Temető.

Teljes szövegű keresés

Temető.

Utcarészletek Rimaszombatról. (596a)
Betegségében a palóc inkább a komámasszonyhoz, nénémasszonyhoz a falu javas-asszonyaihoz folyamodik, a rendesen távol lakó drága orvost csal: akkor hivatja, amikor az már nem igen tudhat segíteni rajta. Ilyenkor is inkább éjszaka küldenek szekeret, kocsit, az orvosért, mert hát nappal nem érnek rá a lovak.
Orvosban különben sem igen bizik a palóc, – sorsát Isten kezébe helyezi s a halál elé bölcs megnyugvással tekint.
Ha a gyermek beteg: kiviszik az erdőbe, s egy elhasított fán keresztül húzzák; anyja, a faluban kilenc helyen szedett, lisztből nagy perecet süt, s azon átdugja a gyermeket. A hideglelősnek egy gerezd fokhagymát hetvenhét felé vágnak s pálinkával beadják; a torokfájóssal lenyeletnek a kisharangköteléből egy picurkát.
Nem csoda tehát az sem, ha ott a hegyek fölött sűrűn fut le egy-egy csillag az égről, s jelzi egy-egy palócnak, különösen kis gyermeknek halálát.
Amikor a palóc haldoklik, kinyitják az ablakot, hogy lelke könnyebben szabadulhasson a másvilágra.
«Ha pegyid eélteének fonala me’sszakad, ammreérges hala’nak torkaba .beakad», a halottasháznál megszünik a munka, a marhát nem fogják be… A leányt hófehérbe öltöztetik, a menyecskére legszebb ruháját adják. Az asszony az ő menyasszony-ruháját, a férfi pedig a menyasszonyától kapott jegyruhát, inget, gatyát híven megőrzi, mert abban akarja megtenni az utolsó nagy utat!
A palóc asszony ma már olcsóbban megkapja a vásznat, Losonczon a zsidónál, mint amennyi a házi vászon munkája; ma már nem varr ő magának ingvállat, pruszlikot, derekat, mindezt megteszi egyetlen ruhadarab: a bluz. Virágot nem ír vásznára, mert kidrukkoltatni könnyebb a vásáron. Szűr, ködmön már régen nem kell. A menyasszony sem öltözik már esküvőjére rókaprémes mentébe, s azok a ruhadarabok is egészen kivesztek már, amelyeknek viselése hagyományhoz, szokáshoz, hithez, sőt valami babonához fűződött. Csak a halottakat öltöztetik föl még ma is úgy, mint azt a régi becsület kivánja.
A fiatal halott mellére lópatkót helyeznek s azt véle együtt temetik el; ez a szokás azonban ma már ritkább, nyilván amaz ősi szokásnak az emléke laphang benne, amikor a régi magyarok a vitézzel együtt temették el annak lovát, is. A palóc babona szerint, a patkót azért teszik a halott hasára, hogy «föl ne gyüjjön», meg ne puffadjon. A ravatal alá ecélból vízzel telt dézsát is helyeznek.
Ha az elköltözött keresztszülő volt, csak akkor m kulcsolják két kezét keresztbe; imakönyvvel akkor temetik, ha olvasni tudott. Apró holmiját eltemetik véle, mert különben hazajárna értük. Természetesen, nem maradhat el a pipa sem, egy zacskó jó szűzdohánnyal!
A sallangós, csipkésszélű, himzett dohányzacskók után kutatva, gyakran hallottunk ilyen kijelentést: «Volt a háznál egy cifra tulipántos, de bizony azt boldogult édes apámmal eltemettük, mert nagyon szerette szegény!»
Abban a helyiségben, amelyikben a halott fekszik: főznek és esznek, éppen úgy, mint máskor. Az éjjeli virrasztás nem divatos, de nappal szent énekekkel töltik a halott mellett az időt. A tehetősebbek a kántort is meghívják.
Temetkezési vállalat persze nincs a kis falvakban, hát, a szekér oldalát viszik be a szobába ravatalnak. Egyik végét a lócára fektetik, a másikat pedig egy tizakós boroshordóra, ami mostanában, ilyen rossz termések idejében, amúgy is csak üresen áll.
A rend az, hogy a halott a mestergerenda hosszába feküdjék. A halott ágya-szalmáját a temető árkában elégetik. Sokan e szokásban a régi halotthamvasztás emlékét látják. Mindegy, – okos közegészségügyi cselekedetet végeznek.
A palóc keresztelője: első szükség; házassága: középső szükség; a temetése végső szükség, utolsó szükség».
A magyar embernek általában gondja szokott lenni arra, hogy halála után tisztességesen temessék el. Ha a szülő gyermekeinek oda ajándékozza ingatlanát: a néki azután is járandó élelmicikkeken kívül még a tisztességes eltemettetést is kiköti, sőt azt telekkönyvben bekebelezteti. Különféle temetkezési társulatok vannak ma már, amelyeknek tagjai havonkint átlag 20 fillért fizetnek holtuk napjáig, csak azért, hogy 40–60 koronás temetésben legyen részük, s ne hantolják el őket gyalulatlan fakoporsóban, mint a község szegényeit. Gyöngyösön már 1863-ban három ilyen egyesület működött s amikor egy-egy tagja meghalt a társulatnak, az élői: mindannyiszor 10 krajcárt fizettek a közös pénztárba.
Régi jó kivánság: Adjon Isten minden jót, diófából koporsót. Az ugyanis gazdagon halt meg, akinek koporsót diófából csináltatnak.
A temetést az elhunyt komája rendezi, akinek funerátor a titulusa. A halotti torra ő hívja meg az ismerősöket, ő fogadja a sirató asszonyokat, akik elsirató mondókájukért ajándékot kapnak. Tót vidéken különösen a jól bepálinkázott sirató asszonyok tudnak hangosan jajveszékelni. Nagy kelete van az olyan asszonynak, aki szépen tud a koporsó fölött sírni és zokogás között kiénekeli a halott érdemeit. Sok faluban azonban a családtag nem sír, mert azt tartja, hogy a köny a koporsóba szívódik, ott megszaporodik s a halott vízben kénytelen feküdni.
Általában szokás, hogy a család a kántortanítónál bucsuztatót rendel, ami annál drágább, minél több a verse. E búcsuztatóban a halott nevében szól az énekelő kántor; az elköltözött minden hozzátartozójától, jóakarójától elbúcsuzik, s búcsuzik minden jószágától, marháitól, lovaitól, kutyájától, macskájától, malacaitól is…
A mester úr, a kántor úr feljegyzi, hogy a megboldogultnak kik voltak rokonai, jóakarói, szomszédai. Azután neki ül s megírja – nem egyszer bizony izzadva – a búcsúztató rigmusokat, erősen sarkantyuzva makacskodó Pegazusát. A kis hétéves Szunyog István Romhányban járványos betegségben pusztult el, s a mester úr így énekelt beszenteléskor koporsója fölött:
A járványnak mely uralkodik,
Áldozatul sok gyermek esik,
Mert a vörheny pusztítja őket
Az ártatlan szép kisdedeket,
Itt a kedves Szunyog Istvánkát,
A szülőknek kedves magzatát
Szinte elrabolta a földről
A szerető szülők szívéről.
E földön nem élt csak 7 évet,
Iskolás volt már a kis gyermek,
Hirtelen betegségbe esett,
Mely megölte a szép kisdedet.
De lelke él fent az egekben,
Az angyalok szent seregében,
 
Szülőiért ott imádkozik,
A kiktől most ő így búcsúzik:
Szúnyog János jó atyám érted,
Kérem Istent, hogy áldjon téged,
És éltessen e földön soká,
Életedet tegye boldoggá.
Lanko Ilona anyám virrasztott,
Éjjel-nappal ő csókolgatott,
Ő volt nekem ápoló dajkám,
Melyért nyujtom csókom és hálám.
Most Jánoska kedves testvérem
Búcsúzom tőled jó kis vérem.
Éljél itten jó egészségben
Szülőimnek nagy örömére.
 
Szúngog János én öreg atyám,
Burgony Éva jó öreg anyám:
Köszönetemet fogadjátok,
Mert szerettetek s ápoltatok.
Lankó János öreg atyámnak,
Kalicka Anna öreg anyámnak
Nyujtom mostan vég búcsúzásom,
Áldja őket édes Jézusom.
Szúnyog Rozál jó nagynénémre,
Megyeri Ezechiás kedves férjére
Szálljon az Isten szent malasztja,
Kis rokonuk nekik kivánja.
 
Lanko János nagybátyám voltál,
Lanko Anna tőlem megváltál.
Kivánom ti nektek végemben
Isten áldjon meg itt mindenben.
Marcsok István jó keresztatyám
Szabó Erzsébet keresztanyám
Köszönöm tinektek jóságtok,
Mellettem tett fáradozástok.
Összességgel kedves rokonim,
Szomszédinkkal ismerősinkkel,
S mind kik engem itt szerettetek
A jó Isten legyen veletek.
Ezek a versek bizony nem a magyar irodalom gyöngyei. De hát azt mondta nékünk a derék romhányi mester úr: Nem az a fontos, hogy a verslábak jók legyenek, hanem az, hogy «nagy szívrehatás légyen, és senki se maradjon ki, és ne kerüljön más helyre, mint amely őt a tisztesség jussán megilleti!»
A romhányi mester bevallja, hogy ő bizony az ő nagy népszerűségét éppen ezeknek a keserves, naiv búcsuztatóknak köszöni, melyeknél szebbet a nép «még Pesten se hallott», amit ő mindig szivesen el is hisz. nékik.
A hevesmegyei Dorogháza községből az ottani kántortanító úr közöl velünk ilyen búcsuztatót:
E koporsó Bakos János holttestét
Takarja, aki 58 évet élt,
Most itt hagyja e siralomvölgyet,
Adjon Isten néki üdvösséget.
 
Kedves Párom Katona Anna, kivel
32 évig házasságban éltem,
Bocsáss meg ha valamit vétettem.
Én is szívből megbocsájtok mindent.
 
Édes Fiam Bakos József és párod
Szücs Terézzel titeket Isten áldjon,
Özvegyen maradt édes anyádnak
Életében legyél gondozója.
 
Kereszt komám Bakos András és párja:
Szabó Katalin komaasszonyomat
Isten áldja egész háznépével.
Boldogan éljenek az életben.
 
Összes rokonaim és szomszédjaim,
Ismerőseim és jóakaróim
Mindnyájukat áldja meg az Isten
Mennyországban találkozunk Amen.
 
A temetési szertartás után a koporsót, amikor viszik kifelé a házból, háromszor a küszöbhöz koccintják, hogy a halott többé vissza ne térjen.
A fiatal legényt: leányok, a leányokat pedig: legények viszik a temetőbe, –Szent Mihály lován, vállon.
Temetésen a fiatal leány koporsója előtt cserépbe ültetett rozmaringot visznek. A sírt rokonok ássák meg, ez az illendőség. A temetésen a végtisztességet az egész falu megadja; szép szokás, hogy a férfiak kapával mennek a pap előtt s a koporsó leeresztése után betemetik a gödröt, fölhantolják a sírhalmot, oldalára keresztet rónak. Vannak falvak, ahol a rögöt lábbal rugdossák a koporsóra, hogy a megholtat hamarabb elfeledjék. Az özvegy palóc azt mondja, hogy a felesége halomban van, vagyis a temetőben nyugszik.
A halottitorokat még itt is ülik. Terítenek az elköltözött számára is: evőeszközeit keresztbe teszik, tányérját leborítják s az asztal mellett helyét üresen hagyják, mert szentül bizonyos, hogy lelke köztük van. A torban közös pohárból isznak s mindenki rövid beszédben magasztalja az elköltözött érdemeit. A halottitorok, épen úgy, mint a napokig tartó lakodalmi dáridók, egyre szegényesebbek lesznek, mert amióta a «cirokszer» és a «fenerosszpora» vagyis a filoxera és a peronospora hadban állanak a szőlőtőkével, drága a bor, már pedig ital nélkül összejövetelt nem érdemes rendezni!…
A céhek halottjaikat különös ünnepélyességgel temették. Szigorú büntetéssel rendelik el, hogy minden céhtag jelen legyen az elköltözött mesterlegénynek, inasnak, a mester feleségének és leányának temetésén is. A miskolczi fazekascéh tizenhetedik artikulusa így szól: «Ha valamely céhbeli mesterember, avagy annak cselédje meghal, annak temetésére a céhbeliek megjelenni és a halottat elkisérni tartozni fognak, aki pedig azt ok nélkül elmulatná, mesternek huszonöt, legénynek pedig tizenkét pénz lészen büntetése. És ha olyannak történne halála, aki tisztességesen a maga értékéből el nem temettethetnék, az a céhnek közönséges költségébül temettessék; úgy nemkülönben hogyha valamely vándorló fazekas legény a városban minekelőtte beállott volna, megnyomorodnék s meghaláloznék, a szerént a céh őtet segíteni s eltemettetni tartozni fog.»
A végtisztességnek ilyen megadása a kölcsönös megbecsülést jelentette. A temetésre való meghívás is «tábla-eresztéssel» történt. Sok céh a halottvirrasztás kötelességét a legényekre bizta.
Szendrei János följegyzi, hogy a mikolczi csapó- és gubásifjúság tagjának temetésén a menet élén egy legény a társaság koszorúját vitte, mely csinált virágból iont koronaalakú ereklye-tárgy volt, felső részén két keresztbe helyezett, félabroncsforma, kávával, tetején kis nemzeti színű zászlóval. Belsejében egy citrom függött, cérnaszálon. Az egész nagy tányérra volt helyezve s bejárások (ifjúsági gyűlések) alkalmával az ifjúság tisztviselőit (atyamester, nagy és kis bejárómesterek, nagy és kis dékán, jegyző, szolgáló legény, segédek:) körül ült asztalon állott.
Ha az ifjúság valamelyik tagja halt meg, a koszorút a temetési menet élén vitte egy legény, mellette két t oldalt másik: hét legény lépdelt kivont karddal, melyek hegyé be citrom volt szúrva A koporsó sirbaeresztése után a két, legény a nyitott sírhoz lépett, a kardja hegyén lévő citromot földobta s mikor leesett, estében, a levegőben, kardjával ketté szelte s az úgy hullott a sírba. Ehez különös ügyességre volt szükség. Már Bél Mátyás is megemlítette, hogy a nógrádi halottak temetése valóságos ünnepség, mert hiszen a temetkezési pompa különös sajátsága a magyarságnak, különösen a nógrádiaknak. «Pompa funebris ingenium loquitur cum genis universae, tum imprimis nobilitatis neográdiensis.» Azt is megemlíti, hogy az elhunyt koporsója után kedves lovát vezetik. Ez a szokás is emlékeztethet bennünket a régi magyaroknak ama szokására, hogy a vitézt lovával együtt temették el; megemlíti, hogy a nógrádi temetéseknél sohasem marad el a gyászbeszéd, amit, itt magyar nyelven tartanak. Följegyezték, hogy ilyen gyülekezetkor «háromszáz bőrös kotsit is lehetett megszámlálni s illy bőröskotsiban csak a főrendű ural: szoktak vala utazni.»
Mocsári Antal az ő, 1823-ban megjelent megyei monográfiában Szendrői Török András 1723-kan történt temetését következőképp írja le, hogy ez emlékezetül maradhasson: «Az udvar középén előre már elkészült magasabb hely vala építve, melly is vas-szin setét, posztóval bévonva vala egészen, mellynek tetejére feltétetett a már lelketlen test, mellynek koporsója selyemmel vala béfedve, apró ezüst szegekkel rendel kiverve, hoszszában a két oldalain ezüst bádogból a megholtnak neve kirakattatva és a születése s halála esztendeje feljegyezve kitetszettek; ezen feljül ékesitették a familiája tzimerei, fehér selymen kifestve, tiz példányban a koporsó oldalait. A koporsón alul és feljül egész gyászruhába felöltözött férjfiak égő fáklyákkal állottak, a fáklyáról függő fehér selyemre volt festve a Török familia tzimere. Távolabb állott egy barna pej paripa, pompás ezüst ló készülettel, a magyar nemzet hajdani szokása szerint felékesitve, melly paripára felüle egy vas-pántzélba Fegyverkezett férjfiú, borzasztó egész vas-öltözetben, melly szerint szokta vala magát hajdan a magyar az ütközet téres mezején felfegyverkezni; vas és tollas sisak volt fején, jobb kezében tartván egy kivont kardot; a bal oldalán ennek ellenében vezetéken állott egy egészen feketével bévont paripa, a menynek tsak a fülei tetszettek ki, s tsak egy kevés hézag hagyatott szemcinek, hogy láthasson, erre vala a familia 8. tzimere felfüggesztve, – a paripát egész gyászruhába öltözve, egy lovász vezette. A koporsó fejénél hasonló gyász ruhában egy férjfiú állott, kis zászlót tartván kezében. A koporsó emeletének legalsó részén, két oldalról karszékek valának sorban helyheztetve, a mellyeken sorral a szomoru gyászos felek ülének, tudniillik: a megboldogulthoz legszorosabb vérséggel tartozandók; jobb oldalát foglalta el ugyan a megboldogultnak megszomorodott kesergő özvegye, leányaival és testvéreivel; bal oldalán a koporsónak ülének az atyafiak, hosszas renddel, mindnyájan gyász-ruhában, az asszonyi nem azon kivül még fekete fátyollal, hosszan leeresztve, béburkózva; különösen a koporsó fejénél alól a megholtnak kedves fijai és a veje könnyes szemekkel ülének karosszékeken. Távolabb a koporsó jobb oldala felől elfoglalták a helyet a megjelent Méltóságok, és a Fő Nemesség, bal oldalát elfoglalta a nagy születésű asszonyi nemből az első; ugy végre azokon tul vala az egybe-gyült népnek sokasága. Igy lévén mindenek a legnagyobb tsendességgel elrendelve, az ájtatossághoz már el is készülve, elmondatott az elő adandó halotti beszédnek elő-szava (Textusa); akkor a meghivattatott Méltóságoknak és a nemesi rendnek selyemre kifestett nemzetségi tzimerek osztattak, melly idő-közben nagy tsendesség leve a sokaság között; ezeknek utánna az ájtatos éneklés elkezdődött szomoru hangu mu’sikával, ennek végeztével kezdetét vette a tanitás (halotti Prédikátzió), mellyet monda ékes előadással és tiszta magyarsággal Qnatsányi János akkori Nagy Zellei Plebános, és egyszersmind Vice Esperes, felvévén ujra előszavának Dániel Próféta II. R. 31. 32. v. «Te oh Király! látád, és ime egy nagy álló kép, nagy és jeles tekintetű kép áll vala előtted, és az ő ábrázatja rettenetes vala, annak az álló képnek feje jeles aranyból vala». Ezen gyászos tanitásnak vége lévén, magyar jeles versekkel (Parentatio) elő álla Darvas Pál, és azokat illő érzeménnyel el-mondá, s azoknak végét érvén a fő nemesek közül az elrendeltettek felvévén a koporsót, a residentionális lakhely udvarán által a kapuig vitték szép renddel, ottan feketével bévont, és nemesi tzimereivel ékesitett hintóra feltétetett a koporsó, és igy indula lassu lépten az egész gyülekezet Divény mező-város szomszédságába, ahol is azon régi familiának sir-boltja vagyon, a hová elérvén az odavaló Plebános Bolcsicskovics János által egy más tanitás mondatott, s annak végezetével a koporsó a már elrendelt örök nyugodalmára betétetett; igy végre visszatérének, és a kik ezen végső megtiszteltetésre megjelentenek, illendőképen megvendégeltettek.»

A kosdi temető (Nógrád) (595)
Nemes ember végtisztessége ez, de csak az uri parádé nyomán igazodott már akkor is a nép.
A miskolczi városi tanács, Szendrei János szerint, sokat foglalkozván az egyház ügyeivel, 1735-ben a többek között azt az érdekes statutumot hozza, hogy ezentúl a temetéseket az egyház rendezi, főleg azért, hogy abból ne az idegen kereskedőknek, de a református egyháznak légyen haszna. Ugymond: «Akármely karban és rendben lévő városunk lakosainak halotti alkalmatosságukbul, hogy ecclesiának maga javára és subsistentiájára valamely hasznot prosperáljon, tehát elvégeztetett, hogy ecclesiának négy rendbeli koporsóra kivántató materiáknak vásárlásárul és confectiójárul aptata dispositiót tégyen és azokbul akiknek minémű fog kivántatni, a matéria kiadattassék, hogy városunk lakosai idegen nemzettül azoknak gazdagitásával koporsót kivántató matériát vásárlani ne kénszeritessék.»

Kereszt az őrhalmi temetőből (Nógrád). (597)
Igy temettek azután egészen a XVIII. század végeig s hogy csakugyan olcsó volt a hivatalos taksa, látjuk Csorba István 1797-iki temetésének költségeiből. A koporsó volt 51 krajcár, a harangozás 24, a kántor 34, 9 diák díja 40 és fél krajcár, 26 itce bor 1 ft. 04 krajcár, két kenyér 36 és a prédikáció 64 krajcár.
Ugyancsak 1735-ben mondotta ki statutumban Miskolcz város, hogy aki az avasi templom belsejében kiván temetkezni, az tartozik az egyháznak 400 magyar forintot fizetni. Mondván: «hogy valakik potior uraimék és az böcsületes város nemes és alsóbb renden lévő lakosai közül magok meghidegedett testét parton lévő ecclésiák templomában temettetni kivánják elsőben is az olyattén személyek, vagy penig azoknak succesorai ecclésiának szükségére conferáljanak és numeráljanak 400 fl. Hung.»
Négyessi Szepessy János és Jobbaházi Dőry András mindjárt jelentkeztek és kifizették a 400 forintot.
Pintér Sándor följegyzi, hogy sajátságosan majd mindenik palóc falu szélén áll egy piramis-alakú, kőből épült tömör oszlop. A világ négy tája felé tekintő oldalán egy-egy fülke van, melynek ma már a nép nyelvén káponka (kápolna) a neve. Ezek, az építmények eltünedeznek. Az oszlopok azt a temetkezési helyet jelölik, hová a meg nem keresztelt, tehát pogány gyermekeket temették. A temetés egy fazékban történt, mint az némely községben most is szokásban van. E cserépedény a palóc asszony nyelvén: sirány: Pintér Sándor szerint, ennek alapja és cifrázata a bronzkori temetőkben gyakran kiásott edényekkel majdnem azonos. Pintér azt hiszi, hogy hajdan az oszlop mellett az anya könyeit hullatta az edénybe, most azonban ilyenformájú edényben ételt visznek a mezőn dolgozó emberek után. Pintér vélekedése szerint ez oszlopokat a régi magyarok az ő istenük tiszteletére emelték oltárnak s a táltosok ilyen oszlopoknál végezték szertartásaikat. A katholikus vallás hatása alatt a palóc anyák azt hiszik, hogy az oszlop körül nyugvó gyermekeik minden hetedik esztendőben éjjeli tizenkét órakor fölébrednek és siránkoznak; ha ilyenkor egy jótét lélek arra megyen, a kisdedek mindannyian, mint szárnyas angyalok röpülnek a mennyországba, – de ha éjfél után egy óráig senkit sem vezetne arra útja, e kisdedek ismét nyugvóhelyükre térnek s hét esztendeig várják ismét az arra tévedő jó lelket, ki őket a pogányságból megszabadítja. Ma is van még sok palóc község, ahol a kisdedek siránkozását minden hetedik esztendőben hallják.
Ezeket az oszlopokat sok faluban kerestük, de már nem találtunk ilyet, bár Szécsény közelében minden falut átkutattunk. Azt hallottuk, hogy Varsány községben volna ilyen oszlop, – de bizony már ott sem tudnak róla semmit. Pintér Sándor értesített bennünket, hogy Mátraverebély községben azonban még mindig áll ilyen emlékkő.
A palócság temetője hajdan a templom körül terült el. Mivel pedig a templom magasabb, kiemelkedő helyen, domb, vagy halom tetején épült, odakerült a temető is.
A temetőt többé-kevésbbé erős fal fogta körül, olykor erődített kapuval ellátott. Ezek a temetők megteltek, legtöbbje már emberöltőkkel ezelőtt. Csak olykor: mészgödör ásása, vagy egyéb alkalommal láthatók a csontok az ásó meg csákány nyomán. Némely helyütt, pl. Abaújban, Pető-Szinyén, ebben a tótság közé ékelt kicsiny magyar református egyházban, bár új temetőt telepített az egyház, mégis a templom kerítésén bévül temetkeznek a papok, érdemes rektorok, és családjuk tagjai.

Keresztek az őrhalmi temetőből (Nógrád). (598)
Ezek a templom kerítésébe hantolt sírhalmok beroskadtak, begyepesedtek, itt-ott gyümölcsfa is, kivált szilvafa nőtt a régi hamvak felett.
Az újabb temetőket ma már rendesen a falun kívül ássák, lehetőleg partoldalba, vagy emelkedettebb helyen, ahol nem ütődik fel a talajvíz sírásás közben.
A nép is így énekli:
Faluszélyin egy dombtető,
Én is mennék, de nem lehet,
Az alatt van a temető.
Mer ides anyám nem ereszt.
Sok lyán kijár a falubó,
Kedvesi sirjára leboró.
 
Én is mennék, de nem lehet,
Mer ides anyám nem ereszt.
Nekem is vót egy kedvesem,
Elesett a csatatéren.
 
Kisérj ki rózsám a sirig,
Az örök nyugadalomig.
Vess rám egy-két kapafődet,
Talán megérdemlem tőled.
Az egésznek kerítése jó mély árok, aminek belső szélét szúrós ákácbokrokkal ültetik tele, nehogy az állat belebitangoljon; az ajtófa néhol csak csapófa, másutt léces kapu. Ezen a vidéken is több a szegény ember, tehát a sírokon a drágább kőemlék kevesebb. Ott azonban, ahol sok a lágy, faragni való kő, kőemléket is eleget látunk. A régiek között legsajátságosabbak azok a félhenger-alakra faraggott kövek, melyeket leginkább Gömörben a Balogvölgyén állítottak az elhunytak sírjai fölé, kivált a lutheránusok; e kőhengereken nincsen népművészet, de figyelemre méltók, mert a tájék különlegességei.

Fejfák Noszva községből (Borsod). (599)
A népies művészkedés annál jobban érvényesül a fából metszett fejfákon.
Az 597, 598. számu fejfáink Őrhalomból valók, ahol a díszített fejfáknak szép serege van. Alacsony, vaskos alkotások ezek, cifra, románosan lekerekített keresztvégekkel. A kereszt közepén, a név fölött kehely ostyával, kétoldalt égő gyertya, az örök világosság szimboluma, másutt meg edényből kinövő virágbokor, vagy az I H S betűk.
Gazdag e vidék faragott fejfákban. Igaz, ezek a fejfák: nem olyan finom, nem annyira könnyed faragások, mint, például a kalotaszegiek, nem is lelünk olyan különlegesen temetői formákra, mint ottan, sőt a fejfák alakja a palócságon rokon a faragott kapubálványokkal. de a formál: gazdagsága meglepő. Ha osztályozni lehetne a tejfákat, elsőknek tennők azokat, amelyek valamelyest emberformájúak. Nem mondjuk, hogy faragójuknak egyenesen szándéka lett volna emberalakot utánozni, mert hiszen stilizált formák ezek, de például a tótfalusi fejfáknak kerek fejük van, az vékonyabb nyakon áll, meg szélesebb legömbölyített vállon úgy, hogy szinte lehetetlen ki nem nézni belőle az alakot, ámbátor faragója tovább ritkán megy és az arcrészeket ornamentika pótolja. Ritkábban ugyan, de megvan a törzs jelzése is. Fölül, a kerek fejen, bevésett, cirkalommal húzott csillagrózsa ékeskedik, alul a tagozatlan törzsökön van az írás. A fejfának ezt az alakját megtaláljuk följebb is, a Sajó és a Murány völgyében; Süvete temetője például – ez a magyarság felső határa – teli vari ilyen fejfákkal.
Más palócsági temetők fejfája egy-szerű oszlop, aminek fejét félkörben kerekítették le; az oszlop elejét ki-beugró tagozatokkal ékesítik s egyik ilyen beugró lapra vésik rá a megholt nevét, úgy, hogy azt védelmezi esőtől, hótól a kicsiny kiugró eresztorma. 501; ilyen fejfa van a szirmai reformátusok temetőjében; akadnak igen díszesek, olyanok, amiknek előlapjára indás ornamentikát vésnek és az előreugró tagokat, apró ereszkéket, kerek vésővel ki is fogazzák.
Erősen tagolt, igen jellegzetes fejfák: vannak a miskolczi tetemvári temetőben is. Díszes voltuk ellenére csupán az előlapot vagdalják be ezeken is igen erőteljes mélyedésekkel, a másik három oldal csupasz maradt; némelyik tetejére deszkát szögeztek, nehogy kikezdje a fa rostjait az eső és napsűtés. Nyugodtabb formájúak azok a fejfák, amiket a Sajó völgyében lelünk, fel Putnokig. Az a két fejfa, amit e vidékről mutatunk be, a sajószentpéteri meg a kazinczi (600–601), egyszerű oszlop mind a kettő, de ezeknek fejét, is eresz óvja s elejükre részben félkörös díszítést, részben körös rózsát és indás díszítést vésett készítőjük. Sajátságos: e két fejfára, amint képünkön is látszik, koszorút akasztottak, pedig ez ellenkeznék a református szokással!… De megtartja e vidék református népe sok helyen a halottak napját is, gyertyát gyújt a sírokon, sőt olyik helyen a pap is imát mond katholikus módra az elhunytakért e napon, mert hívei megkívánják.

Fejfák Sajókazinczról és Sajószentpéteriből. (600–601)
A fejfák e csoportjában, amit bemutatunk, különösen megfigyelni valók a noszvai (599) és serkei (602) fejfák; a noszvaiak csak elül vannak faragva, a serkeiek között, kivételesen akad olyan is, amit kétoldalán is csinosítottak fűrészeléssel és faragással.
Hasonló szép famunkát csak a palóc-házak bejáróin látunk; annyi szeretettel, olyan gazdag tagozással faragja a palóc háza kapujának oszlopát is, mint halottjai fejfáját, e kapuoszlopát annak a csöndes portának, amin túl az örökkévalóság kezdődik.
Dorogházán a sírok mellé többnyire erős tölgyfából készített keresztet tűznek, rózsákat és apró kereszteket faragva reá dísznek; fölírásuk többnyire ilyen: Itt nyugosznak Bakos János porai. Élt 58 évet. Meghalt 1876.

Fejfák Serke községből (Gömör). (602)
A nagykiterjedésű Romhánynak három temetője is van, mind szép helyen: magaslaton. Fejfákat jóformán csak gyermekeknek állítanak, a nagyoknak sírkő jár, meri, jó kőbányáik és ügyes parasztkőfaragóik vaunak. E kövekről a következő felírásokat, jegyeztük le:
Itt nyugszik
Istenben boldogult
Bokros Mária
Emléke Bús Férjének
s Kesergő Gyermekkei
Hamvadozó porait Hű
Bús Szívvel Sajnálják
Elhunyt életének 31-ik
Évében julius hó 13-án
1849. évben.
Béke Hamvainak.
*
ltt nyugszik
A Mi kedves lányunk
Masetta Maris
Szül. 1897. Meghalt 1910.
Béke Poraira.
*
Itt nyugszik
Az istenkertjében
Kovács Ferencz
élt 26 évet
Nyugodjon békében.
 
Érdekes alakú keresztek vannak a csokvai temetőben. Mint a palóc temetők legtöbbje, ez is közvetetlenül a templom szomszédságában terül el; a sírokat egy-egy fakereszt jelöli s akácfák lombja árnyékolja be az egész temetőkertet. A 603. képünkein bemutatott sírkeresztek legalább 25–30 évesek, jobbára tölgy- vagy bikkfából faragottak s eredetileg színesre voltak mázolva. Színezésüket azonban az idő viszontagsága nagyon lekoptatta s csak kevés maradt meg a faragás mélyedéseiben. E sírkereszteket a nép maga készíti, rendszerint olyanok, akik az ácsmesterséghez értenek; maguk faragják, maguk festik s a gyásszal megegyeztethetőnek tartják a piros, fehér, zöld nemzeti szín alkalmazását is. E sírkeresztek legtöbbje szélesebb, csigaszerűen faragott talapzatból emelkedik ki, s a hó és eső ellen való védekezés, de meg a tetszetősebb forma szempontjából is, valamennyi vagy csúcsos, vagy félköríves tetőzettel van borítva. Ez utóbbi rendszerint bádogból készül, de ezt már városi ember, a bádogos készíti.

Sírkeresztek a csokvai temetőből. (603)


Sírkeresztek a csokvai temetőből. (604) Istvánffy Gyula rajza.
Figyelemre méltó a Nógrád megye alsó részében lévő Kosd község temetője (596); a községben magyarok és németek: laknak. A magyarok reformátusok, a németek katholikusok. A németek mind jobban és jobban magyarosodnak. Feledik a nyelvet, sőt a nevük is magyarosra kopik az idők folyamán. Mégsem vegyülnek, nincs egybeházasodás. A temető, Fábiánné Biczó Ilona megfigyelése szerint, két részre oszlik. Egyik felébe a reformátusok, másik felébe a katholikusok temetkeznek. A halottasház közös. A reformátusok emberemlékezet óta mindig ugyanebbe a temetőbe temetkeztek és temetkeznek ma is. Míg másütt a sírokkal megtelt temetőt tovább használni nem szabad, itt a koporsót, koporsó mellé, sőt egymás fölé temetik nagy ceremóniával. A halottat megmossák. «Halottlátni» mennek a halottasházhoz. Divatban van náluk a virrasztás is. A virrasztók közül az értelmesebb, az «ékes énekű» imígyen szólal meg: «Eljöttünk a halottasházhoz, hogy azt megtiszteljük és megholt társunk testének kívánjunk csöndes nyugodalmat, lelkének örök üdvösséget a Jézus Krisztus által. Kérjük tehát Istent és énekelgessünk koporsója fölött. Felhangzik azután, diktálás mellett, a virrasztó ének:
Nyugvó halott megállt órád,
Álom jött rád,
Mélyen elszenderített,
Nem virrasztanak veled,
Kiket kebled,
Míg dobogott, szeretett.
 
Gyászágyon vagy kiterítve
S elkészítve
A sír hosszas útjára,
De még el nem ereszthetnek,
Mert szeretnek.
Ezért foly szeműk árja.
 
Igen, a hit balzsamot nyújt
S a vérző bút
Eloltja szívetekben
És ámbár most már elváltok,
Rátaláltok
Egymásra az egekben!…






Sírkövek a kosdi temetőből (Nógrád). (605)




Kosdi fejfák. (606)







Diósjenőről. (607)
Másnap eltemetik a megboldogultat, sok harangszó (majdnem minden órában harangoznak a halottnak) év prédikáció mellett, úgy, mint, az más református helyen is szokásos.
A külső eltérés csak az, hogy ifjú halottnál a halottvívők ezüstszínű fátyolt hordanak, leányoknál virágbokrétát a vállukon, egyébként pedig feketét. Helyi szokás az is, hogy a templom előcsarnokába elvisznek búcsúztatni minden halottat, csak azután vonulnak ki vele a temetőbe.

Fejfa Gömörből. (608)
A temetőben faragott fejfákat és faragott sírköveket találunk. Régebben ugyanis a sírköveket is úgy faragták ki a közeli kőbányából hozott kövekből, ma azonban ezt a fáradságot sajnálják, készen veszik a sírköveket.
A faragott sírkövek azonban érdekesek és említést érdemelnek (605). Még érdekesebbek a faragott fejfák, melyeknek csak a főtípusait ismertetjük. A kosdiak a fejfákat nem igen föstik. Előfordul elvétve a kék, piros és zöldre festett is, de ezt nem tartós festékkel készítik, úgy, hogy hamarosan lemossa bizony az eső.
A fejfákon, feliratokon kívül, alkalmaznak bevésett apróbb díszítéseket; díszítő motivumok a szomorúfűz, szív, csillag, tulipán, virágszár, napkorong, kehely és különböző hullámvonalú díszítések. Ezeket a motivumokat egyszerűen csak bevésik egyforma mélyen és vastagon. Kidomborított díszt még a sírköveken sem találunk. Általában, amilyen gazdag és ügyes a fejfák kifaragása, oly szegényes a bevésett díszítés. De ez csak tetézi a fejfák erőteljességét és komolyságát.
A fejfákat rendesen a családtagok faragják kedves halottjuknak; ha pedig ilyen ügyes faragó nincs, elmennek a faluban Nagy Tóth Istvánhoz, aki legügyesebb ebben a művészetben. A kosdi fejfák közt vannak egészen egyszerűek, a sírkövekhez hasonlók (606. kép 1) s vannak dusabb tagozásúak. Alaprajzukat, azaz keresztmetszetüket tekintve, kétfélék: derékszögű négyszögűek és négyzetalakúak. Az előbbieknek csak két oldalon van tagozásuk. A négyzetes keresztmetszetűeknél minden oldalon tagozást látunk.
A fejfa igen érdekes, mert motivuma vita tárgya. Nem akarunk az eredetről határozott véleményt mondani, csak megemlítjük azt a két motivumot, amire a fejfa visszavezethető. Első: az emberi alak (606. kép 7). A göcseji gyermekjátékok között látjuk ezt a fejfaformát, mint bábút. A hasonlóság annyira szembeszökő, hogy ezt senki sem tagadhatja. Az emberi alak kezdetleges ábrázolása ez. Hogy ez a fejfa is emberi alakot akar ábrázolni, azt nem állítjuk, de nem is tagadjuk. Hogy a sír fölé emberi alakot is állítsanak, ez a gondolat, egészen természetes. Hiszen ősi szokás, hogy az elhunyt ember ábrázolását emléknek sírja fölé állították. Megtették az egyiptomiak, a görögök, rómaiak, és ma is szokás. Nem ez a motivum lappang-e a bemutatott fejfa alakjában?… A másik motivum, melyre e fejfák eredetét visszavezethetjük: az almássüttői vörösmárványból készült Biedermayer-keresztek. Azonban kálomista ember nem gondol keresztre, ha gondolna, nem állítaná a sírra. Hogyan került hát Kosdra, ki vitte oda, ki készíthette, – nem tudjuk.


Fejfák. (609) 1 Szentsimon; 2–5, Bolyok községből (Gömör).
A többi fejfák a szokott kopjafákra emlékeztetnek, ép úgy, mint a pestmegyei régi kálomista fejfák.
Megfigyelni valók a népi fejfák, sírkövek feliratai, emlékversei. Nem a halott ember érdekel ezen bennünket, de annak az élő embernek a lelke, aki azt a verset oda véste a fába, vagy kőbe. Jellemzők ezek a népköltészet, a néplélek tanulmányozása szempontjából. Általában érdekes megfigyelni, mint fogalmazza meg a nép ezeket a feliratokat. Vagy úgy, hogy az élő beszél a halottjáról, elmondván annak születési évét, halála napját és megemlíti a halott feledhetetlen jó tulajdonságait; elmondja, hogy meggyászolta, megsiratta; megörökítik, hogy a sírkövét ki emeltette a családtagok közül. Áldást kérnek hamvaira, békét sírjára. Van olyan fölirás, melyen a halott maga beszél. Elmondja: őt hogyan hívták, ki volt, amíg élt… Találunk olyan feliratot is, melyen mintha az élő ember kérdezné, aki a sírnál megállott, mintha kiváncsi lenne: Kit föd az a sír? Erre azután a felelet megnevezi egyszerűen a halottat.
Itt nyugszik istenben boldogult
gyermekeitől igaz szivvel meggyá
szolt Juhász András élt 73 évet.
szül: 1836 megh: 1909 júl. 12. ez emlék
követ emeltették fájó szívű özvegye
Teknős Klára és szerető gyer-
mekei András és Sámuel. Sok szen-
vedéseire fájó szívvel gondolva őszin-
tén gyászolják e kedves halottat.
Gyermekei és unokái. Pályádat
hiven megfutott. Hitedet megtartott.
Sokat szenvedett. Agg vedd el koronádat
odafenn.
*
Itt nyugszik istenben
elhún jó apa.
Mojzes Gábor
élt 63 Meghalt 1875
Négy kis unokája az
ölébe. Állitotta Teknős András
és neje.
*
Anyai szív tőrt bimbóját
Rejti e kis sirhalom,
Hogy fölötte fönn virasszon
A szülői fájdalom.
Szegény volt-e angyalokban
 
Istenem! dicső eged?
Hogy e kis lányt ily korán már
Angyalaid közé vetted,
Ám bocsáss meg, már tied
Ugy lett, a mint akarod
A föld nem volt érdemes rá
Hogy birja Tóth Jolánkát.
élt 15 hónapot, meghalt 1891. nov 28.
A sziv, melynek mindene valál
Emelteté e gyász emlékjelet
S csak abban talál vigasztalást
Ott -fönn majd találkozunk veled!
*
A körünkből titeket
Letépet végzet
A való eltüntével
Remény, öröm és minden
Bizalmunk oda,
Elnyelte a sir
Szabó József élt 2 évet.
De a szerelem él,
hozzátok égbe tör,
kik szerelmünknek
voltatok vértanúja
egekbe szálltatok
nem szálltok földre
többé békén p.
(A p. betű azt jelenti, hogy: pihenjetek.)
Egyszerűbb, de meghatóbb a következő:
Itt nyugszik
kis
Fijunk a kijér
Szivünk fáj.
*
Én is jó apa voltam,
Mig köztetek munkálkodtam.
De egy hirtelen nyavalya
Tőletek elválasztott.
Isten veled, hű férj jó apa!
E síremléket emeltette hű neje
Kemény Zsuzsánna
És gyermekei István és Juliána
Béke hamvaira.
*
Egy leány így beszél:
Én is virág bimbó voltam
Szülőim örömére nyíltam
Egy betegség, elsorvasztá
Kelünkből kiszakasztá.
*
ÉItemnek
Ifjú korában
Lelkem ártatlanságában
Vett magához
Istenem
Kovács Sámuelt
11 hónapos.
Mohos hant
Ha kérdem
Ki hamvait feded
Hogy tárt karokkal
Porait öleled
Farkas Zsuzsánna
ki élt
55 évet
Mikor megkóstolta a
Végenyé-
szetet.
*
Még néhány szót a feliratok betűiről, helyesírásáról. A betűk nyomtatott, betűk, de a parasztember íráshoz nem szokott kezének ott a nyoma. Jellemző, hogy minden ok nélkül nagy közöket hagynak az egyes szavak között s a szöveg teljes figyelembevétele nélkül. A g-betűt és az y-t egyformán írják. Mind a kettőt y-nak. Pl.: nyugszik = NYUYSZIK. A kettős mássalhangzót is sokszor elvétik.
Akár tavasz van, akár gyümölcsérlelő nyár, akár ősz, a kis kosdi temető egyformán kedves. A nép lelke benne, tele művészkedésének, költői érzésének látható nyomaival. A szép fejfák, a rájuk akasztott koszorúk, a sírfeliratok összekapcsolják az elköltözött lelkeket a földön járókkal. Nem a szomorúság helye ez. Szükséges, mert ide hozzák az elköltözötteket, de inkább kertnek tekintik, azon át járnak be Váczra, sokszor tapossák az útját. Aki oda kerül, az nem tünik el. Mindennap látják a sírját: szegény, így-úgy, – s beszélnek róla, foglalkoznak vele, míg csak maguk is melléje nem kerülnek.
Temetés után a hátramaradt házastárs éjjelenkint egy hétig abban az ágyban fekszik, amelyben az elköltözött vívódott. A palóc menyecske mély gyászának jeléül piros kendővel köti be fejét, amikor szülöttjét a temetőbe kiséri. Más gyászöltözetet a nép itt nem ismer.
A palóc nem igen tud belényugodni az elmulásba: jó emberei a temetőből éjjente hazajárnak; ha a templomban világosságot látnak, bizonyos, hogy az öreg tisztelendő úr jött vissza az oltár mellé; az öngyilkos, mint jajgató lélek jár haza; a bolygótűz és lidércfény nem más, mint a mérnök, aki rosszul mérte tagosításkor a szegény ember földjét!… A megholt csizmájáról a patkót leszedik, mert temetése éjjelén mindenki hazatér a szállást megköszönni, ne kopogjon hát a csizmája!… A másvilági életben való hitet igazolja az a szokás is, hogy a hajtűket ludtollal helyettesítik: majd könnyebb legyen a kontya!…
Van olyan község is, ahol kis gyermek temetése után hamúval behintik az asztal tetejét, hogy meglássák: járt-e otthon a kis elköltözött? Némely községben az ablakba egy tányér ételt tesznek ki, mert az bizonyos, hogy az elköltözött hazatér a szállást megköszönni.

Sírkő Gömörből. (610)
 
Ezen kötethez
java munkájukkal járultak dolgozótársaim, írók és művészek:
Gróh István
a képek és a szöveg nagy részében,
 
Sági János
az egész munka folyamán;
 
 
Biró Sándor
Fábián Gyula
Fábián Gyuláné, szül. Biczó Ilona
Farkas Pál
Istvánffy Gyula
Kosnya Géza
Fillippinyi Sámuel
Tóth Géza
és
Gróh István több tanitványa.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages