Ház és ami benne van.

Teljes szövegű keresés

Ház és ami benne van.

Cigányputrik Rimaszombaton. (303) (A kezdetleges ház).
Téli reggel érkeztünk a füleki állomásra; a helységbe vezető szép fasoron haladva, a füleki vár érdekes tömbjét, zömök tornyát nézegettük, egyszer csak a mezőn tüzet vettünk észre… Pásztortűz – de télen?! Közelebb mentünk, s akkor láttuk, hogy a tűz körül rongyokba burkolózott emberek feküsznek. Egyik kidugta fejét a rongyos szűrposztó alól. Füstös cigányarc tekintett felénk. A cigány nem szólt semmit, megpiszkálta a tüzet, és visszahuzódott rongyai közé. Megkérdeztük, miért feküsznek itt, az Isten szabad ege alatt? Azt válaszolta, hogy ők: losonczi megtelepedett cigányok, de eljárnak így a vidékre, holmi alantosabb munkára s nékik bizony fogadóra nem telik, szálláskéréssel alkalmatlankodni meg nem akarnak a községben, ahol őket, az ismeretlen cigányokat, egyébként is bizalmatlanul fogadnák, – ezért hát csak itt hálnak künt a mezőn a tűz mellett. Ime: még korunkban is, a lehető legkezdetlegesebb lakási mód.
E vidéken feltünően sok még most is a legősibb lakás: a földbe, a terméskőbe vájt lakóhely. A pétervásári járásban lévő Sirok községben, azután Demjénben, Verpeléten, Egerszalókon, Tibolddaróczon még most is egész sereg barlanglakást, földbevájt lakóhelyet találunk (304305).
Borsod megyében a Bükk-hegység peremén lévő községek: Szomolya, Novaj, Bogács, Ostoros szintén bővelkednek barlanglakásokban; több helyt egész utca is van ilyen. Szomolyán nemcsak a lakóház, de a konyha, az ólak s a színek is a kemény homokkőbe vannak vájva. Még emeletes barlanglakás is akad (307); az emeletre az alsó helyiségből vágott kőlépcső vezet föl; van olyan is, amely elé oszlopos tornácot faragtak (306). Sok ilyen lakásban az élelmes települő a buboskemencét is ugyanabból a közetből faragja ki, amelybe a lakószobát vájta. Kérdezősködtünk, miért nem építenek rendes házat?… Azt felelték, hogy a barlanglakásokban egyenletesebb a «levegő».
Piliny községben nagy pincéket vájnak sorjába a homokhegybe, melynek függélyes falát kívül kővel rakják ki. Ott, ahol a ház part alatt van: az ólakat mindenesetre partba vájja a palóc, különösen, ha kicsiny a beltelke.
Hans Normann német utazónak 1830-ban kiadott könyve szerint: Magyarországban a cigányok és a szegények, nem ritkán egész községszám, földalatti üregekben laknak, amelyeket maguk ásnak. Nógrád megye egyik községéről az 1826-ban kelt leírás ezt mondja: «Az úgynevezett régi szőllőhegy oldalában vagyon két mély pintze a kősziklába bevésve, mellyeket lámpással bémenve személyesen megvizsgálván, láttam, hogy hajdan lakásul is szolgálhatott valakinek, mert a végső mélységének végén vagyon egy sütőkementze, a két oldalain hosszan, kifaragva olly széles ülni való hely van, melly fekvésre is elégséges lehetett; közel a pintze torkához volt egy négyszegű tűzhely, utánna közel egy tekenő forma kifaragás.» A nógrádmegyei Kökényes faluról az 1826-évben kiadott leirás azt mondja, hogy épületi és tüzifában nagy fogyatkozást szenved, szalmával füti kementzéit és száraz ganéból éleszt tüzet. A szegényebb lakosok a földet kiásván, annak tetejét szalmával vagy hanttal béfedik és ily lakóhelyeket készítenek magoknak.» Kishartyán községről pedig az írja, hogy «napkelet felé a kősziklás hegyek oldalában most is üregek és régi menedékhelyek találtatnak, melyekben a hajdaniak, az ellenség gyilkos markából kiszabadulván, elrejtették magokat.» Bél Mátyás ezekről a barlangokról írta, hogy az ő idejében rajtok még ajtó és ablak is volt. Százéves leírás már megemlíti, hogy Eger városának nagy része kőszikláktól vagyon körülvéve, s a pincék ezekbe vannak bevájva; a mély, kőporos pincéknek lehetett tulajdonítani, hogy az egri vörösborokat söprőiken számos esztendeig eltarthatták a gazdák… Piliny községben a Borsós hegyen bronzkori üreglakásokat ástak föl, ezek az üreglakások élnek ma is még e vidéken. A palóclakta tájakon sok kőkorszakbeli telepet is tártak föl, ami azt mutatja, hogy e vidéket már évezredekkel ezelőtt lakták; a régi és ujkori erődítések pedig igazolják, hogy lakói nem hagyták el e vidéket, sőt azt mindenféleképen megvédelmezték.

Barlanglakás Cserépfalun. (304)
Minden koron át kimutathatjuk, hogy még a kulturális területeken is tipikus a földbe vájt lakás a letelepedett embereknél. Viszont, régi följegyzések azt igazolják, hogy a nomád sátorszerű épületekben, ideiglenes gunyhókban lakott. Anonymus épen e kötetünkben tárgyalt területről írja, hogy Árpád vezér és övéi az Eger folyóig eljutottak és ott gunyhókat csinálván, több napokig megmaradának.
Ismerünk egy igen régi rendeletet, mely azt mondja, hogy elköltözött jobbágynak nem szabad házát magával vinnie, – azok a házak tehát valami vesszőből font, gerendákból összetákolt, aféle hordozható block-házak lehettek.
Valami nagyon parádés bizony nem igen lehetett e vidék népies építkezése, legalább is erre vall, hogy Bars megye rendei, 1795-ben Aranyosmaróton tartott gyülésükről fölirtak a helytartótanácshoz a városka kicsiny és füstös házai miatt; az egész városban nem volt elfogadható szállás, ezért a vendégeket a megyeházán kellett elszállásolni.
Területünkön legtöbb falu erdő közepébe épült. Ezek a palócfalvak úgy helyezkednek el az erdőben, mint holmi urasági kastély a szép park ölén. A vasuti állomásokról gyönyörű fasorok vezetnek a községekbe s a lombok között daloló madársereg lakozik. A palócleányok nyilván a daloló madaraktól tanulják a vidámságot és a kedves nótázást.
Régebbi följegyzések több falu népéről megemlítik, hogy azok «valaha nagy országútban laktanak, de az országuton vonuló katonaság sokasága miatt terhesnek találták tovább való ott maradásokat, ezért által hordózkodának a félreeső hegyoldal tövében…» Bél Mátyás ilyen falvak egyikéről mondja, hogy «inkább medvéknek, hogysem embereknek alkalmatos lakóhelyül.»
A falvak rendszerint az északi széltől mentes völgyekben helyezkednek el. A palócok falvakban telepedtek, mert sem városban, sem pedig a mezőségben magánosan álló hajlékokban nem szerettek ők lakni; községeiket legszivesebben patakok közelében, erdős hegyek lábánál építették a patak két partján. A két sor lakói kis fahidakon közlekednek. A falvak jóformán puskalövésnyire vannak egymáshoz. Ezért nem találunk a mezőkön külön álló tanyákat. A legtöbb falu egyetlen utcából áll, melyhez néhány sor köz csatlakozik. Az utcák girbék-görbék, hiszen a talaj legtöbb helyen egyenlőtlen.




Ősi pinceházak Tibolddaróczon. (305)
Nemcsak a falvak utcái egyenetlenek, hanem például Jolsva városé is; ez is bekerített erődítés volt, már pedig minden ilyen város utcái szűkek és görbék; a régi falak, sáncok eltüntek már s a mai kor gyermeke nem érti meg, hogy a régi öregek miért takarékoskodtak úgy a helylyel, mikor a városon kívül annyi szabad térség van…

Oszlopos folyosós barlanglakások Szomolyán. (306)
A házat lehetőleg verő felé: délnek vagy keletnek építik.
A lakóház a telek egyik oldalán áll, homlokfala, a vérttel és két ablakkal, az utcára néz. Szomszédok sohasem építkeznek közvetetlenül egymás mellé, a házak elkülönítve állanak (308).

Emeletes barlanglakás Szomolyán. (307)
A jellegzetes palócház legősibb formáját kitünően örökítette meg a gondos leírónak, Szeder Fábiánnak következő följegyzése: «Az erdősebb helyeken fából vannak minden épületeik elkészítve. A házakat szélesre faragott gerendákból rakják öszve, egyiknek a végét a másikéval keresztbe tévén és öszve eresztvén úgy, hogy a ház külső szegleten a kétoldalról kiálló gerendavégek kettős lajtorját formálnak. Az így elkészült házfalak bévül, és többnyire kívül is, amint lehet, a sárral való tapasztás által megegyenesíttetnek, és agyaggal, némelykor mésszel is kifejéríttetnek. Így készülnek egyéb gazdaságbéli erős épületeik is, úgy mint jókora pajtáik, ló és tehén óljaik (istállóik), hiskáik (szüretelő házaik) és soto (borprés) szinyeik. Lakóházaikat három részre osztják föl, úgymint: pitarra, házra, kamrikára. A Pitarba lép be nálok először az ember; az isméretlen azt konyhának gondolná lenni; azonban se tűzhelye, se kéményje nincsen, és a kenyérsütéshez, a faragáshoz való eszközök, és az élés szekrények tartatnak benne. Ablakja ritkán vagyon. Főbb helyeken a házban (szobában), lévő kemencének szelelő lyuka szolgál oda. A háznak (szobának) negyedrészénél nem szokott tágasabb lenni. A Pitarból a Házba, (szobába) nyilik az ajtó. A szoba elég téres és magas, hanem közönségesen olly setétes, hogy csak a féllábnyi magasságú és egy lábnyi szélességű ablaknál lehet tisztán látni, és az sincs mindenkor üvegből, hanem hártyából, vagy papirosból; (bizonyosan zsirozott papirosból. Szerző); sőt némellyeknél csak ide-oda tolni való deszkatábla van ablak helyett. Egy asztalnál, és a két felül mellette lévő lócánál (deszkapadnál), fazékpolcnál, és a falon függő tálaknál, ottan más egyéb házi eszközt nem látni. A kemence hatodrészét foglalja el a szobának, amely négyszegletű és lapos tetejű. Szája az ablak felé van csinálva, előtte tűzhely és körülötte hasonló padok állanak. Tehát bent a szobában fűtenek, sütnek, főznek; azért ottan gyakorta füstben lenni nem ritkaság, és a falak szinte oly kormosok, mint másutt a konyhában. A kemence szája felett agyaggal bemázolt deszka szittatón (kürtő) megy fel a füst a padlásra és ottan eloszlik, vagy egyedül a padláson egy jókora lyuk vagyon hagyva, hogy azon a füst a szobából kimehessen. Ugyanazért az illyes házakon kémények sehol sincsenek. Ez a nagy kemence, legfőképp télen hálóhelye a férfiaknak, amelynek tetején, és oldal padjain, az ágyi ruháról semmit se tudván, saját gunyájokon heverésznek. A fejérnépnek éjjeli helye a kamrika (kis kamara), melyben az udvarról különös bejárás vagyon. Ottan van a nyoszolya, ágyi ruha, stb. Ez sohase fűlik és az ablakja akkora, hogy az ember ökle alig férhet be rajta. A beteg, vagy gyermekágyas asszonyok a szobában fekszenek, főkép télen.»
Palócfaluból. (XV. tb.)

Házak a patak partján Solymos községben (Heves). (308)
Átnéztük a palócok földjére vonatkozó teljes irodalmat, de bizony akárhány megfigyelő s leíró van is: egyik sem tud sokkal többet mondani a palócház szerkezetéről és beosztásáról.
A magunk megfigyelése is csak annyi, hogy az egy födél alatt lévő épületet két közfal három főrészre osztja. A ház jóformán az egész palócságnál egyformán: pitar, ház és komra nevezetű helyiségekből áll. Bejárás az udvar felől, az épület közepetáján. Itt először a pitvarba jutunk, amelyből az egyik ajtó az utca felől lévő házba, a másik a komrába vezet. Az utóbbi a nők és gyermekek hálója.

Részlet Felnémetről (Heves). (309)
A pitvar és a konyha egy helyiség. Középen azonban egy ajtótlan nyilással bíró közfal van. Az udvar felöli rész: a pitar. Innen vezet föl egy ajtónyílás a padlásra. A padfeljáráshoz egy retlya van állandóan odatámasztva, a pitarajtó mögött.
Az utcafelőli szoba neve: ház, elsőház, tisztaház, tessékszoba.
A szoba a palóc ebédlője, hálója, dohányzója, társalgója, szalonja, sőt télen konyhája is. A palócház egyetlen helyisége, melyet fűteni szoktak, az utcára néző szoba; sem azt, sem a kormát, még a módosabbak sem szokták kipadlóztatni, mert szerintök úgy terem a sok bolha. Talán ennek irtására van az a szokás, hogy az új földdel feltöltött, padlót trágyalével sikálják le.
A kamra neve: terhes kamra, mert hát ezt terhelik meg a lisztes szuszékkal, itt a füstölthús, az oldalas szalonna, a zsíros véndely s a káposztás hordó. A kamra a nők alvóhelye s ott a ruhanémű is.
A palóc ház külömbözik a dunántúlitól. Emennek ősi alakjában ugyanis a három helyiségből külön-külön ajtók nyilanak a szabadba, mert a füstöt a konyhából nem vezetik el, hanem az ajtón tódul ki. Ha tehát a szoba és kamara a konyhából nyílnék: a füst ezeket a helyiségeket is megtöltené. A palóc ház legősibb típusában is kürtők vezetik föl a füstöt a padlásra, ezért nem kell itt a szoba és kamra ajtajának az udvarra nyílnia.
A kamara kis ablakát ügyeskedő szalmafonással látják el. Ez az ablak ma is alig nagyobb még jókora tenyérnél. Az ember szinte sajnálja az asszonyokat, hogy ilyen kis ablakú levegőtlen és sötét helyiségben kénytelenek aludni, az a kis ablak azonban pompás tanubizonysága a palóc ravaszkodásának, amely kifog az adóösszeírók eszén, akik utóbb rendes szobának néznék a nagy ablakos kamrát, s így nagyobb adót vetnének ki rá. Igy azonban csakugyan nem írhatják csupán a kamra rubrikába.

Siroki (Heves) pinceház alaprajza. (310)
Ha összehasonlitjuk a legrégibb faházak, meg a vertfalu és a vályogból rakott parasztházak alaprajzát (310–319), – mert hiszen az alaprajz, a helyiségek elosztása a fődolog ezeknél, – azt látjuk, hogy a más-más anyagból épült házak őstípusa mégis csak egy, az Alföldtől kezdve föl egészen Rozsnyóig, föl a magyarság határáig.
A háromhelyiséges faház-típust, ami pitarból, házból és komrából áll, ezt megtartotta a palócság akkor is, amikor már vályogból, pelyvás agyagból építette házait. E vidéken tehát külön faház-típusról, és külön kő- vagy vályogház-típusról szólni nem lehet. A palócság soká megmaradt ennél a típusnál, és megfért, meglakott családostul ilyen három osztású házban.
Emlékezzünk meg azonban olyan palóc házról, ami még ennél az őstípusnál is egyszerűbb, – ilyenek a körösi, a horkai és a hasznosi faházak. Példa erre a csábi pásztorház, ami fából épült s csak két helyiség: pitar, ahonnan a padlásfeljárás nyílik, meg a ház. Az ilyen hajlék ritka, típussá nem formálódik, mert az utolsó jobbágy ember sem lehet el komra nélkül, ahol az életet tartja. Talán holmi jövevény, udvarról élő cseléd építhette.
Nem annyira a módosság, mint inkább a család szaporodása, házas fiaknak is az apai tűzhelyhez való telepedése okozza azt, hogy sokszor két lakószoba első ház, előház megmarad, meg a pitar is, hanem a pitartól balra a régi komra helyén vagy hálókamra nyílik, mint a Ruzsinszki Márton vályogházában Bánrévén, vagy utóház (megkülönböztetésül az első háztól), mint a Farkas István házában Özörényben, amit 1864-ben építettek. A komra így hátra szorul az utóház végibe és nem is járhatnak bele az utóházon által, hanem kivülről, ép úgy mint az ólba (istálóba). Farkas István özörényi házában az emberlakta részek elé oszlopos tornácot építettek, magasat, amihez lépcsők vezetnek föl, mert hegyes-halmos talajon épült, Ozörény községe.


Hármasosztású jellegzetes házak alaprajzai. (311-315)


Négyosztású jellegzetes házak alaprajzai. (316–319)
Ez a kétházas (kétszobás) elrendezés adja második fejlettebb háztípusát a palócságnak. Mátraderecskén ugyancsak hálókamrának nevezik az utóházat, akárcsak Bánrévén. Mogyorósdon belső háznak nevezik mind a két lakószobát: az elsőt, az utca telt nézőt is, a hátulsót, is. A kettő között pitar van, de ennek hátsó elrekesztett részét nem hívják konyhának, hanem csak tűzhelynek. Szakasztott ilyen Sátán az a ház, aminek az alaprajzát adjuk. Az a körülmény, hogy ebben a két házban, a mogyorósdiban, meg a sátaiban, csak az utóházban lelünk kemencét, ama föltevésre indít, hogy legalább télen csak az utóházat lakták, az első házat pedig parádés szobának tartogatták.

Gyöngyöspatai ágasos ház. (321)
Olyik helyen a két legegyszerűbb típus tehát: a házas-pitvaros-kamrás ház, egybetapad egy másik ugyanolyannal, egy födél alá bujik a kettő anélkül, hogy össze lenne kötve. Bátorfalun, Hontmegyében, Sokolencki István háza ilyen, jeléül annak, hogy két familia építkezett egy portán.
Egyébként meg kell állapítanunk, hogy a palócok is, mint általában a magyarok, a házzal nem valami sokat törődnek, s benne a kényelmet nem igen iparkodtak soha fokozni. Ez természetes is, mert hiszen a nép idejének javarészét künt a szabadban tölti: a földmívesmunka a szabadban folyik; aratás, szénahordás, s egyéb takarulás idején, napfölkelte előtt már elmegyen hazulról és csak öreg este, sokszor éjféltájt tér haza. A lakás tehát éppen csak alvásra való. Nyáron, aki csak teheti, künt tornácon, padláson, pajtában aluszik friss levegőn. Bizony, mintha csak most is sátornak néznék még a házat, mely éppen a legszükségesebb időben menedék csak.
Mikor a letelepülők részére helyet kellett kijelölni, ez rendesen erdőségbe esett. A kiirtott fa a legolcsóbb és legközelebb lévő házépítő anyagnak kinálkozott. Kedvére vághatott abból a jobbágy. Egy-egy palóc vármegyének majdnem fele részét foglalják el a hegyek, melyeket rengeteg erdők borítanak. Legősibb ház itt az erdőségek ölén természetesen a faház, melyben egyetlen vasszeg sem volt. A népies építés leleményessége az egyes alkatrészeket csapolással, faszögekkel és guzskötéssel erősítette meg. A durván ácsolt fagerendák közeit sárral megtöltötték, kívül-belül símára tapasztották. Beszélik a régiek, hogy az erdő négy élőfáját azon álltóhelyükben faragták ki úgy, hogy azok gyökereikkel tovább is kapaszkodtak a földbe. A négy élőfa adta a ház négy sarokoszlopát, ezekhez erősítették a fekvő gerendákat. Igy a ház az idővel, viharokkal tovább dacolhatott. Kőből épült ház hajdanta nagy ritkaság volt ezen a környéken, mert a régi monografiák az egyes falvaknál el nem mulasztanák megemlíteni, hogy «ezen helység több uri lakhelyekkel és kőépületekkel ékeskedik.» A faházat azonban a kőháznál azért becsülték többre, mert jobban tartja a meleget.

Jellegzetes ősi palócház. (320) Nagyobbodó füstlyukkal, a vidék jellegzetes ereszével.
Faházait a nép maga rótta össze, hivatásszerű iparosok segedelme nélkül, legföljebb szomszédját s rokonait hívta segíteni az építő. Azért tartja a régi magyar közmondás: Rossz gazda, ki a maga házára egy faszeget faragni nem tud. Az építés befejezésekor az áldomás persze nem marad el, amikor naiv rigmusokkal kívánnak a gazdának az új házban erőt, békességet, hosszú életet, meg hogy Isten mentse a házat tűztől, víztől.
A Társalkodó című ujság 1839-ben így ír, például Rimaszombatról: «Kis helyre szorult, igen tömör város, házak s lakók, úgyszólván egymás hátán, többnyire kéménytelen faépületekkel. A füst a házak belülfűtő kandallóiból egy kurta tapaszcsőn a padlásra egyenesen megyen föl, s ott oszlik el, minden házat salétromfőző helynek képzeltetvén annak tetőnni kigőzölgése.» A jellegzetes palóc faluban: Pilinyben, 1903-ban bontották le az utolsó faházat.

(322)
Findura Imre azt mondja: Nem mesebeszéd, hogy Losonczy István Rimaszombatot egy kerek erdőbe építtette. A mai korban is élő szemtanúk állítják, hogy fából rótták a rimaszombati házakat. Néhai Csesznok Pál orvos háza helyén is oszlopokon nyugvó régi faház volt. Ilyen ősi ház még a szabadságharc előtt is sok volt. A régi Vitalis-féle ház mestergerendáján e felirás tanuskodott az építkezés koráról: «Építette Varga Bálint 1572-ben.» Findura szerint régibb házak is voltak. Lóska István házának kéménye nemrégiben is fából volt még, mintha csak kis torony meredt volna a házon.
Különben nem is igen kellenek régi szemtanúk ahhoz, hogy Rimaszombat, a megyei székhely házai is fából épültek. A Rima partján lévő Óvárosban, a régi mesteremberek negyedében, még manapság is hosszú utcákat alkotnak a fából épült házak. Ilyen utca például a Szijjártó-utca. Jól látjuk a hatalmas, széles, vastag tölgyfa-tönköket, melyeknek keresztbe összerótt sarkai ülőhelyül szolgálnak.
Rimaszombatban, az emlékezet szerint, földmívesosztály sohasem lakott; e házakat mesteremberek lakták mindenkoron s Rimaszombat még ma is jellegzetes hazája a régi és igen érdekes külsejű faházaknak.
A pitarajtó alján lévő gerenda: küszök; ebbe van beácsolva a két függőleges csapos fa, ajtófél, s ezek felső végén fekszik a szemődökfa.
Az ajtókat is hasogatott, simábbra ácsolt tölgyfa-pallókból állították és somfaszögekkel szögezték össze. Az ajtónak sarokfelőli részén, fönt is, lent is, egy-egy kiálló csapja volt, melyet lent a földbe beásott ajtótőke kivájt mélyedésébe helyeztek bele, fönt pedig az ajtófejfához, vagy a borsodiak szerint: a küszögfához erősítették gúzzsal. Az egész ajtó ezen fordult. Előrehaladottabb viszonyok között az ajtót a sarokhoz nyakvas, sarkvas tartja. Az ajtót fakilinccsel zárták, amit zsinegen húztak föl, ha kívülről akartak benyitni. Az ajtónak zsineghúzós zárója: kallantyú, facsattantó, násfa; ha fogantyúja van: kilincs.
Még gyakori a fakilincs, kilincstartóval és ütközővel. Miként a vaskilincs, úgy a vas-zár is csak bajosan férkőzött a palócok közé. A fazár: külköszár, amit fából faragott gerezdes kucs nyit. A zár három lyukjába, a kulcson lévő három külök illik. A pitarajtón kívül lévő, kifelé nyiló alacsony léces ajtó: sarampos ajtó, mely nyáron a baromfit tartja vissza. Az ajtó belső részén toló fazár is volt alkalmazva, amivel éjszakára zárták el a lakást.
A palóc föld lelkes kutatója volt a korán elhúnyt Pápai Károly, aki az Ethnographia című folyóiratban hosszabb tanulmányt írt a palóc faházról: a ház építését ő következően írta meg:
A faház, mint a más anyagból készült palóc házak is, hosszú egyenközényalakú, de nagysága az anyag által inkább korlátozva van, mint például a kő- vagy vályogházaknál. Alapul a faháznál is kő szolgál. Az alapvetésnél a kiszemelt helyen árkot ásnak, úgy egy láb mélységbe, vagy ha a tanga- (porhanyó) föld szükségessé teszi, mélyebbre is. Az árkot kővel tele verik úgy, hogy az egy darabon a talaj színe fölé emelkedik. Ahol a talaj egyenetlen, ott a kőalapot az alacsonyabb részen magasabbra emelik. Dédesen alul nagy terméskövet vesznek «puhakőből», amit egy közeli hegyből fejtenek. A kőalap meglévén, erre jönnek a fagerendák. Leginkább a tölgyet használják gerendának, mert azt kevésbbé eszi a «szó» (szu), mint a bikket; Kelenyén a falu körüli nyárfákat is használják építkezéshez. E gerendák csak durván vannak faragva és azokat, valamint az egész házat, vagy maguk, vagy ácsok készítik el. A kőalapra kerülnek a talfák, melyek az épület legvastagabb, legerősebb gerendái és amelyek berovással vannak egymással összekapcsolva. E talfákon megjelölik a ház helyiségeinek beosztását és a bevezető ajtók helyét. A talfákba vannak róva a függélyes oszlopok: boronnafák, és pedig nemcsak a szögleteken, hanem helyenkint más pontokon is, így elül és hátul, a ház keskeny oldala közepén, meg a ház széles oldala néhány helyén. A boronnafák között vízszintesen gerendák fekszenek, a falat alkotva, amelyen ajtóknak és ablakoknak nyilások hagyatnak. Ha már a fal a kivánt magasságot elérte, fölteszik a fölső részét záró és összetartó vastagabb gerendákból álló majorpangokat (Mauerbank), vagy mint Dédesen nevezik: falgerendákat, melyek lehetőleg egy darabból állanak és a ház uglyájára támaszkodnak. (Ugoly, szláv eredetű szó Winkel jelentéssel.) A hosszoldali majorpangokkal párhuzamosan húzódik a ház mellső és hátsó keskeny részének közepén álló boronnafákra támaszkodva a mestergerenda, melyre a padozat és az egész házfödél nyomást gyakorol. A mestergerenda mindig egy darabból van, és az a ház egész hosszán végighúzódva, néha még elől ki is szökel. Hogy nagy terhét jobban bírja: föléje, például Lapujtőn, kis «prajcot» vagy «támatót» (támasztót) alkalmaznak, valamint helyenként a szoba közepén alatta álló függélyes oszlop, a bódoganya által is védik a behajlástól. A mestergerendák tartósságát átlag 30–40 évre becsülik.
A falakat képező durván ácsolt gerendák közeit földdel töltik ki, mindkét oldalon betapasztják s azután bemeszelik. A tapasztásra híg sarat kevernek, néhol pelyvával; fehérítésre a mészen kívül, amit több helyre tótok hordanak, más anyag is használatos, így Lapujtőn valami fehér agyagféle, amit a falu határában találnak. Miután a ház oldalfalait fölrakták, a majorgangokon és mestergerendán át fektetik – haránt irányban – a keresztgerendákat vagy keresztfákat, melyeket Dédes környékén általgerendáknak is neveznek. Ezek, hogy be ne hajoljanak, egy darabból valók, 3–4 láb távolságra agymástól. A keresztgerendákra deszkák jönnek, mint padolás, padlót vagy padot képezve, amit földdel megtapasztanak. Régebben az ilyen deszkákat is csak fejszével, durván hasították.
Istvánffy Gyula így írja le a palóc-ház építését:
«Az építendő ház helyét kijelölték, alapját kővel kiegyengették s arra körüskörül lerakták a tölgyfából faragott tal’fákat s ezeket az érintkezés szögénél egymásba csapolták. A talpfákba az építendő ház négy szögletén, valamint a választófalak két végén is, egy-egy oszlopot állítottak, melyek a falak mentére eső oldalon ki voltak zsilyipelve (vájva) s ezekbe bocsájtották be, élükkel egymásra, a hársfából vagy tölgyfából hasogatott és durván ácsolt deszkapallókat az ú. n. ravást, amíg csak a ház kívánt magasságát el nem érték. Ilyen ravásfallal reggették el a ház egyes részeit is egymástól. A ravásfalat azután folyó- vagy borító gerendákkal (a hevesi palócok szerint majorganggal) födték be s ezeket az épület oldaloszlopaihoz szintén csapolással erősítették. A ravást később, kívül-belül, sárral betapasztották, agyaggal símára bekenték és bemeszelték. A ház elején és végén lévő folyó-gerendákra fektették rá az egész ház hosszában elnyúló mestergerendát. Ezt, hogy a mag: súlya alatt idővel meg ne hajoljék, rendesen egy oszloppal támasztották alá, az ú. n. bódoganyával, mely mindig a házban, a kürtös vagy búbos kemence kocigjának az összeszögellő részénél volt fölállítva. Rendszerint fogasnak használták, faszögek voltak beléje verve; szűrt, gunyát, tarisznyát arra aggattak. A borító- és mestergerendán keresztül fektették azután a négyoldalúra ácsolt átalgerendákat, körülbelül egy-egy méternyi távolságra egymástól. Ezen átal- vagy keresztgerendák az épület falán túl rendesen egy félméternyire kiugrottak s végeiken nyúlt végig, az egész ház hosszában, mindkét oldalon az ú. n. vízvezető gerenda, mely mintegy összekötő s megerősítő kapcsa volt az átalgerendázásnak, amennyiben kissé kivájt mélyedéseivel feküdt rá az átalgerendákra s azokat helyzetökből úgyszólván mozdíthatatlanná tette. A keresztgerendákat fejszével hasogatott s nagyjából leácsolt tölgyfapallókkal födték be, a padlást földdel lebunkózták, tetejét pelyvás vagy marhatrágyával kevert sárral vastagon letapasztották, hogy jó meleget tartson.
A palóc lakóház egy másik fajtája volt a patics-ház, melynek alapját terméskövekből rakták le, mint a faházét, arra gerendákat tettek, a gerendákba pedig nemcsak az épület négy szögletére, hanem ezek között egy-egy ölnyi távolságra is állítottak oszlopokat s azokat alul-felül és középen, vízszintesen beékelt egy-egy riglyi tartotta össze; e riglyik közeit vékonyabb fűz-, nyír- vagy gyertyánfa- és juharfavesszővel fonták ki s pelyvás sárral (patics) kívül-belül vastagon betapasztották, agyaggal símára kenték s amikor kiszáradt, fehérre meszelték.
A lakóház harmadik fajtája volt a vert-ház: a falakat nem deszkarovásokkal, nem fonással és tapasztással készítették, de az épület beosztásának megfelelő helyekre erős oszlopokat állítottak le, ezeket két oldalról bedeszkázták ideiglenesen s e deszkák közé verték le a pelyvás sarat, a kívánt magasságig, ezért volt vert-ház a neve. A fal elkészülvén, a deszkákat két oldalt leszedték, de hogy még is legyen, ami az épület falait. összetartsa, a ház és a kamra négy szögletén beállított oszlopokra hellyel-közzel fűz- vagy nyírfagúzsokat kötöztek s azoknak végeit szintén beverték a sárfalakba, nehogy idővel szétváljanak. A kicsiny és egymáshoz közelálló ablakokat, csak akkor vágták ki, amikor a fal már elkészült és jól kiszáradt.
Az építkezés e három fajtájának ma már úgyszólván emléke is teljesen kiveszőben van.

Szelemenes faház váza. (323) a) hargasfa; b) szelemenfa; c) ágasfa; d) vízvezető gerenda; e) átalgerenda; f) borítógerenda.
Az épület fölé került a háztetőzet, vagy amint ők nevezik, a hajazat, a fedés, aminek egész terhe az ágosfákra nehezedett. Ugyanis minden palóc háznál régente a ház elején (321), a homlokfal előtt, a ház közepén, a pitvarban, s a ház végénél, a kamra külső falánál leástak egy-egy ágosfát, aminek földbe kerülő faragatlan tőkéje 50–60 cm átmérőjű vastag volt, a föld fölött nyúló része pedig négy oldalura faragott s kettős ágban végződő. Ezen ágas fákra helyezték az egész épület hosszának megfelelő nagyságú gerendát, az ú. n. szelement, melyhez a háztető két oldala felől héjuktól meghántott s emberi karvastagságú hargas fák támaszkodnak; a hargas fákat közvetetlenül a szelemen fölött egymásba ékelték (egyiknek végét kissé laposra faragták, másikét behasították, s amazt ebbe helyezték), az érintkezés helyénél megfúrták és faszögekkel összeerősítették. Alsó végüket a vízvető gerendához erősítették. A horgas fákat 30–35 cm távolságra végig kifúrták, abba aprófát (faszögeket) vertek s ezekre fektették a jobbára hárs- vagy gyertyánfából hasogatott léceket, amiket guzzsal kötöztek a horgas fákhoz; a guzst fűz- vagy gyertyánfa-vesszőből, vagy szalmából csavarták. A tetőzet faváza így elkészülvén, az épületet szalmazsuffal (némely helyt náddal) szépen símára befödték, úgy, hogy a csomókba kötözött gabona-szalmát a horgas fák szögeibe akasztották belé.»
A palóc sem táplál a cigány iránt faji ellenszenvet, szívesen megtűri a falu közelében, s ha a cigány meg akart települni, ezt könnyen megtehette. Ha meg elunta, hogy tűz mellett csak vizet főzzön: fejét vályogvetésre adta; ezer darabot megvetett néhány forintért. Tízezer vályogból pedig már megépíti a szegényebb palóc a maga házát. Az erdőket erre is kitűnő pénzért hasznosítják, a sok gyár is pusztítja a fát, így hát kénytelenek a faházat mellőzni. Egyébként jól jegyezte meg egy rimaszombati ács, hogy «a faházakat ma már a törvény is tiltja.»
Balogvölgyében a lakóházak nagyon külömböznek egymástól. Az északi részeken szalmával födött ház van több, s minél lejebb járunk, annál több a szilárd anyagból épített, cseréppel födött ház. A falusi új házak pedig a rimaszombati házak mintájára épülnek. A Mezőkövesd és Tura közé eső vonalon, ott azon a nedves síkságon, ahonnan csak kéken látszanak észak felől a Mátra csoportjának vonulatai, pelyvás iszapból meg agyagból épülhettek már az első házak is.

Ablakkeret Zselizről. (324)
Az ősi kicsiny faházak helyett ma már téglaházak s kőházak épülnek. A téglagyárak itt is szaporodnak, még pedig sokat termelő kőkemencékkel. A napszám ma már elég jó, a munkabíró család a bányákban, hutákban, gyárakban szépen keres s ha a paraszt jobb módba jut, ennek hamarosan jelét adja rangosabb építkezéssel is. Már egy régi följegyzés szerint is, «több nógrádmegyei községnél a természet ajándékai között megjegyzést érdemel, hogy itten a legjobb s legfehérebb mész égettetik, mi a munkás ember fáradságát megjutalmazza ugyan, de általa nagyon kevesedik az erdőben a fa.»
A tornác oszlopai között. (XVI).
Tudni kell egyébiránt, hogy régente kőből való házak építéséhez különös kiváltság, regália kellett, nehogy azután várnak, rablófészeknek alakítsák azt át. A monda is azt tartja: a király a híres Bebek-család ősének csak azt engedte meg, hogy hét juhaklot építsen, de ő visszaélt az engedelemmel, és hét várat épített. Igy lett azután nagy az ő hatalma!

A jellegzetes felvidéki ház eleje. (325)
A régi kis házakon utcára ablaknak csak szűk lyuk nyílott s ebbe az egyetlen üveglapot jól betapasztották.
Egy esztergommegyei régi vármegyei szabályzat csak olyan mesterember-telkeket adóztat meg, amelyen ablakos házak vannak. Ebben leli magyarázatát, hogy akkor nem is vágtak minden házra ablakot.
A régi háztípuson rendszerint négy ablak van (320); azok az ablakok legföljebb 35–40 cm szélesek és magasak voltak. Kettő rendesen utcára nyilik, egy pedig a házból az udvarra. A negyedik, s amazoknál hagyományosan kisebb ablak a komra falán van. Az utcára nyiló, két ablak a tipikusabb, nem úgy, mint a Dunántúl kis falvaiban, ahol egy ablak volt szokottabb. A pitar csak a nyitott ajtón át kap világosságot.
Az ablakokat táblákkal látják el, melyeket a falon az ablakkeret övez; az ablakot rendszerint olyan nyugtalan hullámvonallal szabják körül, mint amilyent a házormok keretelő léceire metszenek. Ostoros körül, nem messze Egertől, gazdagon festett ablaktáblákat láttunk. Ezeknek festett ornamentikája megegyezett az újabb tulipántos ládák és ágyak ornamentikájával; sok rajtuk a természetből vett forma, kevés a stilizálás.
A 324. ábra egy kicsiny ablakkeretet, nem nagyobbat, mint egy kisebbfajta tükör kerete, zselizi faragást, mutat. A kicsi keret teteje arkitektonikus szabású, mintha építmény párkánya lenne; ereszes, és az eresz alatt szép körvonalas friz s faragott kötélcsomóra emlékeztető motivum megyen végig. Magát a belső nyílást ugyancsak kötélformára faragott tag veszi körül és ez a kötélfriz meg van alább is a két oldallécen, kétszer egymásfölött, a gazdag horizontális tagozatok között, amihez hasonló gazdagságú párkánytagolást keveset lelünk a magyar népies munkák között. A két oldaloszlopkára faragott két ornamentális bokor rajza naiv és jó. A bemetszett díszítés tövét réteges háromszögforma alkotja, ebből sarjadnak az egyiken hajlós levelek, a másikon kétféle virág; a motivum felső nagy virágzatát baloldalt stilizált szegfűforma képezi, ami kőrösbimbón áll, a másikon meg nagy, kihajló szélű, kehelyforma virág. Az ablak fölötti díszítés neve: inc.
A palóc ház legősibb formája a már ismertetett szelemenes-ház, melynek 323 sz. rajzát a Borsodban és Hevesben látott utolsó példányok után Istvánffy Gyula készítette. A szelemenes faházon a vértet vesszőből fonták és egy síkba esett az utcára néző, mindig két ablakos ravás-fallal. Vidékünket azonban ma már nem ezek a típusok uralják. Ha ugyanis Budapesttől fölfelé utazunk, azt látjuk, hogy a házak tetejének más az alakja, mint Dunántúl. Dunántúl ugyanis az úgynevezett üstökös ház a jellegzetes, vagyis amelyiknek oromfalcsúcsánál ernyőszerű eresz borul előre, hogy védje az omlósabb anyagból épült oromfalat az eső ellen. Dunántúli kötetünkben sok ilyen házat mutattunk be. Megírtuk, hogy ha az oromfal szilárdabb anyagból épül, akkor az üstök visszafejlődik, míg végre az a teljesen szilárd építkezésnél egészen el is tűnik. E kötetünk területén azonban olyan házak tipikusak, melyeknek oromfala fönt a csúcsnál függélyesen halad a háromszögnek mintegy közepéig s ott azután egy széles eresz lejtősen ereszkedik le az ablak fölé. Ha tehát a ház utcafelőli ablakai alatt állunk: fejünk fölött olyan széles eresz van, mint amilyen széles a ház utcafelőli homlokzata (320 és 325).


A palócvidék jellegzetes legősibb házformája a füstlyukkal. (326–329) 1 Kondó községből (Borsod); 2–3 Ludány községből (Nógrád); 4 Nógrádhalásziból.
A tetőzet e formája későbbkeletű a szelemenes házénál. A vért ezeken is, legalább a legősibb formákon, jobbára vesszőfonás. Ezt tehát nem kellett a dunántúli formát viselő üstökkel védeni. Annak nem igen ártott az eső. Egyébként is a tető a vértnél kiljebb nyúlik, így tehát valamennyire védi is a vértet.
Ilyen házban született Tompa Mihály, a romaszombati szegény csizmadiamester fia, a természet nagy rajongója, a merengő lelkű, virágot szerető poéta; költeményeit javarészt a Sajó mente, ez az áldott magyar föld ihlette (331).

Két ház egy telken, Hasznos községben (Heves). (330)
Findura Imre azt mondja, hogy az ilyen modorban épült házak a XVI. század sátrait utánozzák; e házak alakjában az ötrudas sátor szerkezetének utánzása el nem vitatható(!?).
Ilyen ereszek a dunántúli házaknál hiányoznak. Ezek az ereszek tagadhatatlanul fokozottabb mértékben védhetik a ház alsó részét, de el is sötétitik a szobát, amin úgy segítenek, hogy nem egy, de két ablakot vágnak a falba. Ennek az előre nyuló eresznek az is hátránya, hogy az esővizet a járdára csurgatja ki, – ezért is igen találó neve: csöpögő. Hallottuk a farazat, első üstök, terrasz és a németből eredő: zimsz elnevezést is. Rimaszombaton is ilyen elülereszes faházak alkotnak még most utcákat. A városi rend azonban itt már bádogvízlevezető-csöveket, csatornákat alkalmaztat az eresz alá.
A legősibb szelemenes házakon, elül az oromfal alatt, ferde eresz sohasem volt. Nem találtuk nyomát az ágasfa közepében az üstökváznak.

Tompa Mihály szülőháza Rimaszombaton. (331)
E felvidéki tetők alakulási menetéről a következőket írhatjuk: mind a négy lapjával dülő tetőnek, két kisebb oldala erre is farazat. A legrégibb födéltípus az, melynek felső szögletében a füstjárásnak kis lyukat hagytak (326–330). Ennek neve: füstlyuk. Aki mutatósabb házat akar, az a füstlyukat gondosabb alakúra formálja, fűz- vagy gyertyánfa vesszővel befonja, csinos ráccsal látja el. Ekkor már fenn egy kis függőleges oromfalazat keletkezik. A farazat iránya ettől a függőleges résztől mintegy negyvenöt foknyi szögben eltér (332–338). Ha a házra kémény kerül, a függőleges háromszög lefelé megnövekedik. A népies díszítés e növekedés arányában nyer teret. Az ékes deszkázás mindenféle sugaras, alakos összeszerkesztés. Különösen ügyeskedtek e tekintetben a rimaszombati házakon. Ha a függőleges rész rövidebb, akkor csak egy szelelőlyuknak jut hely, – ha hosszabb, már kettő is elfér rajta. E nyilásokat csillag-, kereszt-, virágalakúra fűrészelik. Nagyon szeretik a fogacsos homlokrészeket, a lóherelevél alakjára metszett három lyukat. Az oromfal ereszét a régihez való ragaszkodás őrzi meg. Érdekes és jellemző példája ennek, hogy mikor az oromfal teljesen kőből épül, háromszögének alsó vonalánál még mindig marad akkor is egy lejtős párkány, amit rendesen cseréppel födnek be (339). Erre a rudimentumra még jobban ráillik a csöpögő név, míg a széles ereszt inkább a folyató név jellemezhetné.

Pereszlényi utcasor. (332)
Pápai Károly rámutat arra, hogy a kezdetleges dűlő-farazatnak másirányú alakulása az, mikor annak felső csúcsa marad meg egy kis háromszög alakjában, dűlő helyzetben, szalmával födve, míg alsó, nagyobb egyenszárú trapézalakú része függélyesfalu lesz. A dűlőfarazat csökevénye tehát ernyőként védi az oromfalat (342–344). Erre a védelemre csakugyan szükség van akkor, ha a falat könnyen máló agyagból, vályogból emelték. Az utóbb leírt alak, mint már említettük, otthonos Dunántúl.
A födél első és hátsó részére függélyes elzárás előfordul oly kezdetleges alakban is, mely a dűlő-farazatból le nem vezethető. Ennek legegyszerűbb módja a fonás. Ezt úgy készítik, hogy az élen lévő két szarufa alsó végére egy szaruforma lapos fát szegeznek, abba függőlegesen héjjas mogyorópálcákat állítanak. s átbújtatva, vízszintesen történik a fonás (341). A födél e részének itt is vértelek, vért, vércelet, ha kőből van: kővért vagy orom a neve. E szó a szláv ver szóból származhatik. A vértelek felső szöglete is nyitva marad, hogy ott tódulhasson ki a füst. Újabban természetesen a vértelek anyaga is deszka (329), vályog, kő vagy tégla. A födél hátsó része azonban maradian ragaszkodik a vérthez. Ott, ahol a padláson nem kell a takarmány kihullásától félni, a vértet akár el is hagyják.


Jellegzetes ereszes házak. (333–334) A füstlyuk vértelekké nagyobbodott. 1 fonott vértelek, Erdőkövesdről; 2 deszkázott, Tar községből.
A kéményes házaknál füstlyuk helyett ablaknyílás kerül a vértre, a padlás szelelésére és megvilágítására. A vérten látható félköralakú nyílás a régi füstlyuk formájához ragaszkodik. Több faluban a vértben egy kis bemélyedés, afféle fülke van, melynek eredeti rendeltetése valami szent szobrának befogadása; a palóc azonban legtöbb helyt elfelejti ma már onnan a szentet s a fülke üresen ásít le az utcára.


Házak Rimaszombaton. (322b,c) Schwalm Nándor rajzai.


Házak Rimaszombaton. (322d,e) Schwalm Nándor rajzai.
A padlás neve: pad, melybe a padlyuka vezet föl. Egyes községekben a padlás neve: szoba, s az odavezető létra neve: rétla, garádics. Némely helyt a padláslyukhoz lépcsőzetesen bevagdalt hengeres gerendát támasztanak, baromfiak följárójának.
Lapujtőn az eresz neve eszterhát. Az eresz alatt van az ereszalja, a házmelléke, amelyet földből hányt tőtvény emel az udvar színtjénél magasabbra, s földverő bakó, sulyok egyenesíti meg, aminek a neve: lebakolás. Itt van a tőcik, a padka, ahol ráérő időben tereferélnek anélkül, hogy a nap hevével vagy az esővel törődniök kellene.




Deszkázott vértelek és ereszek. (335–338) 1 Gyöngyöspatak; 2 Drégelypalánk; 3 Sár; 4 Pereszlény.
Az ereszt, sok helyen, még erre felé is, faoszlopok tartják (351). Gyakoriak a hengeralakú kőlábak (352). Ha ezek közeit fallal töltik ki: a ház ambitusos. A gazda a zsupfödés összeállításában, a létrás tetőzet (342, 345–348) találékony újabb és újabb formáinak kieszelésében kereste a szépet. A tetőzet alakításában mindenki túl akar tenni szomszédján. A kis faházak igénytelenségéhez arányítva, sokszor a mesteri zsuppolás valóságos fényűzés volt.

Fejlődött ház Tar községből (Heves) (339) Visszafejlődött csöpögővel.
A falak elkészülése és a keresztgerendák fölrakása után – írja Pápai Károly – a födéshez fognak. Az uralkodó kezdetleges födélalak a szalmafödél, mely következőleg épül föl. A keresztgerendák végébe csapolják mindkét oldalt a szarufákat, melyeket fölül egymással kapcsolnak össze, de számuk kisebb, mint a keresztgerendáké. E szarufák leginkább tölgyből valók s egynek-egynek hossza a keresztfa kétharmadának felel meg. Ahol a házfödél keskeny oldalain meredeken dűlő, ott azon oldalakon is vannak szarufák alkalmazva. Néhol két átellenes szarufa közé a baromfi számára lécet tesznek, amit kakasülőnek neveznek. – A szarufákra fektetik a vízszintes léceket, bikk, fűz vagy egyéb fából, melyek ezelőtt nem voltak ácsolva; e lécek tizennyolc hüvelyknyire vannak egymástól és belőlük egy-egy oldalra, a födél magassága szerint átlag úgy tizenkét szál szükséges. E lécek szolgálnak alapul a födésre használt szalmának, melyből e célra zsufokat készítenek. A szalmafödél élére néhol, hogy az szilárdabb legyen, egymást az élén keresztező két-két rövid lécet (kaloda) helyeznek. Ezelőtt, mint Apátfalván hallottuk, a födél vázának valami kezdetleges alakja is járta. A tetőt ágasok tartották, olyanformák, mint a kútágas, de rövidebb füllel, csakhogy éppen a reá fektetett szelemény le ne hengeredjék róla. Három ilyen ágast alkalmaztak; egyet-egyet a ház két végében, a középső meg a pitvarból, vagy kamrából nyúlt föl. E három ágason át fektették az egy láb vastag tölgyfa szeleményt, mely egy darabból volt és az egész épületen végignyúlva, még elül s hátul ki is állott. A szarufákat a horgasok helyettesítették, melyek páronként a szelemény fölött voltak összekapcsolva. Ezekhez a fákat nem simították, csak a héjat húzva le róluk, egyiknek egyik végét bevágták, másikét meg kihegyezték, úgy, hogy az előbbi hasadékába beleilljék, és az így összeillesztett párt faszöggel összeszegezve, a szelemény fölé helyezték. A horgaspárok 2–3 lábnyira voltak egymástól, sűrűbben, mint a szarufák, és mintegy 10–15 pár volt szükséges. A léceket azután a horgashoz sertével erősítették egymástól másfél lábnyira, hogy az egyik zsup a másikra jól ráfeküdjék. Úgy ez utóbbi régi, mint a jelenlegi födélváznál a lécekre szalma jön, leginkább gabonaszalma, mint legkönnyebben beszerezhető anyag a födéshez. A szalmából zsufot (zsup), vagy ahogy vidékenként nevezik, bábut, babkát, matringot készítenek, amit szalmaguzszsal kötnek a lécekhez. E zsupok összeállítás, tartósság és födélre való elhelyezés tekintetében külömböznek. Van lapos vagy sima zsuf (Tesmagon: kanca-babka), melynek az előállítása legegyszerűbb, hozzá a legkevesebb anyag szükséges, de tartóssága is legrövidebb. Ennél a zsuf tövét kötik meg, feje van lefelé, hogy simán essék a födélen. – Van azután fecskés, fecskefarku vagy uglyás zsuf, ami kalászával ezen alul van összekötve; ezt néhol az alsó léceken használják, általában pedig az éleken, ahonnan uglyás előnevét is vette. Van végül fejes zsuf, melynek kalászát visszacsavarva és megfordítva szalmakötéllel átkötik és úgy alkalmazzák, hogy feje van fölfelé és az esőlé a szalma tövén folyik le. Ez az alak lehet egy és két fejes, de az utóbbi előállításához csak igen kevesen értenek. Ezt is leginkább a szegőn (él) használják, míg a födél többi részén a sima alak járja. Ha az oldalt is fejes zsuf födi, a födél rékásan (rétegesen), lépcsőzetesen esik és létrás kötésűnek mondják. Ez a legfáradságosabb, de a legtartósabb, eltart ötven évig is. – E zsupalakok külömböző alkalmazása szerint három főbb födélalakot külömböztethetünk meg. A legkezdetlegesebb a sima, legfejlettebb a létráskötésű és átmeneti állást foglal az éleken a létrás, mely leginkább el van terjedve. A gömöri szőlőhegyekben sok helyt venyigével födik a hajlékokat, a tető gerincére pedig kenderpozdorját helyeznek.

Ház szellőző lyukkal Nádujfaluról (Heves). (340)
Azt mondja a régi közmondás: Sással födött házban, bátorságos aludni. Vagyis: a szegény ember bátorságban él. A másik közmondás pedig ez: Szomszéddal jó házat födni. Vagyis, ha a szomszéd segít, mint ahogyan szokás: kevesebb a költség… Bizony ma már nem igen segít zsuppolni a szomszéd, mert a vármegye szabályrendelete tiltja a tűzfészkeket. Ma már legföljebb csak javítgatják a szalmatetőket. Ezen a vidéken igen sok a fazsindelyes ház, mert hisz olcsó volt valamikor itt a fa. A rimaszombati népies házakat is fazsindely födi.

Fonott vértelek és gerendázata. (341) (Tárkány, Heves.)
A mestergerenda rendesen kinyúlik a falból az utca felől, s véget szépen fűrészelték és díszítették. A mestergerenda nagy szerepet játszik a házban. Findura Imrének 1885-ben írt tanulmánya szerint, a mestergerendák fölirásai igazolják, hogy két-háromszázéves házak is voltak. Maczonkán 1878-ban egy gerenda ezt a fölírást viselte 1587-be csináltatta Szabó Bálint és Orosz Menyhért. Különösen az erdős Gömörben hatalmas a mestergerenda; ékesen kifaragták valóságos műdarabnak (356, 358). Alsóhangonyon, Zubonyon, Naprágyon igen szép sorozatokat rajzolhatnánk össze. A mestergerenda mindig szem előtt van, a családi ünnepélyeknél is jut, szerepe. Illik tehát, hogy díszes legyen.



Ház Diósjenőről, Lőrinczről Drégelypalánkáról. (342–344) A Dunántúlt jellemző visszafejlődött üstökkel. Az első kőből rakott, a második fonott vértelekkel.
Lakodalomban, éjfél után, a menyasszony-fektetés következik. A menyasszony fejéről leveszik a koszorút, miközben a vőfélyek égő gyertyát tartanak kezükben. A vőlegény a menyasszonyt elvezeti a kamarába vagy a padlásra; hajnalban fölkontyozzák, aranyos, ezüstös főkötőt tesznek fejére s átöltöztetik szép cifra ruhába; a vőlegényt pedig pajtásai összekötözik és a mestergerendához kötik. A menyasszonynak kaláccsal és mézespálinkával kell kiváltania. Rigmusmondás közben, a vőfély bizonyos meghatározott sornál rézfokossal meg kell üsse a mestergerendát.




Házak, melyeknek oromfalát az előrenyuló tető védi. (345–348) 1 Balogfalva (Gömör); 2 Abafalva (Gömör); 3 Drégelypalánk; 4 Diósjenő (Nógrád).
A mestergerenda oldalára bemetélt lécet szegeznek, ebbe dugdossák a késeket, hogy a kis gyermek hozzája ne férkőzhessék. Fölötte áll a gazda pénztára, ott az asszony imádságos könyve. A had között kimért gabonáról rovás-pálcikát tartott a gazda, itt-ott a mestergerenda fölött találunk még ilyen számrovást. Bél Mátyás versben magasztal egy Baloskó Pál nevű nógrádi földmívest, aki papjának evangéliumát rovásra rótta és tíz év után is onnan olvasgatta s elrendelte, hogy ezt a rovást koporsójába helyezzék. A mestergerendáról rendesen egy kis üvegedény lóg le, amelyben vízkeresztkor templomban merített szenteltvíz van. A haldoklót ezzel hintik be, miközben kezébe égő gyertyát adnak. Mi az: Se Isten nem teremtette, se ember nem csinálta? – kérdi a palóc a fiától. – Repedés a mestergerendán.
A bódoganya nevű oszlop palóc-különlegesség. A bódoganya, tölgyfából való hasábos vagy hengeres oszlop, mely a szoba közepén áll a mestergerenda alatt. Régi palóc házaknál a bódoganya gyakori volt. Úgylátszik túlságosan féltek a ház, a mestergerenda leszakadásától, ezért állították az oszlopot a szoba középre, ahol bizony nagy akadék lehetett. Az új házakban persze már elhagyják az idomtalan, akadékoskodó oszlopot. Sok szobában két oszlop is volt. Az egyik a bódoganya, amelyik az asztalhoz állott közel, a másik pedig a bálvány a kemencénél. Rimaszécsen is palócmódra építkeztek. Itt is sok volt a bódoganyás ház. A Murányi-féle házban a legutóbbi időkig fennmaradt a bódoganya.

Mikszáth Kálmán egykomri lakóháza Mikszáthfalván, emléktáblával. (349) Jellegzetes a tető a füstlyukkal.
A palócok egyik írója szerint, a bódoganya teli van cifra berovással, talán régi hun scytha-jegyekkel(?); e jegyeket a gyermekek sorra csókolták imádkozás után, lefekvés előtt, vagy büntetésből, ha csínt követtek el.
A bódoganya is szerepel a palóc mondásokban. A gazdasszony gondosan elzárja a kamarát, mert «a gyerekek megennék még a bódoganyát is, ha szalonnából volna».
Vizsgáljuk kissé még a tetőt!
Bánrévén, Ruzsinszki Márton házában, amit 1355-ben építettek vályogból, a házon fölül, a lakószoba fölött általgerendák feküsznek párhuzamosan egymással, azokon alul végigmegyen középen derékszögben a mestergerenda és átéri az előház hosszát. Ezeket az általgerendákat Bátorfalun szobagerendának mondják, Siden keresztülvaló gerendának. A falon végigfekszik körül a borítógerenda, ahogy Bánrévén mondják, de Bátorfalun ez sárgerenda. Ez a gerenda Gömörben bizonyára az eredetileg német bányavárosbeli iparosság hatása alatt németes nevet nyert; Siden Mórpang-nak mondják, Kőrösön pedig majorpank-nak.
A födélszéknek formája mindenütt az, amit az építőművességben most nyeregtetőnek hiunak. Annak a nagy háromszögnek, amit az ilyen födélszék mutat a ház végéről nézve, alsó vonalát a kötőgerendák képezik, a kőrösi palócokkal szólva, mert már Siden keresztgerendának mondják. Kétoldalt a kötőgerenda végén erednek a szarufák s összeérnek fölül. Azt a rövid kis vízszintes gerendát, ami fölül összetartja a szarufákat, kakasülőnek nevezik az egész palócságon. A fal fölött előrenyuló tetőrész, az eresz neve: szerha; az a gerenda pedig, ami végigmegyen az eresz külső szélén, koszorúgerenda; ebbe illeszkednek a stikkek, azok a kicsi gerendadarabok, amik a koszorúgerendától a falig, a borító gerendáig vagy sárgerendáig érnek. Ezt az elnevezést is a régi német városi ácsoktól vették által.

Pitar kőlábbal és faragott faoszlopokkal Füleksávolyon. (350)
Ahol hijjával vannak jó és olcsó fának, a régibb, szegényebb házakon silány galyfából kerül ki a födélszék legnagyobb része, de meg a mennyezet is. A födélszéli tartására sajátságos, de igen célszerű tagot igtatnak be: az ágast (321). Ez az ágas az építmény két keskeny végén, tehát elül, a ház két ablaka között, meg hátul, ezzel arányos helyzetben áll szorosan a fal mellett földbe ásva és viseli másodmagával azt a hosszú kötőgerendát, ami a födélszék élét adja meg. Ehhez az egyetlen erős és biztos, bár igen kezdetleges szerkezethez, ami nem nyugszik a gyönge vert falon vagy paticsfalon, csatlakozik, csimpeszkedik a szarufáknak sora kétoldalt, és pedig Mezőkövesden felül is sok helyt kakasülő, tehát rövid kötőgerenda nélkül.
Kémény a régi palócsági házon nincs; a tűzhelyről, vagy a kemencéből szálló füst eloszlik a padláson és kiszivároghat a szalmafödés meg a zsindely közein, vagy általjárhat a padláslyukakon. Hogy a füsttel felszálló szikra meg ne gyújtsa a fedélszéket, a füstcsatorna felső száján a padláson füstfogót raknak téglából, olyan félhenger-felé építményt, aminek falába beleütközhetik a füsthordta égő pernye, de a füst csak kétoldalt, megcsillapodva szállhat ki a kicsi félhenger bolthajtása alól.

Részlet Drégelypalánkáról. (351) Az első házon, fent, a Dunántúlon otthonos üstök, alul pedig a palócságban jellegzetes eresz.
Érdekes kortörténeti adattal szolgálnak Hunfalvy János Gömör és Kishont Leírása című, 1867-ben megjelent munkájának eme sorai:
«Ha egy csupa kéménynélküli faházakból álló és fazsindellyel fedett hegyvidéki helységhez közeledünk, melyben tehát hibáznak a vidám fehér falak, a sugár kéményekből emelkedő kéli füstoszlopok és többnyire gyümölcsősök szép zöld lombjai is, akkor az ily házhalmaznak fakó színe és a széles háztetőkön elterjedt füstlepel szomorú, lehangoló benyomást eszközöl reánk; és gondolkozásunkat önkényt a könnyen eshető tűzvész rombolásaira és annak fürkészésére irányozza, mi lehet oka és haszna a kémények hiányának? És valóban a lakost folyvást éberségben tartja annak tudata, hogy tűz által laka és épületei földig leéghetnek; ezért, tüzelőhelyére nagyon vigyáz: nagy szélben tüzet nem rak, vagy afelett a ház lakóiból egyet őrködni hágy; az ébersége fölmenti őt a tűzkárelleni biztosítástól, mely ily vidékeken eddig igen kis mértékben vétetett igénybe, mert tudja, hogy tűzvész náluk a legritkább szerencsétlenség; Sumjácznak legvénebbjei sem emlékeznek házégésre. Ha pedig a kémény hiányának okát kérdezzük tőle, azt nem tudja megmondani, csak azzal válaszol, hogy sok költségbe kerülne és hogy itt nem szokás másként építeni. Szerintem e régi szokásnak oka a fűtés rendszerében és a tűzhely architekturájában rejlik. Konyháinkban a kéménynek két-három falalapja van, mely biztosan tartja meg a ráépített kéményt. Ezen lakoknál pedig mélyen a szoba közepe felé esik be a tűzhely, mely egy kémény ráépítésére gyenge, nem biztos, nem alkalmatos, más modorban csakugyan költséges; lehet ezenkívül, hogy a tető fölé kinyiló hosszú kémény erős léghúzásával igen kihűtené a lakot és ebbe erős szelek idejében tömegesebben lökné vissza a füstöt, mint a szél hatását gátló tető alatt nyíló mostani kürtőnél. Meg kell még jegyeznem, hogy a kürtőnek padloni nyílása a szobában függő zsinór kezelése által sarkonhajló fedővel zárathatik, az alsóvidéki magyarok azt egy póznára tűzött és rongyokkal kötött kóccsomóval dugják be. A pad tehát a ház füstgazomméterje, melyben húst és szalonnát füstölnek, szuszékokban gabnaneműt tartanak; az egész egy lomtár, melynek szarufakötéseire néhol ösztörűn még a tyúkok szállnak föl hálás végett és melyből a füst zsindelyrészeken át szabadul ki.»


Coburg herceg kastélya Cserépváron és egy földmivesgazda háza Jánosiban. (352) A gazda háza ékesebb.
Bizony hiába írja Hunfalvy, hogy a tűz a legritkább szerencsétlenség, mert a palóc vármegyék községeinek történeteit olvasva, azt látjuk, hogy igen sok község égett ott le porig, bármiként is űzték azt az elterjedt babonát, hogy ha tűzveszedelemkor egy mezítelen asszony körülszaladja a házat, akkor az nem ég le.
A kultura meg a jómód, természetesen, meghozta a palócházra is a kéményt, de a palóc meg nem állhatta, építette légyen bár a legegyszerűbbet, a vesszőből fonottat, amit sárral vert be azután, vagy akár urit, városiasat, hogy ne díszítse, kifejezést adván rajta izlésének, olykor hitvallásának is. A palóc kémény ékes és sokféle; van olyan, amelyiken sima vízszintes vaslemez áll, négy kicsi oszlopkán minden ékesség nélkül, de a legtöbb ilyen esőtől védő lemezre valami cifraságot, tagozatot tesznek, hasonlót ahoz, amilyet kapuoszlopokra faragnak. Igy csúcsos lesz, cifra a kémény, mert rajta a négyszögű lemezen csonka gula, meg csonka kúp forma tagozatok állanak.
A falazott kéményre a nyílás fölé, olyik helyen, háztetőforma kicsiny tetőt adnak, másutt meg beboltozzák hengerformára; ezen a hengeren sokszor ott a kereszt, mutatván gazdája hitvallását.
De tudnak cifra kúpos, zsindelyes tetőt építeni a deszkából szegelt vagy szalmával körülvett kémény fölé, kit álló oszlopokra, kit meg zeg-zugban menő rudacskákra illesztve igen festői módon, amint ez az itt adott rajzok mutatják.
A kéménynek a tetőből, hajból kiálló részei: szár, lyuk, bótozat.
A palóc a házán szívesen vallja meg hitét, nemcsak az oromzatra rajzol keresztet, hanem az épület csúcsára, kéményeire is el helyezi azt.
A faházak alacsonyak, a földszínen állanak csupán, mert a palóc hajdan nem építette faházait magasra, mint a székely, magas tornácot se épített eléje cifra faoszlopokkal.

Díszített tornácoszlopok Nógrádból. (353) 1 Borsosberény; 2–3 Berkenye; 4 Diósjenő.
Az arkitektonikus ornamentikára vonatkozóan, ki kell jelentenünk, hogy ami efféle van a palócságon, az mind újabb keletű és a díszítőművészet szempontjából meglehetősen értéktelen. Sok ház udvar felé eső részén tornác halad végig, faoszlopos; az oszlop maga tömör és dísztelen, hanem felül a fejnél kétoldalt kivágott deszkát illesztenek hozzá, cifrára metszik körül és meglyukgatják, hogy díszes fejet mutasson, ami természetesen nem tömör test, mint az oszlop, hanem deszka lapjából kifűrészelt valami, úgy, hogy csak a silhuettjével hat. Ilyen kimetszett oszlopfőt hármat adunk részletes rajzban (353), egyik Borsosberényből való, ennek körvonala a legnyughatatlanabb; a másik kettő Berkenyéről, ezeket a cifra konturmetszésen kívül át is lyukasztották kerek, meg hosszúkás nyílásokkal.
Azok az ácscsinálta díszek, amiket manapság alkalmaznak házak elejére, ugyancsak városi házak vagy villák, fürdőpavillonok díszítései révén jutottak el ide is, igaz, többé-kevésbbé elnépiesítve. Ezeken az oromdíszítéseken még a legeredetiebbek az árbocdeszka kimetszései, amikből ugyancsak adunk mutatónak egynéhányat (355, 357). Vagy erős felnyuló törzsök ez, kisebb ágakat bocsátó, vagy oldalvirágok tapadnak hozzája, de metszenek kerek gyümölcsformájút is, amiből fölül levelek sarjadnak. Az itt bemutatott három ilyen orom közül kettő Borsosberényből, egy Berkenyéről való.
A faházakon évszázadokon kiforrott díszítéseket nem mutathatunk ki ama sok pusztítás miatt sem, amelyek errefelé is mindenféle épületet, jóformán százévről százévre, értek. A házak legnagyobb és legállandóbb ellensége itt is, ismételjük, a tűz volt.

Sajóecsegi ház ács-díszekkel (Borsod). (354)
Régi leírások gyakran panaszolnak így: «A mult században azon szerentsétlenség is érte a szegény akkori lakosokat, hogy némelly gyermekeknek játszó tsintalanságok miatt tűz támadván, az egész falu hamu maradvánnyá változott.» Tatár s török itt egész országrészeket pusztított el. Verántz Antal egri kanonok, 1550-ben, püspökéhez, Oláh Miklóshoz levelet intézett, amelyben megírja, hogy Egernek régi formájából semmi sem maradt meg, minden borzasztó, szomorító abban. Mars fiainak szabatos kitörései itt mindent elrútítottak. Akár-merre fordítod szemeidet, nem akad egyéb elődbe romladékoknál, rémülésnél, ragadozásoknál, veszélyeknél és kétségbeeséseknél.» Gyöngyös egykor legnagyobb részben leégett. Akkori följegyzés szerint apróbb égések majd mindennap fordultak elő s már attól tartottak. hogy városuk egészen elpusztul; a templom egész lerendezése elégett. A sok tüzet a hatalmukat vesztett, mindinkább visszaszorított törökök rakták. Egert Dózsa hadai teljesen fölégették. A Rákóczi-korban, sőt az 1848-iki szabadságharcban is sorra égették a helységeket. A Magyarország Vármegyéi és Városai című monográfia histórikusa így írja le például Losoncz pusztulását: «Az oroszok főhadiszállása Apátfalván volt, táboruk a Losoncz és Apátfalva közötti réteken feküdt. Egy polgárokból alakult küldöttség fehér zászló alatt iparkodott a főhadiszállásra. Sok megaláztatás és rémítgetés után végre Grabbe tábornok elé kerültek, aki kegyelmet igért. A kegyelem azonban csak puszta szó maradt, mert a szélső utcákon még aznap délután rabolni kezdtek és este a rablás és fosztogatás már egész rendszeresen megindult. Előbb azonban hajmeresztő kegyetlenséget kellett az ott rekedt lakosságnak végigszenvednie. Este tíz órakor kozákcsapat vágtatott a városba és a lakosságot kancsukával a guerillák által megölt orosz katonák sírjához kergette. Ott arra kényszerítenék őket, hogy a sírt puszta körmeikkel bontsák föl; s közben folyton kancsukázták és rugdosták a sírbontókat, kiknek jajgatásával tele volt az éjszaka. Mikor végre a bűzhödt tetemek föltüntek akkor azoknak kivételére és megmosására kényszerítették a losoncziakat. Ezután a három orosz közlegény bűzhödt maradványait visszatették a sírba, a tisztekét pedig másnap a katholikus templomból temették el.


Oromcsúcs-díszítések fából. (355) 1, 2, 6 Berkenye; 3 Diósjenő; 4, 5 Borsosberény (Nógrád).

Díszítések a mestergerendán. (356).

Oromcsúcs-díszítés Diósjenőről. (357)

Mestergerenda oldala és alja Samu Miklós házában Jánosin 1864-ből. (358) A gerenda fölirása: «1860-ban tavasz alkalmával épült ez az épület Varga Miklós által május 26-án építtették Samu Ferenc, István és György testvérek Istenünk adj bele áldást, békességet!
Éjfél után trombitaharsogás adott jelt a rablás megkezdésére. Az ezredek egymásután vonultak be a városba; amely ezredek legvégül jöttek, azok már nem kaptak elegendő zsákmányt, dühökben azután fokozott kegyetlenséggel bántak el a lakosokkal. De az elüljáró ezredek sem kímélték a polgárokat; nemcsak irgalom nélkül verték őket, hanem ruháikat, elsősorban csizmáikat szedték el tőlük. Voltak, akiket egész mezítelenre vetkőztettek le; különösen pénzükért üldöztek sokakat az egymásután érkező, rablási vágytól égő ezredek. A tisztek a közlegénységgel versenyezve raboltak, s mikor már a lakásokból, boltokból mindent elhurcoltak, csákányokkal és dorongokkal zúztak össze mindent, amit találtak. Egyetlen butordarabot sem hagytak épen, még az ágyneműt is mind fölmetszették s a tollat szétszórták.

Mikszáth Kálmán szülőháza. (359)
Sokan különös ügyességet tanusítottak az elrejtett pénzek és kincsek feltalálásában. Betörtek a pincékbe is, ami bort meginni nem tudtak, azt kifolyatták; amit azután részegségökben véghez vittek, az leírhatatlan kegyetlenség volt; tisztjeik sem bírtak már velök, kirabolták a gyógyszertárat és a templomot is, sőt még a holtakat is megbolygatták. A lakosságot folyton kancsukázták, sokakat halálig gyötörtek. A rablás másfél napig tartott, mialatt a várost szüntelen bekerítve tartották, hogy senki ne menekülhessen. Augusztus 9-én azután fölgyujtották az oroszok a várost. Borzalmas ünnepélyességgel történt ez. Előbb a szobákban maradt összetört butort a város piacára egy halomba hordták, és hogy belőle egyetlen darabka se maradjon meg, az egészet szurokkal leöntötték, azután mindent előre elkészített szurkos kanócokkal felgyujtottak. Abban a pillanatban, amelyben ez megtörtént, megzendült a tábori zene. Az oroszok hahotázva látták a lángokat felcsapni; borzalmas kacagásuk belevegyült az ünnepi zene hangjaiba. E szivetfacsaró jelenethez felhajtották a város koldusbotra jutott, agyongyötört lakosságát. Közben felgyujtották a várost is; egyenként vetettek üszköt a házakra és azonkívül röppentyűkkel is szórták a tüzet. Az egész várost fekete füstfelhő fogta be, melyből föl-fölcsaptak a vörös lángnyelvek. A levegőt betöltötte a rémült állatok bőgése és vonítása. A városban őrjáratok cirkáltak és akit oltással foglalkozva találtak, azt megkancsukázták. A kétségbeesett lakosságot többször nekihajtották a tűznek is. A vad orosz katonaság pedig még azzal is dicsekedett, hogy ezzel még nincs vége a szenvedésnek, mert a lakosságot az utolsó szál emberig föl fogják koncolni. A tűz ropogásába, a lángok sistergésébe többször beleszólt az orosz tábori zene. A látvány az est beálltával csak fokozódott borzalmasságában; Losoncz ekkor a fekete éjszakába máglyaként világított, melynek tüzes hullámait föl-fölkavarta a szél. Amikor az est folyamán a hőség tűrhetetlen lett, az orosz katonaság átkergette a lakosságot Apátfalvára. A kényszerítve menekülőket a lángban álló város összeomló falainak dörgése s az oroszok zenéje kísérte. A város 369 házából csak kettő maradt meg, és ezek is a kertekben a város szélén állottak. Természetes hogy Tugár is osztozott Losoncz sorsában. Mikor a lakosság megfogyatkozva ismét összegyűlt, Losoncz és Tugár lakossága együtt nem tett többet 1400 léleknél, holott 1847-ben a lakosok száma meghaladta a 4000-et.

1. Veldez; 4. Mikófalva; 7. Rimaszécs

8. Dubicsány; 9. Czenter községből

5. Dubicsány; 6. Noszvaj

2. Mikófalva; 3. Putnok
Diszített oromfalak. (360-368)

A padláslyuk díszítései. (369–373) 1 Mucsony; 2 Lénárdfalva; 3 Sajópüspöki; 4 Velezd; 5 Sajópüspöki.
A város felépülése oly lassan haladt, hogy még 1851-ben sem volt egyetlen teljesen befejezett és a szükséges melléképületekkel ellátott háza. Még a legszükségesebb butorzat is hiányzott. A lakosságnak elég munkát adott a romok eltakarítása. És milyen lakosság volt ez! Félmeztelen, rongyos, kiéhezett és halálosan elgyötrött alakok lézengtek mindenfelé. A városban egy falat kenyeret, egy korty italt, egy darab ruhát nem lehetett kapni. Ha szélvész vagy zápor kerekedett, irtózatos volt hallani az összeomló falak rémítő zaját. A beszivárgó lakosság alig tudott magának annyi helyet találni, ahol meghúzódjék. Boltozatok, kapuk alatt, pincékben vagy födetlen szobában vonták meg magukat és az éjszakákat állva vagy ülve kínlódták át…

Kőházak: Az oromfal a tető előtt nyulik fel. (374–376) 1 Gömorsid; 2 Szentsimon; 3 Jánosi (Gömör).

Díszített ház Szenterzsébeten. (377)


Díszített házak. (378–381) 1 Sajónémeti (Gömör); 2 Szuhakálló (Borsod); 3 Rimaszécs; 4 Héth (Gömör).


Díszített házak. (382–385) 1 Dubicsány; 2 Nagybarcza; 3 Velezd (Borsod); 4 Sajónémeti (Gömör).
Természetes, hogy ily körülmények között tömérdek ősi motivum pusztult el, talán örökre. Egyébként pedig, ilyen szomorú idők után a népnek kedve sem igen lehetett, hogy házát különösebb módon díszítse.
Annál nagyobb gyönyörűségünk telhetik az újabban épített kőházak népies díszítésében. A régi építkezési módokat nem követik, a fa drágultával a nép áttér a még természetesebb építőanyagra: a nagy hegyek gyomrából bányászott kőre. Az ereszek alá kőlábat építenek; tűzbiztonsági okokból a fonott és deszkákból összerakott vért sem kerül már a házra, az oromfalat szintén kőből, téglából építik meg (359).
Bejárt területünkön a házak oromfala olyan szépen, ízléssel, olyan eredetíen van díszítve, mint az ország más részeiben sehol egyebütt (353–382). A díszítéseket a fal vakolatából domborítják elő a legügyesebb változatokban. E díszítés mindenütt fehér, mert hiszen a falakat itt is meszelik; ha itt-ott látunk is színesre mázolt virágot, ez inkább csak különködés. Az egri járásban van néhány község, ahol a falakat rikító színekkel mázolják be. Minden falunak megvan a maga színe. Az ilyen házakon azonban nem is látunk virágokat. Nógrádban csak a tót házakon van színes díszítés. A jellegzetes magyar házak ormain falból kidomborodó fehér virágokat, leveleket, csillagokat, emberi és állati alakokat látunk, melyek alatt sokszor ott az építés évszáma és a házat építtető gazda neve. A tornaljai járásban levő Hétközség egyik házán következő jókedvű fölírás van: Épült Hétben, 1777-ben, Héthy Tamás idejében.»

Díszített ház Velkenyén (Gömör) (386)
Gróh István alapos tanulmánya szerint, különösen a Rima völgyén lefelé: Rimaszombattól délnek Feledig, onnan keletnek fordulva. Sajószentpéterig a Sajó mentén, azután délre Bánrévétől a Barkóságban Szentsimonig, Hangonyig, azonképpen északra az egykori Torna megye területén. Hárskúton, Almáson, Szögligeten, Görgön akadunk szép stukkó-ornamentikára, a legmódosabb, tehát a régi palócház típusától leginkább eltérő házakon. Noha ez az ornamentika az ősi díszítő kedven kívül bizonyos külső hatásoknak, a nemesi kuriaépítés, meg a templomi ornamentika befolyásának köszöni létét, mégis nagyon becsesnek kell tartanunk motivumait. Az ornamentumok, leszámítva az idegen történelmi stílusoknak itt-ott megmaradt nyomait, teljesen magyarok.
Az oromfalak e gyönyörűséges díszítéseit a nép fiai közül kikerülő kisebb kőmívesek (387) formálgatják kis mintázó szerszámaikkal. A házakon idegenből átvett tagozatok is vannak. Ezeket azonban a nép ízléséhez szívesen alkalmazkodó kőmívesek elmésen formálják magunkévá, egyes idegenebb ízű motivumoknak újabb dekorativ rendeltetést szánnak és azokat nagy szeretettel, teremtő erővel házasítják össze a vidék különböző népművészeti és népipari tárgyain látott ornamentikával.
E népies stukkó-stílusnak a kialakulása hogy mikor kezdődik, azt bajos megállapítani. Bizonyára már akkor fogtak hozzá ezen a jómódú vidéken, amikor lemondottak a faház építésről. A legrégibb ilyen motivumok, amik ránk maradtak, köztük egy igen gazdag oszlopfej Sajópüspökiből, a XVII. századbeli kályhacsempékkel mutatnak rokonságot. Ennek a pilaszter-fejnek a díszítését egy az iparművészeti muzeumban őrzött kályhacsempén találjuk meg. Talán voltak régiebbek is, de a vályogból épült parasztház nem hosszú életű és a ház külső képét csakolyan szívesen újítja meg a földmívelő időnként, az új divat szerint, akár a városi ember.

Sajókazinczi kőmives. (387) aki szépen díszíti a házakat.
Nagyon valószínű, hogy templomaink és városi építményeink stukkó-díszítése serkentette a népet az ilyen házdíszítések utánzására, talán segített is az illető falusi kőmíves egy-egy nemesi kuria bolthajtásának a cifrázásánál, és ott ellesett, eltanult egyet-mást.
Nálunk a stukkó-díszítés – nem a falusi népcsinálta építményeket értjük – a XVII. században kerül erősebben divatba a sgrafittóval együtt, de él vele gyakran a XVIII. század arkitekturája is, alkalmazzák a templomépítők, a városi házak, meg a nemesi kuriák építő mesterei.
Nem szólva a templomokról, amikből bőven juttatott Mária Terézia kora déli Gömörnek is, szép stukkó-díszítést látunk Csetnek egynéhány nemesi udvarházán, kivált a Sárkányokén, de van több Rimaszombatban is, meg azon alul Jánosiban, Bánrévén és Putnokon.


Oszlopzatok a házon vakolatból. Sajópüspöki (Gömör). (388–391)
Az első, amit eltanult a palóc a nemes úrtól, az oszlopos tornác építése volt. Ezt a tornácot végigviszi legtöbbször az egész udvari homlokzat mentén, s kivált Jánosi községe van tele ilyen oszlopsoros parasztházakkal, de van másütt is. Mi egy czenteri ilyen házat mutatunk be a 368. ábrán; a ház az utcának sima fallal fordul, amibe az utcai lakószoba, az előház két ablakát metszették. Az utcai fal fölött háromszögletes oromfal áll, ami legtöbbször símaszélű, de van néhány barokkos szabású is Rimaszécsen, meg Sajópüspökiben. Az utcai homlokzat meg van rakva stukkó-dísszel, hol sűrűbben, hol ritkábban, hanem az oszlopsor ki az utcára nem folytatódik soha. Díszes, de zárkózott az utcafelőli rész, – a tornác oszlopos arkádjai, a tágas nyílások, mintegy a gazda házának és lelkének melegebb megnyilatkozásai, csak azt fogadják, aki már belépett portájára.

Oszlopos tornác Szentsimonon (Gömör). (392)

Díszes pitarbejárat. Sajópüspöki. (393)
Ezek a tornácoszlopok vagy lapos segmentum bolthajtást hordanak, vagy félköröset, vagy vízszintes gerenda fekszik rajtuk végig. Lábuk ritkán van; azon a falon állanak, ami egyszersmind a tornác mellvédjét képezi; testük vagy síma henger, vagy nyolcszögletes, ritkábban négyszögletes, s vonalas bemetszett dísz is van a legtöbbön. Az oszlopfej ugyancsak hiányzik sokról, ama czenteri házban sincs, melyről imént szóltunk, de azért az ilyen fejetlen oszlopokra nehezedő félkörös boltozás a maga egyszerűségében igen jó, itt-ott nehézkes, de igen művészi hatású. A fejes oszlopok között van sok olyan, amelyiken négyzetes lap: abakus áll, s ezek az újabbak; legművészibb oszlopfők azok, amik kockaformájúak. Három helyen találtunk bemutatásra méltó szép oszlopot. Szuhakállón a községházán van az egyik (393a). Ennek a feje alatt körülfutó gyöngéd tagozatok látszanak (az egyik fogsoros), magának a fejet képező kockának az oldalára pedig szúrós fenyőféle lombozatot mintáztak. A másik, talán ennél is jobb, egy disznóshorváti (393b) házban van; ezen a kocka alsó élét lefaragták és oldalára kereket mintáztak. Hanem a fogsor megvan ezen is, kétszer: az oszlop nyakán s a kocka tetején. A harmadikat, a legszebbet, Radistyánban leltük. Ezen az oszlopnyak díszítése egyetlen körülfutó leveles ág, igen szigorúan stílusos rajzú; föléje vékony szabású abakust helyeztek, nehogy hirtelen legyen az átmenet, s csak e fölé került, a tulajdonképpeni fej, a nagy kocka, aminek dísze szépen megmintázott rózsás virágtő.

1 Verkenye; 4; 7 Sajópüspöki;

2 Jánosi; 3 Sajópüspöki;

5 Sajópüspöki; 6 Rimaszécs;

Oszlopdíszítések vakolatból. (394–402) 8 Héth (Gömör); 9 Szuhakálló (Borsod)
Kedvesek, harmónikusak, sőt olykor komolyak, majdnem monumentálisak ezek az udvari csarnokok, szinte azt mondhatnók, nem is parasztházhoz illők, ha nem ismernők a mi méltóságos megjelenésű, kevésszavú földes gazdáinkat. Az utcai ház homlokzat díszítése csekély plasztikájú relief, valami lapos ornamentális forma, ami közel áll a sík díszítményhez, s amelyen nem állotta útját sem szerkezet, sem idegen stílusbeli hatás, népünk díszítő kedvének. Vegyük sorra ezeket a házhomlokzatdíszítéseket, és pedig először azokat, amelyek az orom alatt vannak, attól párkánnyal elválasztva, tehát azokat, amelyek az előház meg a tornác végének utcai falát ékesítik.

Oszlopdiszítések vakolatból. (403–405)
A homlokzaton pilaszterfélék, vakolt oszlopok (388–391, 393) törzsökei emelkednek az ablakok között, rendesen három, – kettő kétoldalt, egy meg középen, – de nem nyúlnak föl egészen a párkányig, hogy azt tartsák, hanem kivirágzanak, egyik dúsabban, másik egyszerűbben, valamivel már a párkány alatt. Ha ezeket a pompás motivumokat nézzük, amik hol virágos oszlophoz, hol meg egyenesen kileveledzett fatörzshöz hasonlítanak, szinte kísértésbe esünk: ne keressük-e bennük a régi székely díszítés istenfáját, az őshazából hozott jelképes növényt, amit oly gyakran faragtak a székelyek az ő kicsiny és nagy kapuik oszlopaira!? Mert bár a legtöbb ilyen díszítés törzsöke pilaszterre emlékeztetően síma vagy csatornás, úgy is csinálják, hogy huzzák a vakolatból, kimetszett deszkasablon szerint, mindazonáltal akad olyan is – mi kettőre leltünk – amelyik tövitől kezdve egész hegyéig leveles végig, tehát nyilvánvalóan fát ábrázol. Egyik héti házon, meg egy dubicsányin láttunk ilyen végigleveles törzseket.
Az a véleményünk, hogy e naturalisztikus tagozású oszloptörzseket kivételnek kell tekintenünk; a többi virágos fejű oszlopka pedig mégis mind a korinthusi oszlop díszesen leveles fejének paraszti mása, utánzása az úriházon vagy a templomban látott formáknak. Ha nem is vesszük azt a hasonlatosságot, ami némely régi kályhacsempénk dísze, meg egy-két sajópüspöki ilyen pilaszter-fej között van s ami, mint mondottuk, arra mutat, hogy a XVII. század végével kezdték cifrázni ilyen oszlopokkal a házak elejét, már az a körülmény is tartózkodóvá tehet bennünket, hogy faházakon, a palócház legősibb típusain, ez a motivum teljesen hiányzik. Azután meg a székely istenfák között se igen akad olyan, mely öregebb lenne kétszáz esztendősnél. Hanem ezek a díszítő formák pompásak s úgy szólván az egyedüli plasztikus házdíszítő motivumok, amik szinte készen kinálkoznak mai magyar építőművészeinknek (378–445). Mert bármint vélekedjünk is a nemzeti törekvésekről, amik a legutóbbi két évtizedben foglalkoztatták építészeink legjavát, az bizonyos, hogy népies arkitekturánk végtelen keveset nyujtott olyasmit, amit hasznavehető anyagnak lehetne mondani. Legtiszteletreméltóbb s legötletesebb mestereink is kénytelenek voltak hindu formákhoz nyúlni s csak az arkitektonikus közöket, falfelületeket töltötték meg az oldalon, mint ahogy egy bánrévi házon látjuk. Lába a pilaszternek, vagy akármilyen tűtagozása a legtöbb helyt nincs is, csak egyetlen olyan kivirágzott oszlopot leltünk Rimaszécsen, aminek az alja, a töve megdudorodott legalul, mintha valami fa gyökere lenne. E rimaszécsi töves oszlopon egyébként pompás virágzat is van, széles ernyőforma, ami mellett két kisebb bimbó fakad. Ugyancsak a legegyszerűbbek közül való az a velkenyei oszlop, aminek törzsöke mintha összekötött, vagy összenőtt rudakból állana s annak közép után magyaros síkdíszítéssel, legtöbbször a himzés tormáival, amikben viszont igen gazdagok vagyunk. Ezek a sajómenti formák itt plasztikusak, árnyékot vetők és egyenesen épület, igazán a ház díszítésére teremtődtek.

Oszlopfejek vakolatból Velkenyén (Gömör). (406–408)

Díszített tornác-oszlopok és rácsos ajtó Szuhakálló községből. (Borsod) (393a)

Díszített tornác-oszlopok és rácsos ajtó Disznóhorváti községből. (Borsod) (393b)




Házdíszítések Szentsimonról (Gömör). (423)
Az ilyen virágos oszlopok legegyszerűbbje simatestű pilaszter, aminek hegyén bimbó tárul szerte; magját még két nehézkes levél borítja körül, de kettő már lefeslett mindegyik oldalon, mint ahogy egy bánrévi házon látjuk. Lába a pilaszternek, vagy akármilyen tőtagozása a legtöbb helyt nincs is, csak egyetlen olyan kivirágzott oszlopot leltünk Rimaszécsen, aminek az alja, a töve megdudorodott legalul, mintha valami fa gyökere lenne. E rimaszécsi töves oszlopon egyébként pompás virágzat is van, széles ernyőforma, ami mellett két kisebb bimbó fakad. Ugyancsak a legegyszerűbbek közül való az a velkenyei oszlop, aminek törzsöke mintha összekötött, vagy összenőtt rudakból állana s annak középsője, éppen a legjobban kinyúló levelezett volna ki; úgy áll ez a leveles törzs ott a többi között, mint a lictorok vesszőcsomója közé kötött bárd vége. Egy másik, ugyancsak velkenyei házon, ez a csatornásan tagozott oszlop dús virágot hajt, aminek szirmai sűrűn hajlanak szerte, jóval túl a pillér két szélén s csak egy kicsiny mag áll meg peckesen a középen.



Oszlopdíszítések vakolatból.. (409–414) 1 Szentsimon; 2, 5, 6 Sajópüspöki; 3 Velkenye; 4 Abafalva (Gömör).

Oszlopdísz vakolatból Velkenyén (Gömör). (415)
Messze a Rima völgyétől, Abaujban, a Boldva völgyében: Szinben találtunk olyant is, aminek töve lépcsősre metszett piramisforma, fején pedig, ami kissé szélesebb a törzsöknél, szigorúan geometrikus elrendezésű sugaras levelek állanak szorosan. még ennél is merevebb egy szentkirályi (gömörmegyei) házat díszítő ilyen oszlop tagozása, mert ennek a virágos feje is csupa egyenes vonalból metsződött ki s abból adódott páros magja is, ami a kehely fenekén ül; akár deszkából metszették volna ki az egészet.
Viszont a szomszéd faluban, Abafalán van olyan virágos törzsök, mely háromszoros ágban fut fölfelé s kivirágzik mind a három, megbütykösödik, de míg a két oldalsó csak szerény két levelet hajt, a középsőn nehéz gyümölcs is vagyon, amiből két mag dudorodik elé s e gyümölcsből sarjad a középső virág, meg két leveles galy, jobbra és balra.
Egész sorozat van olyan oszlopokból is, amiknek feje arkitektonikus szabású. Van rajtuk léctagozás több sorban, fogas friz, sőt voluta is, két végén megkunkorodott felső tag, amit nyilván a jón oszlopból vett át a palóc kőmíves, és ennek az arkitektonikusan lezárt pilaszternek a tetején aztán kisarjad a magyar virág, vagy úgy, mintha egy nagy magos váza száján nyúlna ki, mint egy héti házon láttuk, vagy mintha odafönn kelt volna, mintha a pilaszter tetején vert volna gyökeret. Olykor, mint egy velezdi oszlopon látjuk, az ilyen arkitektonikusan befejezett pilaszter tetején csomósan, ötével kél szorosan egymás mellett a duzzadt növénycsira. De gyakorta lelünk olyan pilaszterekre is, aminek feje díszes zárt edény, olykor füles váza (mint egy Jánosi házon), s ebből sarjad a növény, vagy valami leveles, fürtös virág, vagy a kövér húsos háromleveles bokor.
Bánrévén van olyan oszlop is, aminek a tetején egyetlen óriási virág ül, széles sűrű szirmú, úgy, hogy széle nagy körben íródik, akár kiterjesztett pávafarok, vagy mint nyitott legyező. Ilyen legyezőt, de nem ennyire nyitottat láttunk Dobózán is egy törzsök tetején; e mellett a legyező virág mellett azonban kétoldalt leveles galy ered, nehéz, lekonyuló s mindegyiknek a végén szőlőfürt lóg. Rimaszombat alatt, a rimamenti falvakban kiváltképpen szeretik a szőlőt mintázni ezekre az oszlopon kelt növényekre, de nem naturalisztikusan; a sarjadzás maga középen virág, rendesen tulipántorma, a levelek hegyesek és kétoldalt mégis szőlőfürt lóg az indán. A palóc kőmíves szinte eszményi növényfajtát teremt így, aminek gyümölcsébe s virágjába összefoglal mindent, ami néki kedves.
Jánosiban, ebben a Rimaszombathoz legközelebb fekvő helységben nagyon erősen megérzik az empire- s a biedermeyer-formák hatása a parasztházakon, nem úgy, mint az alább eső falvakban. Az ablakok félkörösek (420), a főpárkány alatt még egy párkány fut körül a félkörös ablakok vállmagasságban, úgy, hogy körbefordulván, az ablakok felső keretét adja meg. Ez a párkány nem akadályozza a palócot, hogy virágos oszlopait mégis csak elhelyezze a homlokzaton: a vízszintes párkányt általvezeti a függőleges pilaszter testén, szinte odaköti véle, s a párkány fölött dúsan virágzik ki a pilaszter-törzsök hegye.

Oszlopfejek teljes pompájukban. (416–419) Relief, szintelen vakolatdíszítések. 1–2 Sajópüspöki; 3–4 Jánosi (Gömör).
Az egykori Torna vármegye területén – mert Abaujjal egyesítették ezt a köves talajú, legészakibb fekvésű kis magyar vármegyét – van egynéhány falu, amiknek házain, mint mondottuk, a sajómellékiekhez hasonlatos ornamentikát lelünk. Hárskúton, mely még a sajóvölgyi oldalra néz, meg innen kezdve a Szoroskő-hágón túl már kevés régi ház maradt; ujraépítették a falvak nagyobbik felét amerikai pénzen, de a meglévők között akad olyan, amit kivirágzott oszlop díszit. Többet lelünk Almáson, meg Görgőn. Görgőről egy házat mutatunk be itt, s négy ilyen virágos oszlopot. A ház azért érdekes, mert a virágos oszlopok között az ablakok tetején teljesen olyan indák erednek, amiknek lecsüngő virágai emlékeztetnek a lószerszám bőrből metszett sallangjaira. A négy görgői virágos oszlop igen szép, és bizonyos fokig különbözik is a sajóvölgyiektől; az egyik oszlop tetején háromszögletes rakvány látszik, aminek hegye kivirított s kelyhes virágot termett; a másikon a rakvány olyan, mintha abroncsos edény lenne, amiből vékony álló szár nő elé; a harmadik kerek nehéz lap, amiből kicsi rügyek nőttek ki sűrűn, a szélén.

Ivelt ablakok. (420)
A legszokatlanabb ilyen virágos oszlopot (421) azonban Sajóradnán találtuk, nem az épület oldalfalán, hanem fölül, az oromban. Ennek a töve négyszögű lap, bemetszett írással, amiből kitetszik, hogy 1850-ben épült a ház. A négyszögű lap fölött emberfej következik s ebből sarjad fölfelé a kerek oszlop, vagy inkább pálmatörzsök. Ez az egyetlen ilyen rendeltetésű figurális díszítés, amit oszlopokon láttunk. Van ennek a törzsöknek kövér, pálmára emlékeztető levele, meg négyszögbe állított magvas gyümölcse is, amiknek csomója fölött apróbb virág sarj ad.

Sajóradnai (Borsod) házorom diszítés. (421)
Sajátságos, hogy az ablakok díszesebb kiképzésével, az utca felé nyíló s a virágos oszlopok között álló ablakok díszesebb kiképzésével nem sokat törődtek. Az ablakok fölött egyszerű léc halad végig, vagy még egyszerűbb keret fogja körül a négyszöget. De akadnak kivételesen cifrább ablakok is. Dubicsányban és Sajókazinczon van olyan ház, aminek ablakja mellé kétoldalt két virágcserepet mintáztak reliefben s ebből ered a két-két virág, szorosan az ablakfelek mellett. A dubicsányi virágok hajlós indájúak s egészen körülveszik az ablakot felül is, de rajzuk kusza, nyugtalan, s nem eléggé stílusos. A sajókazincziak ellenben merevek, nem érnek az ablakon fölül, de a levelek, meg a sűrűn álló rügyek rajza szép rajtuk s igen stílusos a fölül nyíló két legyezőforma virág is.
A legszebb ablakdíszítést egy bánrévi házon láttuk, nem is utca felől, hanem egy udvarra nyiló ablakon. Az ablakot itt nem kétfelől fogja körül a viráginda; az ablakpárkány fölé helyezett el két cserepet a kőmíves és ebből a két cserépből növesztett ki valami sajátságos, de igen érdekes rajzú két bokrot, aminek levelei nyúlottak, némely galya megkunkorodik s gyümölcsei különösek, fügére emlékeztetők.
A sajó- és rimamenti házak utca felé eső orma éppen olyan díszes, mint az alattuk levő fal. Mostanság csak háromszögletes orom készül, de Sajópüspökiben meg Rimaszécsen van olyan orom is, aminek nagy konturvonala barokkos, sőt az egyik rimaszécsi orom tagozása meg azt a sajátságos felsőmagyarországi renaissance-stílust juttatja eszünkbe, aminek emlékei bőven maradtak meg a sárosi és szepességi városokban. Ennek a régi szabású oromnak belső térbeosztása arkitektonikus: bemélyített mezők, oszlopkák, közbül fülkék sorakoznak végig, azonfelül vannak a szívformájú padlásablakok, jobban mondva padláslyukak.

Díszítések a padláslyuk mellett Sajókazincz községből (Borsod). (422)
Az utcai házormok mezejének légsötétebb foltjai a padlásablakok s ezekhez kell igazodnia a gyöngéden lapos reliefdíszítéseknek. Ezek a nyílások rendesen párosával állanak, ritkábban hármasával. A páros nyílások alakja vagy négyszög, vagy szívforma. Ritkábban találni azonban köralakuakat, meg kerek, bolthajtásos végződésű négyszögű nyilásokat. Ha hármas nyílást csinálnak, az vagy három egysorban álló négyszögű ablak, közös keretbe foglalva, mint egy velezdi házon látjuk – vagy összetapadt három szív, amik magvak módjára szorulnak egymáshoz, mint azon a héti házon, aminek ablakai között végig leveles inda fut föl s amit 1881-ben építettek.
Ami már most a díszítést illeti, a négyszögű (422423) ablakokat vagy egyszerű lécekkel fogják körül, amik szabadon rajzolódnak az orom mezejébe, de tetejükön rendesen virág kél és az aljuk is csipkés, mint azon az emberfejes oromzaton látszik, amiről imént szólottunk, – vagy valami közös vízszintes párkányra állítják a páros ablakokat. Ez a párkány a barokkos körvonalú ormokat átmetszi egészen és a nagy arkitektonikus formába illeszkedik, az ujabb parasztos ormokon azonban csak rövid darab, éppen hogy a két ablak elfér rája. A plasztikus díszítés ilyeneknél a két ablak köziből kél, vagy lábas edényből, mint egy sajónémeti házon, aminek ormára szőlő indája futott, vagy közbeállított oszlop tetején fakad, mint egy sajókazinci meg egy czenteri ház mutatja, vagy kicsiny táblaformán áll, amely táblára sokszor az évszámot mintázzák rá. Ilyen van a bánrévi egykori iskola épületén is.
A szív-forma ablakok bekeretelése gazdag; a körülfutó vonalakból ritkán hiányzik a csipkés, a zeg-zugos díszítés. Ilyen szívek állanak szabadon is az oromban, több helyt, de legszervesebb, mondhatnók legpoétikusabb az a megoldás, amit Mucsonyban láttunk egy ilyen oromzaton; a szivek közepén pálmatörzsök féle nő fölfelé, ez fölül több kisebb és két nagy ágat hajtott, lefelé konyulókat, és e két nagy ág végén látszik függeni a két szív, két termetes gyümölcs módjára.
Több példát tudunk arra is, hogy az oromban utánozták, megismételték az utcai alsó fal motivumait és a nyílások között kivirágzó oszlopokat emeltek, rendesen hármat, ahogy az arányosság kivánta. Ezek között az oszlopos díszű ormok között a leggazdagabbat Barczikán láttuk; a középső oszlopon valami tabernákulum-féle, ezen cserép s abból ered a hajlós indájú szúrós levelű rózsaféle növény; a két kisebb oldalsó oszlop bokra ugyanilyen, de nem cserépből fakadnak és virág sincs az indák végén.
Egy igen régi és megrogyott sajónémeti ház ormán ugyancsak három oszlop ered, akár alant ugyanezen az építményen; a középső oszlopon erős széleslapú levelek sarjadnak cserépből, a két kisebb oszlop rátett virágja pedig olyan, mint egy-egy félig nyitott legyező. Egy másik sajónémeti házon, amelyiknek orma háromnyilásos, egyetlen oszlop emelkedik középen az oromban, feje megszélesedik, az 1875-ös évszám van rajta és e fölött igen dúsan mintázott és nagyon széprajzú bokor terjeszkedik; az oszlop tövén kétoldalt két edényből ugyancsak virágok fakadnak. Ennek a házoromnak csúcsán négyesosztású gótizáló nyílás is van és ugyancsak gótizáló a főpárkány díszítése; valamely akkoriban épült templom vagy kápolna formái ragadhattak meg építője emlékezetében.
Mária Terézia rokokója ujítja meg a templomokat és beleavatkozik a parasztház éhesítésébe. is, de az empire sem marad hatás nélkül. Meglátja, megbecsüli a nép az ily formákat, bevész belőlük mennyit-annyit, de úrrá is lesz felettük, módosítja, ha erősebben éri az oltás, kiheveri és annyi idegen beavatkozás után is teljes virágjában áll előttünk a palóc népművészet.
Oszlop végen sarjadt nagyon csinos virágot látunk még egy velezdi oromban, de itt a háromszög három csúcsán külön-külön bokor-ornamensek kelnek; egy 1891-ből való disznóshorváti ormon a két nyilás összefoglalva közös talapzaton áll és felül szépen rajzolt bokor nő ki közülök.
A figurális díszítésre is akadunk egy sajónémeti ormon. Ennek alsó ornamentális vonalán a Szűzanya ül széles fodros ruhában, aminek redővonalai stilizáltan kunkorodnak ölében a gyermek, hátamögött pedig arányosan a kereszt emelkedik elő, aminek oszlopát. körülfogja négy felsarjadzott virágos leveles ág.
Azon az almási házon, amit itt bemutatunk, a két félkörös padlásablakot ivesen koszorúforma galy köti össze fölül s ez alá buvik, alulról, a kivirágzott oszlop. Egy sajókazai házon a páros négyszögű ablakok nyomott háromszögű orommal vannak ellátva fölül, s a közbüliktatott csinos díszítés erős csigavonala is azt mutatja, hogy valami klasszikus példára gondolhatott készítője.
Le, délnek, Eger felé, egyszerübbek már az oromdíszítések, bár kevés marad díszítés nélkül Ostoros és Noszvalj között; ékesek Egerben azok a földmives vagy szőlőmives házak is, amik az Ostorosra vezető út mentén feküsznek a város szélén. E tájékon az oromdíszítés és a padlásnyílás más, mint odafönt a Sajó mentén; gyakori két padláslyuk között a félkörös fülke, a XVIII. századbeli építés e kedves motivuma, és van sok párosan félkörű ablaknyilás is.
Különálló edényből fakadó bokordíszítés bőven találkozik minden faluban (424–441), kivált a Barkóságban; rajza majd mindegyiknek más és más. Mutatunk itt ilyet bőven. A legegyszerübbeken, mint azon a két sajópüspöki bokron, amit itt adunk, csak egyetlen cserépből kelt rózsa áll két levéllel. Máson két S hajlású levél és apróbb virágok látszanak egy nagyobb tulipántorma két oldalán. Van aztán ugyanitt több gazdagabb, köztük olyan is, amelyiken a függőleges merev szárat derékban metszi által a félkörös vonalban eredt két oldalág, igen stilusosan. Rimaszécsen van egy 1862-ből való bokor, aminek rajzában egyesül a kacskaringós zsinórdíszítés a növényi formákkal és pedig igen érdekesen; a gazdag fonás a növény törzsöke, egyszerübbjén a szerteágazó kacskaringók a szőllő kacsaira emlékeztetnek. Serkén évszázados táblából ered a hármaságú bokor, s az idevaló palóc házornamentika rendes módjára a középső galy virágos, csupán a két oldalsón lóg nehéz szőlőfürt.







Apróbb vakolat-díszítések házormokról. (424–438) 1, 5 Rimaszécs; 2, 3, 9, 11, 12 Sajópüspöki; 4 Serke; 6 Jánosi; 7, 13 Abafalva; 10 Dubicsány; 8 Velkenye; 14 Hangony; 15 Bánréve
Ezek közt a virágcserépből fakadó bokrok között szépség és érdekesség dolgában kettőt kell kiemelnünk. Egyik egy rimaszécsi ormon van – ez a városka sok szép arkitektonikus ékitményt gyűjtött és őriz – s rajzának tisztasága és gazdagsága teszi becsessé. A középső ágon széles virágkehely, ebbe profilformában szembenéző csillagot illesztettek magnak; a két lehajló oldalág gyümölcse szőllőfürt, a többi gyümölcs pedig kerek dióforma, sajátságosan berajzolt magvakkal. A másik díszítést Szögligeten, az egykori Torna megye területén, a szádvári nagy erdők mélyében fekvő kicsiny faluban leltük. Ennek ágaihoz hosszú, sűrű, nyúlt levelek tapadnak szorosan, de mintha az ornamentális növény kihasította volna az edény oldalfalát, abból is ágak erednek és hajlanak Föl a bokor felé.

Szentsimoni házról. (439–440)
Vannak akik azt vitatják, hogy a díszített oromfalas házak csak a tótsággal határos részeken fordulnának elő. Ebben az állításban burkolt célzás van arra, hogy a magyarság a tótságtól vette volna át az oromfalak szép díszeit!… Magunk is meggyőződtünk ennek valótlanságáról, amit nagyszámú képeink eredőhelye is igazol. Mégis, megkérdeztük a palócföld két szorgalmas kutatóját is. Istvánffy Gyula írja nékünk, hogy a palócházak oromfalának, a vérteleknek díszítései nemcsak a tótsággal szomszédos területeken észlelhető; Borsod és Heves megye belső területein is lépten-nyomon találkozunk ilyen oromdíszítéssel, ez tehát semmiesetre sem a tótokkal való érintkezés hatása, de eredeti palóc népművészet. Fábián Gyula azt a meggyőződését közli vélünk, hogy az oromfal díszítését a tótok vették át a magyaroktól. Az általa bejárt nagy területek ezt kiáltó példákkal igazolják. A palóc házak valóságos paloták a tót viskókhoz mérten; a magyar házak oromfala díszes, a tót házakon legtöbbször semmi, vagy csak nagyon kevés a díszítés. Ebből inkább következtethetünk magyar eredetre, mint tótra. Való azonban az, hogy a tót textiliák kiválóbbak a palócokénál, akiknek kézimunkáira a tót szomszédság befolyást gyakorolt. A palócházak díszítései azonban teljesen magyar lélekből fakadtak.
Gömörben, a magyarság határán túl, jó darabig a tótság építkezése teljesen magyar hatás alatt áll és csak azután megyen át a gömöri tótság különleges építkezésébe. Természetesen, nem lehet célunk, hogy munkánkban a tótság építkezését ismertessük, csupán azt említjük meg, hogy a tótság házait rendszerint gerendákból rója össze és azon díszítést nem alkalmaz.

Vakolat-díszítés. Bánréve (Gömör). (441)
Egy 1828-ban kelt leírás Egerben még itt-ott elszórt régi török házakat emleget, melyeknek alja kőből vagyon, felső része pedig fából ácsoltatott. «Találtattak akkor még Egerben török pincék is.» Az egriek, e följegyzés szerint, még akkor emlegették azokat a férfiakat, a kiknek török származása bizonyos. Ilyen volt a meghalálozott Topa városi tanácsbéli úr, az öreg Ali szenátor, kinek apja még valóságos körülmetélt mohamedánus volt. Posta Áron külsőtanácsbelinek az apja is ozmán volt, s Egerben keresztelkedett meg. Idetartozik a címerébe félholdat viselő Török familia is, nevezetesen; főtisztelendő Török József apáturnak és hajdan rimaszombati plebánosnak a nagyatyja született muzulmán…
Ahogy a Török-familia címerében levő félhold a törököktől maradt, épp úgy a törökvilágra emlékeztetnek bennünket azok a félholdalakok, amelyek itt-ott a palócházak oromfalán húzódnak meg a virágbokrok között díszítésnek.
Ha nem is szépművészeti, de kultúrtörténelmi szempontból ugyanoly becsesek, mint falusi házaink, a kisvárosi régi házak, amiket iparosok építettek; saját mesterségükhöz szabván azokat, karaktert adtak egy-egy utcának, kivált Miskolcz régebbi része s Rimaszombat gazdag ilyen házakban. Adunk mutatóba belőlük (442–451).
*
A palócok építkezését erősen befolyásolja a had. A palócság ugyanis az egyetlen magyar törzs, aki még ismeri a hadat: a családból alakult, szűkebb törzsi köteléket. A törökdúlás földönfutóvá tette az Alföld népét és megbolygatta a dunántúli magyarságot, a hadak szervezetéből azonban azt, látjuk, hogy a palócok törzseit nem mozgatta el ősi helyükről. A régi magyaroknál a had a családhoz tartozók összessége volt, amelybe nemcsak a nők és a gyermekek, de a cselédség is belétartoztak. Azoknak gyüjtőneve, akik egy családhoz tartoznak, a palócoknál ma is: had. Igy: Balog-had, Kelemen-had, Vargahad. A hadnagy szó egy-egy ilyen had első emberét jelenthette. A had a középkori magyarságban is a nemzetséget jelenté. Egy 1826-ban kiadott könyv megemlíti, hogy palócország fővárosának, Szécsény mezővárosnak birája: régi időktől fogva hadnagynak neveztetik itten. A had elnevezés ma már különleges palóc szó. Ha másutt is fölbukkanik az országban, bizonyos, hogy palóc ember vitte oda; a nemzetség elnevezést nem használja a palóc, helyette inkább a csomota elnevezéssel él.

Miskolczi részlet. (442)
A had tagjait benső érzelmi kötelékek fűzik egymáshoz; minden ügyes-bajos dolgukban védik egymást. Igy parancsolja ezt a palócbecsület. A had férfi tagja: férfi-cseléd, a női tag: fehércseléd. Az elaggott férfi; apó, az elaggott nő: anyó.
A férj felesége, amannak testvérét: kisebbik uram-nak mondja. A palóc nóta szerint:
Nem káposzta, ki nem fejes,
Nem menyecske, ki nem szeret,
Nem menyecske, ki nem csalfa,
Ki az urát meg nem csalja.
Nem szeretem az uramat,
Csak a kisebbik uramat.
Ha meglátom az uramat,
Rosszul érzem én magamat.
A hajdani törzsszerkezet összetartó érzése igen erősen ki van fejlődve bennük s talpraáll minden egyes ember, ha a had közös becsületéről vagy sorsáról van szó. Az egy hadba tartozó familiák ritkán válnak meg szülőfalujoktól s nem igen szakadnak el messzire egymástól. Ez a magyarázata annak, hogy a palócfalvakat legtöbbnyire egy-két család lakja s tele vannak egyforma nevű emberekkel. Őrhalom község 322 adófizetője között – Farkas Pál följegyzése szerint – 4 Bagyinszky, 12 Balla, 25 Bertók, 11 Cserni, 8 Csordás, 16 Fábián, 9 Farkas, 29 Hegedüs, 7 Járja, 31 Kanyó, 9 Márton, 7 Nagy és 14 Varga van, vagyis 13 családnév 180 adózó. És így van e a hadrendszer mindenütt. Hugyagon például, 266 adófizető között 24 Antal, 22 Balla, 8 Benécs, 19 Borda, 8 Boros, 22 Ferencz, 16 Győri, 19 Pénzes, 6 Riczi és 7 Sándor van, vagyis 10 név esik 151 családfőre. Természetesen, az egyforma nevü hadak fiait elő-, utó- és csúfnevek különböztetik meg egymástól s ezek osztogatásában nagy mester a palóc, úgy, hogy némelyik csúfnév köré egész regény fűződik.

Ablakdíszítések Borsodból. (443–445) A felsők Dubicsányból, az alsó Sajókazinczról.
A had szervezetében a had fejedelme a gazda, aki nem dolgozik, mert az ő vállán a gazdaság irányításának, a munkabeosztásnak s a fölügyeletnek, a parancsolgatásnak gondja. A gazda mindig magányosan étkezett; őt öregségében értelmesebb gyermek segítette, aki a házőrző rangot viselte, csak ha alkalmas gyermek nem volt, akkor következett sorra a család valamelyik idősebb tagja.


Miskolczi részletek. (446–451) 1 Avasról; 2 Tetemvárról; 3 Városi utcarészlet; 4–5 Avasi pincesor; 6 Kőporosról.
A gazdasszony rangnak joga és kötelessége nem éppen a gazda nejét, hanem mindig a had legidősebb nőjét illette. Ilyenkor a gazda és a gazdasszony ellenőrizték egymás gazdálkodását. A közös jövödelem fedezte az egész ház élelmét, adóját, a gazdasági eszközök árát, a férfiak ködmönét, szűrét, kalapját, lábbelijét; a dolgos legényt megtisztelték egy-két szebb ruhadarabbal, különösen pitykés kislajbival. Más ruhadarabot mindenkinek maga erejéből kellett megszerezni.
Ilyen házközösségben a munkafölosztás is bizonyos házi törvény alapján történt. A lányok ruházatát az anyának kellett előteremteni a piacra vitt tojásból, tejből, csibéből; az otthonszőtt vászon árából került ki a leány boltiruhájának ára. A leány lakodalmi költségét az apa és anya közösen viselték megtakarított pénzecskéjükből. Szegényebb emberek leányai ma is szivesen járnak el napszámba, így szerzik meg ruhácskájukat s a rávaló pántlikát és gyöngyöt.

Bepillantás diósjenői, erdőkövesdi és szentsimoni udvarba. (452–454)
Ha a gazda gondatlan, ha korhely: leteszik a tisztségéről, s mást választanak helyébe. A rendes apa föltétlen tekintélyét mi sem igazolja jobban, mint az, hogy fiának ő keres menyasszonyt. Miután kiszemelte az alkalmas leányzót, azt mondja fiának: «No fiam, megházasodtál!» Mire a fiú azt kérdi: «Hát aztán kit vettem el édes apám?…» Sokan vannak, akik házasságuk előtt alig ismerték feleségüket.
A palóc új párját rendszerint a szülői hajlékba viszi. Sokszor több feleséges fiú gazdálkodik a telken, s békességben élnek egy födél alatt. A gazdasszony látja el a konyhát; fiatalabb asszonyok a külső munkát végzik, ezért nem is igen értenek a főzéshez addig, míg a gazdasszonyságban rájuk nem kerül a sor.
Azt mondja a magyar példabeszéd: «Kés kanál, nem esik csörrenés nélkül. A családok bizony összeperlekednek némelykor, különösen, ha valami nyelvesebb fehérnép kerül a házhoz. Ilyenkor a sok pör-patvar vége «válalkozás» lesz, vagyis megosztják a birtokot, «nyilat huznak», sorsolnak az egyes részek fölött. A válalkozásnak csak akkor volt ereje, ha ezt jelképileg is dokumentálták. A gazda ugyanis egy kenyeret annyi részre szelt szét, ahány részre szerte vált a had. «Elszeltük a kenyeret» annyit jelent, hogy a szétvállás befejezetten megtörtént. A válakozást nagyon elősegíti ujabban Amerika is, sokkal jobban, mint a torzsalkodó asszonynép. A szénbányászat és a gyáripar fejlődése a mezőgazdaságtól mindinkább több embert von el, amit a gazdaságok már is sinylenek. Mindez lazitja a hadi köteléket. A házközösség megszüntével a régi patriarkális élet is megszünik, az erkölcsök is mintha lazulnának…
Sok palóc egész sereg dédunokájával, több feleséges fiával él közös háztartásban. Följegyezték, hogy Szuha községben negyvennyolc ember élt egy hadban. Alig volt azonban olyan község, amelyben ne lett volna húsz-harminc tagból álló néhány had. Akárcsak a méhkas, teli volt esténkint a kis palócház. Ma már az ujházasok, ha a telek engedi, külön házikót építenek. Egész kis utcák ezek a házak, amelyekben az elválakozott fiatalok élnek, e vidéken még eléggé szaporán születő gyermekeikkel. Az ilyen telken lakókat egyportán valók-nak mondják. Az ilyen házak homlokzatát is szépen díszítik, noha a díszítések az utcára nem is látszanak ki.
Ilyen építkezést Szentsimon, Alsó- és Felsőhangony, Sajópüspöki, Velkenye, Simoni, Horka, Melléte, Pelsőcz, Szalócza, Gicze, Bereske, Rimaszécs mutat jellegzetesebben; az ilyen teleknek rendesen nincs is kapuja, rendbentartása miatt az egyportán valók nem is pörlekednek.
A válakozás miatt, vagy pedig azért, mert az ősi kisházban az egész had meg nem fér, a régi épületeket toldják-foldják, az eredeti beltelket itt is, ott is beépítik úgy, hogy az eredeti letelepedési viszonyok kibogozása igen bajos már.

Kishartyáni palócház (Nógrád). (455) Ahogyan az ezredévi kiállítás faluja mesterkélten bemutatta.
Egy följegyzés szerint, Rimaszécsen a házközösségek idejében olyan hosszú szobában laktak, hogy «háromszor kellett köszönni benne, míg észrevették…»
A hadakba tömörült palócnép nagy darab földet szállott meg, ha nem is legjava mezejét az országnak; úgy látszik a palócságnak a nagy osztozáskor a törzsek elhelyezödésekor az ország soványabb, hegyesebb részével kellett megelégednie.
Mekkora ez a megszállott országdarab, hol vannak ennek a népnek a határai, arra egyedül a kiejtés, a nyelvbeli sajátságok adnak felvilágosítást, mivelhogy nyelvében erősen elüt ez a törzs a többi magyarságtól. Nyugat felé népművészet, építkezés, népszokás lassan elapadt, megsemmisült. Igy tehát, ismételjük, a nyelv, az egyetlen maradandó, amit legnehezebben hagynak el népek s ami legkevésbbé módosul az idők folyamán, a kiejtés, hangzás igazít útba a határok megállapításánál.
A kimutatás szerint a palócok területe ötven négyszögmérföld. Minden lélekre négy kataszter hold esik, s minden lakóházra hat lélek. A négy holdba belészámítandó a legelő, az út, a haszonvehetlen terület, az ugar is. Igy tehát csak két hold termőföld jut minden lélekre. A népesség átlagban annyi, mint az ország több részében. Ez a nép igen nagy szeretettel van szülőföldje iránt. A hegyes, köves, erdős, kepe-kupás vidék kemény rögjét erős munkával kell művelniök, de el nem hagyják addig, míg csak egy falat száraz kenyeret megszerezhetnek rajta. Ha végül Amerikára szorulnak, ezt is csak azért teszik, hogy az ott szerzett pénzen az ősi birtokot valahogyan visszaválthassák.
Az Amerikából hazakerült palóc, a régi kis gunyhó helyett nagyobb, módosabb épületeket emel, amelyeken bizony ott vannak a formák, amiket Amerikában megfigyelt. Nemcsak viselete, nemcsak hajléka vetkőzi le a régi formákat: a beszéde is. Néhány évi amerikai tartózkodás után a hazatért palóc jól beszél angolul, gyermekei pedig az angol helyesírásban is otthonosak. A magyar szót önkéntelenül is keverik angol kifejezésekkel, különösen azok a fiatatal emberek, akik gyárakban dolgoztak. Beszélgettünk egy palóc asszonnyal, aki azt mondotta, hogy Amerikában valamit hozatott a bucserostól. Mikor jegyzőkönyvünkbe beírtuk e megfigyelésünket, az egyszerű parasztasszony ránk szólt, hogy ezeket a szavakat nem így kell írni, hanem úgy, mint az angol írja, mert az egészen máskép ír, mint ahogyan beszél!… A körülállóknak azután elbeszélte, hogy oda künt csak mindenki missz, misszisz. Ott még a köztársasági elnök is csak miszter. Ott nem kell ám az embernek egyre azon törni a fejét: kit, milyen megszólítással tiszteljünk meg!…

Udvar Solymosról (Heves). (456)
A palócok földjén sok várorom nézeget egymásra. Itt a Pogányvár, ott a Somoskő, amott a Baglyas, Salgó, Fülek, Pocskő, Gede, Sirok, Hasznos, többé-kevésbé ép romjai tekintgetnek széjjel az erdőborította hegyormokról. A legtöbb községben van Várdomb, Várhegy, Váralja nevű dűlő, melynek környékén várnak már hire hamva sincs. Várak s dűlő nevek bizonyítják, hogy a palóc-magyarság mennyit küzdhetett és szenvedhetett hazája megvédésében. Bizzunk benne, hogy jövendőkben is hivek maradnak a hazához, s a messze idegenből is vissza hozza őket a szivük, ide a fehérre meszelt hegyvidéki házikókba.
A civilizáció, az amerikai vándorút sok mindent elszíntelenít, elfelejtet, mint ahogyan az idő elkoptatja errefelé is például a dűlőnevek jelentőségét. Ha már itt vagyunk a palócházaknál, gazdaságuknál, jegyezzünk föl néhány dűlőnevet, intelmül, hogy aki csak teheti, iparkodjék ezek jelentőségét a nép körében kinyomozni és a magyar ismeretek számára megmenteni.
Piliny községben a dűlők, vagyis bizonyos földterületek elnevezése a következő Bóbiska, Sirmány, Leshegy, Zuhaj, (Gimvőgye, Finkő, Tobóka.
Rimaszécsen: Mikócsa, (Görécsenköz, Gombicalja.
Karanceapátfalván van egy Koplaló-bérc. Ennek neve onnan ered, hogy mikor a török Fülek várát elhagyta, hadi foglyait itt őrizte, nagy koplaltatások közben.
A Karancs-hegy jelentősebb pontjainak neve: Csakta, Keresek, Zsodány. Mátraszele községben: Bóhásza, Nizes, Mehes-domb, Rakotyás, Purga-kő, Batányak, Csibaj, Gágereszti, Kövicses.
Mátranovák községben: Akollaposd, Dongor, Szalondoka, Pagonyszer, Dergószoroslápa, Póris, Emberest.
Kazár községben: Nagytordás, Bozorád, Torombos, Polyos völgy, Nyárjuska, Benefark, Székortvány.
Zagyvaróna községben: Poczikvár, Diktámostető, Bodony, Polyankút, Csanálos, Ravaszlyuk, Csobánberek, Aszaló, Budiszló.
A palóc-házzal összefüggő adataink nem lennének teljesek, ha meg nem említenők, hogy az ezredévi kiállítás falujában is bemutatták a palóc-házat (455).
Jankó Jánosnak a kiállítás néprajzi falujáról írt tanulmányában lévő palóc-ház Nógrád megyének Kishartyán községéből való. Jankó szerint Pápai Károly volt a leglelkiismeretesebb házészlelők egyike; amit ő a palóc-faház címen leírt, az csakugyan legjellemzőbb a palócságra még ma is. Jankó tanulmánya egy kinyalt, pallérizlésű házat mutat be, melynek oromfalán két padláslyuk s közötte egy kereszt van; ez alatt az építésre vonatkozó fölirás. Könyvünk igazolja legjobban, hogy a Jankó János tanulmányában bemutatott palóc-ház mennyire nem típusa a palócok díszes házainak. A kiállítási ház megépítéséhez rövid volt az idő, nagyon sokan is szólottak hozzá, pénz sem volt elég az alapos kutatáshoz. Beismerte ezt maga Jankó János is; azt mondja, hogy a kiállítási ház részleteit egy kiállítási közeg és egy megyei tisztviselő gyüjtötte össze, akik egy igen jómódú gazdának egész modern házát javasolták, mely alig jelentőbb a palócra, mint az egész alföldi és dunántúli magyarságra, ahol az épúgy előfordul. Újfajta házak ugyan a tűzhamvasztotta régi házak helyén sűrűn fordulnak elő, többségben azonban nincsenek. Ahol előfordulnak, csak feltünők, de nem jellemzők.
*
Tekintsünk most kissé körül a telken (456457).

Udvar hidasokkal. (457)
A legősibb portán láthatjuk, hogy a pajtákat, a csűröket és az istállókat a lakóházzal nem építették egy födél alá. Ennek oka, hogy a fából összerótt lakóházakat bajos lett volna a melléképületekkel szervesen összeépíteni. Amikor az építkezés vályogra, köre tért át, akkor az istállókat is egy födél alá helyezték (458–459) az emberi hajlékkal. A pajtának két része van; nyitott részében lovakkal nyomtatják vagy csépelik a gabonát; a másik résznek három alkatrésze: a rakodó, ahol a magnak, a vetnivalónak kiválogatott kalászos gabonát tartják; a szemház: a kicsépelt szem raktára; a szer ház: külömböző gazdasági eszközök őrzőhelye. «Itten látni lehet két ágú szántóvasat, mellyáltal a köveket a szántás között ide s amoda forgatják, azt állítván, hogy nagy balgatagság volna a kövektől tisztogatni a szántóföldet, mert az adja a bévetett magnak a szükséges nedvességet, ezek gondolkozás módjára az adhatott a lakosoknak okot, hogy nyárban leginkább vízben szenvednek ők fogyatkozást.» Nógrád felsőbb részeiben még sok faekét is látunk. Eleinte azt hittük, hogy ez valami nagy elmaradottság jele. Megmagyarázták azonban, hogy kénytelenségből használják, mert a vaseke meghajlik s eltörik a köves talajban. Az ekevasat tehát a faekére szegezik és úgy szántanak.

 

 

Olyan házak alaprajzai, melyekben a lakás és istálló egy födél alatt van. (458–460)
A figyelmes kutató a melléképületeknek rejtett zugaiban a nép mesterkedésének sok termékét látja, melyek érdemesek lerajzolásra, fényképezésre. Egy csűrben például korcsolya hevert. Mit jelent itt ez az elnevezés, arra Szendrei János következő leírása felel meg: «A XVI. században bortermelésünk és kifejlett borkereskedelmünk mellett egy érdekes, ma már régen teljesen megszünt céh is volt városunkban (Miskolczon), s ez a korcsolyások céhe volt. Azt a létraszerű alkotmányt, amelyen a hordókat a kocsira föl- és lerakni szokták; azt hívják ma is korcsolyának. Ennek készítésével foglalkozó s egyszersmind pincekezeléshez értő emberek voltak a korcsolyások, akikről a város 1573-ban külön statutumot is alkotott. Eszerint: ha vidéki ember érkezett a városba bort vásárolni, köteles volt legelsőbben is a korcsolyásokat megkeresni s a borokat csak azokkal rakathatta fel, amikor is egy fél régi magyar akó bortól, ha azt pincéből vonták fel, 8 denár, ha pedig kamrából 6 dénár járt nekik. Ha pedig nem akarná a korcsolyásokat igénybe venni, azt a birónak jelenteni köteles, amikor is másokkal is felrakathatja, vagy maga is felrakhatja a bort, de a megszabott díj felét ez esetben is köteles a korcsolyásoknak megfizetni.» Elmultak a korcsolyások, s a közmondás szerint: «Rimaszombaton se csinálják már a csutorát.»

Kerítések Nógrádból. (461/a) 1 Horpács; 2 Kökényes; 3–4 Berkenye.
Képünkön jellegzetesen megépített csűrt látunk; terjedelmes faépítmény; összerótt gerendákból van a fala, mint a régi házé s a födele zsuppos.
Több részből áll s középső nagy terét, mely körül arányosan helyeződnek el a részek, szérőföldjének mondják. Itt csépelték ki a termést, kivált régebben, amikor még csak hadaróval dolgoztak hosszú őszön, olykor be a télbe is. A szérőföldjétől kétoldalt halad egy-egy csűrág; mindegyik csűrágnak azon a végén, amelyik a csűr hátsó fala felé esik, ott a csűrfiók. Kívül a csűrön ugrik előre – olyan szélességben mint a két csűrág – két szekérszín. Ami a csűrszerkezet elnevezését illeti, a gerendákból rakott csűrfalat csüroldalnak mondják, közbül vannak a csűroszlopok, s ezek részekre osztják az egészet; a csűroldal és az oszlopok fölött fut el vízszintesen a borító (értsük borító gerenda), azon szarufák, meg a kakasülők, akárcsak az emberi lakás födelén. A szarufák közé égerfalécek vannak verve, olyan sűrűen, mint azt a fejes matring kívánja.
Tekintsünk körül a Mátra vidékén. Im azon a Mátraderecskéről való házon (317), aminek alaptervét adjuk, a gazda az ő lakószobáját belső háznak nevezi. Pitaros, komrás ez is. A jómód azután, vagy a család szaporodása megváltoztatja lassacskán valamelyest ezt a legegyszerűbb, mondhatni ősformát.

Ősi kerítés keményfából. (461) Fent vessző tartja össze, Lócz községből.
Itt van Urbán Pál kőháza (3l8), Siden. Házas (szobás), pitaros, komrás ez is, de a komra mellé még egy búzáskomrát építettek, csak úgy az építményhez tapasztva, mert kívülről nyílik, s nem a pitarból, mint a többi komra. Egy kőrösi gazda házában meg, a rendes háromhelyiséges ház végibe istálót építettek (460), úgy, mint a sidihez búzáskomrát, pedig – amint az eddig látott háztípusok mutatják – a lovak, tehenek ólja külön állott egykor s nem egy födél alatt az emberi lakással.
Említettük, hogy manapság az istáló (régi nevén az ól) a házhoz csatlakozik és azzal egy födél alatt áll. Különösen Hevesben figyeltük ezt meg. Azon a részen, ahova a nagy lábas állatot kötik, a jászol előtt hidlás van, talajra rakott deszka. Ezt a deszkázást két befektetett gerendára, az ormos gerendára szegezik, amint azt képeink között a bánrévi ház istálójának rajzán láthatjuk: kétoldalt áll, a két rövid fal mellett, a két jászol; közbül a két hidlás között, az ajtóval szemben, ott a szénatartó. Az istálóban mindenféle szép szalmafonást látunk díszítésnek; a lovak közé akasztott rudat – a stráf-fát mesteri szalmafonatokkal borítják, nehogy a lovak fölsebezzék lábukat.
A palóc is, mint általában a magyar, lovát nagyon szereti. A lóval bánó legények, apjuk padlásáról ellopkodják a kukoricát, és titokban adják a lovaknak, hogy az állat jobban hízzék! A borsodszemerei plébános mesélte nékünk, hogy volt egy nős kocsisa, aki saját kukoricáját hozta el hazulról, a plébános lovainak adta, bármint civódott is véle ezért a felesége. Mikor a plébános e túlságos jóakaratáért megdorgálta kocsisát, a kocsis azzal védekezett, hogy nem elég fényes a lovak szőre. A nép ugyanis azt tartja: ha a ló sok kukoricát eszik, attól szőre szép fényes, tükrös lesz.

Díszített kapuoszlopok. (462–464) 1, 2 Mulyad (Nógrád); 3 Sajószentpéter (Borsod).
Több községben föltünt, hogy a házak falán patronnal mázolt színes lóalakok vannak; megtudtuk, hogy a gazdák annyi lovat föstenek a falra, ahány az istálóban áll. Igy büszkélkednek gazdaságukkal. Ha a faluban azt akarják kifejezni, hogy valaki tekintélyes jómódú gazda, azt mondják: négy ló is van föstve a falára!…
A palóc legény heves, lobbanékony. Korcsmában, búcsúban bizony egyik sem engedi a jussát. Jó katona is válik belőlük, még pedig leginkább huszár, a kik rettegett ellenségei voltak a világháboruban a pikás orosz kozáknak. Már a kis gyermeket is lóra nevelik. Gúnyolják is egész életében azt, aki leesik a lóról. A palócot birósághoz citálták s ott megkérdezték tőle: a sok Nagy János közül melyiket akarja tanunak idéztetni? Azt mondta közelebbi ismertetőjelnek: Azt, amelyik leesett a lórul!… A palóc leány is pompásan üli meg a lovat.
Palóc férfi az ékszert nem ismeri, jómódját lovaival, marháival mutatja. Szereti a cifra lószerszámot, a szépen kicsipkézett sallangokat. Ezen a vidéken a lovak fejét föltünő gazdagon borítják el a sallangok. Állatvédelmi szempontból bizony nem igen helyeselhetjük ezt, mert a lónak szemét, orrát veri a sok sallang s látásában is akadályozza, idegessé teszi. Kérdeztük az egyik palóc legénytől, miért költekeznek erre a sok sallangra?
Azt felelte: «Azért, mert ez a szeép!»

Kapuoszlopok. (465) 1, 2 Ludány; 3, 4 Nógrádhalászi.
Hogy a cifra lószerszám a magyarság régi pompaszeretetéből fakad, mutatja egy régi leírás, mely Ulászló királynak 1494-ben, Egerben történt látogatása alkalmából ezt jegyezte föl: «A találkozásnak pompáját emelte a tzifrán felkészített Magyar Nemes ifjak sora, kiknek nem csak ruhájokon tsillámlott a sok arany készület, gyöngyök és rojt, nem tsak nyakokban ragyogtak az arany lántzok, hanem még lovaik is igen drága tzafrangokkal és tzifra szerszámokkal, s mesterséges nyergekkel voltak felékesítve.»
A módos palócnak hámba fogott sallangos, csótáros lovait látva, mintha csak ilyen díszfelvonulás maradéka volna előttünk!
Valamikor a lószerszám is a népies ipar terméke lehetett. Tudjuk, hogy a rimavölgyi Hacsav tót kisközség lakosai nyerges mesterséget folytattak.
*
Az uraság, telepítéskor, nemcsak házhelyet adott a jobbágynak: azt is megengedte néki, hogy az erdőből a kerítéshez fát hordhasson be. A belsőségek között lévő kerítések neve: közgát. A tölgyfahasábokból álló kerítés: szá’ karó-gát (461). E hasábokat gödörbe állítják, a nevük: zsilip. A fa drágultával újabb időben ilyen kerítést már nem készítenek: vékony karókat szúrnak le a földbe s ezek közét nyirfa surjával befonják. Csakhogy most már vesszőhöz sem igen juthatnak s így került sor a tövises gátra, a tövisesre, a sövényre, a fonott gátra. Földbe vert karókat tövises ágakkal raknak meg. Ez sok helyet foglal el és könnyen rongálódik. A jó közbiztonsági viszonyokat jellemzi, hogy sok ház telke az utca felől nincs is elkerítve, ha csak virágos kiskert nincs a ház előtt, mert itt vagy az udvarban szeretik a virágos kiskertet; úgy illik, hogy a leány, templombamenet, virágot vagy rozmaringszálat vigyen kezében tartott keszkenőjében. Nem is legény az, akinek vasárnap, búcsúban kedvese föl nem virágozza a kalapját!…

Faoszlopok. (466–470) 1, 5, 6 Gömörből; 2, 3 Parád (Heves); 4 Diósjenő (Nógrád).
A közgátakat rendben tartják, mert hát: Jó kerítés, jó szomszéd.
Igen természetes, hogy a fában, erdőben bővelkedő palóc nép művészeti emlékei jórészt famunkák, fafaragások. Kivált ezelőtt, a jobbágyság korában, amíg az erdők nem voltak elkülönítve, a leghatalmasabb törzsökök kinálkoztak kapuoszlopnak. Amilyen soká csak megállott az ilyen földbe ásott oszlop korhadás nélkül, olyan rég időre nyúlnak vissza ismereteink népművészetünk történetében. Fájdalom, messzibbre nem. Innen van az, hogy ezek között az oszlopok között is a legrégibbeken erős empire és XVI. Lajos korabeli hatást látunk érvényesülni.
Egyébként igen komoly alkotások ezek (462–474) s a fejfákkal tartanak atyafiságot. Formában talán még változatosabbak, mint a temetői fejfák. Olyiknak alakítása, felépítése szinte monumentális, mintha ilyen kicsiny arányú dologban nyilatkozott volna meg készítőjének arkitektonikus érzéke, nem lévén módjában nagyobb alkotáson mutatni meg erejét. Ha e fejfáknak némelyikét nagynak gondoljuk el, toronynak, kupolának: csodálatos eredeti formák alakulnak képzeletünkben… Lehetetlen letagadni, hogy a kapubálványokba is belé avatkozik az idegen stílus hatása, de igen kicsiny mértékben. A XVI. Lajos korabeli kastélyok kőből épített kapufelein rendesen díszes faragott kőváza áll, vagy gömb, esetleg egyéb forma. E vidéken is több ilyen kastély épült s a copf-stílus e csinálmányai nem maradtak hatás nélkül népünkre: Az a forma azonban, amit palóc faragóink az oszlop hegyébe állítanak, az nem váza többé, hanem sajátságos alkotás, olykor nagy óriás gyümölcs, vagy nehéz kerek kupola, esetleg elaprózott, többszörösen ismétlődő ereszek s tetőcskék egymásra állítása, – formák, amik a kinai építésre emlékeztetnek. Nézzük végig Nagyhangon, Apátfalva, Hasznos, Visonta, Bolyok kapuoszlopait: sehol semmi ismétlés a formákban, ahány, annyiféle és mindegyikben erélyes tagozás, buksi, egyszerű, de erős duzzadások, vagy erős kúpok, fogas alju piramisok; némelyik szinte nyak nélkül áll a törzsökön, a másik vékony, nyúlt nyakon emelkedik, amit megsokszoroznak alul lépcsőmódjára az egyre kiljebb ereszkedő tagozatok. Némelyik, – mint egy susai kerítésnek sarokoszlopa, – türelmetlenül egymásra halmozott négyszögű és duzzadt formákból épül fel, több másik szerény körülötte, egyenes minden vonala, ahogy a fűrész adta s mintha irtóznék a hajlós kerek élektől. Szerény alkotások ezek méretben, embermagasságunál alig nagyobbak: de ha vizsgáló szemmel nézzük, valósággal egyéniséget lelünk mindegyikben. Meg vagyunk győződve: mostanság, amikor a modern építés még mindig mohón keresi a formákat, hogy megalkossa korunk stílusát, sok becses eszmét lel majd az építőművész ezekben a faragásokban. Gazdag bányája ez az ötleteknek, a tetővonalaknak, silhuetteknek s megérdemli közülük nem egy, hogy nagyobb méretekben valósítsák meg.







Kapu- és kerítés oszlopok Nógrádból. (471–472) 1–3 Ludány; 4–7 Rapp; 8–14 Balassagyarmatról.
Abból a gyüjteményből, amit bemutatunk, nem tudjuk, melyiknek adjuk az elsőséget. Nagyon szépek Hangony, Parád, Szentsimon kapufelei, de mégis talán a bolyoki nyolcfajta sorozat a legbecsesebb, kiváltképen építőművészeinknek (474a–e).

Faoszlopok Gömörből. (473–474)


Díszített kiskapuk Velezdről (Borsod). (475–478)
A palóc-ház kapuja szerényebb (475–479), mint a székelyházé, még a legdíszesebb tornácos építményeken is. A nagykapu s a kiskapu díszítésére nem fordít annyi gondot a sajómenti nép, mint a székely, pedig fája lenne hozzá bőven. Székelykapukhoz fogható nagy kaput, de dísztelent, láttunk ugyan fönn Murányban, de azt tótok csinálták és kívül esik a mi vidékünkön. Erős, kemény fából összerótt kerekzárású kiskaput Pelsőczön találtunk egynéhányat, de ezek is simák, dísztelenek. Az egyetlen nagyobb szabású kaput Sajókeresztúron láttuk. Ennek beosztása ugyanolyan, mint a székelyeknél, de bár hatalmas gerendákból állították össze az egészet, kivált erőteljesen rótták össze fölül a sarkokon a függőleges és vízszintes tagokat, olyan rövid kötőgerendákkal, amit azután ívesre faragtak: vésett vagy föstött ornamentum nincsen rajta, fazsindelyes széles eresze alól hiányzik a galambdúc is.

Kiskapu. (479)


Kiskapuk Diósjenőről. (480-481)
Meglehetősen sok a díszítés azokon a kicsiny kapukon, amiket a sajómenti falvakban lelünk, Putnok és Sajószentpéter között; a legékesebbek mégis Velezden vannak. De bár díszítés elég van rajtuk, megépítése jelentéktelen mindegyikének és az a szinte monumentális erő, ami az erdélyi kapukat jellemzi, hiányzik ezekről. Három gerendából kerül ki az egész kapu, két leásott oszlopból és egy szemöldök-fából, amit vízszintesen illesztenek a két oszlopra. Ennek a felső vízszintes gerendának a felső vonala vagy csúcsba megyen át és nyomott lapos ormot képez, amire még keskeny lécet szögeznek, hogy ereszt formáljon, vagy pedig csak vízszintes marad az egész. A szemöldök-gerenda bemetszett díszítései, vagy bemélyített félkörös mezőbe illeszkednek, amint azt két kapun látjuk, – vagy páros félkör kereteli az ornament bokrot, a félkörök csücskébe pedig szívforma ereszkedik, amibe monogrammot írtak, vagy pedig egészen szabadon futnak szerte a díszítés kígyódzó indái. A két oldaloszlopnak feje is van; faragással kiugratott négyszögű mező, amibe kört írtak s azon belül sugaras csillagformát.

Takarékosan épített kapu Ajnácskőn. (482)
Ugyancsak lábat Faragtak a négy kapu közül három oszlopának, s az oszlopok derekára gazdag bokrot metszettek. Újabb munka mindkettő, 1903-ból való; egy 1905-ből, egy meg 1906-ból, – jeléül, hogy a nép még mindig kedvvel ékesíti házát s holmiját ezen a vidéken, már csak azért is, mert e kiskapuk előtt van a taláca, a légyott…

A legősibb kapu. (483) Sövényfonás egy tibolddaróczi pinceházon.
Miskolczhoz közel, Radistyánban ugyanilyen kaput lelünk egy házon, de párosával helyezve a nagykapu két oldalára; a nagykapu azonban befoglalva nincsen, s felső arkitekturát képező párkánygerendája is hiányzik.

Kapu Kökényesről (Nógrád). (484)

Visontai kapu. (485)
Általában azt mondhatjuk: a palócságon, aminthogy nem gondoltak arra, hogy a nagykaput és a kiskaput befoglalva, arkitektonikus egésszé képezzék, annyira hanyagul munkálják meg a nagykapu szárnyait, sőt a kiskapu szárnyát is csak könnyű fedődeszkákból szegezik egybe. Mintha könnyen romló, időnként kiváltandó résznek tartanák ezeket, amik annál alkalmasabbak, mennél kisebb súlyúak. Viszont nagy szeretettel faragják ki a különálló, szinte művészileg külön egységeket képező kapuoszlopokat, a bálványokat széles kemény törzsökökből, mintha ezek volnának hivatva a maradandóságot, a megálló erőt jelezni a silány fenyőlécek között. Egy diósjenői kapun a nagykapu szárnyai gyöngék, szakadozottak, azonképen a kiskapué is, – de a nagykapu bálványa annál erősebb, jómódú és ékes munka. Még a matyóságon is, ahol ékesre metsz, himez és farag mindent a jómódú nép: a kapuk felépítéséből hiányzik a monumentalitás. Igaz ugyan, hogy kevés a keményfájuk, és távolabbról szerzett, kereskedőkadta fenyőfára vannak szorulva mostanság, de ékes régi kaput alig is látni. A kiskapu legtöbb házon hiányzik, ellenben a nagykapu szárnyai oly könnyűek, hogy könnyen tárhatja azokat a gyerekember is. Ritkásan szögezett, vízszintes deszkák adják a kapu testét, amiket középen egy álló és két oromban hajlott kötőléc tart össze. Sok házon már megvan a külön kicsi- és nagykapu, és a kiskaput szemöldök-gerendával építik meg, amire deszkából apró tetőt vernek, olyan koporsófödélfélét, de az oszlopokon díszítés alig van. A nagykapuk, több helyütt, fölül lécesek, alul deszkásak, s míg felső vonalát a kapunak ellágyítják, barokkossá teszik olyan deszkával, ami felül összefogja a rács álló részeit, az alsó deszkás részt apró oszlopocskákkal és lécekkel árkádossá formálják ép úgy, mint legtöbb helyen a vérceletet. Ez a törpe árkád olyik helyen aztán a kerítésen folytatódik. Gömörben a szárazvölgyi magyarságnál faragványos kapukkal, oszlopokkal, boltívezett kiskapukkal találkozunk. Különösen a hatvanas-hetvenes évekből maradtak szép példányok.


A Miskolczi papszerről. (486–487);
A kapuoszlop és a kerítésoszlop a palócsági népművészetnek igen becses anyaga.

Jánosi (Gömör) ház ékes ajtaja. (488)
1. Susa; 2. Bolyok

3, 4. Susa;

5–10. Felsőhangony.

5–10. Felsőhangony.

5–10. Felsőhangony.

1–6. Felsőhangony;

1–6. Felsőhangony;

6. Felsőhangony; 7. Jéne

8-9. Jéne
Gömöri kapuoszlopok. (474a)
Ha körülnézünk a palóc-ház udvarában (498), a sok ékes kútágas közül egynéhány megérdemli, hogy bevegyük képét e könyvünkbe (499). A palcósági kútágasok egy része természetes ágasfa. Ezek a legdísztelenebbek. Kevés az olyan, amelyiken az elágazás alá nyákforma tagozatot faragtak, s a két ág végét kerekre, bütykösre formálták, mintha a két kehelyvonal megkunkorodása lenne. Az ágasok legtöbbje azonban igazában nem ágas, hanem gerendába vágott hosszúkás nyílás, amibe – keresztül – vasrudat dugnak, hogy ezen forduljon, mint tengelyen a kútgém. Ennek az átlyukasztott gerendának, mely olykor két darabból van összeróva, a teteje vagy ferde lap, amire deszkát szögeztek, védeni az eső ellen, – vagy ékesen faragott csúcs, erősen domború gyűrűvel, vagy gyűrűkkel. A nehéz, süvegformájú végződés alatt van olyan is, aminek nagy formája egyszerű, hanem a fába indákat metszettek, amik körülveszti a nyílást, vagy kerek, körzővel vágott rózsát a nyílás fölé. A legérdekesebbet Bolyokon láttuk. Ez egyszerű, átlyukkasztott gerenda volna, de tetejére kerek deszkát s erre; galambdúcot helyeztek; az egészet csupos zsindelysüveggel látták el; szokatlan, de igen festői és kedves az egész alkotmány.

1–3. Bolyok;
4, 5 Ludány; 6. Szentsimon;

7-14. Szentsimon

7-14. Szentsimon

7-14. Szentsimon 15. Hangony.

16–20 Bolyok;

16–20 Bolyok;

21–30. Hangony.

21–30. Hangony.

21–30. Hangony.
Kapu- és kerités-oszlopok Gömörmegyéből. (474b)






Parádi oszlopok (Heves). (474c)






Borsod és Hevesmegyei faragott oszlopfejek. (474d)

Kapuoszlopok. (474e) 1–17, 26 Bolyok (Borsod); 18–20 Felsőhangony (Gömör); 21–25 Parád (Heves); 27 Susa (Gömör).

Kapuk Radistyán községből. (Borsod) (489)

Sajószentpéteri ház kőlábakkal (Borsod) (490)
*
Eddig a házat külsőleg vettük szemügyre. Tekintsünk be most már a lakásba és keressük meg ott is népünk művészkedését.
A szobában legelőször a kemence köti le figyelmünket. Ezen a vidéken is megtaláljuk a szénaboglyához hasonlító búbos kemencét (501), mely az Alföld felől terjedhetett idáig. E kemencét a pitvar falához a nyak, a kemence torka köti, s azon keresztül a konyha felől fűtik a kemence száját. Előtte van a kocik, a főzéshez szükséges tűz helye. A szobában lévő kemence szája olyankor szolgál be a szobába, ha beházasodások miatt egy-egy család szűkebb térre szorul. A száj mindig az ablak felé nyílik.
E vidéken jellegzetes a kürtős kemence (500, 502) és a sípos kemence (503); ezek négyszögletes alapon épülnek, holott a búbos kemence alakja kerek.

Díszes kapufélfa Nógrádvadkertről. (491)
A kürtős kemence elnevezés magyarázata, hogy a kemence szája fölé, mintegy félméter átmérőjű cső, kürtő borul. A kürtő hengeres (de hasábos is lehet) és fölfelé keskenyedik; mindig függőlegesen vezeti föl a füstöt a padlásra. Alsó része mogyorófapálcából hajlított koszorú. A padláson a kürtő tervének megfelelő alaprajzban apró lyukakat fúrnak, ezekbe mogyorófapálcákat bocsájtanak s a pálcák végét a koszorúhoz kötözik; felső végük bunkós lévén, azok a padlás apró lyukaiban megrögződnek. A pálcák tehát a kürtő vázát, szárát alkotják, amit fűzvesszőkkel fonnak be s azután szárát sárral kívül-belül betapasztják. A kürtő szája fölé a padláson fűzvesszőből hosszúkás ládatorma kiskemencét fontak s egyik keskenyebb oldalát, a füstjárásnak, nyitva hagyták; a füst a védtelen füstlyukon távozik, mert a régi palócháznak nem volt kéménye. A kiskemencét időnkint meg kellett a koromtól tisztogatni.

Kapu és kapubálvány díszítéssel Diósjenőről. (492)
A kiskemence helyett a padláson végig egy füstvezető csövet fektettek, melynek neve: síp, sipka. Tudnak arról is, hogy valamikor ezt magában a szobában, a mestergerenda fölött vezették, hogy ezzel is szaporítsák a meleget. Tűzbiztonság okából ma már mindenféle kürtőt elhagynak.
A sípos kemence kürtője nem függőleges, hanem rézsutos, tehát nem a padlásra, hanem a szoba falába vezet, s a füstöt a konyhában épített szabad kéménybe viszi. Mivel a szabad kéményes ház későbbi fejlemény: a sípos kemence a kürtős kemencénél szintén ujabbi alakulás. A síp, sipka itt félhenger, melynek lapos alapja tölgyfadeszka. Ennek kilyukkasztott széleibe fonják félkörösen a fűzfavesszőket.
Szeder Fábián a kürtőt szittató néven említi, bizonyára azért, mert ez kiszívja a füstöt.
A kürtőbe kürtő-dugót szorítanak, hogy a meleg túlságos hamar cl ne távozhassék. Ha vastűzhelyt állítanak a szobába, akkor is be kell dugni a kürtőt, mert a tűzhely füstje a kemencébe jut s ha nem lenne dugó, betódulna a szobába is.
A kemence szájába úgy alul, mint fölül, szélesebb kő: a bábkő; pánkő, cseresznyeg van építve, ami a lángot és a szikrát tartja vissza. Több helyen a kemenceszáj előtt húzódó padkának, a tűzpadnak közepe is: cseresznyeg.
Azt a részt, mely a tüzelőhelytől a kemence szájáig terjed: kemencenyaknak hívják. A kürtős- és sipos kemencének ajtómelletti részéhez is építenek, ennek neve: szap, az alja; szappallya. Közmondás is van róla: «Hivatlan vendégnek szap alatt a helyi.» Szeder Fábián palóc szójegyzéke szerint; szapp: a kemence külső oldala, amelyen a világító fa-szilánkokat szárítják. Szerinte, a szapally: a kemence oldal melle való földből csinált pad. Más forrás szerint a szag; lapos kemence, amelynek Hevesben szapha a neve.


Kapuk és kapubálványok díszítésekkel Drégelyről. (493–494)
Másütt a kemence oldalán két lépcsőzetes pártázatos hely volt, Az ilyen kemence: pártázatos kemence. Az alsó pártázat; a felső: kuckó. A pártázaton ültek a fonóleányok, a kuckón pedig a gyermekek húzódtak meg. Pintér szerint volt még egy alul üres pad is, ez volt a szap. Mások ezt kócig vagy padka névvel illetik.

Kapu és kapubálvány díszítéssel Noszvajról. (495)
A régiek szerint sok kemence belső szögletéhez már egy kis magasabb kandallóféle volt ragasztva, amiben szárított fenyő forgácsot égettek a szoba megvilágítására olyankor, amikor nem akartak tüzelni.
Az olajmécs neve: szegényke. Elmaradottabb falvakban még használják, sőt sok helyt láttuk, hogy hasogatott gyertyánfa világával is beérik. A kemence közelében, a falban, több helyütt egy kis fülke van s egyebek között ebben áll a fából készült sótartó is. Rendes palóc asszony szárazon tartogatja sóját.
Jó kemence mellett könnyű a telelés, tartja a közmondás. Sütnek, főznek rajta, szögében melegszik a gyermek, s éjjeli vacka is ott van. A gazdának a szap a kanapéja, azért is emelkedett az egyik vége, még pedig az, mely a kemence szája felé esik. Igy a fekvő ember látja: ki jő be az ajtón?…
Egy följegyzés szerint, a kemence padkáján az ágytól eltiltott vének alszanak, akik a papnak már ágybért sem fizetnek. Úgy látszik, ez az ágybér a had portáján állott ágyak száma után járt a tisztelendőnek. Az elaggott családtagok a téli nap legnagyobb részét is a kályha mellé húzódva töltik el. A kemence tetején szárítják a tökmagot, ami a gyermekek kedves csemegéje, de olajat is ütnek belőle. Itt szárad a rakottya fűzgallya, amit mennydörgéskor a küszöbön keresztbe kell tenni, hogy villámcsapástól megmenekedjék a ház.


Kapu és kapubálvány díszítéssel Nográdvadkert- és Pereszlényről. (496-497)
A kemence tetején melegszik a kedves háziállat is, a cicelka, a macska.
A kemence olyan erős, hogy lakodalomban egész sereg gyermek csudálja tetejéről a vigasságot.
Ezek az ősi melegítő építmények is pusztulnak már, helyette masinát, vastűzhelyet állít a palóc. A vastűzhely sütőjének a neve: rúra, róra, lóra, dob. A sparherd a palócasszony nyelvén porhely lesz. Éppen úgy, mint ahogyan az Orenstein boltos Uristen boltosa; a Lichtenstein uraság: Lik István; az Augenfeld körorvos: Ágonfőd doktor; a szabadságos palóc-katona Urlaub-ja: Urlap.

Felménet község utcája kútágassal (Heves). (498)
Ezeken a kemencéken bizony díszítő népművészetnek nem sok a nyoma. Hanem arkitektonikus szempontokból annál figyelemre méltóbbak a kemencék, melyeknek fonásával, építésével a nép sok formaérzéket tanusít.
A fazekasok, a kályhások annál pazarabbul díszítették a kályhafiókokat. A középkori várakat kandalló fűtötte, csak a kor vége felé lépett föl a téglákból és csempékből rakott kemence. A kassai fazekasok artikulusa formás kályhát, és mély kályhát ismer. A formás kályha bizonyosan lapos és dombordíszes csempékből, a másik pedig tányérosan homorú csempékből volt rakva. Noha a vidék városaiban, a falvak kastélyaiban, már a XV. század végén kályhákban fűtöttek, ezek a nép hajlékába mégsem tudtak lejutni, mert a búbos kemencét a nép maga megfonta, betapasztotta, pénzt tehát nem kellett érte kiadni. A kemencét évenkint kétszer is bemeszelték szép fehérre, így tehát a díszeket nem tűrte meg. Errefelé, a német Kachel szó után, csak a kályhafiókot, a csempét illeték a kályha szóval.
Palóc találós kérdés ez: Mi az: «Télben fias, nyárban meddő?» Ez a kemence, mert télen a gyermekek körülülik, de nyaranta árván áll magában.
Bezzeg, ma már nem sok kemencét ülnek körül a gyermekek. Elmulnak az idők, amikor a kemence padkáján tere-feréltek a hosszú téli estéken, s az öregek a fonó, tollatfosztó fiatalságnak a szapról mondták a szép palóc meséket vasgyerek vitézségéről, Árgyélus királyfiról, Ráróról, áspis kigyóról, a garabonciás diákról, az üveghegyről, hamúpipőkéről, hétfejű sárkányról, Babszem Jankóról, rézhídról, ólomfejű barátról, az aranyszőrű paripáról, meg a bibányos asszonyról, a bűbájos asszonyról, aki úgy benne él ma is még a nép képzeletében, hogy a palóc, mielőtt lefekszik, párnájára keresztet vet, sőt lábát is keresztbe teszi, mert különben megnyomná és kiszívná vérét… a bibányos asszony!
Amikor még ott mesélt öregapó a kocigon!… «Volt a világon egy ország, amelyiknek az egin sem csillag, sem hódvilág, sem nap nem vót, hanemháitt sitét vót mint a koromfekete éccaka. Lakott ebbe az országba egy kirá, annak három szép lyánya vót. Megint lakott ebbe a sitét országba egy szegény ember is, annak me vót három fija, e közeő a let kisebbiket kis Miklósnak hitták. Egyszer csak azt mongya kis Miklós az apjának: Édes apám-uram, azt beszélyik azt országba: a kirá annak szánta lettszebbik lyányát, aki országának egire elhozza a csillagokat, a hódat meg a napot, menyék hát fejő kied a kiráho, oszténg mongya me neki, mink hárman, ha nekeönk aggya lyányait feleségeő, hát tellyesitjük kivánságát…»

Kútágasok. (499) 1–3 Diósjenő; 4 Bolyok.
Palócasszony konyhája. (XVII. tb.)
Múlik már a nép mesélő kedve, erősen. Ma már krajcáros ujságot olvasnak a szapon s arra kiváncsiabbak: milyen is az élet tengerentúl, az ohiói tárnákban, a csikagói kohók mellett…

Kürtős kemence. (500) a) kürtő; b) a kemence széja; c) tiszpal, tiszpó; d) tűzlóca; e) patka; f) szapka; g) kocig; h) cseresznyeg.
*
A bútorzat errefelé is egyöntetű s a bútor elhelyezése az épület ablaknyílásához alkalmazkodik. A palóc házon az utcára két ablak néz, az első szobának egy ablaka pedig az udvarra nyílik úgy, hogy olyan távol van a ház sarkától, mint a legközelebbi utcai ablak. A kemence tehát, nem kerülhet, csak az ajtómelletti sarokba.

Bubos kemence. (501)
Az asztal, a két ablak közötti sarokban áll. Az ablakok alatt lóca fut, derékszögben. A háznak ama fala mellett, mely a szomszéd telekkel határos, vagyis ahol a kemence áll: ott az ágy, aminek neve itt általánosan: nyoszolya.

Kürtős kemence. (502)

Sipos kemence. (503) Istvánffy Gyula rajzai a Néprajzi Értesítőből.
A szűk palóc szobákban a berendezés egyszerű. A padokat, asztalokat a Mátra, a Bükk, a Karancs erdeiből került keményfa-deszkákból hajdanában a gazda maga készítette. Bármilyen egyszerűknek látszanak is ezek a holmik formájukban, rajtuk a palóc igen egészséges tervezési készsége.
Az asztal körül csak férfiaknak van ülőhelyük, a fehérnép férje mögött áll, s onnan nyúládoz a közös nagy tálba. A gazda az asztal ama sarka mellett ül, amelyik a szoba szögletébe esik, a vendéget is ezzel a hellyel tisztelik meg. Itt is az a régi magyar szokás, az a tisztesség, hogy a gazda maga iszik elébb a borosüvegből, s csak azután kinálja vele vendégét emigyen: «Adom böcsülettel!» Mire a vendég: «Köszönöm, böcsülettel veszem.»
Szinte alig hihető, hogy a villa használata még a legutóbbi időkig is ritkaság volt. Az ételt hüvelyk-, mutató- és középujjukkal ették ügyesen és tisztán. Findura Imre is följegyzi, hogy közös tálból mártogatnak és három ujjal esznek».
Már első kötetünkben feltünt a hozzá értőknek a kalotaszegi asztalok logikus szilárd összeépítése, biztos kötése. Ugyanígy vagyunk a palócságban. Azok az asztalok, melyeket a 504–506. ábrán bemutatunk és amík közül kettő a hevesmegyei Sátáról, egy pedig a borsodmegyei Matyinkáról való, szerkezet dolgában olyan jók, hogy egysorba állíthatók a középkori bútormívesség legsikerültebb munkáival, és formában is jellegzetes mind. Azt hisszük: ilyenek lehettek a középkori magyarság asztalai is. Ez a régiszabású bútordarab szerteveti négy lábát, hogy megálljon jó biztosan. Erős, vízszintes paralelltartók fognak össze felül két-két lábat, és tartják az asztal lapját, alul pedig nagy fiók jár, mélyen leereszkedő, néha egészen az asztal felemagasságáig, a kenyérnek való asztalfia. A lábakat középen, vagy azon alul kötőlécek tartják össze, amiknek végibe éket vernek, hogy szorosabban álljanak. Hogyha az egyik sátai asztal lábát nem vágta volna fűrésszel hullámvonalura csinálója, hanem hagyta volna egyenesre, úgy mint azt a másik sátai asztalon látjuk: mind a három asztalt ősmagyar parasztbútornak mondhatnók. Az asztal fölött lógott, egyik aratástól másikig, a kalászból kötött aratási koszorú. különleges palóc szokás, hogy a paptól kapott gyónócédulákat cérnára fűzték és az asztal fölé akasztották.

Szobarészlet Sátáról (Heves). (504)
A régi szép lócákat nemes fából, leginkább százados tölgydeszkából készítették, de mindenesetre keményfából, mint ez a régi népdal mondja:

Asztal 1801-ből Matyinka községből (Borsod). (505)
[házába.
Ha bemegyek, ha bemegyek a szeretőm
Leülök a, leülök a cseresnyefa-lócára,
Balvállamra hajtja a fejét,
El ne felejtsem a nevét.
A lócák hátán, de más bútoron is, igen divatos erre az áttört díszítés (507508). A palócbutor között legszebbek és legérdekesebbek azok a lócahátak, kanapéhátak, amelyeknek deszkájába emberi és állati alakok vannak kimetszve. Ezeket az alakokat többször külön fából faragják ki és a bútor kimetszett fülkéibe beállítják, beerősítik. Ezeknek az alakoknak a rajza rendkívül eredeti, ámbátor nem plasztikusak, csak a sík felületből vannak kimetszve. Rimócon lerajzoltunk néhányat. Az egyik ilyen lócahát közepén virágos végű kereszt látszik, két díszes átlyuggatott oszlop közé állítva. A keresztvirág felé kétoldalt lovasok jönnek, négy-négy mindegyik felől. A legközelebb álló két lovas paripája ágaskodik, az a mögött álló fölemeli a karját, mintha valami kürtöt fujna. A leghátsó két lovas rajza nem egyezik a két oldalsóval; a balfelüliek fölemelik balkarjukat, míg másik kezükkel a kantárt fogják; a jobb lócavégen az egyik ágaskodó lovon valami madárféle ül, s alatta ágaskodik az állat; a másik ló is ágaskodik, lovasa előtte áll és kantárszáron fogja. Valami hódolásféle lehet ez a lovasok részéről – a kereszt előtt.
Egy másik rimóci lócaháton, aminek csak az egyik, az érdekesebbik felét rajzoltuk le, középen arányos helyzetben két kecske ágaskodik; az utána jövő mezőben lovasember vágtat, azontúl valami vadászember küzködik farkassal, mely fölágaskodott s úgy támad az emberre; az utolsóelőtti mezőt vízszintes léccel két részre osztották, a felsőbe Futó farkast metszettek, az alsóba pedig nyúl vagy macskaféle állatot, aminek háta meggörbedt s így az egész test arányos, jól stilizált díszítő formát ád; a legvégső kicsiny mezőben, egész a lóca szélén, magános ember áll.
Egy ugyancsak rimóci karosszéken két egymásfölött fekvő mezőt díszítettek ilyen kimetszéssel. Az alsó mezőben lovasember áll, természetesen profilban, mellette pedig, kétoldalt két oszlop; a felső mező közepét két egymás mellett álló összefogózkodott emberpár foglalja el, akik tartanak valamit kifelé eső másik kezükben; kétoldalt, épp az alsó oszlopok fölött, cserépből kelt virág.

Asztal Sáta községből. (506)
Hasonló alakos kimetszésekkel díszítik a bölcső végét is. Ilyen bölcső véget az 509–511. ábra mutat, amin két alak áll, a középső kimetszett rózsával ékes léc két oldalán, de ennek a két embernek a rajza egy, úgy látszik egyszerre vágták ki, az egymásra helyezett deszkából.
Piliny községben és környékén is otthonos az ilyen bútor. Hasonló bútort mutat be nyáry Albert báró a Néprajzi Értesítő-ben, Piliny község néprajzi leírása kapcsán. E leírás a következőket mondja:
«A község népének a faragáshoz erős érzéke van. Többen foglalkoznak közülök azzal, hogy bútorokat csinálnak, s eredeti faragással látják el azokat. legtöbbre vitte e téren Bertók Jankó, aki közönséges bicskával igen jellegzetesen faragja ki eredeti ötleteit. Egy lóca támláján, bükkfaerdőben vadászatot ábrázol. Már maga a faágak és lombok stilizálása érdekes és változatos. Aztán a lövés nyomán eleső szarvas, a szimatoló kutya, a malacától követett vaddisznó, az ágak közt békén üldögélő mókus, meg a vadász egyaránt nagy jellemző erővel vannak ábrázolva. Egy másik sorozat a tölgyesben legelő juhnyájat mutatja be. Aztán egy széktámlán ott van a kaszárnya, a kapu alatt őrködő bakával, míg egy másik házikóból a gazda, fejszével vállán, erdőre indul. Egy asztal oldalán a szántó-vető igazgatja ökrös igáját, utána pedig szórja a magot a pajtása, másik oldalon már az aratók mennek szép libasorban. Az egyik asszony már alakjával is jelképezi a termékenységet.

Pad Rimóczról (Nógrád). (507)
A fogas egy egész szakasz huszárt mutat, amint kivont karddal támadásra rohannak. A közönséges lovat vastag nyak, nagy fej jellemzi, míg a tiszt úr lovának kicsi, finom a feje. Szemben egy bakacsapat, akiket szintén tiszt vezet. Van köztük dobos, zászlós, trombitás is. A milléniumra a királyt is kifaragta a parasztművész, amint koronásan, palástosan léptet paripáján. Az asszonyok meg a szövésben igen ügyesek. Ezelőtt vörös és kék pamuttal szőttek stilizált virágokat, pávákat, galambokat, újabban pedig egész modern izlésű díszeket szőnek sok-féle színben. Vánkosvégek, abroszok, kötények, ajándék kalácstakarókendők kapnak efajta díszítéseket. Van köztük: pávás, szőlős, függeleveles, H-s, szives, stb. Nagyon szép slingeléseket láthatni alsószoknyákon, farkas-főkötőkön, zsebkendőkön. Ezeket a leányok csinálják s maguk találják ki hozzá a mustrát is.»

Rimóczi pad nagyított része. (508)


Bölcső és padrészletek Rimóczról. (509–510)
Az ágynak legősibb formája: az ágyszék, mely négyszegletű lábakból, deszkákból összerótt, kezdetleges tákolmány. Ezt, ma már a legszegényebbek szobájában is alig látjuk, az istálókba szorult ki. Régente a palócföld különlegessége volt a sátoros ágy (512). Az ágyat négy magas oszlop környezte, négyszögben. Fölső részeikre mogyorófapálcát erősítettek s ezekre mintegy harminc méter hosszú lepedőt ráncoltak. A lepedő két vége az ágy előtt ért össze s ott szét lehetett tolni. A sátor tetejét is befödték. Minél ráncosabb és fodrosabb volt a lepedő, annál szebbnek találták. Módosabb helyen két-három sor csipkével is díszítették. Valóságos családi ereklye volt a sátorlepedő, mert a család valamennyi asszonya azonegy sátorlepedő árnyékában szülte meg magzatát.

Bölcső részlete Rimóczról. (511)
Azt mondják: a gyermekágyas asszony, sátort fekszik. Ha az asszony máskor nem ilyen ágyban feküdt is, szüléskor mennyezetes ágyba fektették.
A palócz ezért nevezi a szülést sátoros ünnepnek, melynek közeledtével illik kimeszelni a házat.
Sok lakott kamara ablakán szalmafonás helyettesíti az üveget. Bizony télen, az északi megyék légmérsékletében, szellős berendezkedés ez, – de hát az asszonyok segítenek magukon. Az utcai szobában álló kemence tetején köveket vagy tölgyfapallókat melegítenek s azokat az ágyba rakják.

Szunyoghálós ágy. (512)
Az ágy elé alacsony lócát állítanak, melynek neve: ringeő, ringaó. Mikor még a fejlődöttebb bölcsők nem voltak, a csecsemőt kisteknőbe fektették: Anyja, a lócán ringatta a teknőt lábával.
A sátorlepedős ágyak pusztulnak. Sok községben már csak a hirük maradt meg.
A festett nyoszolyák jöttek divatba, amelyeknek háta a ciframenetű házoromzatot utánozza. Az egri járásban a menyasszonyágyat különösen szépen díszíttetik, színes tulipánnal, virággal. A menyasszony ágyának már csak azért is díszesnek kell lenni, mert szem előtt van. Lakodalom előtt ugyanis, a nyoszolyólányok a vőlegény házától kocsikon, nagy vigasság között mennek a menyasszonyékhoz: ágyat kikérni. Velük megyen egy tréfás, figurás ember, aki rigmusokkal kéri ki a menyasszony bútorát és ágyneműjét. Humoros párbeszédek után kiadják az ágyat, a pompásan dagadó dunnákat és a ládát, azután nóta-szóval hajtatnak vissza a vőlegény házához. Ott megvetik a menyasszony ágyat, melybe kutyát vagy macskát is dobálnak, hogy a menyecske meddő ne maradjon!…
A palóc falvak határában, a zöld legelőkön tömérdek a lud. A gömöri Uzapatin, balogvölgyi magyar községben van egy Ludas nevű dűlő; erről azt tartja a nép, hogy Széchy Mária birtoklása idejében a lakosok száz darab fehér ludat vittek az urasszonynak ajándékba s ezért ajándékozta nékik e dűlő földjeit. A libatenyésztés, a tollyu, a toll a palóc asszony főjövedelmi forrása. A nagy ludtenyésztésnek az is egyik magyarázata, hogy a palóc asszonyok büszkeséggel pászítják tornyozzák föl a nyoszolyát, dagadó, tarka párnákkal tetőgerendáig.
Az ágyban van a dunna, ezen a ciha és fejel. A párna csak kis gyermek ágyneműje. Az ágyiruha párnája a házasszony leánykori munkája. A vászon kenderje saját kertjükben termett, ő fonta a fonalat. A dunnahajak szép rózsás szövete sokszor abból a szoknyából kerül ki, amit a változó divat levettetett a leánynépről.
A menyasszony-ágy vetetlenül áll a házban, – ereklye az! Ha az asszony nagybeteg, csak akkor fektetik bele, mintha az ágy bűvös erejével akarnák meggyógyíttani…

Tulipános láda Ajnácskőről. (513)
Egy ágynemet gombos nyoszolyának hívnak; nóta is szól róla:
Estelegyik, alkonyogyik,
A madár is elnyugogyik,
Hát a világ szép asszonya,
Hol nyugogyik az écaka?
Se nem ágyba, se nem házba,
Se nem gombos nyoszolyába.
Zöld erdőbe, sík mezőbe,
Ott is a let sötétebbe.
A fiatal menyecske köntöseit itt is tulipános lábában hozta az urához. A ratkói völgyben lévő Fillér tót kisközség lakósainak nagy része szekrényeket és cifra ládákat készített, amiket messze vidékek vásáraira elszállítottak.
Úgy látszik erre nem a ládát készítő asztalosok cifrázták a bútort, hanem külön bútorfestők, mert Miskolczon az 183-ban kelt kimutatás ezerötszáztizenkilenc iparos között még külön egy bútorfestőt is megemlít.

Tulipános láda Borosberényről. (514)
A ma is divatos tulipántos ládák ősét szintén a XVII. században leljük meg, köztük néhány igen szépet, föstöttet, faragottat, aminek tetejét s oldalát, profilozott lécek osztották mezőkre, mint Bánffy Kata ládáját, mely az országos iparművészeti múzeumban van. Utóbb átvette a nép is ezt a ládatipust, bár egészen bizonyos, hogy a szuszék volt eladdig a nép ládája. Azóta lett kevesebb a ládán a plasztikus díszítés, ellenben megszaporodik a festés, mert nincs a falusi embernek olyan gyaluja, ami kiadná a cifra profilozott léceket. A palócsági ládákon a tetőlap rendesen síma és a festett, disz java sem oda kerül. Az előlap vagy mezőt képez, vagy különálló hosszúkás mezőt hasítanak ki, mintegy talapzatnak az ornamentális díszítés számára amely hosszúkás lap olykor az alsó fiók előlapját adja. Kétoldalt a láda oldalán, Esztergályozott féloszlopok állanak, vagy olyan nagyok, mint a láda magassága és fölérnek egész a fedőlapig, mintha igazán a szerkezethez tartoznának, vagy aprók ezek, mint azon a két ládán, amit a XVIII. táblán mutatunk.

Verkenyéről és Szécsényből. (515–516)

Rimaszombati udvar, jobbkézt a városban is otthonos szuszék. (517)
A gömörszkárosi a szebbik. Alsó szélének menete ugyan rokokós, valamint az a kétforma is az alsó keskeny mezőben, ami az 1838-as szám mellett van, hanem a többi festett díszítés igazán magyaros, népies ékítményeink javából való. A felső nagy bokor törzsöke tojásforma, többrétű és díszes. Ebből kétfelé széles, kövér levelek erednek, ugyancsak réteges szerkezetűek; a leveleket sűrűn veszi körül virágbimbók apróbb tömörsora, míg az ékítmény két szélső tömegét, mondhatnók ennek az eszményi mérlegnek ornamentális egyensúlyozóját, nehéz piros rózsa képezi, aminek közepéből három-három szúrós fehér bimbóféle fakad. A Borsosberényből való láda egyszerűbb, és nem látszik meg rajta a rokokó hatása (5l3). Az előlap mezeje kétfelé van osztva ezen is; keskenyebb talapzatra, amin kétoldalt esztergályozott, féloszlopkák állanak, és egy felső, szélesebb mezőre, amiben tulipánok állanak sorjában. Az 514. képen ajnácskői zöld láda, aminek előlapja egyetlen mező és díszítései bemetszettek. Ez a díszítés sajátságos egyesítése a rokokónak és magyar népies formáknak, – olyan két bokor, amiknek aljáról nem hiányozhatik a rokokó kunkorodás s amilyent többet is találhatunk falusi templomaink vakolatból formált díszei között.

Régi magyar szekrény, szuszék Maczonkáról (Heves). (518)
Az egri járás ládáinak teteje olyan formájú, mint a házfödél.
A kis szobákban széknek nem igen jut hely. Az asztal két oldalán futó karoslóca ott a kanapé, a kemence széle, s a láda az ülőhely. Ha vendég érkezik, behoznak egykét lócát az ereszalja alól. Ami szék van, az mind az ismeretes hátasszék, melyen a rokokó és renaissance igen érdekes népies földolgozásai nyilvánulnak meg. A 515–516 képeinken bemutatott két nógrádi szék fogalmat nyújt a népies rokokó bútorról; az egyik Berkenyéről, a másik Szécsényből való. A szécsényi a cifrább, festett díszítésű s azon látszik meg jobban XV. Lajos stílusa. A lábak dísztelenek ugyan, mint minden parasztszéken, kötőléc sem fogja össze a lábakat, de a hátlap körvonala nyugtalan, hullámos és két faragott kunkorodás ér össze rajta középen, amiből három lecsüngő tulipánszár ered. Ugyancsak rokokós a két végén megkunkorodott kar, aminek faragása egyébként igen gondos és izléses. A berkenyei széknek csak a hátlapja díszes, karja nincsen. Az a forma, amit ezen látunk, az már a XVII. század második felében, a jezsuita-stílus idején ismerős lehetett a nép előtt; székünk hátán kanyargó dús indák erednek, lapos reliefben faragottak, és hozzáilleszkedve a cifraszélű deszka mezejéhez, sarjadnak fölfelé, megkerülvén kétoldalt azt a nyílást, ami a szék fogására szolgál.
Cinezett ostornyelek, furuglya. – Palóc menyasszony tulipános ládája. (XVIII. tb.)




Régi magyar szekrények (szuszékok). 1–4. Poroszló. (Heves.) 5–69. Fülek. (Nógrád.) – 7. Ajnácskő. (Gömör.) – 8. Ostoros. (Heves.)

Régi magyar szekrények, szuszékok Tar, Ostoros és Hasznos községből (Heves). (519–520)

Régi magyar szekrények, szuszékok Tar és Hasznos községből (Heves). (521–522)

Mángorló és fakanalak Jánosiról. (523)

Krumplitörő Jánosiról. (524)

Fából metszett sótartó Lapujtőről. (525)

Sótartók Hasznosról. (526)

Tolltartó. Bér (Nográd). (527)

Kanáltartó Diósjenőről. (528)
Eddigi köteteinkben elég sok bútort mutattunk be az ország külömböző vidékeiről, mégis csak azt mondjuk: nagy nyilt kérdés még a magyar népies bútor kérdése… A föstött díszítésű bútor ornamentikája inkább magyar. Van belőle bőven. Alaposabb kutatást azonban a magyar bútor szerkezetbeli önállósága, megépítése, eredetisége kiván. Hiszen magyar holmi a ciframetszésű háttal ékeskedő szék, a pompásan hajladozó kunkorral ékes tornyoságy, a hullámvonalas tálas, – mindez azonban másütt is otthonos népstílus, amihez ki két évszázadon át ragaszkodott más nemzetbéli pórnép is. bútorunkon több stílus hatása mutatkozik: itt a német renaissance, a XVII. századbeli jezsuita barokk, XV. Lajos stílusa. A jezsuita barokk tömérdek mintát adott a székhátak díszítéséhez, faragásához, szerkezetéhez; XV. Lajos stílusának hatásától a közelmultig sem tudott szabadulni a népies asztalosság, mely nemcsak a tálasok alját, de a templomi székek oldalait is inkább nyugtalan, hajladozó vonalakkal cifrázta. További föladat annak a kiderítése, milyen volt a népies, a régi bútor, mielőtt e hatások hozzáférkőztek?…

Mosólapickák. (529–530)
Érdemes azonban már most megjegyeznünk, hogy a nép bútorán a renaissance művészet végső korának minden alakulása meglátszik, csak éppen az asztalon nem. Ennek egész szerkezete becsületes, magyaros egyenességgel, jellemző erővel van megépítve.
A kamarában, a pitar előtt (517) nagyon érdekes láda: a szuszék bilincseli le, érdeklődésünket úgy alakjával, mint gazdag díszítéseivel (518–522).
Szeder Fábián is említi, hogy a szuszék szekrényformájú láda, melyben ötven mérő gabona, sőt több is elfér. Ezek a szuszékok, hombárok többé-kevésbbé ép állapotban ott láthatók a lakás, a melléképületek, a telek minden részében; a régi darabok mutatják, hogy a szuszék tipikusan él ezen a vidéken. Valaha bútor volt, mint már mondottuk, bizonyára a tulipános láda elődje. Ma már inkább csak gabonát tartanak benne.

Sótartó Bujákról (Nógrád) (531)
E szuszékban kell a magyar bútor elejét keresnünk! – írja (Gróh István, sok meggyőződéssel. Megépitésük, egyes részeiknek összerovása, példásan szerves munka, akárcsak a Franciaországban fönnmaradt egy-két románkori ősbútoré. Brassó vidékéről ismerünk templomi ládákat, melyek hasonlítanak a palóc-föld hombáraihoz. Amazok díszítése azonban román és bizánci motivumokból kerül ki. Valószínű, hogy az ilyen alakú ládákat ismerte meg először a magyarság írj települőhelyén és a középkor magyarságának is ez volt ruhásszekrénye. Csak a módi szorította ezeket az erőtől duzzadó, szép formájú bútordarabokat a szobából ki a kamarába. A szuszékot ma már csak a barkácsoló, faragó ember ácsolja össze, aki azonban hűségesen őrzi is a régi nemes formákat; a ruhás láda készítését átvette az asztalos, a tanult mesterember.
A szuszék ácsmunka, ami az asztalosmunkától különbözik, mert az asztalos a bútor oldalait rámaművekkel csinálja, – a szuszékokon azonban nincsen ráma: a deszkák közvetetlenül a lábat is megadó négy sarokoszlopba vannak csapolva, mint a középkori templomajtók deszkái.
A szuszék rendesen bükkfából készül; teteje formás, akár a házfödél vagy a koporsó teteje, olykor lapos is. A laposak Poroszló, Bogács és Nozvaj tájékáról kerültek ide. A többi különösen Gömörben, Murányvölgyben és a Felső-Balogvölgyben készült.
A magyar díszítőkedv csak a virágokban, a levelekben leli örömét, éppen azért föltünő, hogy az ősi magyar bútornak tartott szuszékoknak rendkívül buja ornamentikája olyan geometrikus, amit kivétel nélkül szerszám ad ki, a véső, a körző. Ezt a vonalornamentikát bekarcolják, bevésik, a szuszék megépítéséhez illő alkalmazkodással.
A négy sarokoszlopra külön díszítés kerül. Rendesen átlós téglák, zeg-zug vonalak, vagy köröcskék, amiknek mezejét többszörös vízszintes vonalak választják el. Vannak azonban összetettebb díszítések is olykor a sarokoszlopon, de ez a díszítés mindig különálló és sohasem keveredik egybe a vízszintes oldaldeszkák díszítésével.
A tető ornamentikája aszerint igazodik, ahány deszkából áll. Minden deszkán külön sorakoznak vagy nagy félkörök, többrét húzott vonalakból, közbül lefutó egyenesek választószalagjai, vagy a nagy körökhöz olykor kisebb félkörök tapadnak, azon mód, mint a XVIII. századbeli lőportartó szarukon; de gyakran iktatnak a körös mezők közé hálóformát is. Az oldalrészek díszítése legtöbbször egymásba fonódó, félköríves friz – akárcsak a román építésben – felül a párkány alatt, azon alul pedig, a következő deszkán négyszögű mezők, téglaformák látszanak sorjában, benne kicsiny kerek magvak; a legalsó sorban megint vagy félkörük, vagy egészen kerek rózsák vannak.

Kanáltartó Bátorfaluból. (532)
De nincsen határozott szabálya ennek a díszítésnek. Van olyan szuszék is, aminek oldalán a legfőbb motivum nagy, díszes féltányér, emellett meg kétoldalt leveles ág nő fölfelé; van olyan, amelyen nagy háromszögformák váltakoznak a körrel, vagy a félkörből nőnek elé, akár valami nagy tőből, – virágos kelevények és háromszögletes sarjadzások. Egyetlen egyet láttunk, amelyiken a három deszkából álló oldallapot egyetlen zárt mezőnek tekintette díszítője, hármas vonallal cifraformájú szögletes ornamentális mezőt keretelt be rajta és megtöltötte eszményi növényzettel, ami körös gumókból sarjad fölfelé. A többin külön ékesített minden vízszintes deszkaszálat faragója, s így egymásra fektetett szalagdíszekből adódott ki az ornamentika.

Ütők, Nógrádból. (533–535) Gyermekjátékok beégetett díszítéssel. Az alsó ábra a középsőn lévő diszítés kiterített rajza.
Az a sorozat, amit itt mutatunk be, nagyon gazdag és minden darabja megérdemli, hogy külön-külön figyeljük meg rajta a díszítést, mert hisz a réteges szerkezettől eltekintve, ami közös a legtöbbön, úgyszólván mindegyik más és más művészi megértés szerint készült.
Munkatársunk, Gróh István rámutat arra is, hogy mennyire rokon ez a díszítésmód a bronzkori fémeszközök díszítésével! Ugyanazok a szerszámok: az egyeneseket és zeg-zug vonalakat vonó véső, és a kört adó cirkalom szülte mind a két ornamentikát; így a bár különböző anyagon sok tekintetben hasonló a díszítés.
A bronzkor díszítéseit hasonlóan megállapíthatjuk a mai kor egyéb tárgyain is.
*
A palóc konyhájában is ott a népművészkedés. Maga készítette párjának a kenyérszakajtót, a sótörő mozsarat, a csipkés szélű pócokat, a sótartókat és kalántartókat, kanálosokat, a tésztanyujtó csikítőfát, a tökgyalukat, krumplitörőt, káposztagyalukat (523–528). Bizony, nem szívesen vásárol a nép boltban, hiszen Thuróczy még azt is följegyezte, hogy a diósjenői hegyekben talált «gránátkövete a paraszt-vadászok puskába töltik golyóbis helyett!…
A palóc megyéket hatalmas fenyvesek borítják, ott a faipar mindig virágzott. Az egyik község favillát, a másik lapátot, a harmadik dézsát, zsindelyt, deszkát, szekeret, kádármunkát készített; sok fűrészmalom is működik e megyékben. A faiparosok külön, népes céheket alkottak. Innen a palóc-házakban a fából készült sok holmi.
A konyhában lévő víztartó faedény neve: vizesrocska, mely az ősi házakban egyszerű fatőkén áll. Sok helyütt a pitar falában egy kis fülkében áll a vizeskorsó. A rocska mellett van a mericske, vagyis a bögre, a pohár.
Apafalván a 529. ábrán bemutatott sulykot találtuk. Szívből fakadó, nagy virágos szár a díszítése; a két oldalát keretelő leveles díszítés emlékeztet a kalotaszegiekre. A 530. ábrán bemutatott sulykot Licze községben találtuk. E sulyok teknikája kezdetlegesebb. Rajza nem rossz, a szőlőbogyókkal váltakozó levetek és a hullámvonalas inda izléses, de a beütögetett kerek vésőnyomok szeretet nélkül valók. Általában azt tapasztaltuk, hogy e vidéken nem fordítanak a sulykok díszítésére annyi gondot, mint Kalotaszegen, ahol a sulykok díszítése talán legszebb az odavaló faragások között. A krebschnittel ékesített dolgok közül 531. ábránkon a Buják faluban talált sótartót mutatjuk be, amelynek elején a két metszett rózsa jellemzi ezt a díszítő eljárást. Az 532. ábrán látható bátorfalusi kanáltartó, kanala. ékes munka, különösen a négy kis sarokoszlopnak kedves a formája. A bekarcolt díszítés szúrós fenyőgalyakra emlékeztet.
Amint Őrhalmon kutatunk, nagy kiváncsian jön át a szomszéd gyerek: vajjon mit is akarhatunk itt?… Kezében sajátságos tárgyat (533–535) pillantunk meg. Azt mondja, e tárgy neve ütű, amivel e vidéken a gyermekek nagyon szeretnek játszani.
E játékszert szívesen díszítik is, hogy a gyermekeknek annál nagyobb örömöt szerezzenek vele. Az ütőnek kiterített rajzát 535. ábránkon szintén bemutatjuk. A csonkakúp vastagabb felén kétfüles edényből nagy, kerek, rózsás, indás növény sarjad, aminek az ága alá kakas húzódott. Az ütő vékony részén virágos szárak kelnek, de még elfér fölöttük néhány cifra betű, meg az évszám.
Pompás magyar díszítéseket lelünk e vidék cserépedényein.
A konyha falán, a szobában tálasokon lógnak a színekben virító, virágokkal ékes tányérok, korsók, amiknek legnagyobb részét csak ünnepi alkalommal használják. A szebb edényt a leánnyal adják hozománynak.
Az egri járásban is a szobák falán igen sok a rózsás tányér; az apátfalvi edénykészítés java munkája mind s ha a cserépedény összecsörren a falon: valami kedves ember halt meg abban az órában!…
A tál már csak azért is díszes, mert sok helyen dívik még itt is a magyaros mátkatál küldése.
Pünkösdkor a cifratálat rozmaringgal s akácvirággal földíszítik, csemegével megtetézik, közepébe díszes boros kancsót helyeznek – s a leányzó e tálat kedvesének vagy barátnőjének küldi el, aki a kiszedett csemege helyett mást rak belé és a tálat küldi tovább… A tál így járja a falut aratásig, de olykor eljut még a szomszédos falvakba is. keresztanya az ő gyermekágyban fekvő komaasszonyának egy hétig hord ételt, aminek a neve: posztrik. Ezt sem illenék csak aféle akármicsodás dísztelen tálban a komaasszony elé tenni!
A palóc is szívesen rendez nagy áldomásokat, ha alkalma és módja kerül! Az étel sokkal izletesebb, ha díszes edényben tálalják! Fa van a palóc konyhán sok Finom jó magyar étel. Ezeket dicsérik a lakodalmi vőfélymondókák:
Itt az jó marhahús esetes tormával,
Vagy akinek tetszik, savanyó mártásval.
Vagyon ám tyúkhús is, fajn iborkával,
Bion nem kiméték, levágták sorjával.
Hát sertés orjából honne tálalnának,
Enné jobb eledelt bion nem tanának.
Liba, kacsa, jérce piros pecsenyéjét,
Kévánatos izvel már meg sorra hoznék.
De vagyon itt módval disznó meg marha is,
Ki léve, megsütve, ki meg mártásval is.
Aki meg kedveli a csontos hús izit,
No meg az fogában derekasan bizik:
Annak im ajálom fejit a disznónak,
Nagyjártányi fődön ez tartatik ám jónak,
Bizony némely részi félnapi nyárson sült,
Sorosángyom sütte, mindég melletti ült.
 
Hozom a herőcét, a csőröge fánkot,
Meg a vékony rétest, a jó turós lángost.
Sercegő zsírba sűt az herőce szépen,
Sütőbe az rétes haonlatosképpen.
Almáva, turóva, van tőtve az rétes,
Maruzsáva szinte, attó olyan éldes.
Cimetve, cukorva is meg van ijesztve,
Sorjáva, rendive az tálba illesztve.
Ilyen helyes rigmushoz díszes tál is dukál!
Gömörben a fazekasságot olyan nagy mértékben folytatják, mint sehol e hazában. Gömör népét a szomszédos megyék általában fazekasoknak mondják. Számos község földműves népe ráérő idejében a fazekasságot, mint háziipart végzi, nemzedékről-nemzedékre az egyes családok külömböző rendszerével. Valamikor a gömöri fazekas fogalom volt az országban, melynek minden zugát bejárta. Szekerét csodálatos ügyességgel emeletnyire rakta meg. Az edényekkel gabonáért cserekereskedést folytatnak. Az úton persze sokat lát a fuvarozó ember. Azért mondják rá még ma is: huncut ember az, lovas ember az!»
Sok községnek majdnem egész lakossága cserépedény, zsindely és kályhakészítésből élt. A gömöri fazekasok büszkén emlegetik, hogy a cserépzománcot, a mázat az ő hazájukban alkalmazták először. A gömöri cserépedény híres is volt messze vidékeken, olyan kitünően tudták égetni, hogy az asszonynép vásárban hangjáról megismerte a gömöri edényt. Hogy milyen becsülete van az idevaló edénynek, azt jellemzi ez a közmondás: «Még a melléti fazék is eltörik.»
A vasipart a mult század elején még apró tótkemencék képviselték itt, de a nagy vasgyárak a nép kezéből kivették ezt az ipart, – az agyagipar iránt azonban a nagytőke nem érdeklődött, az edénykészítés megmaradt a nép kezén. Gömört kitünő, könnyen mintázható, szép fehér agyagja tette a fazekasipar ősfészkévé. (A nógrádmegyei Boltár község leírásánál egy régi könyv megjegyzi, hogy van ott egy különös neme az agyagnak, melynek a neve saponaria. Ezzel a malomkerekek tengelyeit szokták megkenni a molnárok.)
Már 1867-ben följegyezték, hogy Ostyán vidékéről 50,000 mázsa agyagot adtak el más vidékre. A fazék és korsó gyártását évi 60,000 darabra tették. A zsindelyt milliószám gyártották már akkor.
A palóc vidék agyagművessége földrajzilag három nagy csoportra: a murányvidékire, a gácskörnyékire és a mezőkeresztesire tagozódik. Közbe, persze, sok apró fazekas-hely esik. A három csoport munkáján nem egyezik az ornamentika, s különbözik a művészi ízlés is. A gömöri gölöncsérfalvakat felsorolta: Korabinsky földrajzi lexikonja 1786-ban és Bartholomeidesnek Gömörről 1805-ben kelt munkája.
Legtöbb fazekas falu a Murány folyó alsó vidékén fekszik. A balogvölgyi Padár magyar község is sok edényt készített. A fazekasságot nemcsak magyarok, hanem igen nagy számban mívelik a tótok is. A Rimaszombat mellett lévő Tamásfalva lakosai nagyrészt kályhások és fazekasok. A Rimaszombat fölött lévő Zsaluzsán, Susán, Pongyelók, Szuha községek tótok, de jól beszélnek magyarul is, főfoglalkozásuk szintén agyagedény-készítés. Érdekes, hogy Rimaszombatban valamikor igen nagy agyagipar volt, de most már egyetlen fazekas sincsen. Az utolsó fazekas özvegye beszélte nékünk, hogy a Rima partján vagy százötven fazekasnak 50–60 kemencéje állott, aminek a neve itt bánya volt. A kályhásné ki is vezetett bennünket a kemencék egykori helyére, ahol éppen az előtte való napokban bontották le az ura bányáját, anyagjáért felében. A kemence helyét körlakú bemélyedés jelezte. Az asszony leírása szerint, a bányának nem volt teteje; az égetendő edényt a kemence közepére rakták, a tűz körülötte égett s a szabad tűz lángja érte az edényt. A lángok a szabadba csapkodtak. Az edény úgy kitüzesedett, mint az acél s úgy kiégett, hogy abból bizony egy porcika sem maradt égetlen. Egy fazekasnak négy bányája is volt, kisebb is, nagyobb is. Kéményes kemencét itt nem építettek. Az asszony nagyot sóhajtott, körülnézett s azt mondotta: Bizony, más idők jártak akkor, amikor ezekben az árbocos házakban még fazekasok laktak!…
Árbocos házak?…
– Hát igen, tessék csak fölnézni a házak csúcsára: ott vannak az árbocok!
Csakugyan, a legtöbb ház oromcsúcsán félméternyi, gyűrűs, gombos rudacskák meredeznek: valamikor ezekre volt helyezve a fazekas-címer, a cifra! Ha végigsétálunk a rimaparti faházak között, még látunk ma is ilyen cifrákat: színes cserepekből (536). Mindenik fazekas címere más figurát mutatott, egyiken kokas volt, a másikon ember ült, mintha dolgoznék, harmadikon a fazekas korongot hajtott, ki meg golyót csinált rá, ki rózsát, ki meg tulipántot. Ezek a cifrák a fazekasok jelvényei, házuknak talán ismertető jelei voltak. A rimaszombati muzeum szép sorozatot őriz belőlük. Zsindelyezés közben sok árbocot levertek. sokat meg csintalan fickók dobáltak le. A fazekasné fájdalmasan panaszolta nékünk, hogy az ő árbocukat is leverték, éppen a minap!… Bementünk szíves hivésára, a szobájába, ahol több nemesebb kivitelű cserépedényt láttunk, finomabb festéssel. Egyiknek tetején körte volt mintázva. Elmondotta, hogy az ő ura ilyen finomabb munkákhoz is értett, de meghalt szegény. Egy este elment hazulról s kiint a réten agyonütötték. Ma sem tudják, ki ölte meg. Elővette imádságos könyvét, előkeresett belőle egy ujságból kimetszett hírt, amelyben a helyi szerkesztő urak igen szépen beszélik el, milyen derék ember volt az utolsó rimaszombati fazekas!… Ma már tót parasztok hordják Zsaluzsányból az edénynéműt Rimaszombatba.
Említsük meg, hogy a fazekascifrákat újabban pléhutánzatban alkalmazzák az úriházakon, mint ahogyan az elül üstökös házak érdekes födélszerkezetét nagyon ügyesen alkalmazzák a villaszerű új épületeken. Említsük csak meg ezúttal azt is, hogy a rimaszombati protestáns főgimnázium gyönyörű épületének vakolatába nagy, magyaros virágokat ábrázoló mezőket mintáztak a régi edények díszítései nyomán. Bárcsak minden város igy becsülné meg a magáét, bárcsak ilyen magyaros eredetiséget lelhetnénk minden városunkban!


Árborcok a régi rimaszombati fazekasok házairól. (536)
Kiválóbb fazekas községek a palóc Deresk, Licze (537–542), Melléte, a félig magyar Süvete, Kövi, a tót Perfasz, Jolsva-Tapolcza. Miglész murányvölgyi, Felsőszkálnok rimamenti tót kisközség lakosai mindig híres fazekasok voltak. Nógrád vármegye 1715–20-ban kelt összeírása szerint, egész községek folytattak Fazekas-ipart, úgy Kálnyó, Pultár, Szinóbánya. Gácson évszázadokon át készült cserépedény s az egész Alföldet ellátták. 1726-ban ötvennyolc fazekasmester dolgozott a községben. Gácson a fehér asztali cserépedényekből «olly jeles készítmény vagyon, meny sokfelé vitetik, vevődik és használtatik, szép és tartós.» Borsodnak, Hevesnek is van jó agyaga több helyütt, azokon a hegyfarkukon, amik dél felé nyúlnak le az Alföldnek, például Tibolddarócon.
A szomszédos tótság edényei is természetesen legelőször a palóc házakba találtak utat. Híres volt példuál Hont megyében Belluja és Berencsfalva tót községek gelencséripara; e falvak lakósai nagy mesterek voltak az engobe-karcolásban: a sgraffitóban. Cifra, nagy, öblös, virágokkal, alakokkal, fölírásokkal hímes korsóik messze Földön híresek voltak. Kancsóik alakja: széles korsó kiöntővel, egyenesnyakú szűkebb korsó, dugórajáró szűknyakú korsó. A korsók hasán rendesen bort és jókedvet magasztaló tót versek voltak. Még pedig gót betűkkel. Ezeket azonban rózsák, tulipánok, görbécskék, forgócskák, szivecskék koszorúzták. Ilyen korsókat csak megrendelésre készítettek, de a közönségesebb edényekkel még Szarvasig is eljártak. A fazekasok földmíveléssel is foglalkoztak és semmiféle céhbe, ipari szervezetbe nem állottak.
A kassai fazekasok artikulusa paraszt- és himpellér-fazekasokat is ismer a céhbeli fazekasokon kívül. A céhszabályzat amazoknak csak közönséges vörös cserépedények és a fehér cserépedény készítését. engedte meg. A fehéredény-készítők lehettek a himpellérek, akik városban laktak; ezek a himpellérek a népművészet terén derekasabb munkát végeztek, a céhbeli mesteremberek inkább tucatmunkákat gyártottak; a kályhák készítése is inkább az ő munkakörükbe tartozott.



Liczei fazekasok. (537–542) 1 bunkózzák az agyagot; 2 a korongozás megkezdése; 3, 4, cifrázás; 5 őrlik a mázat; 6 égető kemence.
Rozsnyón meg Rimaszombatban régen is fazekascéhek munkálódtak. Erre bizonyítékok ránkmaradt munkáik: mesterjellel ellátott kancsók, tálak, amiknek felső felén ott a csináltató mesternek a neve vagy céhének a jele, fenekén meg készítőjének kezdőbetűi. De vannak írásbeli bizonyítékok is. A rimaszombati vármegyei múzeumban igen töredékes, szinte érthetetlen lapot találtunk, 1650-ből valót, amit megbecsülünk annyira, hogy szó szerint közöljük, mint fazekasságunk történetére vonatkozó írásos ereklyét.
«…………………………………………………………pryma.
Anno Dominy Jezu Christi 1650…………………….
Az Fölséges mindenható Ur Istennek segedelméből és engedelméből az Fazekasok Böcsületes Czéhe egyenlő akaratából végeztük Ezt az mikor uj mester akar Beállani tartozik az Cének Beállásért adózni(?) tyzenkét Foryntot, Ezek melett egy tál Ételt,(?) egy pecenét. Egy …… poharat, Egy pint bort ötven Egedik esztendőben volt Cémestere A …… Diák Lukács Dékán Fazekas …… Ezeknek az ydeyekben szerzőtték Ezt ekként(?) Az dolgokat Egyenlő akaratából az Töb böcöletes uraymval Egyenlő képen, úgy mint Bady Mihály uram és … Eszetendő előtt való Varosbirája, második Miskosci Mihál uram város Kapitánna És Hotak(?) Paly uram, Bodó András, Cetneki György, Ezeknek utána több Becöletes uram …… és voltak. Ez Felől my ……… végezésben az uristen ő Felsége álga meg Kögelmetöket ebben …… végezésben.
Másodszor(?) Annó Domini Jezu Chrysty 1652 Böytelő havának Tizen Kiencedyk Napján.
A Fazekasok Céhe ugyanazon Egenlő akaratból Végezték és találták yónak hogy …… telt viz …… Azért …… Bady Mihál uram és dékánná Bady András, ezek mellett Ez (?) felől megint Emberséges Emberek voltak.
Ezeknek utánna mivelhogy az legén …… ys Sokan nem fizetik, Végezték az legénnek hét számra Tizenkét poturát az utánna valónak. Fizet, az alábvalónak noci poturát …… hogy Az esküt Dékán uramnak …… az Kinek legéne találtatik és meglássa mellyik …… Ez felöl még …… rendelé …… Mert az mely uramon rajta …… Cé yósságára megh büntettök……»
A negyvenes években Miskolczon és Rozsnyón fayencegyárak működtek.
A cserépedények elnevezése itt: bögre, butykos, csupor, fazék, kancsó, korsó, köcsög, tál, tányér, csobolyó és a felemeléskor csörgő csöcsöskorsó, sirány.
A sirány bőszájú, fületlen kisebb fazék, melynek formája teljesen azonos az Árpádkor sírjaiban talált ama edény formájával, amiben a holtak mellé ételt helyeztek.
A legrégibb történelmi korszakoknak: a kőkornak, a bronzkornak agyagművességét jól ismerjük, mert a fölásott telepeken, az urnatemetőkben, a sírokban igen sok cserépedényt lelnek régészeink. A magyar nemzet első félezer esztendejének agyagművessége azonban teljesen ismeretlen. Bizonyos pedig, hogy a süvetei s a poltári agyag-ból mindenkoron égették az edényt és díszítették is azt kedvükre. Elpusztult azonban minden, amit a XV. századig csináltak. A régész megment minden kis cserépdarabot, mert hiszen rajtuk rendszerint díszítések vannak, ami az ősi emberben ébredező művészkedésre vet világot; földmunka közben sokszor találnak magyar korból való edényeket is, ezüstpénzzel telve, a pénzt beviszik a hatósághoz, az edényt összetörik. Ha a hatóság kézhez is kapja az ügy letárgyalása után ő semmisíti meg. Kár pedig ez nagyon, mert ma már csak ezek az edények deríthetnének világosságot hazánk agyagiparának legrégibb multjára.
A gömöri bányavidéken erősgyökerű kultura és ipar sarjadt már a középkor csúcsíves korszakában. A gömöri templomok mészrétegei alól elő-előcsillanó falképek igazolják ezt a kulturát. A középkornak fazekas munkáiból mégis csak kevés maradt reánk. Ami kevés emlékünk van, az is csak néhány kályhacsempe, tisztára gótikus izű minden népiesen magyar ornamentika híjjával. A gótikus művészetbe nehezen férkőzött belé népies művészetünk, csak a középkori templomi falképek keretelő szalagjainak ornamentikájában lelünk egyet-mást, ami idesorozható, s amit a külföld gótikája nem ismer. Viszont azonban népies művészetünk befogadta a gótika többi díszítőformáját, melynek egyike másika még ma is él fafaragásunkban s adatunk van rá, hogy népies fazekasságunk se zárkózott el a csúcsives művészet formái elől teljesen.
Az iparművészeti muzeum őriz egy gótikus kályhát, de ezen szentek állanak derékig reliefben: Szent Péter, Szent Pál írásos szalagokkal, a bűnbeeső emberpár az almafa két oldalán, de népies formának nyoma sincsen rajta. Ezt a kályhát bizonyosan városi mesterember csinálta, idegenből hozatta a mintát, mert ezzel egykor éppen úgy kereskedtek, mint most. Ha nincsenek is középkori edényeink, de besajtolt díszítésű gótikus edény maradt reánk egynéhány.
A szécsényi vár piacán két kancsót ástak, amit az iparmüvészeti muzeum szerzett meg. Ezek az edények a XVI. század első feléből származhatnak. Sajnos, népiesen magyar díszítéseket ezeken sem látunk, mert városi mester csinálta, aki a korabeli német fazekasmunkák ízlése után igazodott; díszítései a késői gótika áttörött geometrikus műveire és németföldi díszes gombokra hasonlítanak. Ha e korsó ornamentikája nem is a mienk, azért a palóc földben talált lelet. mégis becses, mert megmutatja mennyit, tudott teknika dolgában a késői gótika fazekasa. Meglátjuk rajta, hogy az agyagiszappal, az úgynevezett engobe-bal való leöntést nem ismeri, ólomzománcot nem használ, de a rárakással vagy benyomkodással díszített edényt már ólommázzal vonja be. Ennek megállapítása nagyon fontos, mert korszakos fordulónál állunk agyagművességünk történetében. Száz esztendővel későbbi korból ugyanis, már olyan edények, föliratos, évszámmal jelzett tányérok maradtak ránk szép számmal, amelyeken dúsan sarjadzik a németes renaissance ornamentikája. Ezeknek az edényeknek teknikája már egészen más, mint a késői gótika edényeié. Szép fehér ólomzománc borítja ezeket a majolika-edényeket.

Serke község. (543)
A terméketlen, kevés műemléket hagyó, politikai csapásokkal teljes XVI. század elmultával változott tehát meg agyagművességünk olyan irányba, mely bennünket már a népművészet szempontjából is érdekel. Az agyagművesség terén nagy reformok állanak be városainkban, különösen Rimaszombaton és Rozsnyón erős fazekas-céhélet indul meg és fejlődik. Az egy emberöltőn bekövetkezett óriási változásnak történetét szerencsére jól ismerjük. A magyarországi fazekasság újraszületését a habán név alatt ismert népnek köszönhetjük.
Mindenekelőtt jól jegyezzük meg, hogy Nagyszombatban, 1567-ben, Zsolnán pedig 1582-ben a fazekas-céheknek már statutumaik voltak; Vittenczen a fazekasok tót céhe 1670-ben alakult; Csejtén 1609-ben tíztagú fazekas céh volt; Modorban a fazekas mesterség a céhlevélnek 1642-ben történt kiállításakor már szépen virult; Nagyszombatban 1567-ben szerkesztettek artikulust. Látjuk tehát, hogy magyar földön részben magyar, részben tót kezek készítették az edényt és díszítették népies motivumokkal.
A palóc földön lépten-nyomon találunk fehér edényt, melyeknek testét sűrűn borítják olyan színes díszítések, amikben szembeötlők a magyaros motivumok (XIX–XXII. tb.). Ezeket az edényeket habán-edényeknek nevezik, mert a köztudat azt tartja, hogy ezeket a habán elnevezésű nép készítette. Erdélyben és Sárospatak környékén is sok ilyen edény van, amelyeket szintén habán munkának tartanak. A habánok Morvából szakadtak hozzánk, anababtisták, újrakeresztelők voltak, akiket hitükért Thurzó Szaniszló olmützi püspök fölbujtására I. Ferdinánd király Morvából kiüldözött. A szekta hívei lassan húzódtak át a szomszédos magyar földre; Nyitra megyében már 1530-ban jelentkeznek, Nyáry Ferenc birtokán már 1546-ban malmot és házhelyeket vásárolnak. A király fenyegetésére azonban úgy ez az uraság, mint mások, ismét üldözik őket, visszatérnek tehát Morvába és Ausztriába. Hazánkban újra megjelennek 1554-ben. Bocskai csapatai 1650-ben Csejte, Vittem, Szobotistye, Lévár, Kosztokány nevű községeiket fölégetik és 120 habánt hadul visznek. A habánok közül sokan 1621-ben Erdélybe menekülnek Bethlen Gábor fejedelemhez, de a menekülők helyére ismét új hitsorsosok érkeztek. A német, a magyar, később a török is üldözi ezt a szerencsétlen kis népet, még Rákóczi György fejedelemre is panaszkodnak, mert G sem nézte szivesen vallásukat.
Megfejtetlen kérdés az, hogy a habán szó honnan ered? Bizonyos csak annyi, hogy itt támadt Magyarországon, s csak a nyugati határszéli megyékben ismerték ezt az elnevezést. Voltak másutt is anababtisták, de a habán elnevezést ezekre nem alkalmazták. Sárospatakon például, újkeresztény volt a nevük. A habán név valahogyan úgy ragadhatott rájuk, mint a mi magyarjainkra a palóc. Egyesek szerint: a bujdosók magukat Hannoveránereknek mondták, ami az ő kiejtésük szerint Hannoberánernek hangzott. A hivatalos írások a hosszú nevet így rövidítették: Ha(nno)beráner, habaner. Mások szerint a szláv «habati, fukarkodni szóhól származik. A zárt udvarokat röviden hab-nak nevezték. Innen támadhatott a tót habán szó. A korsósok magukat Hafnernek, tájszólásilag Hafanernek mondták. Dr. Szendrei János kutatásai szerint, az istenes kis nép nevét valószínűleg a Hausháben szótól nyerte. A habánok ezermesterek voltak. Volt köztük késműves, kardcsiszár, kovács, lakatos, bognár, takács, csapó, szabó, szitakötő, kötélverő, asztalos. Sok volt köztük a fazekas is, de azért habán elnevezés alatt nem szabad éppen csak fazekast érteni. Ők hozták be a fehér bádogot, ezért boszorkánypört is folytattak ellenük, mert azt mondották, hogy ilyen portékát csak az találhat ki, aki boszorkányokkal cimborál. Míg ők be nem jöttek, hazánkban nem értettek a borkezeléshez: a habán vincellérek borterítő eljárása föllendítette a magyar bor értékét. Az uraságok belőlük válogatták híres vincelléreiket. Gyógyítottak is a habánok. Majthényi László szerémi püspök 1624-ben írja: «… az nyavalyás Gáborné asszonyomnak mig én haza megyek az jámbor újkeresztény borbér használjon neki». Báró Majthényi György 1649-ben írja Pozsonyból: «Hozzon kgd. valami hat szép pálcát az újkeresztényektől, valamely pár késeket… csináltasson nékem az újkeresztényükkel vagy harminc tubust, egy kis haltartómba akarnám az vizet vitetni». Sok más főuri család, képzettebb orvos hiányában, ilyen «medacartis professor» tudományára bízta életét, különösen a bányavárosokban, ahol a habánok kőmetszők voltak. Egymást Testvérnek (Bruder) hivták, hivatalosan Taufer nevet mondottak. Innen a cseh toufarner elnevezésük. A habánok 1763-ban áttértek a katolikus hitre, tehát kétszázhuszonhét éven át alkottak önálló szektát. A dolgos és később megszeretett nép sok kiváltságot nyert, s házközösségben, kommunizmusban éltek. Lakásaik, szokásaik az őt környező népekétől elütöttek; érthetlen, zagyva nyelven beszéltek, zárkózottak voltak, ezért nem tudta őket a szlávság fölszívni. Mária Terézia 1781. évi pozsonyi rendeletében megtiltotta, hogy a megtérteket habánoknak mondják, hivatalos nevük újudvarbeli katolikus volt, mert zárt, négyszögű kuriájukat Neuhof-nak mondották. Nyitra megye közgyűlése is megtiltotta a habán név használatát. A tilalom azonban nem járt sok eredménnyel, mint ahogyan még a csúfnevüket sem tudták kiirtani. csúfnevük tótul: havrany; latinul: stablarii, baculares, bottaljáró, botfaragó, elancalárii titkolódzók, hortularii, kertészek. Ezeket az adatokat a Felvidék és a szláv irodalom jeles ismerője: Ernyey József írta nékünk.
A habánok faluszám maradtak meg Pozsony és Nyitra megyében, a Felvidék ama városaiban, ahol beolvadtak a mesteremberek közé. Elkatolikusodásuk után régi erkölcseiket elhagyták, eltótosodtak, ma már hírmondójuk sincs. Nevüket csak az egész országban őrzött fehérfalu, ékesvirágú edények őrizgetik.
A magyar motivumokkal telített korsók gyártását nem szabad pedig a habánok érdemének írnunk, mint azt többen cselekszik. Ebben a mi véleményünket megerősíti Sochán Pál turóczszentmártoni festő, aki nagy szorgalommal kutat a habán majolika néven ismert műipari tárgyak története után. Tanulmányait tót és cseh nyelven írja. Azt írja: a magyarországi tótság híres majolikájának főérdeme a cseh exulansokat illeti. Jogtalanul tulajdonítják azt a habánoknak. Számos Magyarországon talált edényen is sok az oroszlándiszítés, ez a cseh oroszlán pedig azt mutatja, hogy ezek az edények azonosak és egykorúak lennének a cseh-morva gyártmányokkal. Igaz, ugyan, hogy az oroszlánt a habánok is átmásolták, de annak értelmét nem tudták. Ezek az exulánsok részben huszita-maradékok, cseh testvérek voltak; egy részük evangélikus hitet vallott s Rákóczi György Puchón, Ledniczen, Szakolczán telepítette le őket. Sochán szerint, kétségtelen, hogy a tót fölvidéken a majolika gyártása csak e néptöredék bevándorlásával kezdődik; ők a felvidéken 1627–1628-ben kerestek menedéket, szintén igen erkölcsös emberek, ügyes iparosok voltak. A magyarság népművészetének szempontjából igen erősen kell hangoztatnunk Sochán ama megállapítását, hogy hazánk területén a fazekasipar a maga ősrégi díszítésével, mint házipar mindenkor virágzott az exulánsok bejövetele előtt is. A keramikában mégis új korszakot nyitottak. Vagyis: előttük is volt már itt díszített edény. A korábban érkezett habánok a majolika teknikáját bejövetelükkor nem ismerték, majdnem egy század multán tanulták csak meg az exulánsoktól.


Falurészletek. (544) 1 Lőrinczi; 2 Őrhalom (Nógrád); 3 Pereszlény; 4 Nógrádhalászi.
Az avatatlanok jórésze az exuláns cseheket és a német habánokat, tévesen, egyazon népnek tartja. E tévedés annál könnyebben támadhatott, mert hiszen a két népnek hasonló vallása volt, egymás szomszédságában laktak, egyformán ipari reformátorok voltak. Az egyik népet üldözték, mert azt hitték: a másik vallását követi. A valóság azonban az, hogy a habánok németnyelvű és nemzetiségű anababtisták, a mi exulánsaink pedig csehnyelvű evangélikusok voltak. A csehek már 1647-ben katolikusok lettek s a csak 1763-ban áttért habánok túl is élték őket. Az exulánsok korában olvadtak a tótságba, ezért tünt el az ő nevük teljesen. A magyar szakértők: Szendrei, Dénes-Dirner, Huszka, Petrik, Wartha a habán művészetnek tót. jelleget tulajdonítanak. Csak az elfogult cseh írók iparkodnak e magyar földön termelt szépséges edények készítésének érdemét a cseh eredet javára írni. Sochán szerint, a habánok főérdeme a majolika körül csak annyi, hogy a XVIII. századtól kezdve a XIX. század első feléig a korsókat. nagyban gyártották, emellett saját készítményeikkel és tótoktól vett portékával elárasztották a piacot, tehát a gyártmányt népszerűvé tették. Igy valóban érthető, hogy a habánok terjesztette árú, habán néven ment át a közismeretbe, sőt az irodalomba is. Mi volt ebből valóban habán kéz munkája, mit gyártottak a cseh testvérek és mit a tótok, talán akkor sem lehetett volna megkülönböztetni, annál kevésbbé lehet erről ma határozott véleményt mondani.
Kérdezzük mindezek után: lehet-e azt mondani, hogy az úgynevezett habán-edények szépséges díszítése cseh is, tót is, csak nem magyar?!… Hiszen adatokkal igazoltuk, hogy a habánok idejében fazekas céheink voltak! Annyi azonban bizonyos, hogy a habánság céheket nem alkotott, talán nem is alkothattak volna soha. Sochán elismeri, hogy már az exulánsok bejövetele előtt, a magyar földnek ősrégi fazekas díszítései voltak, az új néptöredékek csak a keramikában nyitottak új korszakot! A habán edények díszítése között tömérdek van olyan, ami a mai somogyi pásztorfaragások díszítéseivel is megegyezik. A cseh, a morva edényeken megnyilvánul a renaissance, a francia fayance gyárak ízlése, a híres magyarföldi holicsi gyár műtermékei más országok ízléseire is kihatottak. Mindamellett bizonyos, hogy a vásárban vagy akár a szekerező fazekasoknál vásároló magyar nép, a palóc nép például olyan díszítéseket kivánt, amilyenek az ő lelkéhez voltak közelébb. Azért van ott a habán edényeken is mindenütt a rózsa, a tulipán, a palóc erdő királyi vadja: a szarvas. Ne engedjük tehát elvitatni magunktól a habán edények díszítéseit se, mert kétségtelen, hogy azok magyar ég alatt, hazai talajból, hazai ízlésből fakadtak. Ha a kutatók nem tudják eldönteni, hogy az edények díszítései cseh, morva vagy tót eredetűek-e, akkor ne mondják ki olyan határozottan azt se, hogy e díszítések nem magyarok.
A szláv néprajz művelői igen sok igyekezettel akarnák tőlük elvitatni népművészetünk magyar eredetét. Noha nagy szeretettel gyűjtöttük össze eddigi öt kötetünk anyagát, mi nem akarunk hasonló hibába esni a szlávsággal szemben. Mindenki köteles beismerni a tótoknak a díszítés iránt való nagy érzékét, kedvét. Nem szabad tehát kitérnünk annak megállapítása elől, hogy különösen az ország e részében talált régi edényeken a felvidéki tót fazekasság nemes ízlése is megnyilvánul Viszont: azt is meg kell állapítanunk, hogy a reformáció századaiban a német renaissance befolyásolja úgy a tótság, mint a magyarság díszítő motivumait, ámde a rimaszombati és rozsnyói fazekas céhek tagjai fürgén tanulják meg és magyarosítják el a renaissance mintáit. Sőt menjünk csak tovább a megállapításokkal! A XVII. száz év végén és a XVIII. elején: a rutének terjeszkednek Abauj és Gömör legészakibb felén, s ők magukkal hozták az orosz, úgynevezett moszkovita stílus népies elváltozásait, templomaik sajátságos torony- és kupolaformáit is. Érdekes, hogy ezt a stílust a radistyáni kálvinisták, a csetneki és a sebespataki luteránusok utánozzák. Nem vagyunk tehát elfogultak kutatásaink közben. A habán edény név alatt ismert tárgyak díszítéseit azonban nem engedhetjük át a habánoknak. Sochán Pál is ezt írja: «A habánok szorosan alkalmazkodtak anababtista szektájuk rideg felfogásához, követték az egyszerűséget: ruházatuk, hajlékaik dísztelenek, imaházaikban képet, szobrot, oltárt nem tűrtek. Hol fejlődött volna tehát műízlésük, érzékük a szép iránt?! Ez belőlük teljesen hiányzott, ezért tőlük művészi alkotást nem várhatunk. A habánok mindössze ügyes, pedáns iparosok voltak. Lelkiismeretes munkájuk mellett csak a gazdagság utáni vágy volt az, ami iparukat fejlesztvén, őket utóbb kereskedőkké tette. Amikor már Morvaországban, majd a felvidéken megtanulták az exulánsoktól a majolikagyártást: a XVII. század második felében nagyban folytatták ezt a jövedelmező mesterséget. Megtanulták a teknikát, emellett híven és ügyesen másolták az exulánsok és a tót korsósok díszítéseit, de maguk ujat nem alkottak, formát ornamentikát. nem teremtettek. Ahol habánok sohasem voltak, ott a fazekasság, sőt a finomabb korsós ipar is szépen virult.»
A palóc vidék sok fazekas céhe a felszabadult legénytől szintén megkivánta a vándorlást, másként nem is bocsátották remeklésre. A magyar legények bizonyára megjárták a habánok műhelyeit, de megjárták a tőzsgyökeres magyar vidékek cifrázó fazekas mestereinek műhelyeit is. A díszítésekben tehát nemcsak nemzetközi, hanem hazai kölcsön hatások is megnyilvánulnak, de az bizonyos, hogy a magyar speciális népművészet az edényekre rálehelte a maga sajátosságait. A bemutatott rimaszombati céhokirat igazolja, hogy ott már a habánok korában céh volt. Gömörben magánosok, gyűjtők, egyházak birtokában sok szép fehérfalú, tarkán díszített, ónmázas edényt találunk. A rimaszombati muzeum igen szép gyűjteményt őriz. A Magyar Nemzeti Muzeum néprajzi osztályában is sok ilyen edényt mentettek meg, melyek az 1754., 1799., 1802., 1844., 1851. évszámot viselnek. Úgylátszik, különösen nagyobb korsókkal parádéztak. A fazekasok a templomok részére bortartó edénynek hitbuzgóságból készítették a remeket. Tudnunk kell, hogy az agyagot az uraság földjéről kellett hozni, tanácsos volt tehát, hogy a fazekas a lehető legszebb edénnyel figyelmességet tanusítson az uraság, a gazdatiszt irányában. A fazekasoknál különböző céhek díszített korsókat is rendeltek, amelyeken a szokásos magyar virágokon kívül az illető mesterség jellegzetes szerszámainak is rajta kellett lenni; hogy ezek a díszkorsók emléknapokra is készültek, mutatja a rimaszombati muzeumban lévő egyik újabb korsónak ez a fölírása: «Bodnár- Mihály erdőőr lettem Coburg herceg uradalmában 1885-ben, nőm Szlatincsán Mari.» Egy másik korsón ez a dévajkodó fölirás van: «Multadban nincs öröm, jövődben nincs remény, tehát igyál.» Láthatjuk, hogy ezek az edények magyar embereknek, magyar intézményeknek, magyar szokásoknak készültek. A gömöri völgyek északon rendre bezárulnak, az azontúl fekvő föld már idegen világ, ahonnan, különösen régente, vásáros ember nem igen közlekedhetett be a palóc földre. Ott tehát föl kellett lendülnie ama vidék saját. fazekasságának is.

Mesterjelek. (545–547) 1–4. sor rimaszombati, 5. sor rozsnyói mesterek edényeiről; 6. Sor meghatározhatatlan helyekről.
Munkatársunk, Gróh István megállapítja, hogy a rimaszombati és a rozsnyói edényeken a készítők mesterjeleket alkalmaztak. A rimaszombati mesterek jeleit a 545. ábra, a rozsnyói mesterek jeleit a 546. ábra mutatja. Azoknak az edényeknek a mesterjeleit, amelyeknek készítési helyét nem lehetett megállapítani, a 547. ábránk közli. További kutatás föladata a többi mesterjel megmentése. Talán kiderül majd az is, hogy e titokzatos betűk mögé kik rejtőztek olyan szerényen?…
Figyelemreméltó, hogy ugyanazon jel különböző korú edényen is szerepel, ami azt mutatja, hogy a mesterség és a jel apáról fiúra szállott több nemzedéken át. Van olyan jel is, amit egyformán megkapunk a Rimaszombaton és a Rozsnyón készített edényen is. A W sok edényen ott van, ami a mesterek termékenységének a jele, és a mesterek t-alán atyafiak lehettek vagy közös hagyományok fűzték őket egymáshoz.
A rimaszombati muzeumban 1657-ből van egy W jelű ónfödeles kancsó, mely Rimabrezóról került ide, de nagyon valószínű, hogy a rimaszombati vagy rozsnyói céh készített, mert egy ugyanilyen jegyű másik korsónak rimaszombati származását kétségtelenül megállapíthatjuk. Ez a másik korsó szép fehér, alul rovátkos, derékon fölül kékkel és sárgával írták meg. A korsón az ornamentika nagyobbik része idegen, sajátságos hollandi barokk, de nem elparasztosított, hanem finom rajzú, azon alul pedig egy övdíszítés teljesen magyaros: pávaszemes virág hullámos levelek között; a korsó fülének díszítése még magyarosabb, csigavonalas, de szinte durva rajzú. Ime ezen az egyetlen darabon világosan érintkezik a két ipari kultura: a kívülről hozott és magyar (548).

Ónmázas kancsók a XVII. századból. (548–549) Rozsnyóról és Rimaszombatról.
Több mester a jegyét datálta is. Legrégibb az 1557. évszám.
A második datált rimaszombati kancsó 1689-ből való, de ezen fenékjel nincsen; munkája gyönge, alap-anyaga ónzománc s az piszkos, egészben olyan, mintha a megfrissítő habán teknika nem ért volna el a maga tökéletességében ebben az időben mindegyik rimaszombati mester műhelyébe. A XVIII. századbeli rimaszombati fazekas mesterjelek sorjában így következtek: I. B., A, T, TS, I, G. Ezek mind olyan kancsók fenekén vannak, amik most Szabó Elemérné tulajdonai.




Habán-edények Gömörből. (XIX. tb.)




Habán-edények Gömörből. (XX. tb.)



Habán-edények Gömörből. (XXI. tb.)







Habán-edények Gömörből. (XXII. tb.)
Ozv. Gaskóné asszonyság, ugyancsak Rimaszombatban, több mívet őriz. E művek fenekén ezek a mesterjelek látszanak: R, ME, G, K.
A rimaszombati muzeum régi cserépedényein a következő jeleket látjuk: G, M, JSC, É, S, H, I (1775-ből) W.
Gróh István tulajdonába került Rimaszombatból a W jelű kancsó (548), amin egyesül a hollandus barokk, és a magyar ornamentika. Az ő tulajdona egy K, S, F jelű kancsó is. Régi rozsnyói munkákból ott a városházán néhány szép darabot őriznek. Ezeknek a legrégiebbjét S jelű mester csinálta 1661-ben, bizonyára egy odavaló takácsmesternek, mert koszorúban három vetélőt írt a kancsó elejére, és szép lazán virágos díszítéssel födte be az edényt. A többi rozsnyói munka jóval ifjabb ennél. Van egy, aminek fenékjele ötös forma szám s díszítése rokokós, tehát a század derekáról van. Van ott egy kicsi ónfedeles kancsó, aminek a fenekén kerek o betű van, melyet függőleges vonal szel keresztül; van egy K betűs is (549), ugyancsak a XVIII. század közepéről.

Ónmázas kancsók a XVII. századból. (550–551) Rozsnyó és Ratkó községből.
Gömör megyének egyéb vidékein, Rozsnyó és Rimaszombat között több mesterjelet jegyeztünk föl. A W jelű mester munkája megvolt Rozsnyótól északra: Nagyveszerésen a Sajó mellett. A mester az edényt 1784-ben készítette (550), a fölírás szerint: Sáfar Janó megrendelésére, de csinált ugyanolyant egy pelsővi palóc-családnak is. A mester tehát bizonyára rozsnyói ember volt még. A többi jeles mester céhét nem tudnók megállapítani. Ilyenek a M. W. jelű mester, aki 1734-ben gyönyörű munkát csinált, Ratkón akadtunk rá (551). Más ilyen mesterjelek: S, G, I.
E munkák kora két-három évtizednyi pontossággal megállapítható az ornamentikából, a díszítő motivumokból, mivelhogy a díszítésen nagyjából meglátszik annak az európai nagy stilusnak hatása, – hol erősebben, hol gyengébben, – amihez odasimulni, úgylátszik, művészi becsületkérdésnek tartotta a tanult céhbeli mester.
A legrégiebbek, a XVII. század második feléből való munkák stilusa, minden magyarsága mellett is, a német renaisancera emlékeztet. Ezeken az alap anyaga meglehetős jó kékesfehér vagy sárgásfehér ónzománc, ami összeálló, egyenletes s csak a széleken kásás olykor. Az ornamentika finom, laza, az indákat igen kicsiny ecsettel rajzolják; a virágok, levelek meglehetősen aprólékosak. Kedves színük a kobaltkék, a barnakő adta viola, a zöld, meg a sárga. Ez az ornamentika él tovább 1700-on túl is, de sűrübb lesz, gyarapszik figurális elemekkel, nagyobb műveken lovas vitézekkel, halásszal, pásztorral egész a XVIII. század első harmadáig. Ettől kezdve megérzik a munkákon XV. Lajos stilusa, bár eleinte igen gyöngén. A kancsóknak csaknem egész felülete ékes ebben az időben, ornamentális övek futnak rajta többrét, alul-felül, geometrikus díszítésűek és levelesen cifrázottak, ezek között meg egy szélesebb sávon gyakran figurális díszítés foglal helyet, olykor eszményi városnak képe, tornyok és arkádos házak, amilyenek ma is vannak a felvidéken. Az a Ratkón lelt, 1734-ből való, kobaltkékkel megirott kancsó, amiről előbb szólottunk, szép példája ennek s amint látszik: készítője még nem fogadta el az új francia stilust.

Kávésedény. (552) A XVII. századból, Felsősajóról.
A rozsnyói városház két kancsója, a K jelű és a három jelű, már erősen rokokós. Ez a két munka teknika dolgában igen tökéletes; átveszi az új stilusból a hálósdíszt, a rocaille-re emlékeztető kunkorodást, csak hasán mutat mindegyik egy-egy ovális térben szépen megrajzolt magyaros virágcsomót. Ez a rocaille-forma kisért azután fazekasaink több munkáján, sajátságosan egybefonódva a magyar ornamentikával, galyas frizekkel, geometrikus szalagokkal. A rokoko naturalisztikus anyagából kerül az edényekre a pálma, terebélyesen hajlós törzsökön nőtt fa, aminek töve mellől kétoldalt két bokor sarjad. Ez a pálmás sarjadzás néha csak egy nagyobb mezőt formál a kancsó hasán, kivált a kisebb munkákon; némely mester azonban, mint az I jelű, háromszor is megrajzolta művén egy övbe, setét violaszín mezőkkel választván el egymástól, ezt a laza rokokós díszítést.

Ónmázas kancsó. (553) A XVII. századból, Köviről (Gömör).
A XVIII. század vége még mindig jó korszaka fazekasságunknak; a teknika majdnem olyan tökéletes mint azelőtt egy emberöltővel: a fehér zománc csak valamivel sárgább s a díszítés, rajzban, mintha kevésbé lenne finom, de viszont eredetiségben, magyarosságban mintha még gyarapodott volna. Eltünnek a rokokoformák, szigorúbb a felület beosztása abroncsokkal, félkörös, szinte románszabású és egyéb geometrikus frizekkel, alul-felül a középső nagy mezőben pedig megjelenik gyakorta a szarvas, dúsan rajzolt ornamentális sűrűségben, vagy pedig különálló, magyarosan rajzolt bokrok sorakoznak a kancsó derekán. A TS jelű és az 1784-ből való W jelű rozsnyói kancsók szép munkái e kornak.
A XVIII. század legvégén rohamos esést, pusztulást látunk a céhbeli agyagmívességben, kivált teknika szempontjából s ezért az eldurvulásért az osztrák-cseh kőedény- és porcellánipart tehetjük egyedül felelőssé, aminek a gyártmányai akkor jelennek meg először tömegesebben piacainkon és kiszorítják az uribb házakból céheink munkáit. Parasztosodni kezd a fazekasság és egy-két évtizednyi küzködés után, a XIX. század első évtizedében, lemondanak a drágább, de művészi ónzománcos eljárásról. Az ornamentika nem szenved sokat stilus dolgában, de a rajz hebe-hurgyább lesz, aféle kapkodó, türelmetlen mesterember munkája, akinek művét gyatrán fizetik csak.
Eltünnek a mesterjelek is, a XVIII. század legvégéhez közeledvén. A céhbeli fazekas nem büszke már munkájára, nem írja nevét a fenékre, szinte kiérzik díszítésből, hogy legfőbb célja sokat csinálni, piacra, hamar, népnek való olcsó dolgot.
Agyagművességünk e hanyatló korában – amit mi e foglalkozás középkorának mondanánk – alig csinálhattak szebb, maradandóbb munkát, legalább mi nem akadtunk ilyenekre. Nem készülnek ékes, nagy kancsók, hasas, öblös edények, amiknek az oldala tele dísszel, meg a céhre vonatkozó jelvényekkel, nem csináltatnak református egyházak templomi edényt, mint régebben, ezelőtt egy emberöltővel. Azok az apró kancsók. amik az ónzománcos teknika legvégső korából valók, ha ékesek is, rajzuk kevésbbé aprólékos. Az olyan mester, aki régibb idők nevelése, hajlós törzsökű fát föst az edény oldalára, arra nagy, nehéz leveleket zölddel, közbül sárga virágokot, a tő két oldalára pedig erős bokrokat XV. Lajos stilusának felfogása szerint, s csak a kékes-piszkos zománc, az alaptest mutatja, hogy végét járja ez a teknika. Mások függőleges, álló száron helyeznek el csomós virágokat, s az a szár nagy, hagymaforma réteges tőből kél, akár a tulipán. Laza bokrokat is látunk; aminek közepe kelyhes tulipánforma virág, rendesen fehér, s attól kétoldalt meg vékony indás virágok hajladoznak. Az ilyen laza díszítés nagyon szép, kivált a sárga ónzománccal borított edényeken. Ez a sárga ónzománc csak későn jelenik meg. E korban mégis hanyatló agyagművességünk legszebb darabjai ezek. E sárga szín középen áll rendesen, az okker és a narancs között, tiszta, tüzes és megtűri magán jól a reá festett szineket, a zöldet meg a violát, bár ezek lazuros áttetsző tónusok. Sajátságos, hogy ugyanebben az időben kedveli meg agyagmivességünk a kóbaltos kék ónzománcos alapot, ami tónusának mélységében és tisztaságában vetekedik a sárgával. E két alapszínnel többet tudnak az 1800. év tájának fazekasai apáiknál, de egyebekben a kontárkodás felé hajlanak már.

Tálak Bogácsról (Borsod). (554)
Térjünk vissza az ornamentikára.
Ez időben jelennek meg edényeinken legelőször azok a díszítések, amikhez hasonlót kivarrott szűrőkön és subákon, s a szűcsmesterek mustrakönyveiben lelünk. Ime az agyagművesség szakít a hagyományos ornamentikával, és merész kézzel nyúl a legmagyarabb motivumok után. Ez időben, tehát a XIX. század legelső évtizedében jelennek meg edényeinken azok a magyarosan rajzolt bokréták, amiknek legfőbb motivuma, ritmusadó foltja két nagy, párosan álló rózsaszem, esetleg még egy harmadik is ezek fölött; középen hosszúra vont vékony levelek tömege teszi szorossá a teret a nehéz virágok között. A rajz még ecsettel készült, egy nagyobbal, ami a foltokat adta, meg egy finom, apró, vékony szálúval, amivel a körvonalakat húzták meg. A gurgulya, az új népies fazekasság e kedves díszítd szerszáma, még nem került be a céhbeli fazekas műhelyébe, csak szórványosan. Igaz, voltak olyanok is, akik a külföldi gyári termékek ékességeit utánozták, elszórtan rózsákat föstöttek kobalttal a sárgás vagy kékesfehér mezőre, szimmetria nélkül. Ilyenek azonban csak kevesen voltak. Ellenben igen szépen kifejlődik és a multtal szemben még gyarapszik a geometrikus díszítésmód. Már a XVIII. század derekán szívesen írnak szalagokat, öveket félkörives vonalakból, kockás hálóból, sorbarakott tojásformákból, amikbe kisebb magvakat illesztenek és az ónzománccal utolsónak dolgozó fazekas átveszi örökségnek ezeket a formákat mind, megszaporítja és használja gyakran. Vannak kancsóink, amiknek derekán függőleges vonalakból álló rács halad körül, aminek közepébe pettyeket csöppentett sorjába a fazekas, alul-fölül pedig kúpformára húzgált vonalak frizét helyezte. Van olyan is, amelyen nagy tojásvonalak állanak sorjába s két rendben egymás fölött; a vastag ecsettel rajzolt tojások közibe vékony hajlós vesszőcskék illeszkednek összefonódva. Több kancsón összetapadt köröknek frize fut körül a kancsó derekán, amiknek közibe szemet, pöttyöket rajzolt a Fazekas. Akad ágas friz is, amiben minden tag egy húzás, szigorú geometrikus ismétléssel.
A XIX. század első harmadában már elhagyta a céhbeli fazekasság az ónzománcot és focskolja az edényt, vagyis szikkadt állapotban leönti finom, őrlött agyagiszappal, azután kiégeti gyöngén, zsengéli az edényt; zsengélés után leönti vastagon ólommázzal és kiégeti másodszor, erős tűzben. Ez az éngobe eljárás; ez valamivel művészietlenebb, durvább könnyebb és gyorsabb munkát enged, de bizonyára gazdaságosabb. Elparasztosodik véle a céhbeli fazekasság, elveszíti úri vevőit s vásáros népnek dolgozik ezentul, sokat; olcsón cifráz, erős színekkel, nagy, könnyű motivumokat ír és bár megbecsüli ezt a munkát a falu népe, nem kerül az többé soha az úri nép konyhájára.
A megkorongolt nagy formák jó ideig ugyanolyanoknak maradnak meg, mint az ónzománc-teknika korában: karcsú füles kancsók, és kisebb-nagyobb tálak, hanem díszítő motivumai immár az engobe-eljárásból sarjadznak. A nagy hajecset mellett, ami a leveleket és kövér rózsaszirmokat adja, nem jut szóhoz a kicsiny hajszálvonalat huzó ecset, ellenben rendes szerszám már a gurgulya, a vastag konturvonalat csurgató, kicsi edény, vagy szarvacska, aminek a végét átlyukasztják és lúdtollat illesztenek belé, hogy azon csurogjon elé az agyagos festék. Bekarcolást, sgrafittót nem látni a régebbi palócsági engobált munkákon, hasonlóan hiányzik róluk a plasztikus díszítmény, virágoknak, ember-, állat-alakoknak a reliefje, nem úgy mint Sárospatakon vagy Hódmezővásárhelyen, ahol szívesen fogtak a fazekasok, meg a tálasok ilyen szobrásznak való pepecselésbe, az elmult század első felében.
Az ecset, a gurgulya adta díszítés, jó, szép és stilusos ebben az időben. A XXII. táblán egy kis gömöri kancsó, aminek rajzát kiterítve is adjuk. Az edény alapanyaga vörös agyag. A díszítést gurgulyából csurgatták fehér agyagból, s ugyancsak gurgulyából csöppentették a virágok magvait. Középen széles szirmú rózsa, inkább csak konturokban rajzolva, a szirmokban zöld és fekete pettyek, beljebb karikák és fekete mag; ez mint legsúlyosabb motivum a kancsó elejére került, de szebb a két oldalsó virág, aminek előképe talán tűleveles fenyő lehetett, két lehajló gyümölcsé pedig magvas toboz. Olyan ember tudja igazán megérteni e két motivum szépségét, aki mint tervező, benne élvén az iparművészetben, tapasztalja, milyen nehéz a stilusos, egyszerű és vonzó díszítés megteremtése.
Van edény, aminek ideális bokorforma-díszét hullámos gurgulyavonalak adják ki, s felváltva feketék meg sárgák. Tojásformák is sorakoznak, frizt alkotva, némely kancsó derekán, de töltelékük már vízszintes vonalkákból áll, közeikbe szúrós galyakat dugdosott a fazekas, alul-felül pedig hullámvonal szegi be a kancsó szélét.





Cserépedény Nógrádból és Gömörből. (555b)

Népies edények Gömörből. (XXIII. tb.)
A gurgulya-adta hullámvonal legkedvesebb motivuma lesz a focskoló fazekasnak, mert könnyen adódik a forgó korongon és egy-két másodperc alatt körülfut a vonal az edény törzsökén. Látunk azonban olyan edényt is, amelyiken függőleges hullámvonalak osztják részekre, gerezdekre a kancsó testét s közbül, elszórva, egymás fölött kicsiny bokrokat ír a fazekas fehér agyaggal a Fekete mezőre. Az így adódó laza díszítés még az elmult ónzománcos korszak ornamentikájára emlékeztet.
A paraszt-ornamentikától elütő, habár gurgulyával irott geometrikus díszítés fel-felütődik még a XIX. század céhbeli fazekasságának munkáin, egész a hatvanas évekig. Látunk edényeket, amiknek alján apró félkörökből formált friz fut körül széles sávban s fölötte merev indák állanak fölfelé, szúrós tűleveles díszítéssel. Még mindig élnek a félkörös frizek is, olyik durván széles vonallal rajzolva, olyik vékonyabb vonalakból, s belsejükbe vagy kerek golyócskákat vagy kúpformán egymásra rakott félköröcskéket rajzol a fazekas.

(555)
Mind közelébb jut a városi agyagművesség a falusi háziiparszerűen űzött fazekassághoz és összetalálkozik teljesen a kettő a hetvenes évek tájékán; a falusi legény bemegyen már dolgozni a városi műhelybe, mert a városi mester nem nevel inast azóta, hogy szertebomlott a céh. Bent marad a giczei, mellétei legény Rozsnyón vagy Rimaszombatban, onnan házasodik s rámarad az öreg, céhben szabadult mester műhelye, szerszámai, egynéhány régi füzet fehér mázak meg festékek összeírása, amiket ez meg sem ért már és elparasztosodik, leereszkedik a céhbeli agyagművesség arra a szintre, amelyen kétszáz esztendő előtt dolgozott a falubeli fazekasok tudása.

Egy felvidéki cseréptál díszítése. (555a)
Kétségtelen, hogy a falubeli kezdetleges fazekasmesterség ugyanolyan, többszázados multtal bír a palócságon, mint a céhbeli iparosság, és hogy ez a mult a mi szemünkben, akik a népművészettel foglalkozunk, csakolyan tiszteletreméltó, szinte talán még becsesebb, mint amazé. Kár, hogy a falubeli agyagművesség emlékeiből nem tudunk összeállítani olyan teljes sorozatot, mint a céhek készítette ónzománcos munkákból. A falusi holmi összetörik, elpusztul rendre s kevés paraszti munka él tovább egy emberöltőnél. A templom, az egyházak pedig nem adtak helyet ezeknek a népies dolgoknak, a sekrestyék, a kálvinista kurátorok ládái csak ónedényeket, régi ónzománcos műveket őriztek meg.
A legrégebbi ilyen falusi ember kezéből való darab az, amit Gömörben, Balogvölgyön leltünk s ami legalább is a XVII. századból való (XXIII. tb.). Széles, ornamentális szalag osztja ezt az öreg tálat két, nem egyenlő részre. Míg az alsót sugarasan haladó virágos szálak töltik meg, a felső térbe hatalmas háromkupolás építményt, bizonyára templomot rajzolt csinálója. Mindegyik kupola nagyobb a félgömbnél s mindegyik fölött egy fia-kupola is áll, ami bizonyára e kupolák laternájának népies ábrázolata. Ezekben a kupolákban a ruthénság-hozta oroszos építés hatását látjuk meg. Szerette e formákat gömöri népünk és élt vele, mert tornyait, haranglábait ezek után építette (555a). Két ornamentálisan tagolt fa áll tálunkon a templom két szélén, de virágos galyakat ereszt a két kis kupola csúcsa is. Az egész, minden naivsága mellett, igen erőteljes és stilusos kompozició. Maga a tál most a Képzőművészeti Főiskola tulajdona.
Amint ez a darab mutatja, a falusi fazekasság ebben az időben az engobe-eljárással élt s azt gyakorolta mindvégig, egész a mai napig. Nagy kár, hogy a XVIII. századból, s a XIX. század elejéről csak kevés emlékét bírjuk e falusi fazekasságnak. Gömörben találtunk ugyan töredékeket., focskolt darabokat, tehát falusi ember kezéből valókat, amiken megérzett XV. Lajos stílusa, és Metzenzéfen láttunk két datált kancsót a direktórium korából, ugyancsak engobáltakat, amikre nagy stilizált rózsaformákat festettek ecsettel és gurgulyával a jászai fazekasok, de ezek az emlékek nem olyan folytonos láncszemek, hogy az ornamentika fejlődése kitetszenék belőlük. Nincs egyéb mód tehát: a mai palócsági fazekasságot adjuk olvasóink elé azon mód, ahogy ma mívelik azt Mezőkeresztestől kezdve északnak föl a Murányvölgyig, s onnan el nyugatra, Nógrád széléig.
E falvak népe nagy edényeket készít, mert hiszen csak a nagy edény- győzi le méreteivel a finomabb gyári munkát. Agyagjuk szép világossárga, és legkedvesebb engobejuk az őrlött, barnakővel festett, feketés színű, ami igen szép violás feketére ég ki gyarló, kezdetleges, nyilt katlan-kemencéikben. Fehér engobe-ot nem igen csinálnak, hiányzik az arravaló jó fehér agyagjuk; legvilágosabb tónusuk is meglehetősen sárgás. Ami már most az ornamentikájukat illeti, ez az edények nagyobb arányainak megfelelően, ugyancsak nagyban irott, merészen húzott, felületesen el-elkapkodott, de elég eredeti és még meglehetősen gazdag. Az ő vásárlóközönségük megkívánja a díszítést, és nem venné szívesen a csupasz, iratlan edényt, az olyanfélét, amilyet például a túladunai fazekasok készítenek Vas és Komárom vármegyékben. A liczei fazekas ornamentikájának jókora részét a csurrantó szarvacska adja ki, az ilyen nyilt gurgulyából csurgatott vonal; másik szerszámjuk a hajecset., amivel a széles kövér virágszirmokat, meg leveleket rántogatják szaporán az edényre. Harmadik szerszám a horgasvégű bádog, amivel a sgrafittó vonalát szántják a szikkadt edény oldalába, szélesen, úgy, hogy ez a bekarcolás nem csupán a konturvonal szerepét végzi, festett felületeket szegvén be, hanem maga is díszítményt ád.
Díszítenek patronnal is, olyankép, hogy- vékony összehajtogatott papirosból rózsákat metszenek ki egyszerre többet s ezeket körültapasztván az edény meztelen oldalán, a reáöntött engobe-festék nem fogja ezeket a tereket s üresen marad a papir-rózsa formája égetés után is. Ritkán használják utóbbi időkben a szivacsot, mert szaporátlan munkát ád, de régebben gyakorta mártogatták barnaköves festékbe és nyomkodták körül az edényre, úgy, hogy a fehér alapon márványos rajzot adott a nyoma, hol sűrűbbet, hol ritkábbat, aszerint, ahogy nyomkodták. A pöttyöket, amik nélkül nincsen palócsági ornamentika vagy gugulyával ejtik, vagy ha nagyobbakat kívánnak, festékbe mártott mutatóujj hegyével pöttyentik.
A mai rozsnyói fazekasok a gurgulyából ejtett. fehér csöppeket néha nyomban a fekete leöntés után hullajtják rá az edény oldalára, hogy ez és a fehér agyag kicsiny tócsája egybefutván, széleken a barnaköves leöntéssel, igen szép, lágyszélű köröket ád. Az ilyen újonnan leöntött barnaköves edényt kanálból csurgatott fehér festékkel is díszítik s a lefutó festék szép puha csíkokat formál az edény oldalán.
Igy kihasználja a palócsági fazekas a teknika nyújtotta díszítő módokat, de ír is sokat. Legkedvesebb motivuma az oldalról nézett rózsa, ami olykor tulipánhoz vagy bujalevelű szegfűhöz is hasonlít. Ezt a virágformát a széles ecsethúzás könnyen adja ki és azzal, hogy egy–egy levél megvonása közben, a húzás végén elfogy kissé a festék az ecsetből vagy több festékanyag jut az egyik sziromra, mint a másikra, szép árnyalások állanak elő és bizonyságot tesznek a bátor rajzról, a tétovázás nélkül való biztos írásról, amihez nem kellett semmi előleges vázolás. Ha azután ennek a virágnak, ami legtöbbször rózsára emlékeztet, nagyobb pöttyöt ejtenek a közepébe, akkor megvan a bele, a magja, de tesznek több apró pontocskát is, néha annyit, hogy mindegyik rózsaszirom tövére jut egy-egy.
Ritkábban rajzolnak fazekasaink szemközt nézett rózsát, s ha mégis csinálnak ilyent, az részarányos teljesen, négyleveles, felül derékszögben álló szirmokkal; ezek mögül pedig a közökből ugyancsak négy kisebb levél búvik elő, szigorú rendben s a rózsa közepét, meg a levelek végeit bőven tarkázzák csöppentett pontokkal. Egynéhány esztendővel ezelőtt, Gömörben is, meg Nógrádban is, írtak az indák végére nehéz, zárt szélű bunkós virágot, olyant, mint a ki nem nyílott pünkösdi rózsa, de hegyesebbet valamivel, s annak vagy a tövére illesztettek egy nagy pettyet vagy derekán övezték apró pöttyök sorával. Az bizonyos, hogy ezeknek a virágoknak, akár nyíltak azok és kehelyformájúak, akár csukottak, nem igen természetbéli forma az előképe, hanem az ecset, meg a türelmetlen sebes rajz formálja mindannyit. Mert gondosabb rajzra idő nincs; annyi gond már nem telik a fazekastól, hogy megkörvonalozza ecsettel a virágot és formálja, mint a régiek tették, vagy legalább gurgulyával csurgassa körül, mint a tordaiak csinálják, avagy iácskával karcolja meg a körvonalakat a régebbi paraszt-fazekasság eljárása szerint.
Az ecsettel húzott ilyen virágokon kívül, külön csoportba kell foglalnunk azokat az elliptikus szilvaformájú hosszúkás motivumokat, szikárabbakat vagy kövérebbeket, amikből Nógrádban készül sok, tányérokra meg fazekak oldalára. Egyik ilyen nógrádi tányéron öt eféle magvas virágforma tapad a középső körhöz s a hosszúkás virágokba zöld magvakat huzgált a fazekas, körülvéve az egészet dúsan négy ágból sarjadzott leveles indákkal.
Olykor az ilyen üresbelű hosszúkás virágzat hegye sarjat bocsát, kilevelezik és így virág formálódik, ami egymaga díszíti egy pataki tányér közepét. Egy másik pataki edényen, egy hasas fazék oldalát körülfutó indán olyan virágokat látunk, amit egy belső karika és köréje írott hat kis karika alkot. Az eféle apróbb elemekből formált csomós virágot nem ismerik a gömöri fazekasok.
Azok a levelek, amik a virágok tartó indáit borítják, egyfélék mindenütt, az egész palócságban: fölül szélesek, kerekdedek, ahogy az odanyomott ecset adja, alul meg hegyesek, testetlenek, mert vékonyabb rétegű a festék, eltávolodván a hirtelen húzott ecset az alaptól. Cserepeinken így az írás, a cifrázás szüli ezeket a formákat, de hogy mégis belevalók a magyar ornamentika anyagába nagyon, abból látszik, hogy a szűcsök és szűrmívesek is hasonlót himeznek. Levélnek, a palócság Tisza felé eső részén, Mezőkeresztesen, melynek fazekassága rokon némileg a középtiszai mezőtúri agyagmívességgel, olykor ezeket a hegyes leveleket oly sűrűn huzgálják, hogy egyetlen fürtöt képeznek s ennek a leveles fürtnek a tengelyébe bévül fehér pöttyöket ejtenek sorjába. Ama diszítésen, mely egy ilyen mezőkeresztesi tál széléről való, még konturvonal látszik, ecsettel húzott, ami körülfogja a leveleket és virágokat; a munka tehát régibb, bizonyára két-három évtizedes. Ez különben meglátszik a díszítés rózsájának régies rajzán is.
A palócsági tálak széle leggyakrabban geometrikus díszítésű. Párhuzamosan csurgatott karikák, abroncsok, amik könnyen rajzolódnak meg a forgó korongon, szinte önmaguktól, ha óvatosan tartja a fazekas fölibe a gurgulya száját. Hasonlóan könnyen kapja a hullámos vonalat a tál peremére. Ez a két vonal: a karika, meg a hullámvonal kereteli legtöbbször a tálakat, de gazdagítják a vonalat háromszögben ejtett pettyekkel, s keresztbevont húzásokkal, amint azt egy liczei tányéron láthatjuk. Régies az a hullámvonalas nagy keretrajz, amit egy pataki tányérra írtak; egészen különleges a hetvenes évekből valami Hronyecz rozsnyói mesternek a tányérkeretelése, azé, amelyiknek közepébe hegedűst írt; ezek a szép ecsetvonások bokrokat formálnak, amiknek közibe piramisra rakott pöttyök sorakoznak. Nagyobb tálak szélét díszíthetik friz-formára sorjába rakott rózsaszálak, vagy hullámvonalas gurgulyával írott indák, amiknek oldalából szúrós lomb ered, avagy körívek, befelé csüngő zsinegek összefüggő vonalai, amik mellett szorosan pettyek állanak, mintha felfűzött gyöngyök volnának.
Díszítik a tál szélét olyképen is, hogy amíg lágy az agyag, hüvelykújjal nyomkodják be a szélét sűrű láncolatban egymásután; mintha fonott kötél venné körül szorosan az edény peremét.
Emberi vagy állati alakot a mai fazekas ornamentikában alig találunk, de kissé régebbi munkákon, amiken meglátszik, hogy több kedvvel és türelemmel csinálták, mint manapság, lelünk ilyeneket is.


Nógrádi cserépedényekről. (556)
A muzsikáló cigánnyal ékes, kicsiny rozsnyói tálat szintén a néhai Hronyecz csinálta. Ö, és a ma is munkálkodó Balzsai Márton voltak az utolsó remekelt céhbeli fazekas mesterek Rozsnyón.
A palócság déli szélén, ott, ahol már megérzik a kúnság hatása a fazekasmunkákon is, ott készült (a XXIV. tábla) díszes darab, az emberfejű kancsó. Ez a paraszt fazekasság egyik legkedvesebb, igazán szeretettel készült darabja. Hátul, füle alatt a bekarcolt írás: «1844-dik évben készült Csáti Jánosnak Vivát töltse tele mindjárt.» Alatta meg az N és M betűk. A kancsó jó kövér testén a fej, naivul, de jellegzetesen megmintázott kún orca, hegyében süveg, ami az edény csúcsos száját képezi. Alul a törzsökön két egymástól messzeálló menteszél, teli ékes apró gombokkal, meg zsinórhurokkal jelzi, hogy az emberkancsó mellén szerte van gombolva a mente; a keblen reliefben megmintázott kígyó kúszik fölfelé szép hatszirmú rózsák indái között. De nem szimbolum ez a gonosz állat, meg a virágok, amik körülveszik, csak ártatlan dísz, akár a kalotaszegi kapuoszlopok virágos kígyói. Az edény hátsó felén, kétoldalt a fültől, még gazdagabb a díszítés, de már nem megmintázott relief, hanem sgrafittóval körülírott föstés. A vaskos levélborította inda hullámos és három nagy rózsát tart, amiknek magját, meg szirmait hegyes fémcirkalommal metszette körül a fazekas. (Ma cirkalmat fazekasműhelyben nem látunk sehol.) Színben és formában igen kedves az egész. Hevesben is találunk ilyen emberfejű kancsókat. Ezek az edények abból az időből valók, amikoron egy régi író így jellemezte a korsókkal parádézó palócokat: «A Palóczok lelki és testi tehetségekre nézve a többi Magyaroknál nem alább valók. Különös characterek a vidám barátság, emberbecsülés és az adakozás. A hegyes sovány környékbéliek is elegendő jókedvük minden szegénységek mellett; és kevéssel megelégedvén, a hol szerét tehetik, békességesen mulatnak a bor, vagy pálinka mellett. Legyen ismérős, vagy idegen, egyformán kedvelik, a társaságokba hívják, sőt kéntetik. A gazdagabbak kinyitott pincéjök előtt senki se megy el, a kit be ne intenének egy italra; de a szegény is örömest nyujtja mának csigés korsóját. Házoknál a látogatót mindig megkínálják valamivel, ha más nincs, kenyérrel, és ha valaki ebéd vagy vacsora közt lép be házokba, azt az asztalhoz ültetik, magok dicsekednek azzal, midőn hosszabb útról megjönnek, hogy sehol se látnak olly jókedvű és barátságos embereket, mint önmagoknál.»


1–2. Mezőkeresztesi (Borsod) agyagedény-díszítések. – 3. Rozsnyói tányér. – 4. Licei (Gömör) tányér. – 5. Mezőcsáti korsó. – 6. Licei fazék. (XXIV. tb.)






Nógrádi cserépedényekről. (557)
Mióta a cirokfia, a filloxera megdrágította a bort, kevesebb az áldomás, zajtalanabb a vendégség. Nincs is hát szükség olyan szép, cifra korsókra, ékes csutorákra. Valamikor pedig a csutorásoknak is céhük volt.
Pintér Sándor, aki a palócnéppel régészeti szempontokból foglalkozik, azt mondja, hogy a nemzetek megismeréséhez a régészeti tudomány: kiapadhatlan forrás. A palóc nép ismertetéséhez tehát a régészetet is segítségül veszi. Rámutat arra, hogy a bronz-kor emlékein több ékítményt misztikus jelnek tartanak a tudósok. Ilyen misztikus jeleik a palócoknak még most is vannak. Ha a palóc kincset megyen ásni: a keresztút metszésének közepén pontot rajzol, ezen keresztül egymást metsző vonalakat húz, s ezeket körrel bekeríti. A ponton várja azokat a rejtelmes lényeket, akik néki a keresett kincset elhozzák vagy megmondják: hol rejlik a kincs. Ha a kincskereső nem áll a keresztút kellő közepére, a rajznak nincs bűvereje. Ha a keresztvonalak a körön túl nyúlnak, a kincset hozó «kisemberek» (gnómok) helyett gonosz szellemek jelennek meg. Pintér Sándor a palóc e rajzában a «négyküllőjű kerék» nevű ékítményt látja, amely rég letűnt népeknek föld alól elékerülő tárgyain igen gyakran rajta van. Erről az ékítményről azt hiszik, hogy azok a napisten vallását kultiváló népektől erednek. A beteg ember pokolvarát a palóc javasasszony úgy gyógyítja, hogy a seben keresztül tűvel piros selyemszálakat ölt át úgy, hogy ezek keresztezzék egymást. A metszőpont a fájós seb középpontjára esik. Ezután a javasasszony hüvelykujjával a seb körül kört húz. Ime tehát: ismét itt van a négyküllőjű babonás palóc kerék, melynek az a rejtelmes hatása, hogy a seb gyökerét kihúzza, elszárítja, a fájdalmat enyhíti és meggyógyítja. Pintér, igen érdekes következtetéssel, azon a véleményen van, hogy a palócok ezt a misztikus jelet a napisten vallásából vették át, e jel a hatalmas napisten összpontosító erejét ábrázolta. A napból sugárzik ki a jólét és boldogság, aki tehát e jelben istenét tiszteli, az kincsekkel rendelkezik. Igy lett e rajz a kincskereső palóc talizmánja s a kuruzsló jelvénye. «No de – mondja Pintér – maradjon azon kérdés továbbra is függőben, valjon a föld alsóbb rétegeiből előtűnő egyes tárgyak cifrázatai mind, vagy csak részben valának-e misztikus jelei a hajdankornak? Inkább keressük föl a palóc egyéb eszközei ékítményét. Nem kell soká fáradoznunk, mert ha bármelyik palóc hajlékának küszöbét átlépjük, az ajtótól balra a szögletben mindjárt szemünkbe ötlik a «tálas» és amellett a «kanalas». A tálasban szép rendén ott pihennek a kisebb-nagyobb tálak, fazekak, sirány ok, bögrék, fedők stb. E cserepek. ékítményei, cifrázatai éppen olyanok, mint amilyenek a «lelhelyeken» kiásott edényeken szemlélhetők, –éppen olyanok, mint amilyeneket a hazánkban oly nagy számban lévő őstelep-helyeken szétszórva heverő ezer meg ezer cserépedény töredékein láthatunk, azon külömbséggel mégis, hogy míg az ősi cserepeken a jellegző cifrázatok az anyagba mélyítve vannak, addig a mai kor cserepein e cifrázatok már csak festvék, de a bemélyített pontozatok ma sem igen ritkák. Egy ügyes palóc gazdasszonynak jól berendezett tálasán megtaláljuk tehát mindazon cifrázatokat, melyek a kő- és bronzkorbeli egyes tárgyakon előfordulnak, nevezetesen ott találhatjuk a «párhuzamos», «cik-cak», «káva», «csiga» és a csigavonalból a kettős körvonalba kibontakozó vonaldíszítések minden alakzatát. A palóc saját kezével faragta kanalának nyelén szemünkbe ötlik mindazon díszítmény, mely bármelyik kiváló bronz-tárgyon szemlélhető, a palóc leány himezte «kézelőn», «ingvágalyéron», «ingelőn stb. ugyanezen alakú kivarrások tünnek elő, hol a cik-cak vonaldísz katyinkó-nak neveztetik, – de nemcsak a cserépedényeken, kanálnyeleken és himzéseken, hanem egyéb eszközökön is, mint például, ha szemügyre vesszük a szántó-vető palóc fejszéjét, baltáját, ing-, derékszíj-, csuha csatjait és egyéb kézi szerszámait, – ha figyelmünkre méltatjuk a juhászok, kanászok és egyéb pásztoremberek késnyeleit, pipaszárait, ostornyeleit, dudasípját és gordószárát, azok mindmegannyian tipice ilyetén cifrázatokkal ékítvék és pedig igen gyakran oly ügyesen, hogy a leggyakorlottabb metszőnek is dicséretére válnának. E cifrázatok. leginkább késsel metszetnek a faanyagba, de gyakran cinnel vagy ólommal öntetnek ki. Ha egy régész a palóc nép Felsoroltam eszközeinek ilyetén cifrázatát elszigetelten tenné megfigyelése tárgyává, azt kellene mondania, hogy e nép a bronz-korból még most sem lépett, ki egészen, – pedig nagyban csalna a látszat, mert e nép már akkor, midőn még Nógrád, Gömör, Heves és Borsod vármegyéket a vasutak nem érintették, midőn a Mátra, Karancs és Zagyva-menti kőszén még értéktelen tárgyként pihent a föld gyomrában, faanyaggal és gazdasági eszközökkel tengelyen nevezetes kereskedést űzött, s így az ország nagyobb piacain megfordulván, a nemzettesttel egyenlően haladt a művelődés terén és mégis, hogy némely tekintetben ősi szokásait ily előre haladt ideig megtartotta, csak úgy magyarázhatjuk meg önmagunknak, ha elfogadjuk, hogy e népcsalád, már a honfoglalást megelőzőleg, mint elszigetelten letelepült földívelő s baromtenyésztő nép, itt lakott. Szégyenére éppen nem válik e népcsaládnak látszólagos hátramaradása, mert ezen jellemévé alakult szívóssága nélkül aligha képes lett volna az eltótosodástól magát megóvni, s nem tehetne Életével oly – majdnem hihetetlennek látszó – tanubizonyságot arról, miszerint több mint egyezer év alatt nem adta magát elő eset, hogy egy palóc község elszlávosodott volna; ellenben van rá eset, hogy kisebb tót községeket a palóc magába olvasztott.»
Ha már itt vagyunk a konyhában, figyeljük csak meg, mit is főz a palóc menyecske, milyen is a palóc konyha? Nézzünk körül a nép szakácsművészkedésének terén. Amint, megtaláljuk a legősibb edényformákat, úgy rábukkanunk az egyik legősibb, legkezdetlegesebb eledel készítésére, amely visszavezet bennünket rég letűnt évezredek tűzhelyéhez. Az asszony a félig érett szemeket, a hordózos-kalászt a tűznél addig pörköli, míg a kalász toklásza leég és a szemek megduzzadnak. A szemet famozsárban megtöri, megsózza, azután dagasztja. Az ökölnyi cipókat, mint a krumplit, parázsban megsüti. Ez a tészta a hamuból sült bodah, mely a palóc népmesékben minduntalan előfordul.
Menjünk csak végig a faluban, kukkantsunk be az egyes házakhoz, mi minden kerül ezen a vidéken asztalra? A csóré nevű fehér túró, savóval, tejfeles liszttel készül. A leves galuska: galuskás csirkelé. A kinyújtott tésztát a napon megszárítják, darabokra törik, ez a lebbencs. Ha kockára vagdalva szárítják: pila. A tojással behabart, forralt tejbe darabokra vagdalt hurkát raknak, a lébe vörösbors (paprika), meg mindenféle más jó fűszer keverődik s így készül a habart hurkaleves. A kukorica-galuskát tartalmazó leves gölödén vagy furkó-leves. A tökmagot, kendermagot, a tányérvirág magját, kisajtolják olajnak, a visszamaradt anyag neve: szak, – ezt megfőzik s így lesz a zsufa- vagy zsupa-leves. A búza korpáját meleg vízzel leöntik s kenyérkovászt habarnak belé, ettől a víz egy nap multán megsavanyodik, tejjel megforralják, így készül a kiszi vagy cibere, ami kedves bőjti étel, azt mondják: jó gyomrot csinál. Igen kedves eledelük a levescsik, vékonyra nyújtott tésztából metélt, hosszú csik. Vöröshagymás zsírra forróvizet öntenek s a külön kifőzött csikot ebbe áztatják. A szövőszék bordáján is sodornak tésztát s ebből készül a bordás leve.
Különös sütemény a ferentő, összecsavargatott, tepsiben sült tészta, amit azután tejbe áztatnak, mézzel bekennek, mákkal és cukorral behintenek. Tudni kell, hogy a méz a palóc-házban nagyon kedves csemege, a mézespálinka a vendéglátások elmaradhatlan kelléke, persze nem olyan nagy mértékben, mint a tótságnál, csak éppen annyiban, hogy hűvös reggeleken kissé nekimelegítse a gyomrot. Kenyértésztából készült a tekercsik, vakarcs vagy vakaró. A fonott kalács: morvány; a pogácsa: bodag; töpörtővel készül a gödölény; a krumplibukta: szuszkó; a zúzott krumpli döfőcske; a zsírbansült, karikára vágott krumpli a macsánka; a kukoricalisztből készült gombóc: görhe. Sokféle süteményűk van: zsidóbatyu, paptérgyi, kontyvas szarkafészek, bátyurka, plajbác, amit szeretnek a vendégek. A látóba gyüttek előtt cifra edénybe, tálba kerül a szép fehér vászonruhával leterített asztalra. A lekvár neve: lagya. A disznóhúst tavasszal hordóba rakják el, úgy hogy egy sor szalonnára egy réteg venyigét helyeznek. Erre helyezik a füstölthúst s erre ismét egy réteg venyigét. A jómód szeret vele büszkélkedni, hogy még aratáskor is tart a füstölthús. A nagybőjtben negyvenelnek, vagyis negyven napig napjában egyszer: világgyujtáskor esznek főtt ételt. Ezt sem zsírral főzik, hanem kendermagból vagy napraforgóból ütött olajjal.
*
Húsvétkor szépen kimeszelik, rendbeteszik a házat, a lovak sörényét, szerszámát megtisztogatják. Nagypénteken megúsztatják a lovakat, hogy rontás ne érje az állatot. Délután az elköltözöttek sírját kell rendbehozni, ami itt ilyenkor még a mindszenti tennivalóknál is fontosabb. A leányok patakba mosdanak, hogy egész évben szépek legyenek. Sokan a patakba ruhástól belédűlnek, s azon vizesen szaladnak haza ruhát váltani. A patakról vizet hordanak haza, s abban mindenki megmosdik. A házat is meglocsolják vele. A gyermekek kolomppal, ostorral, kiabálással kergetik ki a házból a boszorkányokat. Így azután megtisztul mindentől a ház. Meg kell tisztítani a lelket is. A férfiak is rendesen gyovonnak, meggyónnak. A férfiak kezükben gyertyával sorfalat állnak az áldoztatópadnál. Húsvétvasárnapján a kúton vödörszám öntözik a leányokra a vizet, vagy beleállítják őket a patakba. Ha szép szerével nem állanak bele: a vízbe lökik őket. Húsvét másnapját ezért vízbehányó hétfőnek is nevezik.
Öntözködés után a leány himes tojást ád az öntöző legénynek, de falatka szentelt sonka és mézes pálinka is kijár. Alig van falu cifrázott húsvéti tojás nélkül. Mi két helyről mutatunk be tojásokat: Dacsókesziről Hontból és Ostorosról Heves vármegyéből (559). A dacsókeszi tojások igen szépek, rajzuk gondos és a díszítő motivumaik sokfélék; ezeket a mintákat pedig bátran oda sorozhatjuk a magyar ornamentika legjobbjai közé. Legszebb ilyen motivum a zárt szélű, csúcsíveshegyű virág; ennek burokja néha vastag, úgy, hogy még egy zeg-zug vonal fér el beléje, bévül a magjában széles sarjadzások vannak, szélét pedig hullámvonalak csipkézik. Ezt a csúcsíves zárt virágot tagolják könnyedebben is vékonyra veszik a héjját és bévülre leveles és kacskaringós hajtásokat rajzolnak, vagy ha kisebb a virág, pöttyökkel töltik ki, apró mákszemű magvakkal, akár a kékfestők. Másik főmotivum a kelyhes tulipán, aminek két kihajló szirma megkunkorodik, de megkunkorodik olykor a szirom alja is, és a két összeérő kunkorodás a virág alján ornamentális tövet képez. Ezeket a szirmokat is körülcsipkézik apró rügyekkel, vagy zeg-zug vonalakkal, belsejéből szálakat növesztenek elé, indákat, vagy csillagfélét helyeznek bele, az egészet pedig kívül-belül megrakják pettyekkel. Harmadik nagy motivum, amivel sokszor találkozunk Dacsókeszin, a tagolt levélhez hasonló virág: hat- vagy hétágú, öblös szélű. Ennek rajza általmegyen mindenféle változatokban olyan virágba, aminek közepe réteges mandulaforma s ehhez csatlakoznak azok a kerek, öblös rajzú rügyek, kinövések, amikbe ugyancsak olyan magvat illesztenek, mint a középső nagy magvak, és pettyekkel veszik körül az egészet.
Nagyon szépek, változatos menetűek az indák is ezeken a dacsókeszi apróságokon; szép formájúak a kisebb virágok, bimbók, s van egyiken-másikon kunkorodó kacs, amin tüskék nőnek. Állati motivumot csak egyfélét láttunk, madarat, minek fajtája nincs; geometrikus díszítés Dacsókeszin nem divatos.
Annál inkább megbecsülik a vonalas geometrikus díszítést Ostoroson, annyival szívesebben, mert itt meg a növényi ornamentika szegényesebb, mint Dacsókeszin. Az ornamentek rajza se olyan szeretetteljes már itt. Látunk itt geometrikus szabású öveket egyenesekből, zeg-zug vonalakból, láncszemekből, amik körülfutnak a tojás derekán és megadják a nagy beosztását az ornamentikának, s ebből a széles geometrikus övből egynéhány szegényes inda ered. Több tojáson sugaras vonalakból szerkesztett díszítést láttunk, a két végére sapka módjára ráillesztve, a közbüleső teret pedig nagy szárakon liliomforma szekfű, vagy arányosság nélkül hajladozó leveles ág díszítette. Van olyan is, amit hosszában fog át geometrikus szalag, mind a két csúcson. általmenő, ezt esetleg pedig még egy övszalag vághatja el, derékszögben a másikra. Az ornamentika egyszerűbb növényi motivumai közé azonban beléveszi magát ezeken a tojásokon a nyúl, a kakasforma madár, mely ágat tart csőrében, meg egy megismerhetetlen négylábú állat, ami csillagosan díszített mezőn fut végig.
A tojáshimzésnek erre is kétféle a teknikája: a kaparás és a kipcével való írás. A kaparás persze igen sok gondosságot kíván s csak az a leány kap ilyen tojást, akit babája nagyon szeret. Kipcének nevezik azt a kis szerszámot, ami kis behasított fa, végében kis csövecskével. Az olvasztott viaszt ezzel viszik a tojásra. Losonci vidékén a viasszal rajzolt alakoknak következő elnevezése van: rákfarkas, nagykeresztes, nyeregbundás, dominum, keresztes, kerítéses, halbordás, nagyleveles, bokrétás, kisasszonyos, katonás, orgonasípos, cifrabimbós, egészgyisztás, istenlétrás, papstólás, tökmagos, galambházas, macskanyerges, lóherés, rozmaringszalagos, malomkerekes, rozmaringbokrétás.




Vasalt húsvéti tojások. (559a) Hontmegyei Bernecéről.







Festett húsvéti tojások Dacsókesziről (Hont). (558–559.)
A név sokszor alig magyarázza a naiv ábrázolást, máskor meg pompásan jellemzi. A név is, a rajzolat is őseredetű, mely nemzedékeken át fönnmarad. A rákfarkas nevet nem értjük meg egyszerre, az ábrában nem is igen látnánk rákfarkat. A cifrázó asszony rákfarkat akart írni: amint a kipcét húzta a görbe fölületen, tudta, hogy a rákfarka görbe, befelé kunkorította tehát a vonalat, azután odarajzolja a rákfark izeinek elválasztó vonalait is, a szélmalom egymást kergető lapátaihoz hasonló elrendezésű négy motivumot, így lesz a rákfarkas minta.

Ivókanál Csitárról (Nógrád) (560)
A nép emlékezetében a motivumok neve megmarad, mikor azután a mintákat már csak emlékezet, után rajzolja, változtat rajtuk öntudatlanul is, beléadja saját izlését, kedvét, – így azután azonegy név évek mulva más-más ábrát jelent, melyeken, ha elemezünk, a közös vonást mégis csak megállapíthatjuk.
A hontmegyei Bernecze községből érdekes sarkantyús és patkolt tojásokat (559a) kaptunk b. Szokonyi Alajos úrtól, népének igaz jó barátjától. A kifujt tojást homokkal megtöltik s azután vékony vaslemezekből nyírt virágokat, alakokat színes fejű gombostűkkel tüzdelnek rá. Szélesebb pántokra sarkantyúkat, kereszteket helyeznek.

Ivócsésze Nádújfaluról (Heves) és ivókanál Romhányról (Nógrád). (561–562)
A vasút nyomában járó civilizáció már itt is mossa el a régi szokásokat, mint, márciusi eső a havat. Ma már a palóclegény is «otkolonyt kezd» hinteni babája blúzára, pedig néhány éve pajtásaival együtt kihúzta még a kútra és vödörrel öntözte le a leány csárdás ingvállát.
*
Tekintsünk ki a legeltető pásztorság közé is.
A felvidék hegyi pásztorságának élete, művészkedése eltér a síkföldi pásztorságétól, bár vele elég közös vonást is mutat. Területünkön a felső vidéket tót pásztorság, az alsó vidékeket pedig magyar pásztorság legelteti. Herman Ottó tanítja, hogy a tótsággal a pásztorkodás révén a legszorosabb kapcsolatban áll az oláhság kérdése. A felföld tótságának úgylátszik egész területén a juhász neve: Walach. Ez azonos a vlah – oláh szóval; A Magyar Gazdasági Történelmi Szemle 1897. folyama tisztára kimutatja, hogy Gömör juhászsága már 1635-ben is alkotott testületet, melynek neve Walaska Sloboda volt s mely igen nevezetes szabadalmakkal bírt; ez az elnevezés található a karácsonyi misztériumban, a betlehemesek énekében is: Pasli ovce walasi – Na betlemskon salasi. Juhot legeltettek a wlachok (juhászok) Betlehem szállásán. Walaska – juhászbalta, mint fegyver magyarra téve: balaska. A dolgot még szövevényesebbé teszi, hogy vannak Gömör juhász falvaiban ilyen nevű magyar juhász-családok: Farkas, Gencsy, Sándor, Varga, Ádám, (Gyenes, Bató, Géc, Jobbágyi, Pál, Imre, stb.»

Ivókanál Csitárról. (Nógrád) (563)



Ivócsészék. (564–573) 1, 2, 6, 8 Dél-Nógrád; 3 Hasznos; 4, 5, 7 Nádújfalu; 9 Nagybátony (Heves); 10 Varsány (Nógrád).
Tudjuk, hogy régente vándorlókedvű erdélyi oláh juhászok a felvidéken birkanyájakat vállaltak el tartásra: a falka tej- és gyapjúhasznát, megtartották, s bizonyos évek multán nagyobb mennyiségű birkát hajtottak vissza cserébe. Lehetséges, hogy ilyen oláhok után nevezték el a tót részeken a juhászt walachnak. Láthatjuk tehát, hogy vidékünknek különösen északibb részén, a magyar és a tót pásztorság művészete kölcsönhatások alatt állhat. A tót pásztor azonban másként öltözködik, díszítéseit a réznek szertelen alkalmazása jellemzi, tüszőjét, tarisznyáját, dudáját rézbeverésekkel, gombokkal ékesíti.
E vidék pásztorságánál legelőször is a merítőcsészék, merítőpoharak, merítőkanalak érdekesebbek, s ez a holmi parádésabb itt, mint a dúnántúli pásztorságnál. A merítőknek ez a vidék klasszikus hazája. A még följebb eső tót és rutén megyékben is pompásan díszített merítőket lelhetünk (560–582).
Palóc földön a vízmerítő csészék nagy elterjedését a sok forrásnak tulajdoníthatjuk. Nógrád vármegye néhai jegyzője, Radványi Ferenc, 1710 körül írt latinnyelű versében így jellemzi a vármegye négy járását:
A természet a losonczi járást hegyekkel,
A fülekit azonkívül forrásokkal díszesítette,
A szécsényi ád kenyeret,
A kékkői pedig jó bort termeszt.
A Mátrának is tömérdek forrása van, a legmélyebb völgyekben, s a többszázméteres hegytetőkön is tör elé kitünő ivóvíz. Nevezetesek e vidék égvényes vizei, például a világhírű parádi víz. A megyéknek egy-egy részében lépten-nyomon bugyog forrás. A forrásokat csurgókutaknak nevezik, ezeknek vizét becsülik legtöbbre. Ahol ilyen csurgókutak vannak, az ásott kutakat el is hanyagolják.
Érdekesen jellemzi azonban a palócot, hogy palóc-legény világért sem menne a kútra! Méltósága nem engedi az ilyesmit! A kút körülete csak trécselő, pletykálkodó fehérnépnek való, – ha azonban künn dolgozik a mezőn, ha fát írt erdőn, örömmel megyen a forrás üde vizére s ott a merítőcsésze jóformán nélkülözhetetlen szolgálatot tesz. A pásztor a merítőcsészét rendesen tarisznyája külső részén, még pedig jobbfelül hordja, hogy kéznél legyen.
A forrásokat, patakokat, kutakat a palóc különben az ősmagyarok vízimádásával tiszteli ma is még. Azokban laknak a tündérek; a sárkányok, boszorkányok tanyája: a mocsár, – a forrásokban csak jó szellemek lakoznak. Talán ezek tiszteletére volt olyan ékes a merítőcsésze!… Karancs hegyén van a Karancs kútja, mely terméskőből fakadó forrás. A hegyre járó búcsúsok ebben megmosakodnak, mert gyógyítóvíznek tartják. A monda szerint e forrás akkor fakadt, amikor Szent István kardját belészúrta a hegybe. Mátraverebélyben van egy sziklahasadék, melyet Szent László ugratásnak neveznek. A rege szerint, a szent király Ágasvár-hegyről ide ugratott s a szikla oldalfalából csörgedező forrást kardjával ő nyitotta meg, hogy szomjuhozó seregének vizet szerezzen; a forrásnak a nép gyógyítóerőt tulajdonít. A szent király lovának lábanyomát behorpadások mutatják, melyeknek épségére ügyelnek.
Merítőink formái becsesek még díszítés nélkül is, ami egyébként hiányzik nem egyről. Van köztük lapos, alacsony peremű, szinte kanálforma, aminek csak fülére, a fogójára jutott bevésett ékesség. Van mély, szűkszájú. Akad több olyan is, aminek alja lapos, akár a csészéé, úgy, hogy megáll, ha leteszik. A legtöbb azonban kerekaljú. Mutatja, hogy aki használja, ritkán ül asztal mellé, csak úgy állva, forrás mellett iszik.
Az ivópoharak legjellemzőbb díszítése a fül, amely sokszor plasztikus állat- és emberalakokat mutat. A fülön a tarisznyás embert, a kost, kecskét, a lakatot, a medvét s farkast ügyesen stilizálják, egész csoportokat valóságos szobrászati érzékkel szerkesztenek. A lapos fület sokszor csak áttörések, kimetszések díszítik, melyek hasonlítanak a románkori és a gótstílű templomok ajtóihoz, ablakaihoz. Egyes ívezetek stílusos oszlopocskákon nyugosznak. Kétségtelen, hogy ezekhez az áttörésekhez a templom, a kastély, az oltár adta a mintát. Több merítőpohár fülén az alakok humoros jeleneteket ábrázolnak; nem egyszer érzéki dolgokkal is pajkoskodik a pásztor. Ábráink közül díszítés dolgában leggazdagabb a 581–582. számú, félgömbforma, gömöri merítő. Nyele csigaformára összekunkorodó kígyó, és karcsu gyík, aminek feje még a nyélhez való, de megnyult, vékonyodó teste alája nyúlik a gömbölyű medencének. A csésze oldalára gazdag frizt faragtak; nagy virágok kelnek itt vegyesen fenyőbokrokkal. Két ilyen fenyőforma bokron sasok ülnek szemközt egymással, a másik bokorra meg őzek kapaszkodtak és rágják a lombját egymással szemben, igen stílusos ábrázolásban; a fenék legalján farkas és ugró nyúl látszik. Mindezek a díszítések domborúak és szinte plasztikusabbak a kelleténél. Van azonban lágyabb ornamentikájú dísz is az egyik repedt öreg merítőn , aminek hasadt peremét ólomverettel kapcsolták egybe, hogy tovább tartson; ez Tereskéről való, Nógrád megyéből. A fül itt is összekunkorodó kígyó, amint fejjel a csészének fordul. A medence oldalán gazdag lombú fa látszik; leveleit őz és nyúl rágja, mellette a mezőben két hosszúorrú vizimadár, az egyik mögött tojás.



Címeres ivócsészék. (574–580)
Általános, hogy ha maga a merítő csészéje csupasz is, a nyele azért gazdag tagozású. A 560., 561. ábrák két merítőjét Nádujfaluban rajzoltuk le, azok ilyenek. A medence oldala sima mindkettőn, de egyiknek a fogantyuja erősen tagolt, horgas formájú; a másik fogantyujának tetején gyík megyen kifelé fordulva, és nem befelé, mint az előbbiek kígyói. E kis merítőpoharak rokonai voltak azok a nagy merítők, amilyeneket tejgazdaságokban használtak tej- és savómerítésre. Különösen a juhtúró készítésével foglalkozó gazdaságoknál voltak ezek a merítők nagy számban. Igazi hazájuk azonban a tót vidék. Innen származhattak le a palócok közé. Majd ha dúsabb anyag lesz összegyűjtve, a pontos lelőhelyek és a készítők megnevezésével, csak akkor húzhatjuk meg a magyar és a szláv művészkedést elválasztó vonalat, csak akkor mondhatunk véleményt arról, hogy a két nép művészkedésében mi az eredetiség és mi a kölcsönhatás.
Ezek a merítőedények nagyon tünedeznek már, mert, hiszen az erdők irtásával, a legelők fölosztásával, a gazdálkodás modernizálásával errefelé is tünedezik a pásztorélet. A Mátra és Bükk erdeinek megfogyatkozásával elhalványult az ősi szokásokban olyan gazdag kondásélet is, a gyapjú árának csökkenésével pusztul a juhászat. A forrás is kevesebb, mióta a vidéket megfosztják a csapadékot gyüjtő erdőktől.

Ivócsésze és a rajta lévő megnagyított díszítés Dél-Nógrádból. (581–582)
A palócság és a véle határos tótság egyik kedves díszítő eljárása a teljes virágában még élő ólmozás. Csinálnak ólomveretes karikás nyeleket, (533. kép, XVIII. tb.), guzsalyszárakat, botokat. Az ilyen módon formált ornamentikát nem pusztítja el, nem mossa el a használat, a kézfogás, koptatás. Az ólom kékesszürke tónusa kitetszik mindig még jobban azokon az öreg szerszámokon, amiket, megbarnított az idő és az izzadságos kézfogás. Talán az anyag, a fémnek szelid csillogása teszi, vagy a komoly geometrikus ornamentika, de van ebben a díszítésben valami monumentális, arányitva a savval maratott vagy bemetszett ornamentikához képest. Ami pedig a díszítő formákat illeti, ezeken látszik meg legjobban, hogy a nép nem ragaszkodik minden áron bizonyos díszítő elemekhez, hanem egészséges érzékkel mindig olyan formákat teremt, amik legjobban megfelelnek az anyagnak. Igy a beágyazott ólomveret is akkor áll meg legjobban, ha összefüggően, megszakítás nélkül öleli körül a guzsalyszárat, vagy a karikás szárát. Ugyanazért csak lyukakat vágnak beléje, háromszögeket, keresztformát, szívformájút, így hálóssá teszik az ólomlemezt anélkül, hogy szertetépnék. Különös ornamentika fejlődik ki ezen a módon, ami igen sokszor a gótika áttörött geometrikus műveire emlékeztet, bár valószínű, hogy csupán eme teknikai kötöttség adta ki ezeket a régiekhez hasonló formákat.
Pásztorok ostornyelei. (583)
Legpompásabbak és legbecsesebbek az ólomveretes karikás-nyelek. A kondás ritkán elégszik meg az ólomadta ornamentikával. Vékonyítja, vastagítja ízlése szerint a rövid fát, de csak bicsakkal, szabadkézzel, nem pedig művészetsorvasztó, esztergapadon. Legfölül, a végén, félkörbe hajlított drótot vagy szeget üt be s erre tömör ólomkupakot ver, hogy erőssé tegye a nyél végét, mert ezen függ majd a szíjból fonott ostor. A kupak alatt áttört ékes veret következik, épp olyan gótikus izű, mint a guzsalyoké, de helye van benne az évszámnak, meg a gazdája neve kezdőbetűinek.
Igy az egyik, 1888-ból való, és T P betűvel kezdődő nevű ember csinálta. Alább ékes gyűrűk következnek, több sorban egymás alatt, a gyűrűkből azonban jelvények erednek. Azért mondjuk, hogy erednek, mert az ólom valósággal egy test az egészen. Igy az egyiken keresztet látunk két letűzött balta közé állítva, amiknek éle kifelé fordul, mint ha a keresztet védelmeznék. A másikon három keresztet látunk, egy nagyobbat, aminek három ága fölött ernyő vagyon, félkörös formájú, s ez az Üdvözítőé, a másik kettő, az alacsonyabbak, nyilván a két lator keresztje. Ahol külön darabokból metszik ki ezeket az ábrázolásokat és nem függnek össze az ólomkarikával, onnan kihull nagyon könnyen a fém s csak ágya mutatja, hogy mi lehetett benne. Igy ment tönkre egyik darabunk díszítésének legérdekesebb része, a fenyőfa mellé tűzött balta, buzogány és egyéb kisebb jelek, amiknek értelmét most már alig lehet megállapítani. De ékesíti a karikás nyelet a kondás bevert rézzel is igen sokszor, bár kevesebbet veszen ebből, mint az ólomból. Egyik bemutatott darabunkon a körberakott nyolcas formák mind rézből valók.

Díszített kanalak. (584–585)
Fiatal pásztor a babájának Faragott guzsaly-szárat is szereti ólommal ékesíteni.
A guzsalyokon takarékosan bánnak az ólommal, rendesen tövére teszik a legtöbbet, és a hatszögletesre vagy nyolcszögletesre faragott rudat borítják be szigorúan geometrikus rajzú hálós verettel. A pálca derekán ritkán van veretes dísz, legföljebb hegyére tesznek még olykor.
«Földfazék, fakanál», tartja a közmondás. Régente bizony nem adtak pénzt pléhkanálért. Megfaragta azt a gazda, a legény maga. Egy-egy pásztor ellátta vele az egész falut. A 584–585. ábrának ékes kanala igen régi lehet, nyilván a XIX. század elejéről való, ha ugyan nem régebbről, mert nyelének díszítése az osztrák kétfejű sasból formálódott. A kétfejű sast pedig, mint díszítő elemet, II. József idején fogadja be a magyar népművészet, főkép a kálvinista templomok, és használják a mult század derekáig. A kalotaszegi írásos varrottasok között is lelünk ilyen sasos formájúakra, kancsókat is találtunk így díszítve.
Pásztorkodó népünknek igen ékes holmija a gyujtótartó (586–591). Megelőző két kötetünkben sokat bemutattunk a tuladunai pásztorok faragott apróságaiból, gyújtótartóiból, kicsiny zsebbéli tükreiből, amiket dús ornamentika borít, közbül pedig emberek, állatok alakjai. A palóc pásztorember is díszíti a maga gyujtótartóit, de ezek motivumai mások, mint azokéi ott, túl a Dunán, mivelhogy más a palóc lelkivilága is. Díszített zsebbeli tükörre nem leltünk, s ha van is, bizonyára nem oly általános, mint Somogyban. A gyujtótartókról is hiányzanak a kackiás párok, a bojtár a menyecskével, a puskás betyár, a vadász, aki visszahőköl, amikor visszafordul rá a szarvas és virágos indát mutat szájában… Nincs ezeken birkát vagy disznót terelő pásztor sem, nincs nehéz sűrű ornamentika, páva vagy galamb, amelyik virágos galyat tart csőrében, nem ismerik a spanyolviasszal való díszítést, ami színessé teszi ezeket az apró csecsebecséket. Módunkban van pedig, hogy a palócsági gyujtótartókból egy gyűjteményt mutathassunk be. Legtöbbje Nógrád déli feléből való. Ha a díszítő motivumok komolysága szerint osztályozzuk, azokat kell előre helyeznünk, amiken egyházi, bibliai ábrázolások látszanak. Igy az egyiken Krisztus áll kitárt, kézzel a buzavetésben és megáldja a termést. Ugyanennek a darabnak a másik lapos felén ismét Jezus félalakja, amint kezét áldásra emeli, fölül pedig, az iskátulya kicsiny födelén a derékig bepólyált gyermek Jézus. Csak a gyujtótartó fenekére jutott a ráncosnyakú kos faragott képe, ami azt, mutatja, hogy faragója, aféle istenes ember, juhász lehetett. Egy másik gyujtótartón Dániel áll három, ugyancsak ágaskodó oroszlán között, de nem veremben, mert az egyik sarokban hajlós törzsökű pálma kelt. Ennek a darabnak másik lapos oldalán ugyancsak ott a gyermek Jézus, két bárány között, tehát juhász faragta ezt is. Nem fából, csontból faragta valamelyik pásztor a harmadik ilyen istenes ornamentikát egy gyujtó tartóra, de itt szólunk felőle, ámbár hogy a csontfaragás – faragást értünk s nem lapos, maratott díszítést – igen ritka népünk művészetében. E gyujtótartóvá alakított csontdarabon az áldó Jézus mellképe van s alatta bárány, másik felén a kicsi Jézus édesanyjával, mellettük meg szintén bárányka.




Gyujtótartók Romhányról. (586–591) Pásztorfaragás.
A világias ábrázolatok is másmilyenek, mint a somogyiak és a zalaiak. Itt is van egyiken kondás, amint nyájat terel karikással, de a disznók egymás fölött látszanak, mintha magas helyről néznénk, tehát nem síkba, hanem térbe helyezve. Ugyane darabnak a másik felén lovas érkezik egy ház elé, kardos pandurforma ember, és szól valamit a kapuban ülőnek. Kétségtelen, hogy ezeken az ábrázolásokon meglátszik erősen a templom, meg az iskola képeinek hatása, de bizonyos az is, hogy a pásztorember azoknak a barokkos képeknek heves mozdulatú alakjait, amik a templomban kinálkoztak néki sokadmagukkal, szelidekké, nyugodtakká tette a maga kicsiny faragványain, mérsékelte, egyszerűsítette mozdulataikat, a maga stílusát adta belé e figurákba, amik egyszerűek, mert vagy egészen szemben vagy profilban állanak elénk, mint a primitív művészi korok, az egyiptomi vagy a kezdő bizanczi művészet ábrázolásai.
Gyűjteményünk egyik darabján trónszéken ülő embert látunk, talán királyt, akinek kardja ott van hátul, széke mögé támasztva. Előtte lórul leszállott ember áll, fél kezével gesztikulál, a másikban kardja; háta megett a lova türelmetlenül emeli lábát. Ugyanennek a kicsiny tolófiókos kos gyujtótartónak a keskeny oldalán Attila csodás kardjának megtalálását faragta ki a pásztor úgy, ahogy azt az iskolában tanulhatta. A földből kibúvó kard itt vasszilánkocska, tőle egyoldalt ökrök állanak, fölötte két madár lebeg, másoldalt pedig az ijedt pásztor megy el kampós bottal kezében, hátat fordítva a csodálatos pengémet. Ha összevetjük ezt, a két ábrázolást, nem lehetetlen, hogy a trónon ülő ember maga Attila.
Ilyen trónon ülő király, aki előtt lovasember áll és jelent, elmond valamit, van egy másik gyujtótartón is, de ezen már a jelenet hátterében sátrak látszanak és kerekes szerszámok, nyilván ágyúk. Az iskátulya másik felén, a nagy mező legalján, disznópásztor lépked fűzfa mellett, a konda után és nézi az elvonuló katonaságot: huszárok mennek ott, négy lovas egy sorban, akik közül a legutolsó visszafordította lovát; a legfelső sorban bakák lépkednek egymásután, egyetlen raj, a legelső ember már letérdelt, tüzelésre készen. Ime, három övben egymás fölött haladnak itt az alakok egyetlen nagy mezőben, akár az egyiptomi falképeken, mind egyenlően nagyok, tehát minden perspektivikus célzatú kicsinyítése nélkül a messzebb állóknak. Ugyanennek a gyujtótartónak a keskeny oldalán megint, a csodás penge ütődik fel a földből, azon mód, mint az előbbinél, úgy, hogy Attilának kellene tartanunk az ülő királyt és az ő népének az elvonuló katonaságot, ha a király menyezete fölé nem véste volna be a pásztor azt a szót, hogy Satopluk (nem Svatopluk). Igy honalapító magyaroknak kell tartanunk a harcosokat?…

Borotvatartó. (592)
Van olyan gyujtótartó is több, aminek oldalára készítője szerszámokat vésett. Igy az egyiken sűrűen állanak egymás mellett: fürész, fejsze, faragókés, szekerce, gyalú, sulyok meg kés, csupa házi szerszám; úgy látszik, nem pásztorember csinálta, bár ugyanennek a darabnak másik felén huszárok mennek lóháton egymás után. Van olyan darab is, aminek oldalára galyakat metszett faragója s ezt a szót: emlék. Ezen már még jobban megismerszik a városi kultura hatása, aminthogy iskolai tanulság bizonyítéka a többi is.
Emlékezzünk meg a pásztorember kedves zenélő szerszámáról: a furulyáról, ami ugyancsak nem marad díszítés nélkül. Legszebbeket láttunk Heréden; sárga fájához pompásan illett az ornamentika veres és zöld bemetszett s festett ékessége. Egyiken, fekete gyűrűs sávon, ezt a mondást láttuk bevésve: «Eb kiri, eb adja.» A mondás fölött hatalmas virágmotivum, erős tövön, alatta meg elszórva kisebb ornamentális motivumok. Gazdag geometrikus díszítésű gyűrűk osztják ezen is, meg a többin, részekre a kicsiny hengert, a furulya testét, s ezeket a részeket tölti meg a pásztor ornamentikával, kit sűrűbben, kit lazábban, de mindenképp nagyon szépen, amint az a bemutatott három darabon is látszik. (XVIII. tb.).
Ismeri a palóc pásztor, vadász és kerülő a bőrdomborítást is. Alig van bőrtarisznya, amin ott ne ékeskednék a szarvas. Legszebb bőrmunka azonban, azok között amit leltünk, egy evőkészségnek a bőrtokja.
Érdekes a 592. sz. borotvatartó, amit a hajdani Torna megye területén leltünk Jászón. A munka 1830-ból való, szerkezete cifra, fortélyos, aki nem ismeri a csinját, le sem tudja venni a födelét. Ékítése bekarcolt díszítés; ebbe a bekarcolásokba azután festéket dörzsöltek s így láthatóvá lett az igen vékony, szinte hajszál-vonalakkal meghúzott rajz. A fedőlapon, a tok vékonyabb végén háromrózsás gazdag díszítés helyeződik el, aminek virágai keresztes és hálós osztásúak, tehát erősen stilizáltak, a levelek ellenben hajladozók, lágyak, a széles levelek mindegyikének belsejében magvas ér halad végig. A fedőlap másik végén, közel a sarokhoz, amin megfordulhat a fedőlemez, vitéz látszik bevésve, amint kicsi dárdát szegez háromfejű sárkány ellen. A fölírás ez mellette: Szent György pokolra, semmi több. A sárkányfejek közül kettő koronás kígyófej, a harmadik pedig, a legfelső, emberforma; de ennek a legfelsőnek a nyakán díszes taréj fut végig, mely taréjnak a rajzát ismerjük a XVIII. századbeli agyagipari ornamentikából. A borotvatartó tetején a kicsi elliptikus tolókán vagy tolózáron mellkép látszik, fűz- vagy babérág koszorújába fogva, csupaszképű férfi, göndörhajú, a század elejéről való viseletben. Körül a borotvatartón, a két hosszabbik oldallapon csillagos szalagdísz közé fogva ez a sajátságos írás látszik bekarcolva: Lettem, Vagyok, Mulok, Ismét Leszek, De Mi, Nem Tudom Busulok 1830. Elmélkedő ember volt, aki csinálta.

Malomház Sajógömör községből. (593)
Rozsnyón, nem nagyon régen, a Rákoshegy erdejében egy puskaportartót leltek. Stílusa után itélve a XVI. század második feléből vagy a XVII. század elejéről való lehet. Népiesen magyaros íz nem sok van rajta, mert rajzolni tudó, tanult, városi mester csinálta, valószínűleg ötvös; hanem az egyik nagy mező tetején ott a nagy szemes-rózsa, amit levelek, két alma meg két makk fog körül s ez már nem egészen tiszta német renaissance munka; a két kicsi zárólap pedig, a csont alsó elágazásán, olyan két rózsás ornamentumot mutat, amit bátran be lehet venni a magyar népies ornamentikába. A tanult képíró ismerte, átérezte kora művészetének stílusát. Az egyik oldalon hegyes-völgyes tájképet látunk. Az előtérben gyökeres törzs mellett két őz fekszik; egyik nyugodtan, másik visszafordulva; följebb, a középtérben ház, amit jegenyeforma fák nőttek körül; tovább, balra, az emelkedésen egy várkastély része. Legfölül, ebben a mezőben, a hegy gerincén szarvas rohan és visszanéz, mint a melyet megriasztottak; a lőporszaru másik oldalán vadkan jő elé fa mögül, s rohan neki egy lándzsavető vitéznek. Ennek a vitéznek a rajza sajátságos vegyüléke a németes klasszicizmusnak, renaissancenak, amibe némi magyarság is beléjátszik, akár a fricsi kastély figuráin, amit ugyanekkor díszíthettek sgrafittóban. A vitéz fején renaissance sisak, derekán régi vért, lába mezitelen, de oldalán görbe magyar kard lóg.

Malomház Drégelypatak községből. (594)
Kevés maradt ránk a következő századuk népies ízű csontfaragásából, kevesebb, semhogy az egésznek a menetét bemutathatnók. Ám ez nem is annyira helyhez kötött mesterség, mint a többi; a lőportartó úri vadászemberek készsége volt; ezek a lőportartók később, a XVII. század végén s a XVIII. században nemcsak itt a mi vidékünkön, de mindenütt Magyarországban geometrikus díszítésűek. A csont lapos felén, mely a legnagyobb sík teret adja, ott a nagy körzővel vont rózsa, amiknek belsejét ugyancsak részekre osztották fel, cirkalommal, vagy merőleges négyfelé osztó, esetleg hatfelé metsző egyenesekkel, a rózsához kívül pedig kicsiny köröcskékből odatapadó, vagy belőle sarjadó rügyféléket illesztettek.
Manapság a nép, bár sok szeretettel faragja még a fát, a csontot nem munkálja többé. Ezért örvendettünk meg annak a kicsiny csontfaragásnak (595), amit Nógrádban leltünk Rétság környékén s a mi nyilván odavaló pásztorember munkája. Gyujtótartó ez, s mint a többi apróság, ami Nógrádból került, ez is vallásos ábrázolással ékeskedik, de mellette ott van, mint legtöbbön, a pásztorember állata: a bárány, persze mint, Isten báránya, ki elvette a világ bűneit…
Faragásunk egyik oldalán az áldó Jézus mellképe látszik, keblén szívvel, mint azt a templomban láthatta a pásztorember, de talán még merevebben, stílusosabban. A mellkép alatt ott a bárány, gyöngéden és meglehetős jól megrajzolva, amint előrelép egy sajátságosan ékesített mezőben, mely ékességnek vésései talán a mező füvét akarják ábrázolni. A gyujtótartó másik oldalán a gyermek Jézus áll anyjával, aki kézen fogja gyermekét jobbjával, másik kezét pedig vállára teszi. A gyermek bal keze mellett természetesen ott a bárány, bár csak fele fért el a szent állatnak. Ez a két alak is merev, szinte részarányos elhelyezésű; rajzuk nem érdektelen.

Csontból faragott gyujtótartó Szécsényből. (595)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages