hasonlóan beszél; vannak azomban, akik a bessenyők utódait látják a palócokban, mert régi krónikások a beköltöző bessenyőket is kunoknak nevezik.
Hunfalvy Pál, Magyarország Ethnographiája című 1876-ban megjelent munkájában külön tárgyalja ama a jövevény népeket, akik a magyarsággal összeolvadtak; a bessenyők után a kunokat említi. Szerinte: ezeket illeti a jövevények között az elsőség. «Két nagy felekezetük van mai napig: a Mátrahegység ágai közt Borsod, Heves, Nógrád, Gömör megyékben a palócok, – a Duna–Tisza síkságán, a Nagy- és Kis-Kunságban, a tulajdonképeni kunok. A névbeli külömbség maga is bizonyítja, hogy külömböző időkben s külömböző körülmények közt jöttek be, valamint azután politikailag is nagyon külömböztek egymástól. A kun nép a bessenyők után nyomakodék a Volga felől a Fekete-tenger és a Duna felé. A kunok mind közelébb jövének az oroszok és magyarok országaihoz. 1061-ben csapnak be először orosz birtokba. Az oroszoknál e gonosz ellenségnek a neve polovc s az oroszok nyomán a lengyelek is így hívják. A magyarok 1086-ban ismerkedének meg vélök először, amikor Salamon versengvén I. vagy Szent Lászlóval, hozzájok folyamodék segítségért. A magyar palóc név tökéletesen azonos az orosz-szláv polovcz-val. Amit a magyar krónikák és bizantinus följegyzések a kunokról beszélnek, ugyanazt az orosz és lengyel írók a polovczoknak tulajdonítják. A palóc név tehát nemcsak szószerint, hanem a történetek szerint is azonos a szláv polovcz-val. Honnan lett már, hogy nálunk mind a palóc, mind a kun egyaránt honos? Bizonyosan onnan, mert, amint már érintve van, két külömböző nagy beköltözés mintegy két folyamban történt, az egyik a szláv földről, azaz Orosz és Lengyel országok felől, az északi Kárpátokon által; a másik kelet-délfelől, a kelet-déli Kárpátokon által. A palóc folyam nyilván előbb indult meg s előbb is megszűnt, mint a kun folyam. De róla, mint sok másról, nem tudunk semmi bizonyost: csak azt mondja meg a név, hogy azt okvetlenül az oroszoktól (és lengyelektől) vette a magyar nép. Azomban ezt sejteti vélünk az idő is, amelly előtt nem indulhatott meg a palóc beköltözés. Az már kétségen kívül áll, hogy a palóc nem lehetett előbb nálunk, mint az oroszoknál; hisz neve sem lehetett előbb ismeretes nálunk, mint emezeknél. Az orosz évkönyvek 1061-ben említik meg a polovczokat; Szent László királyunk 1086-ban és 1090-ben hadakozik először a kunokkal. Történelmi lehetetlenség annálfogva a palócok első beköltözését Szent László előtti időbe gondolni. Ámde utódja, Kálmán 1104-ben a kiovi fejedelem Svatopluk leányát vevé feleségül, aki azután Boricsot, II. István s II. Béla alatt nem kevés zavarnak okozóját szülte; ebből a történetből sokszoros viszony fejlett ki a magyarok és az oroszok között. A palóc beköltözések csak Kálmán alatt indulhatának meg, s folyhatának II. István és II. Béla idejében (1104-től 1141-ig). Mikor Anonymus a krónikáját írta, a palócok vagy kunok a Mátra ágai közt már meg valának telepedve. Azt is kétségtelennek vehetjük, hogy bessenyők is telepedtek a palócok közé vagy mellé, de azokat nem külömbözteti meg ezektől Anonymus, mert az ő idejében már nem látszik vala meg a külömbség. A palócok kiváltságos állapotra nem vergődhetének soha, minek okát csak abban lehet gyanítani, hogy beköltözésök oly észrevétlenül s oly kicsi folyamban történt, mint a ruténeké vagy oláhoké. Ma egyéb nem különbözteti meg a többi magyarságtól, mint az úgynevezett palóc, azaz némi sajátságos kiejtésű magyar nyelv, amelyben egyes szokatlan tájszók is fordulnak elő, mint más tájnyelvben. Egyébiránt nincsen grammatikai sajátsága, melyet a göcsejségben, ormánságban, székely nyelvben nem találnánk meg. A palócságról sokan igen nagy előszeretettel írtak eddigelé, abban valami eredetiséget gyanítván, mely az általános magyarságot megelőzte volna. De a palóc nyelv, úgy mint a székelyek nyelve, legvilágosabban és legérthetőbben a közönséges magyar nyelv mellett tanuskodik. Akármillyenek és akárkik voltak is a palóc-kunok eredetileg, azokká itt lettek, amicsodák most.»

Nagylócziak. (11)
Hunfalvy az ő vélekedésének bizonytalanságát ezzel a végső mondattal maga is bevallja. Pauler Gyula a Századok 1877. évfolyamában megjelent értekezésében azt mondja, hogy a mi palócainkat nem szabad a XI. század ama kunjaival azonosoknak tartani, akiket az oroszok és lengyelek palócoknak neveztek. A név itt nem bizonyít azonosságot. Nem szabad felejtenünk, hogy sem a magyar, sem más nemzet a szlávokon kívül nem nevezte a kunt palócnak. A kunok maguk e névvel nem éltek, a mai palócok sem használják, de még a tótok sem hívják őket palócoknak. A magyarok között sem tudott e név soha diplomatikai érvényre jutni. Törvényeink, okleveleink nem ismerik e nevet, melyet maguk a palócok is ma csak röstelve hallanak.
Pintér Sándor 1880-ban erősen megrója Jerney Jánost, aki a palóc-kun nyelvet a magyarral azonosnak tartja, elfogadja az orosz-lengyel-görög krónikások följegyzéseit, sőt a megbízhatlan Anonymust is teljes hitelre érdemesíti. Pintér így gúnyolódik: «Jerney János úr ugyan beutazta Keletet, s a Kaukázusnak talán minden zegit-zugát megnézte, de elfelejtett a Mátrahegység közé, az Ipoly–Zagyva mentére betekinteni, s úgy látszik munkájából, mintha csak az Azovi-tenger martján lévő egyik «Kurgán» tetején hallotta volna meg, hogy Magyarországban e nevezet alatt «Palócok» egy nagy népcsalád él ám. Palóc krónikát írni, s azt sem tudni hányan, hol és mily viszonyok között élnek ezen «szlavizált palóc-kunok»… Mikor Jerney ezen krónikát írta, talán divat volt, hogy amiről írtak, különösen ha az magyar nemzettesthez tartozott, azt ismerni szükség nem volt.»

Palóc leányok táncközben. (12)
Pintér Sándor azután megrójja Hunfalvy Pált is, mert lemásolta 1876-ban azt a hibát, amit Jerney 1855-ben leírt. Pintér Sándor, ki magyar szívével büszkén vallja, hogy szépapjának, dédanyjának is hamisítatlan palócvér lüktetett ereiben, teljes logikával így folytatja írását, s ezt vésse jól emlékébe minden magyar író és kutató: «Miből ismerjük meg a népek multját, ha azoknak irott hagyományaik nincsenek? Mondáiból, melyekben őskorának kiváló mozzanatait tükrözi vissza. Szokásaiból, melyeken régen mult családi vagy társadalmi belszervezetének élénk jellege vonul keresztül. Viseletéből, melynek egy-egy alkatrésze ezredeken keresztül megtartja eredeti jellegét és az ahhoz kötött ősi fogalmat. Vallásából, mely ha mégannyi alakváltozáson szűrődött légyen is keresztül, ősi jelentőségét elveszíteni nem képes soha. Játékaiból és gyülekezési mulatságaiból, melyeket még az éghajlati viszony sem képes megsemmisíteni és ősiségéből kivetkőztetni. A népek nyelvének ősi gyökere annyira mély azok mondáiba, szokásaiba, viseletébe, vallásába és játékába, hogy azt azokból, míg a nép él, kitépni, kiirtani nem lehet. Valjon Hunfalvy tett-e a palóc nép ezen ősiségének megfigyeléséhez csak egy lépést is? Nem tett, de mégis kimondott két fontos itéletet, azt t. i., hogy a székelyek nem Attila hunjainak maradékai, hanem csak Szent László után odarendelt, telepített határőrök, és hogy a palócok a magyarok között magyarosodtak meg s ősi nyelvük «szlavo-csuvasztörök habarék» volt. A nagytudományú író e súlyos itélete ellen csak egy föllebbviteli forum van, s ez maga az élő nép. Vissza tehát, csak vissza a nép közé, van még ott elég keresetlen gyöngyszem. E gyöngyszemek összeszedegetéséhez sem levél-, sem könyvtárak nem kellenek, csak emberismeret, leereszkedő nyájasság, a nép belső életének ismerete és elhatározott akarat. A levéltárainkban penészlő egyes okmányok meg nem érthető szavait, ha kérdezgetjük, a nép fogja nékünk megmagyarázni. Ezért igen jól tesszük, ha történelmi kutatásainknál magát a népet kérjük fel együtt munkálótársul. Tudományos Akadémiánk sokat áldozott már idegen népek, nemzetek tanulmányozóira, de a magyar nemzet egyes ágainak helyszinti, tudományosan leendett megfigyelésére még elvben sem állapított meg eddigelé buzdító eszközt, pedig ime, itt vannak és élnek a jászok, kunok, palócok: No, de minek is volna a magyar nemzet e családtagjainak háztűzhelyét, családi életét, jellemző gondolatmenetét, önállólag sajátos nyelvezetét, háziiparát stb., stb. itthon tanulmányozni. Ott vannak a finnek, osztjákok, cseremiszek, csuvaszok és a többi népfajok, tanulmányozzuk először azokat, hogy megtudjuk, kik és mik vagyunk mi itthon. Valóban úgy vagyunk mi ezzel, mint azon eladó leány, aki meglátta ugyan a távol álló kapufélfában a tűt de a lába előtt lévő nagy kőben megbotlott.»
Aranyigék ezek, – s egészítsük ki még azzal is, hogy a nép multjára a nép művészete is világosságot, sőt fényt vethet.
Pintér Sándor egyetért azokkal az írókkal, akik a «palóc» szónak síkon, gyepen lakó értelmet tulajdonítanak. Ezt megcáfolatlanul igazolja az, hogy a palóc ma is a síkabb, míg a hornyák a hegyesebb vidékeken lakik. A palóc elnevezés, szerinte, önálló nemzetnek általános elnevezése sohasem volt, hanem az orosz nép a hatalmas kun nemzet ama részét nevezte így, mely vele szomszédos volt s melynek telepedési helyét jobban illette a palóc szóval. Pintér, továbbá, nagy buzgalommal azt akarja valószínűsíteni, hogy a vármegyéinkben mai nap is palóc elnevezés alatt élő népcsalád a honfoglaló magyarok bejövetelét jóval megelőzőleg már itt lakott. Szerinte Ázsiából, az emberiség bölcsőjéből a skytha nép első rajnak a hunt bocsátotta ki. Követő újabb raj: az avarok. A hunok bocsájtottak ki ismét újabb rajt: a magyarokat. A hun és kun szó pedig: egyazon jelentésű.
Rámutat arra, hogy a palócok ősi hagyományai a szomszédos szlávoknál nincsenek meg; a palóc a szlávval közvetetlen családi összeköttetésbe nem lép még ma sem, a palóc nem tótosodik el, mint más ajkú. Nincsen eset, hogy palóc község eltótosodott volna. A palócoknak még ma is vannak olyan szokásaik amilyeneket a mai magyarság és a kunság nem ismer. Mindebből Pintér azt következteti, hogy palócaink a honfoglaló magyarokkal sem egyidőben, sem később nem költözhettek be.
«A négy megyében palóc elnevezés alatt ma is tekintélyes számban élő népcsalád ősei Árpád hadához Kiovnál nem csatlakoztak, vagyis a honfoglaló magyarokkal sem mint polowczok, sem mint kunok, sem mint kazarok nem jöttek. Így Anonymus históriájának idevonatkozó része, Jerney János lekövetkeztetése, Pauler Gyula kombinációja, valamint Hunfalvy Pál állítása a palócok történetének igazságára nem vezet. Ellenben valószínű az, hogy a három törzsre oszló népcsalád, mint skitha-hun-avar maradvány már a honfoglaló magyarok által mint baromtenyésztő s földművelő nép, jelenlegi lakóhelyeiken találtatván, a honfoglalás könnyítéséhez hozzájárultak és mint lényegében a magyarral egy nyelven beszélők s vérrokonok, és mint talán már előbbről keresztények is, az államalkotó magyarokkal mindjárt az első században nemzettestté olvadtak, s mint állandóan letelepült földművelő hódolt nép, a másajkú hódítottakkal együtt, a vezérek között felosztattak, tehát autohton népmaradék.»
Vámbéry Ármin szerint az Ural, Aral, Kaspi-tó környékén lakott törökségnek a kun, palóc, bessenyő nemzetiségi törzse volt.
Láthatjuk tehát, hogy a palócok eredetének megállapításában a tudomány mennyire botorkál; a szakértők annyi eltérő véleményt kockáztattak már, hogy e kérdésben több a zűr-zavar, mint a világosság.
Bizonyosak lehetünk azomban, hogy akik a magyarságtól gyönyörű népművészetünket oly szivesen elvitatnák, azok erre azt mondják, hogy hiszen ime a palócok magyar eredete, még magyar írók szerint is, kétséges lévén, hát akkor hogyan lehet a palócok népművészetét magyar népművészetnek nevezni?…
Nekünk is az a véleményűnk, hogy a kunoknál mindig nagyobb számot képviselő palócok sohasem alkottak a magyartól külömböző nemzetet. Véleményünknek támogatására érkezik Farkas Pál, a palóc föld etnográfus-kutatója; derék tanulmányaiban rámutat arra, hogy a palócnak keresztelt nyelvjárás az ősmagyar nyelv és a kódexek korából legtöbb régiséget mentett meg. A legrégibb magyar kódex, az Ehrenfeld-féle, a palóc nyelvjárás sajátságait tükrözi. Ezt a kódexet tagadhatatlanul palóc nyelvjárást beszélő ember írta a XV. században. Az 1490. évből «Mátyás király halálára írott emlékdal» címmel van egy nyelvemlékünk, melyről már Döbrentei kijelentette, hogy az nógrád–mátrai palóc ejtés. A kunok e nyelvemlékek kelténél sokkal későbben magyarosodtak meg. Igy tehát lehetetlen, hogy a sokkal korábban magyarul beszélő palócok a kunok ivadékai lennének. Farkas Pál kimutatja, hogy több történetíró a palócokat Magyarországon nem ismeri még a XVIII. században sem, – már pedig ha ilyen szláv-palóc nép itt nagy seregben lett volna, akkor ezt semmi esetre sem hallgatták volna el!
A palócoknak nevezett mai magyarok nyelvi sajátságait már a kódexekben is megtaláljuk; ilyen sajátságos nyelven 1490-ből költeményünk is van, bár őket az egykori történetírók palócoknak még sem nevezték; jól jegyezzük meg, hogy a palóc elnevezés a XIX. századig sehol semmiféle törvényben, oklevélben vagy műben elő nem fordult. Mi is oszthatjuk tehát Farkas Pál ama nézetét., hogy a mi jóeszű magyarjaink palócok soha sem voltak, kun, bessenyő, kabar vagy más idegen eredetű népből nem származtak, hanem igenis: ők voltak a törzsekből álló magyarság legtisztább vérű magyar törzse, mely az ősöknek most figurásnak tetsző, de nyelvtörténeti szempontokból is rendkívüli nagy, komoly figyelmet érdemlő nyelvét, vallását, családi és társadalmi szervezetét s egyéb ma már különös sajátságait hegyeik közé vonulva, habár töredékben, de mégis leghívebben őrizte meg, és rájuk a szláv eredetű palóc elnevezés csak századok mulva tapadt. A palóc elnevezést jó maguk, csodálatosképpen kicsinyesnek tartják. Hát ez a nép, melynek legszebb jellemvonása a mult idők emlékeihez való ragaszkodás, ez a nép, mely a multból legtöbb eredetiséget őrzött meg: éppen a nevét Felejtette volna el `?! Hogy a «palóc» elnevezés soha sem volt a nép igazi becsületes neve, azt a többi vármegye egyetemes tiltakozása igazolja legjobban. Farkas Pál kérdőiveket küldött szét. Csupán egyetlenegy falu vallotta magát palócnak. Több kutató igazolja, hogy- a palóc elnevezésre a nép éppenséggel nem büszke. Ezen a vidéken is a göcseji esetünk ismétlődött meg. A göcseji ember szinte szégyenli, hogy az ő szűkebb hazáját Göcsejnek nevezik. Mikor azt kérdeztük, hogy Göcsejben vagyunk-e már, azt mondották: haladjunk csak még néhány falun át, azután kezdődik Göcsej… A néhány falun túl pedig azt mondották: kiértünk már Göcsejből. A palócokénak mondott földön is mindenki máshol sejti a palócságot. Sok helyütt kérdeztük mi is: Palócok kendtek, kedves bátyám? Mire azt felelte a kérdezett: Már hogy volnánk mi palócok, mikor magyarok vagyunk!…

Diósjenőről. (13)
A történelem Oroszország egykori palócait rakoncátlan, vakmerő fajtának ismeri. Földünk népe ősi pogányságához, természetet imádó szép hitéhez híven ragaszkodott, behívták Endrét és Leventét. Ezek voltak azok az ősmagyarok, akik így énekeltek: Engedd mi nékünk, hogy eleink módjára pogányságban éljünk! Nagyon helyesen állítja tehát Farkas Pál, hogy ez a pogánysághoz szító, pezsgővérű magyar törzs erősen hasonlított a kun-palócok rakoncátlan természetéhez, s így elkeresztelték őket palócoknak, ahogyan az oroszok és lengyelek krónikásai is polowetzeknek nevezték el az Oroszországba rablókalandokra kelő kunokat. A zaklatott szláv környezet persze kapott e csúf-néven, melyet a palóc magáénak el nem ismert s éppen ezért törvénykönyvbe, oklevélbe nem is kerülhetett és nem is került soha. A palóc éppen olyan epitheton ornans, mint német honfitársaink sváb elnevezése. A palóc elnevezésnek történeti jelentőséget nem tulajdoníthatunk
Benkóczy Emil, Eger környékének hivatott írója jegyzi meg, hogy az egri járás lakóinak nyelve a déli, palócos nyelvjárásvidék hevesmegyei csoportjához tartozik. Palócos tehát beszéde e népnek, melyet testvériesen fűz össze az ősi hagyomány. Mégsem tetszik e népnek a palóc elnevezés. Hallott egy egri palóc leányról, aki csak azért adta ki udvarlójának az utat, mert arra társai ráfogták, hogy palóc, mivel Felsőtárkányon született.
Berze Nagy János is említi Hevesmegyei Nyelvjárás című tanulmányában, hogy a bessenyőtelkiek haragusznak, ha palócoknak nevezik őket; maga is fültanuja volt Felsőtárkányon, hogy a palóc elnevezésnek nem valami hizelgő jelentést tulajdonít a vidék népe. Két kis fiú játszadozott az utca porában. Az egyik homokdombot épített, a másik kaviccsal «ostromolta» azt, miközben egy kődarabocska az építő gyermek kezét érte. Összevesztek. A nem éppen barátságos kifejezések egész sorozata következett ezután. Egyik gyermek a teljes megvetés hangján odaszól a másiknak, menekülésre készen: Te kutya palóc! Káromkodásuk is így szól: Erre-arráját a palóc apádnak, anyádnak! … Az egyes falvak is harcban vannak egymással ezért a szóért. Mindegyik a másik falura igyekszik tolni palócvoltát. A felnémeti paraszt, aratás alkalmával, szürkeszínű gatyát ölt, hogy ne lássék meg rajta egyhamar a piszok. Erre már a tárkányi palóc ezt mondja: «Nem csuda, hogy a felnémetyinek fekete a gatyája, hiszen palóc, csak nem tagadja meg a fajtáját.»
Hunfalvy János már említett könyvében írja: Különös az, hogy Gömör déli népének nincs semmi öntudata arról, hogy ő palóc vagy barkó, de amely barkó tudja magát annak, arra büszke.
Bizonyos az, hogy a palócoknak a magyar közjogban semmiféle szerepük soha nem volt, noha az jászokat, kunokat, székelyeket sokszor emleget s a részükre kiváltságokat biztosít a palócokat azomban, mint ilyeneket sohasem ismerte el.
Igazán kiváncsiak voltunk ezek után, hogy a jó palócok maguk mit szólnak hát a palóc elnevezéshez? … Jártunkban-keltünkben kérdezgettük is az embereket.
Német József fölsőtoldi legény azt mondotta nékünk, jó palóc dialektusban, hogy a palócok Sámsonházán vannak, mert ott tótul beszélnek! – Egy márkházai tejeskocsistól kérdeztük, hogy palócnak tartja-e magát? Már hogy volnék az, – válaszolta, – mikor jóravaló keresztény katholikus vagyok! A salgótarjáni állomáson egy szomszéd falubeli legény azt vallotta, hogy ők nem hívják egymást palócnak, csak magasabb állású emberek mondják rájuk: ezek csak olyan palócok, vagyis parasztok!… Szerinte a palóc. annyit jelent: paraszt. Egy pásztói ember ezt mondotta:! Hallatszik, hogy palócnak hívnak bennünket, de tudja az Isten, ez honnan jön … Máma már nem volna jó a faluban mondani, hogy palócok vagyunk, mert a paraszt is urasodik mindenhol. Azt is hallotta, hogy a palócok Bars megyében laknak! Egy salgótarjáni hivatalszolga palóc-dialektusban mondotta, hogy ő nem palóc, ámbár Rákóczi is palóc volt; színpadon a palóc-öltözetet most is az ő ruhája után csinálják; a palócokat azért hívják így, mert azok igazi hevesvérű emberek, belőlük toborozzák a legjobb magyar ezredeket!…

Könyvosztás a gyöngyösi ifjúsági népkönyvtárban.(14)
Másokat is megkérdeztünk: palóc kigyelmed?!… A legtöbb ember zavarba jött, kertelt s ilyenformán válaszolt: «Hát kérem bizony mi földműves, magyar emberek vagyunk.» Sok meg úgy tett, mintha a palóc elnevezést egész életében nem is hallotta volna.
Eleinte magunk is ingadoztunk: e kötetünket a palóc elnevezéshez kapcsoljuk-e?… De hát vannak a palóc népnek intelligens fiai, akik ma már határozott büszkeséggel vallják magukat palócoknak; a palóc-magyarságot az ország minden fia rendkívül munkás, szorgalmas, jólelkű embernek ismeri; ma már a palóc elnevezésben semmi csufolódás nincsen, Mikszáth Kálmán, a nagy palóc valósággal népszerűvé tette; a palócság művészetét ismertetvén, e nemes népre tisztelettel és meleg szeretettel gondolunk mi is.
Egy nép eredetének kutatásánál kétségtelenül a nyelvet is, még pedig talán legelső sorban ezt, figyelembe kell venni; hasonlóan a használati eszközöknek ősi formái, akár a díszítő motivumok sajátosságai is, földerítő fényt lövelhetnek az eredet kérdését burkoló homályba. Nem kétséges, hogy a beköltöző magyarok egyik települési vonala itt a Sajó völgye, melyet azóta is tiszta magyarság lakik, sajátos nyelvvel. A népművészet termékei után kutató figyelmét és érdeklődését nem kerülheti el a palócok sajátságos beszédmódja, amiről őket, találkozzunk vélük az ország bármely részében, azonnal megismerjük. Beszédjük a más vidékről való emberre szinte kómikusan hat, pedig a kutató legkomolyabb figyelmére van jussa ennek a nyelvjárásnak.
A nyelvtudósok hirdetik is, hogy az ősmagyarok nyelvéből a palócok őriztek meg legtöbb emléket. Az ország más vidékein lakó magyarság, különösen a kulturával megáldott Dunántúlnak nyelve csinosodva csiszolódott, a Mátra körül elszigetelt magyarság azomban a maga eredetiségében őrizhette nyelvét. Gyűjtögetésünk közben a palóc falvakban sokszor zavarba jöttünk, mert bizony sok szót nem is értettünk meg, mintha idegen kifejezések lettek volna, úgy kellett azokat külön megmagyaráztatni. Igy tudtuk meg, hogy az ácsik: gyermekállóka; apáca: szűz toklyó; bábakakas: kappan; bakkanó: zökkenős út; bakó: fasulyok; belezna: hibás öltés; bitó: a barkók kendertörője; hendergő: rögtörő henger; pancsi: gyermekcipő; rakóca: polc az istállóban; szátyva: szövőszék; verzsel: himestojást fest; bungyika, dundika: ujjatlan ködmön; fojtóka: nyakravaló keskeny bársonypántlika a leányoknál; kapacs: teknővájó vas-szerszám; kollár: kerékgyártó; másik anya: öreg anya; szap: kemenceoldal; szapaly: a mellette lévő pad; kostros: borzas; bickől: szundikál; morvány: fonott kalács; gyük: gyökér; peg: pedig; belejke: függőbölcső; szoporog: siet. A himes sodrófa helyett: csikiritó-t, cifra mosófa helyett: sug-ot kellett keresnünk. A palóc-legény rávezetett bennünket, hogy a szomszédságukban van egy virágos keretű gyűkör, vagyis tükör. Az alig észrevehetően mozgó fűszál: lingó levél; a madár röppen, de a szárnyas bogár lippen.
Negyedik kötetünkben foglalkoztunk a zalamegyei Göcsej viszonyaival. Abban a szintén hegyes-völgyes kis országrészben hasonlóan elszigetelődött egy maroknyi magyarság, akiknek különleges beszédmódja erősen hasonlít a palócokéhoz. A palócok között gyüjtögetvén: mintha csakugyan régi kódexek nyelve elevenedett volna meg körülöttünk. Kérdéseinkre férfiak, leányok egyaránt lágyan, bizonyos éneklő hanghordozással válaszolgattak. A hosszú á-ból alakult a-ról nem tud leszokni e vidék szülötte, kerüljön el innen bárhová. A magánhangzók általános zártsága szintén Árpád-kori beszédmód. A val, vel rag náluk, éppen mint Göcsejben, változatlanul marad, a szóvégi mássalhangzóhoz nem hasonlik: ablakval, botval, kinval, késvel, menyemvel. A ragok a következő példák szerint következnek: háromszer, ötszer, másodszer. Az á, é, ó, ő magánhangzókat így ejtik: uá, ié, uó, üő: laó, haó, aólom, vuáros, iédes, üőrzöm, miérges, kiéreg. A két magánhangzót külön-külön jól meghalljuk. A palócok híven őrzik az eredeti nyilt, hosszú ę hangot: levęl, tehęn. A rövid a-t kevéssé nyitott szájjal ejtik ki, de mégsem tótosan. Nagyon érdekes, hogy ű előtt a t betűt ty-ére változtatják: tyükör, tyűz. A d helyett gy hangzik: gyisznuó, gyiuó, gyiuák, disznó, dió, diák. A ti helyett, tyi: szeretyi Katyi Petyit. Mondatszerkesztésüknek igen érdekes sajátsága, hogy kötőszó: és, hogy, stb. nélkül órákig tudnak elbeszélgetni. A Halotti Beszéd-et a palóc nyelv ismeretével lehetett csak a maga teljességében megérteni.
E kötetünkben bemutatott népművészeti tárgyak készítőinek beszéde annyira eredeti, hogy érdeklődésre tarthatnak számot jó Szeder Fábián alább bemutatott sorai, melyeket mintegy száz évvel ezelőtt jegyzett föl, akkor, amikor a palócok nyelve érintetlenebb volt, amikor még nem változtatott rajtuk a minden faluban százával terjesztett krajcáros ujság és ponyvairodalom, amikor Amerikába se vándorolgatott még onnan a magyar.
Balról közöljük a palóc-szóejtést, (Első hasáb!); jobbról pedig, hogy irodalmi nyelven miként kell érteni, (második hasáb!).
Első hasáb! Estuók bacsim Ila nenüémveü szomoruo hirt hozott Nyiékröü Jakabiék Matyisrou, hogy iéppen mikou ott leszuátak a szekerröü, akkou huzták meg neki a csenditüőt, iés iézibe meg is haut a petüőcsbe. Most keserüőségibe mind a kettüöt fogja a hideg. Pegyi minek rInak iérte, hisz miég iét, csak ett, itt, paskortuáskodott iés a szentegyhuázba a szoros misén iés a könyörgiésen biczköüt; azié szentsuága üőt a kaleduába is zuáratta, pegy vendiégsiégkou. Megest mikou leginyek voutunk, huát a pallagon rögveü bringattunk, iés üő męsturamnak azt a nyuzga gyerekit megütötte, a ki is egy luábon ugrosva ies sivaukodva ment a muásuájuánuá panaszkodnyi. Vuárjatok tyik külykek, mond kühögve a viény Eüze, tennap is a hugy a papnuá mentem, majd agyba hagyiguátuátok a bacsa geduojuát. Muáskou meg hugy Matyisiék Beruánuá egy töklincet vittem ajuándiékba, mer a lelkemtüő szakadtt üő is adott niékem egy kést pegy hijjuába, akkou is ostorhegyveü csipdeütiék a nagy gambuájuó kuoduot, meg a kürtüő söprüőt. Erre mi eüfuttunk eübe a kolluár szivvuássuába, iés ott egy nyukát kergetett egy puncsi kutya. Mink sövegünköt, csuhuánkot, kankuonkot eüvettük, hogy azt iziében eüfoghassuk. Emmink is lett az a liésza mellett a gyiuófa alatt. Ugy de tyüzes küő, gunyuánkot aggyig eüloptuák, pegy csuhujamba tyizen öt garas, iés egy bablon kendüő is vout. Muás nap ugy megesztrenguátak otthon a kuárié minket, iés ugy mekkobzottak hugy mindenünk fuájt, iés fejünk ollyan kosztros lett mint a boszorkuányié. Egykou napuáldozat utuán a biken a puskuám maguátou eüsűt, iés ollyat pukant, mind egy uágyu. Mit löőttié, kiérgyi apuósom; aszontam, hogy egy evetkiét akartam eütanuányi. Ne bolondozz, feleü üő, inkuább siker suárvau lüőddöznié; most mennyünk hiskuámba iéjjeüre, van ott csigiém, kinyerem, morványom, posadtt aumuám iés aluánk sarnyu.
A hugy megyünk, az utyikuán eliétanuá a csőőz minket, iés kiérgyi, nem luáttunk e a harasztba bojnyikokat tyűzeünyi. Eükaczagom magam erre; de mongya nekem, haugass, mer messzagounak bennünköt. Felelek: hisz meszetiégetüők azok, meszetet iégetnek szeginy leginyek. Az egyik közüőlök suánta, mer a pitarbou rejtyuám föüment a szobuára, iés ott leszakadt a deszka alatta, iés beesett a huázba a kemence mellié a szap aluá. A muásik nyevüe ugy juár mind a kerep, de keze lusta; azié nem a magajiébou ha muásiébou ié, mind a vereb; csudaálom hagy annak neki az emberek hijjuába ennyi. Gyüvejde Estyi mondom neki, noszadsza furollyuád, halluám. Idagygya, iés azt eücseriétem vele toplyojié, meg tyiz veres hagymajié.
Sitiét lett, mikoura a hiskuáhou iértünk; de Apuósom a zuávuár koucsuát eütiévesztett. Truóbuátuk fuácskuávau kinyitnyi a zuávuár, ugy de külykeit föü nem touhattuk. Mit tegyünk huát muást, mondtam Apuósnak, ballagjunk haza huányi, mert itt se nem ehetünk, se nem auhatunk a sotuónuá, mer meszszur a juszié.
Mikou haza iértünk, huát alyig utünk a luócuára, muá is besziélyik, hogy Gyuris öcséim katona lett Baluázs Gyarmoton, csupa rettegiésböü, mer gazduojuának, a hon szouguát, szusziékjuát meddiézmuáta; pinciéjiéboü elüőszöü kuártyikuávau, osztuán rocskuávau lopdosta a bort. Mettudta ezt a gazda, iés üő fiét a kutya lagzitou, iés föüvuágott az estruázsamesternek. Nem fog muá Katyi muátkuájuvau tuánczounyi a lagziba, se vendiégsiégkou; nem fog vele bolondoznyi, mikou kendert hiéheü; se nem patkoutat több tyizmuát Katyinak a barboruás cziguánynuá, se nem vesz neki vuásuárkou a görögnié selyemruhát, garuályist, hajkötüőt.
Ej biz miégis jobb lett vouna nekünk a jusziélen huányi, mind illyen keserüősiégre hazagyűnnyi. Azomba öcsiémöt se hagygya eü az Isten, ha maguát jobban fogja viseünyi mind egygyig.
második hasáb! Istók bácsim Ilona nénémmel szomoru hirt hozott Nyékről Jakabék Mátyásról, hogy éppen mikor ott leszállottak a szekérről, akkor huzták meg neki a lélekharangot, és iziben meg is halt a patécsban. Most keserűségében mind a kettőt leli a hideg. Pedig minek sirnak érette, hiszen míg élt, csak evett, ivott, nyalánkodott, és a szentegyházba az öreg misén és a könyörgésen szundikált. Azért szentatya őtet a kalodába is záratta, pedig vendégségkor. Megint mikor legények voltunk, tehát a parlagon reggel zúgattunk, és ő a mester uramnak azt a kényes gyermekét megütötte, aki is egy lábon ugrálva és sivalkodva ment az öreganyjához panaszkodni. Várjatok ti kölykek, mond köhögve a vén Örzse, tegnap is, ahogy a paphoz mentem, majd agyba hajítottátok a birkás gidáját. Máskor megint hogy Matyisék Alberthez egy stiglicet vittem ajándékba, mert a lelkemtől szakadt ő is adott nekem egy kést pedig ingyen, akkor is ostorheggyel csipdesték a nagy ajaku koldust, meg a kéménysöprőt. Erre mi elfutottunk oda be a bognár szilvásába, és ott egy nyulacskát kergetett egy pincsi kutya. Mi süvegünket, csuhánkat, kankónkat elvetettük, hogy azt iziben elfoghassuk. A mienk is lett az a sövény mellett a diófa alatt. Ugy de tüzes kő, gunyánkat addig ellopták, pedig csuhám ujjában tizenöt garas és egy pamut kendő is volt. Másnap úgy megesztrengáltak otthon a kárért bennünket, hogy mindenünk fájt és fejünk oly borzas lett, mint a boszorkányé. Egykor napnyugat után a bikkesben a puskám magától elsült és olyat durrant, mint egy ágyu. Mit lőttél, kérdé őreg apám. Azt mondottam, hogy egy mókust akartam eltalálni. Ne bolondozz, felelé, inkább sikéres sárral lövöldöznél. (Gyermekjáték sárgolyóval.) Most menjünk hegyi hajlékomba éjjelre, van ott csigerem, kenyerem, fonott kalácsom, savanyu almám és alánk sarju.
Amint megyünk az utacskán, elétalál a csősz bennünket, és kérdi: nem láttunk-e a harasztban zsiványokat tüzelni. Elnevetem magamat erre, de mondja nékem: hallgass, mert megszagolnak bennünket. Felelek: hiszen mészégetők azok, meszet égetnek szegény legények. Az egyik közülök sánta, mert a konyhából lajtorján fölment a padlásra, és ott leszakadt a deszka alatta és beesett a szobába a kemence mellé, a szap alá. A másik nyelve úgy jár mint a kereplő, de keze tunya, azért nem a magáéból, hanem máséból él, mint a veréb. Csodálom, hogyan adnak néki az emberek ingyen enni. Gyere ide Istók, mondom neki, nosza add ide furulyádat, had lássam. Ideadja, és azt elcserélem vele taplóért, meg tíz vöröshagymáért.
Sötét lett, mikorra a szöllőházhoz értünk, de öreg apám a zár kulcsát elvesztette. Próbáltuk fácskával kinyitni a závárt, de kölykeit föl nem tolhattuk, Mit tegyünk tehát mást, mondtam az apósnak, ballagjunk haza hálni, mert itt se nem ehetünk, se nem alhatunk a borprésnél, mert megszúr a csípős szél.
Mikor hazaértünk, tehát alig ültünk a deszkapadra, máris beszélik, hogy György öcsém katonává lett Balassagyarmaton, csupa rettegésből, mert gazdájának, ahol szolgált, szuszékját megdézsmálta; pincéjéből először kis kannával, azután rocskával lopogatta a bort. Megtudta ezt a gazda, és ő félt a kutyalagzitól és felvágott, kezet adott a strázsamesternek. Nem fog már Kati mátkájával táncolni a lakodalomban, sem a bucsuban; nem fog vele tréfálni, mikor kendert gerebenez, sem nem patkoltat több csizmát Katinak a bőgős cigánynál, sem nem vesz neki vásárkor a görögnél selyemkötényt, gyöngyöt, pántlikát.
Ej bizony mégis jobb lett volna nékünk a csípősszélen hálni, mint ilyen keserűségre hazajönni. Azomban az öcsémet sem hagyja el az Isten, ha magát jobban fogja viselni, mint eddig.
Ezzel a kis nyelvészeti kitéréssel azt akartuk igazolni, hogy az e kötetben bemutatott népművészeti tárgyak legnagyobb része is nyilván ősi palóc tulajdon, hiszen a formákat ugyanolyan ragaszkodás őrizte, mint amilyet nyelvi téren is kimutathatunk.
*
A palóc dolgos, józan gondolkozású, természetes eszű nép. Azt szokták rá mondani eleven, mint a kéneső, pedig hát lassan cselekvő, flegmatikus, tempós, a külvilágból jóformán nem hat rá semmi. Örömét, bánatát gyöngéd, keresetlen nótákba önti. Mondókáiból, köszöntőiből egészséges, nemes magyar humor sugárzik. Nagy gyűjtemény telik ki a palóc népköltés termékeiből. Érzés, szív van ebben a népköltésben, amit gyönyörűen jellemez ez a kis palóc nóta:
Ha én aztat tudnám
Melyik úton mégy el:
Felszántanám én azt
Aranyos ekével.
Be is vetném én azt
Szemenszedett gyönggyel.
Be is boronálnám
Sürű könnyeimmel.
A palócok becsületesek, törvénytisztelők. Szeretnek tanácsot kérni, de a maguk eszén járnak. Idegennel eleintén tartózkodók, gyanakodók, ami nem is csuda, mert őket is sok városi utazó csapta már be. A palócok, de különösen a barkók, nagyon értelmesek, leleményesek, eleven, teremtő lélekkel vannak megáldva, amit e könyvünkben bemutatott művészetük igazol legjobban. Észjárásuk furfangos, okoskodó, e tekintetben nagyon hasonlítanak a székelyekhez. Ravaszok, de csak olyan értelemben, hogy a vélük szemben ravaszkodó mesterembernek, fiskálisnak lehetőleg túljárnak az eszén. A palóc is, mint általában a magyarság, önérzetes egész az arisztokratikusságig; jó módjában rátartó. A falujabeli szegényebb emberrel szemben is fölényeskedő; felsőbbsége előtt tisztelettel áll meg, de kemény derekát meg nem hajtja senki előtt. Idegen társaságban tartózkodó, de a maga háza előtt, a korcsmában, a piacon, magafajtájával nyílt, beszédes, évődő és kifogyhatlan jóízű humorban. Gondolkodása kiforrott, józan; semmiféle politikai vagy társadalmi tulzás nem talál köztük vérmes követőkre. A fiatalság szeret virtusoskodni, kötekedni. Ha már dolgozik benne a fityusz, az ital, nekimegy a csendőrszuronynak is, vagy ott kiabálja a falu közepén, hogy még az éjjel csendőrvérrel pucolja ő ki a csizmáját! A verekedéseket másnap elfelejti, anélkül, hogy alantas bosszut vagy gyűlöletet lihegne. A palóc büszke arra, hogy szavát megtartja. Ezért hát dévajul is emlegeti, hogy nem ígér semmit, – de azt megtartja!
Szorgalmas és kitartó munkás. Ez a magyarázata, hogy vidékén olyan nagy számban virulhatnak a bányavállalatok és a gyárak; a palóc Amerikában is könnyen boldogul. A följebb lakó tótok jellemétől a palócok jelleme igen előnyösen tér el. A tót sokkal elmaradottabb, és közömbös a haladás iránt. Lelki és szellemi képessége a palócéval szemben határozottan tunya. A palócság között nem pusztít annyira a pálinka sem, mint a tótságban, ahol a nép jámborabb ugyan és alázatosabb, de nem is olyan önérzetes.
A palóc családi élete mintaszerű. Az asszony előtt a férj apjukom, emberem, emberkém; a férj az asszonyt galambomnak, lelkemnek szólítja, de tegezi. A gyermek fiú és leány tegezi egymást, de ha a fiú legénnyé serdül, megkívánja, hogy a leány magázza, míg ő továbbá is tegezi. Erkölcsi életük is példás. Megesett leány, házasságon kívül született gyermek náluk nagy ritkaság. Lisznyai Kálmán is írja, hogy «lélek-örömmel tapasztalta szerelmi viszonyaikban és enyelgéseikben a legszeplőtelenebb erkölcsi erőt.» A közbiztonsági viszonyok a palócságban kitűnőek; mutatja ezt az is, hogy a kocsiút mellett ássák a krumplis, répás gödröket, ezek tetejét csak egy kis ággal takarják be; falun kívül vannak a kenderáztatók s azokból sem vész el soha semmi. A faluban botot hordani csak a bírónak és a kisbírónak illik; a bot, nyilván, hatalmi jelvény!… A nép hálás szívét mi sem igazolja jobban, mint az, hogy lakodalomban a menyasszony a második táncot a kocsissal táncolja, aki ingyen hozta a vőlegény házához. Ez a nép is nagyon vendégszerető. Az életben komoly, de poharazás közben vidám, nagyon közlékeny, elevenséggel, bőséggel szól. Asztalán ott az ízletes kenyér, szép fehér-piros szőttes abroszba takarva. Alig lép be az ember a szobába, már szól a gazda: tiszteljük meg, szeljünk egy darabka kenyeret! Rendkívül érdekes, hogy az öreg palóc csak ötig számlál, a hatot már így mondja: öt meg egy, s a számlálást így folytatja: öt meg kettő, öt meg három. Ma is találunk még öreget, aki apró kövecsekkel, babszemekkel számol. Az új nemzedék között azonban ma már alig van ember, aki a templomban ne könyvből imádkoznék. Szinte megszólják azt, aki még annyira sem vitte, hogy a nyomtatott betűt olvasni tudja!…
A takarékos palócasszonynál – egy jóízű följegyzés szerint – a láda fiókjában mindig akad egy pár kölcsönadható garas. A szegényebb sorsú, kinek váratlanul temetése lett vagy igavonó marhája pusztult el, csak Panni ángyoho fordult kölcsönért. Az pedig adott néki szívesen zabra, vagy búzára vagy «kitermésre». Adott neki Szentgyörgynapkor tíz forintot úgy, hogy azért Szentkeresztkor tíz kila zab bár vissza. A Szentkereszt eljött,, de a termett zab porcióra is kevés lévén: Jóska bátya adós maradt a zabbal, de kötelezte magát, hogy jövő őszre egy negyed kila kamatjával megadja emberségesen; akkor sem adhatta meg csak felét, s így tartozásban maradt hat és egy negyed kilával, amire ismét egy negyed kila kamatot kötelezett… és így tovább, úgy, hogy tíz év leforgása alatt Panni ángyo már száz forintot vett be a zabért, mit neki Jóska bátyo hívségesen kimért, és még ma is harminc kila zabbal tartozik néki…

Nagylócziak. (15)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages