Templom.

Teljes szövegű keresés

Templom.

Tárkány község. (245)
Az ősmagyarok pogány vallásának utolsó nyomai egy-egy dülőnévben, mondában, no meg a tömérdek babonában, babonának látszó szokásokban itt még lappanganak.
A Borsodban lévő Vatha helység, a belekből jövendölő táltosokra emlékeztető Bélháromkut, (246.) az Áldozó és Hamukő dűlők ősi magyarokra mutatnak. Hunfalvy szerint: «Kilit (Kletus) egri püspök, ugyanaz, aki egri prépost korában az arany bullát, az 1222.-i törvényt, mint kancellár kiadta, 1232-ben a kunoknak Bél-Három-Kuti, vagyis apátfalvi apátságot alapítá a ciszterciek vagy zirciek számára. A monostor mellett lassankint egy falu támada, Apátfalva, melly főszéke vala a mátrai palócságnak vagy kunságnak. A monostor a Bél-kőhegy tövében épült; Bélkő alatt: Áldozó-kő, Hamuhegy helynevek vannak, világos emlékei az ottani palócok vagy kunok pogányságának, egyszersmind annak is, hogy még pogány korukban magyarosodtak meg, ha eredetien magyarnyelvűek nem valónak is.»
Öreg palócok emlegetik ma is még, hogy régente a cigány, azt, akitől kért valamit, nemzetesnek és táltosnak szólította. Egy régi leírás a nógrádmegyei Felsőesztergály községről ezeket mondja: «Az elpusztult templom közel volt azon kősziklához, melyben a bálvány-istenek tiszteltettek, de minekutána keresztényekké lettek a magyarok, az az egy igaz Istennek szenteltetett föl.»
A nép körében ma is élő monda szerint, amikor Szent István a keresztény hit terjesztése végett a Rima vizéhez érkezett: Kiskut, Csurgó és Zuhatag községek lakói pogány szertartást tartottak, miközben a táltosok az állatok beleiből jövendöltek. A szent király láttára a táltosok elhallgattak, a nép pedig megkeresztelkedett. A nép szentül megesküszik ma is arra, hogy a rimaszombati katholikus templomban lévő kőmedencéből keresztelték meg a magyarokat. A rimóczi templom mellett régi sírokban Szent István pénzeit találták.
Pintér Sándor írja, hogy aratáskor egy fiatal munkás háttal feküdt a napnak. Az aratógazda pirongatására fekvőhelyét meg kellett változtatnia. Okát kutatván a pirongatásnak, az öreg aratógazda így világosított fel: «Apáinkról maradt ránk, hogy minden jónak teremtő apját, a napot tisztellyük, azé’ hát minden jóravaló munkás arcval fekszik az napnak.»
Virágvasárnapon rudra szalmabábut kötnek s azt menyasszonynak öltöztetik, ez a kiszi, kisze (báb). Ezt kiviszik a mezőre, miközben a gyermek- és suhanchad dobálja, gúnyolja; énekelnek, s azt éneklik, hogy a kiszivel kiviszik a betegséget a faluból, az egészséget pedig behozzák. A község határán azután a kiszit borzalmas módon: vízbefojtással, meggyújtással kivégezik és dalolva körültáncolják. A kiszi nemcsak a betegséget, hanem a telet is jelképezi, – megsemmisítésével a tavasznak és egészségnek tárnak kaput. Ez a szokás kétségtelenül az ősvallásban szokásos tavasz-üdvözlésnek maradéka.
Ilyenkor ezt a verset is éneklik:
Haj ki kisze, haj ki!
Gyű be sódar gömböke!
Mézes Örzsi otthon űl.
A kiszének pentőt szűl.
Haj ki kisze, haj ki!
Gyű be sódar gömbőke!
Mézes Örzsinek van ruhája,!
Tele vele a ládája.
Haj ki kisze, haj ki!
Gyű be sódar gömbőke!
Vanda Marinak nincs ruhája,
Üres tűle a ládája.
Haj ki kisze, haj ki!
Gyű be sódar gömbőke!
Sírva várjuk szent Györgyöt,
Ének szóval pünkösdöt.
Az ősi vallás maradéka a tűz kultusza is: június végén, Szent Iván napján dívik, amikor a fiatalság a szabadban rakott tüzet átugorja. Kaszálás után a lovat az első pásztortüzön ugratják át. Mindez betegség, rontás ellen történik. Oreg emberek beszélik, hogy régente nagy égetőjátékokat rendeztek mindenfelé, szalmába csavart hamút égettek s a szentivánéji tűzünnepeken az öregek életért, a fiatalok bátorságért és erényért, a leányok hű férjért, a teherben lévő anyák a szülési fájdalmak enyhüléseért könyörögtek, anyák keblükön tartott magzatjaikkal ugráltak keresztül a tüzön, s így még ma is. Lakodalmak hajnalán a falu tágasabb terén járják a hajnaltüzét; muzsikaszó mellett körültáncolják és átugrálják a lobogó tűzrakásokat.
A keresztelő után tartott vendégség neve, mint már említettük: poszrik. Ezen a menyecskék. a férfiak csizmapatkója mellé égő fadarabot dugnak. Ez a megpatkolás, amiért egy kis pénzbeli adózás jár.
A palóc ősvallásból maradhatott meg a rontás, a manó, íz és fene. Némely kutató az efajta következtetéseket. a szertelenségig viszi. Ilyen szertelenség az az állítás, hogy a Baál-kultusz kétségtelen bizonyítéka itt a napraforgó bőséges tenyésztése.
A babona is tömérdek itt, bár van olyan is sok, amit bízvást követhetnek a közegészségügy javát szolgálni akaró emberek. Például okos babonának kell mondanunk azt, hogy az útszéli rongydarabot nem szabad kézbevenni, mert a boszorkányok tele köpdösték s így az a rongy betegséget hoz az emberre.
A nép hite szerint: Karancson a boszorkányok táncot járnak éjfélkor. A közelben van egy híd, s ott éjnek idején, nagy kutya képében, boszorkány ólálkodik. A boszorkányok szennyes ruháikat éjfélkor a patak vizében sulykolják, ilyenkor azután nem tanácsos odavetődni!…
Bél Mátyás jegyezte föl, de följegyzi a nemzeti muzeumban őrzött egyik kézirat is, hogy Megyer községben egy odavaló fiatal és vakon férjhezment asszonyt, a köznép babonás hite szerint, a boszorkányok elragadták és a levegőben forgatták volna, aki minekutána mindenütt kerestetett, csakugyan negyednapra Szécsényben, mely egy órányira fekszik onnan, egy vénasszony ágyában magánkívül fekve, feltaláltatott, mire a vénasszony azonnal tömlöcbe vitetett, és tett vallástétele szerint meg is ítéltetett.
A boszorkányok még ma is izgatják itt a nép képzeletét, hát még régente! Miskolczon még 1709-ben két asszony ellen boszorkánypört folytattak le s negyvenkét tanút hallgattak ki; a hóhér tüskeágyban kínozta meg a mezítelen vádlottakat. Tanúk vallották, hogy a vádlottak felültek a kacsira és eltüntek; a szekeret úgy megterhelték, hogy alig bírták a lovak; az egyik asszony kígyó képében egy férfi mellét kiharapta, bemászott hasába, azután a kígyóból saját személyére változtatta át magát; a négy napja döglött macskát megelevenítette. Mindezekért. a nemes vármegye tűzzel égettette meg őket. 1717-ben öt asszony ellen folytattak boszorkánypört; sok tanu vallott ellenük eskű alatt s noha a védő ügyvéd igen okosan mutatta ki a tanúk vallomásainak holdkórosságát, a vármegye a vádlottakat mégis csak megkínoztatta és megégette.
A határkőnek és mesgyekőnek szinte vallásos tisztelete maradt; azt tartják: aki ilyen követ megbolygat, az őt a másvilágon kergeti s végül is nyakába kell azt akasztania. A leányok mellük közé kis kötés mirhát, babonás füveket rejtenek éjszakára, abban a hitben, hogy így vőlegényüket megálmodják. De míg így őrzik a régi hitből maradt babonákat: szebbnél-szebb Krisztus-mondákat is tudnak.
Krisztus és Szent Péter együtt vándoroltak; útközben Krisztus urunk köntösét megtépte az ág, mezítelen lábát feltörte a kő. Amerre csak ment, piros foltocskák maradtak vérző lába nyomán. Szent Péter kérdezte, mik lehetnek azok a piros foltocskák a zöld füvön? – Szamócák, Péter, – válaszolta az Úr, s az áldott vércseppekből lett az üdítő piros szamóca.
Szent Péter elkérezkedett Krisztustól szüretre; kissé kapatosan került haza. Krisztus kérdezte tőle: milyen volt a termés? Az apostol azt felelte: «A szőlőgerezdek súlya húzza le a venyigét, az emberek vígak és folyik a bor, csak úgy öntözik.» Krisztus kérdezte: Köszönik-e az emberek Isten áldását? Az apostol azt felelte: «Bizony, nem emlegetik azok az Istent, csak a részeg emberek, azok is káromkodva!» Szent Péter a következő esztendőben ismét lekérezkedett szüretre, de rosszkedvűen csakhamar visszajött, amin Krisztus nagyon csodálkozott. Péter apostol erre elmondotta, hogy bizony nincs most vigasság sehol, mintha temetőben járna az ember, a szőlőhegyek között. Féreg rágta meg a szőlőt.
– Emlegetnek-e most az emberek?
– Bizony Jézusom, sóhajtoznak most eleget utánad és tudakolják, mért verte őket így az ég?
– Azért, hogy a bűnös ember megtanulja, milyen nagy az Isten neve!
Egyszer Krisztus Urunk betért Péterrel egy házba, ahol azt látta, hogy nem becsülik meg Isten áldását, a kenyeret. Buzaföldhöz érve, szólott a Messiás, hogy mivel az emberek nem érdemlik meg a kenyeret, hát elveszi tőlük! Legalul megfogta a kalászt és az ujját húzta rajta fölfelé, mert akkor még szemes volt a kalász, tövétől csúcsáig. A szemek peregtek lefelé s mind kisebb lett a kalász, Szent Péter könyörgött Krisztusnak: irgalmazzon az embereknek! Krisztus levette sújtó kezét a megnyomorított buzáról. Azóta kicsi a buza feje. Mária szent nevének hála, hogy ekkora is megmaradt!…

Apátfalvi bélháromkuti forrás (Borsod). (246)
Heves vármegye 117 községe közül 112 római katholikus, csak 5 község református. A nép vallásosságában nem fanatikus, nem rajongó, más felekezetűvel szemben nem is türelmetlen. A böjtöt híven tartják, templomoznak szorgalmasan, búcsút járni messze földre elgyalogolnak. Amikor a palóc útra indul, az országútra keresztet rajzol; lefekvéskor párnájára és a szoba négy sarkába keresztet vet.
A kereszténység terjesztése részben idegen invázió is volt hazánkban s tagadhatatlanul helyes az az okoskodás, hogy pogány elejink a keresztény hit több mártirjában nem az idegen vallás papját kínozták meg, de az idegen eszme képviselőjét. A krónikások is nem pogányokat és keresztényeket, hanem magyarokat és németeket látnak egymással szemközt. Az ősi hithez ragaszkodó magyarok leverése után az ősiséghez ragaszkodó magyarok, a gyéren lakott Mátra vidékére, az Ipoly völgyébe tömörülhettek. A lázadozó Koppány és Vatha utódait joggal sejthetjük a palócokban, akik nyelvükben, külsejükben, életmódjukban, lakásukban még most is annyira ragaszkodnak az ősihez, a hagyományokhoz. Utóbb Husz Jánosnak Csehországban támasztott mozgalma is nagy kavarodást okozott a palóc vidékeken. Husz hívei annak az ősi keresztény szokásnak hódoltak, hogy az úrvacsoránál kehelyben bort is kell kiosztani, e vallás követőit kelyheseknek nevezték mieink. Amikor a husziták 1426-ban Csehországot pusztították, betörtek Magyarországba s lejutottak Salgóig, le Losonczig. A följegyzés szerint: «A templomokból kastélyokat és várakat kezdének csinálni és azokban iszonyúképen prédálni és kóborlani, kiknek az ő gonoszságok a szegény emberekhez, asszonyállatokhoz és leányzókhoz mineműek légyen, az emberi nyelv azt meg nem mondhatja.» A vidék lakossága a kelyhesek vallására kénytelen volt áttérni. Findura Imre följegyezte, hogy szavahihető tanuság szerint, Nógrád megyének Kishonttal határos községeiben még napjainkban is vannak olyanok, akik a kelyhesek imakönyveikből titkon imádkoznak. A cseh inváziónak eleven nyoma is van még mindig a nép hagyományaiban.

Részlet Perse községből (Nógrád). (247)
A Karancs csúcsán lévő romot Margit-kápolnának nevezik; a nép a kápolna építését egy Karély nevű vezérnek tulajdonítja s annak a nevét viselné a Karancs hegység; a kápolna Béla király idejében épült volna a tatárok kiüzése után. Másik hagyomány szerint azomban: «valami cseh nemzetség» építette. Gömör megyét nagyban emelték építészeti szempontból a husziták, akik ott sok várat és templomot építettek. A rimaszécsi református templom a község legmagasabb pontján emelkedik, ahol vár volt. A templomot a husziták gót stílusban építették kerek apszissal; kőfal veszi körül. A templomtól alagut vezetett az urodalom magtárjáig s ebben az alagutban egy kis kápolna is volt. Tudni vélik, hogy a karancsalji templom építői is csehek voltak.
Albert király özvegye, Giskra cseh rablóvezért hívta be, aki a Rimavölgyet Rimaszombattal együtt hatalmába kerítette, az itteni templomot a kelyhesek részére lefoglalta és a templomhoz tornyokat építtetett, a város lakosait rákényszerítette a huszita tanokra; Mátyás király a cseheket Gömörből kiűzte nagyrészben, de azért több cseh telep maradt a megyében. A Rimaszombat mellett lévő Jánosi község lakói határozottan elmagyarosodott husziták.

Apátfalvai katholikus templom. (248)
A kiűzött husziták temploma sok helyt a lutheránusokra maradt. A csehek Esztergom várától az Ipolyig s innen a Szegességig minden várat elfoglaltak, így egyengették útját a protestáns vallásnak, ami szaporán terjedt Nógrádban, mert a husziták elkészítették a talajt Luther és Kálvin tanai alá. Az ellenreformáció azomban ismét a katholicizmust juttatta vezérszerephez. A mohácsi vész után csaknem az egész Gömör protestáns hitre tér. Szellemi küzdelmük középpontja sok ideig Gömör volt; nemeseiken a protestantizmus legerősebb pártfogóit lelte.
Szentsimoni (Gömör) R. kath. templom beljese. (XI. tb.)

Részlet Gömörről. (249)
Sok véres harcot, sok szenvedést okozott itt is a hitújítás. A templomok nem a béke hajlokai, hanem az ellenségeskedés kígyófészkei valának…
A Ferenc-rendiek kormányzója meghagyta, hogy a lutheránus pestis ellen mindennapi imádsággal és buzgó tanítással küzdjenek. Nógrádban a hatalmas Balassa Zsigmond mégis csak áttért az új hitre s a szerzeteseket kiüldözte. Példája számos követőre talált. Bebek Ferenc, Fülek kapitánya is hajlandóságot mutatott az áttérésre, de később az új hit egyik terjesztőjét a toronyból mégis a mélységbe lökette. A katholicizmus irgalmatlanul üldözte a protestantizmust. A katholikus vallást elhagyókat a pozsonyi törvényszék elé idézték. A pozsonyi itéletek fej- és jószágvesztésre is szóltak, csak később enyhítették a büntetéseket börtönre. Ezek iszonyatosságai között a lutheránusok ismét katholikusok lettek; akik hitük mellett kitartottak, azokat elhajtották a tenger mellé s ott gályákra adták el őket. Egyik pap meghalt útközben a rablánc okozta seb miatt; egy papot hatvan éves korában adtak el, hét hónapig volt gályához láncolva, míg végre meghalt. Ilyen eszközök meg is gyöngítették az evangelikus vallást alaposan.
A Hármaskönyv szerzője, Werbőczy István nádorispán, Nógrád megye főispánja, nagy ellensége volt a reformációnak. Egy följegyzés szerint nyolc lutheránust megégettetett volna. Kolonics Lipót pozsonyi vértörvényszéke sok evangelikus lelkészt itélt, gályarabságra, börtönre. Ezért a bujdosó kurucok rátámadtak a katholikus papokra, akik közül többet megöltek. A katholikus papság ismét elmenekült, legföljebb a városokban maradtak papok. A XVI. században a lutheránus vallás fejlődését mi sem akadályozta, mert az egész megye nemessége és tisztikara lutheránus volt. Losonczon 1608 körül háromezer lutheránus áttért a kálvinista hitre. Nem csoda tehát, ha a testvérháború kiütött a lutheránusok és a kálvinisták között is. Az utóbbiak voltak hatalmasabbak s amazok templomainak nem akartak helyet adni. Egy helyen az egyességben mégis kaptak helyet a városon kívül, a kálvinisták azonban kikötötték, hogy a lutheránusok halottjaikat a városon keresztül csak énekszó nélkül vihetik és csak a város kapuját elhagyván énekelhetnek. Temetkezhetnek a városi temetőbe, de a szertartást református pappal kell végeztetni!…

A szilvási református templom. (250)
Templomaikért a felekezetek ezen a vidéken is sokat harcoltak. Érdekes az a följegyzés, hogy 1682-ben Nagyorosziban a kálvinisták nagypénteken meghúzták a harangokat, amiért a katholikusok föllázadtak ellenük. Egy bűnösnek el is kellett ezért vezekleni a pozsonyi törvényszékre.
Dengelegen és Acsán 1670-ben a templomot az evangélikusok és katholikusok közösen használták, a csesztvei templomot pedig az 1689–1716. években használták közösen. Amikor a várak török kézre kerültek, a törökök a főbb helyeken dzsámikat építettek, a keresztény templomokat átalakították. A törökök elül a katholikus papság elmenekült, a hívek vezető nélkül maradtak. E fejetlenségben inkább a lutheránus vallás terjedt már csak azért is, mert a törökök szívesebben látták az evangélikus prédikátorokat, mint a katholikus papokat. Pozsonyba negyvenegy protestáns papot és két tanítót idéztek Nógrádból, a nógrádvári basa azonban az engedelmességet megtiltotta, az idézőlevelet kiállító szolgabirót és esküdtet megbotoztatta s csak váltságdíjért bocsátotta őket szabadon.
A törökök az egri várban is mecsetet emeltek maguknak. Katona István följegyezte, hogy ezen török betűkkel vala egy fölírás, melynek magyar szövege következő: «Amidőn mi ebbe a faluba jöttünk, egy nagy roppant keresztény templom állott itt, melyet nékünk az Isten adott, melyért ezer hálával adózunk. A janicsárok kvártélyt készítettek benne. A várnak ura Abelhámid és építőmestere Memlekedh volt. Bolondok voltak a keresztények, hogy nagy munkával és költséggel ebben a kis faluban oly nagy templomot építettek, amelyet mi most elrontottunk és belőle kis házakat építettünk és benne sok embert megöltünk. Ali basa abból nékünk egy imádkozó házat csináltatott az 1599 esztendőben.»

A felsővályi református templom kerítésének kapuja (Gömör). (251)
A törökök pusztítását egy 1556-ban kelt levél így írja le: «Az Úrnak szentelt templomai be vagynak zárva, s erőhatalommal foglaltattak el; a Misék, és az Isten ditséreteinek folytatása megvagynak tiltva, eltörültetett a Szentségek kiszolgáltatása, a harangok megnémultak és meg is vagynak tsonkitva. Kiásattak az oltárok alól a Szenteknek testei, s széjjeldaraboltattak. Az oltárok mind a fő, vagy öreg templomban, mind a Szent Mihály egyházában, nevezetesen a feszületnek, Boldogságos Szűznek, és Szent Jánosnak képei a nagy oltáron vassal vagynak ált lyuggatva, s disztelenül megromboltattak. A templom könyvei elszaggattattak és eldobattak. A zászló ellopattatott, a prédikálószék, keresztelő medentze, szentelt-viz-tartó összve rontattak, s kivágattak: a maga püspökiszéke felett volt tzimere Főtisztelendő Uraságának levakartatott. Röviden: egy igen nyakas embernek esztelensége s hitetlensége által ugy megrontattak, formátlanittattak, s megzavarttattak mindenek, hogy az ide való nép kereszténységét semmivel sem tudja megmutatni, s tsupa nevével ditsekedhetik.»
A török hadjáratok után sok kárt okoztak a vallási villongások is. A katholikus főurak a törökök elől sikerrel elbujdosott magyarokat elűzték, ha nem akartak a katholikus egyházba visszatérni és tótokat telepítettek be. A tótok elhozták papjaikat, akik a magyarságot is eltótosították. Már most, ha ilyen tót faluban ősiformájú díszítéseket találunk, bajosan vitathatják magukénak azt a szlávok.
Hogy mennyi harc folyhatott a templomok körül ezen a vidéken is, azt mutatja a rimaszombati régi katholikus templom karzata fölött ez a fölírás: «Vérrel alapíttatott, vér által származott, vér által nőtt s vér által lészen vége!»
Turmező határában több barlang van; egyiket, a hagyomány szerint, husziták korában templomnak használtak.
Kereszténységünk első századjainak falusi templomai bizonyára fából épültek; ilyen nem maradt ránk egy sem, pedig ezek lehettek a népművészet legeredetibb alkotásai, ezeken még alig érvényesülhetett a nemzetközi stilus. A palócság erdős vidék, s a palóc ács akkoriban is megbecsülni való munkát végezhetett, mint ezt a régi hatalmas haranglábak bizonyítják. Ezek a régi haranglábak (253) is fogynak, és elfogynak lassan, mint elfogytak teljesen a palócság fatemplomai. Ki leégett, kit meg lebontottak, a «fatornyos haza» fatemplomai így pusztultak el, s ha van is Abaujban, például a szolnoki, azt már görög-katholikusok építették. Magyarul miséznek benne, de az alkotás maga a bizánci építésnek valami sajátságos, olyan fára alkalmazott módja, amit a kis oroszok fejlesztettek ennyire. Több helység emlegeti még régi, lebontott fatemplomát. Tudjuk, hogy a karancsalji templom ezelőtt nem volt boltozva, hanem padolva. A miskolci luteránus templom első imaházát, mely a mostani templom helyén állott, 1783-ban tetőtől talpig fából építették. A miskolci tetemvári református templom deszkákból épült; már 1806-ban elakarták bontani, de a többség kegyeletesen ragaszkodott hozzá. 1874-ben ujra zsindelyezték, falait ujra borították. Rendkívül érdekes, hogy ilyen nagy, fejlődött városban megmaradt a fatemplom, melynek képét 252. ábránkon bemutatjuk.

A miskolczi református deszkatemplom. (252)
Boczonádon, hagyomány szerint, az 1770 előtti templom fából volt. Tudjuk, hogy az elbontott régi toronytalan pilinyi templom mennyezetén a kórus fölött barokk izléssel föstött deszkalapok voltak egyszarvuakkal, oroszlányokkal, hableányokkal, de senki sem gondoskodott, hogy ezeknek érdekes képeit megmentsék. Csudálatos, hogy az intelligenciának is milyen kevés érzéke volt eddig a népművészet kedves termékeinek megbecsülésére!…
Ma már kőtemplomot látunk majdnem minden faluban. Itt tehát nemcsak a világlátott emberre lehet elmondani a régi jellemzést: kőtemplomot látott.
Egész megyerészekben alig van akkora sikterület, mint egy falu terjedelme. A falvak tehát maguk is olyan hepe-hupás területen épültek, ahol rendszerint akad egy-egy kimagasló domb: erre emelték a templomot, s az várszerűen uralja a vidéket (254). A salgótarjáni evangelikus templomhoz is például olyan hosszú lépcsősor vezet föl, mintha valami hatemeletes budapesti ház lépcsőit nyujtották volna ki egyvégbe. Vasárnaponkint hiába is keressük az ilyen magasan trónoló templomokban a régi népviseletet. Öreg emberek nem tudnak a magas dombokra fölkapaszkodni s így mint itt mondani szokás: otthon tisztogatják a lelküket…
Palócország szívében fekszik Lapujtő község. Sokat emlegették előttünk ennek régi, de már lebontott templomát.
Megkérdeztük a plebánost, hogy népies szempontból mivolt az érdekes azon a templomon? A szives plebános úr azt felelte, hogy majd a kántortanító mondja el, mert az minden nap látta a templomot, annyit azonban ő is megemlített, hogy az ujszülött szűz Mária az oltár fölött egész parasztosan fehérpettyes piros vánkosba volt pólyázva és lapos zsinórral körülkötözve. Milyen kár, hogy az ilyen magyaros, népies alkotások nyomtalanul eltünhettek!…
A kántortanító, Makkay György pedig ilyenformán írta le. nékünk az 1898-ban lebontott, jellegzetes palóctemplomot:
«A lapujtői régi rk. templomra vonatkozó adatok, a lerombolás óta eltelt hosszabb idő után is megmaradtak emlékemben. A kisded templom formája után itélve, valamikor a török század (XV.) vége felé épülhetett. Inkább kápolna volt s nem templom, mert 200– 300 személy teljesen megtöltötte. Falai, melyek alul jóval vastagabbak voltak, mint fölül, valóságos várfalvastagságuak; ablakai aránytalanul kicsinyek, keskenyek s kevésbé szabályosak; mintha valami csúcsives stilust próbálgattak volna. Tornya a templomnak nem volt, a tornyot fából készült harangláb helyettesítette.

A szalonnai ref. templom haranglábbal. (253)
A templom külsejét, – melynek szabálytalan, sok helyen görbe falai, ugyanilyen s aránytalanul elhelyezett ablakai, nem vallottak művészi építő kezekre, – egyszerűség és érdekesség szempontjából csak a templom belseje multa felül. Az alacsony menyezet, amibe a kóruson csaknem a fejemet ütöttem be, egyszerű deszkázat volt, melynek összeeresztéseinél zöld színű füzérek vonultak végig, zöld színű kanyargós vonalak, melyekből piros tulipánok nyultak jobbra-balra.
Ezenkívül emlékezem egy bibliai képre, mely az első emberpár bünbe esését ábrázolta. Zöldlombos, sárgáspiros almával megrakott fa alatt állott Ádám és Éva meztelenül, a nézőnek hátat fordítva. Mindketten sovárogva néztek a fára, melynek alsó galyára a kigyó volt tekergőzve. Ezt a képet, még mint tanítójelölt, 1883-ban ott láttam s mint igen érdekes dolgot jól megjegyeztem. 1889-ben azonban, midőn Lapujtőn tanítói állásomat elfoglaltam, már nem volt meg. Érdeklődésemre azt felelték, hogy a szúette deszkázat beszakadt s ujjal pótolták, de ezen már nem volt ott a paradicsomi kép.
Még érdekesebb volt ennél a valamelyik parasztművész által faragott oltár és oltárkép, amely Szűz Mária születését ábrázolta s szintén több évszázados multra tekintett vissza. Az olajzöld alapszínű oltárkép faragott dombormű volt. Két oldalt csavarmenetű oszlop a keret; ezeken belül ágyban fekve volt látható Szent Anna, amint a pólyába göngyölt szűzet nyujtja a kampós botjára támaszkodó, teljesen kopasz Joachim felé. Ezeken kívül még 3– 4 személy volt a domborművön kifaragva, akik álmélkodva nézték a csecsemőt. A képen erősen észrevehető volt, hogy festése már nem az eredeti, hanem átújították. Közvetetlen a templom falai mellől nagymennyiségű csontmaradványt szedtek föl a templom lebontásakor, sőt nagyobb záporok alkalmával nem egyszer számos fogat és koponyacsontot mosott ki az ár.»
A lebontott kis templom helyén románstilű, nagy templom épült, melyet a Magyarok Nagyasszonya Tiszteletére ajánlottak föl. Meg kell említenünk, hogy ez az első magyarországi templom, melyet erre a magyar névre szenteltek föl 1899-ben.
A középkor magyar népművészetéről úgyszólván semmit sem tudunk, de maradt ránk a kicsiny gömöri templomokban sok falkép, primitiv mestereink munkája, sok alak, meg díszítés, amik bizonyára nem voltak hatás nélkül népi művészetünkre. A régi közmondás azt tartja: Pap is kevély, ha szép temploma van, – nem csoda tehát, ha a papok vetélkedtek a templomok díszíttetéseiben. A városokban több templomot is emeltek. Hiszen az is közmondás hogy: «Válogat, mint, egriek a templomban.»
A hívek buzgósága is törekedett a templom díszítésére.
Gyöngyöst a régi időben a nép vallásossága miatt parva Roma, Kis Róma néven emlegették. Ferdinand király Gyöngyös részére adott kiváltságlevelének első pontja így szól: «Minekutánna Gyöngyös városa az emberek emlékezésétől fogva az egy szent római katholika hitét vallanná és más vallású lakosokat semmi városi hivatal viselésére nem alkalmaztatna, akarjuk, hogy eme szokás ezentul a jövendő és örökös időkben sem rontasson el.» Az ilyen kiváltságtáplálta önérzet is ösztökélte az embereket, hogy ne sajnálják az áldozatot a templomra.
A céhek egyik legfőbb célja szintén a vallásosság ápolása volt; szépen igazolja ezt a miskolci bognár céh szabályának következő passzusa:
«Szemünk előtt viselvén mind Istenünknek parancsolatját s mindannak betöltésére mi keresztényi kötelességünket, hogy kezeink munkája után mind ez elmulandó életben, mind pedig a jövendőben testi és lelki áldását elnyerhessük, mindenekelőtt Isten ő fölségének szolgálatja iránt eltökéllettük, hogy minden böcsületes bodnár mesterlegény, aki ezen privilégiális társaságban kiván élni, az anyaszentegyháztól rendeltetett minden ünnepeket és vasárnapokat megszentelvén és kezei munkától megszünvén, azokon a napokon egyedül Istennek józan elmével s buzgó szívvel szolgáljon. Nem külömben minden esztendőben esendő Urnapi processiótól senki, hacsak valamely helyes és törvényes okoktul nem impediáltatik, el ne vonja magát, hanem minden személyválogatás nélkül, compareáljanak és szép rendhen zászló alatt, égő gyertyákkal a processiót maguk jelenlétekkel mind fogytig ékesíteni, három font gyertyánk oltárok szükségére, leendő büntetés alatt el ne mulaszszák. Ezeken kívűl kétszer esztendőben, úgymint Szent Pál fordulása napkor és Szent Jakab ünnepkor tartozni fog minden becsületes bodnármester legény a bejáró mesterekkel a templomban az oltáron, a legények költségén, az első napon az élő, más napon pedig a megholt legények lelkéért mondandó szent mise alatt jelen lenni.»
Sajóládon még áll az az ódon kolostor és templom, ahol a nagy pálos barát: Martinuzzi György apát szőtte ország sorsát irányitó terveit. Régi oltárképek, karos gyertyatartók a templomban; a szerzeteseknek mesteri berakásokkal ékített, s a hagyomány szerint sajátkezüleg készített templomi székei is érintetlenül állanak régi helyükön. Sáron alapított Aba Sámuel király monostort a Szent Benedek-rendnek, ahol utóbb el is temették. Az Aba nemzetség támogatásával sorra emelkedtek monostorok a Mátra és Bükk alján; így 1190-ben a cisterciták apátsága Pásztón; majd Kompolton 1232-ben Kilit püspök alapította meg a cistercita rend monostorát, melynek akkor épült temploma ma is áll. A tárkánya völgyben már a XIII. században karthauzi néma barátot: laktak. Heves megye igen gazdag volt monostorokban. A bencések, ciszterciták, prémontreiek, ferenciek, karthauziak, a magyar eredetű pálosok mind saját monostorokkal bírtak itt. Az augustinusoknak Egerben volt egyházuk; a rabváltó trinitáriusok és mezitlábas nazarénusok részére a török idol: alatt. és után történtek egyházi alapítások Solymoson, a ma is monostornak nevezett határrészen, állítólag a lovagrendi vörösbarátoknak volt kolostoruk.

A borsodi ref. templom a várdombbal. (254)
E vidék egyházmegyéi élén sok jeles, dusgazdag férfi állott, akik nem sajnálták a templomok istápolására fordított költséget. Említsük itt meg, hogy Hunfalvy szerint Anonymus legjobban Eger tájékát, az alsó Sajót és a Tiszának megfelelő részét ismeri; a Dunántulról, a Tátra hegyről, Erdélyről, stb., sokkal bizonytalanabb a tudása. Hunfalvy ebből azt következteti, hogy Anonymus Eger megyebeli pap lehetett s mint ilyen, jól ismerte a Mátra népét.
*
Most pedig átadjuk a szót a felvidéki templomokban sok szép sikerrel évek óta kutató munkatársunknak: Gróh Istvánnak.
Népművészetről akarunk szólani, de előbb mégis a monumentális építés legrégibb emlékeit keressük meg kicsiny palóc faluinkban. Ezen ne ütközzék meg senki. Monumentális művészet és népművészet hol érintkezhetnék, hol ölelkezhetnék inkább, mint a nép buzgalma emelte falusi templomokban? A középkor két építő stilusa: a román és a csúcsives építés, nemzetközi volta mellett is, hozzáalakult a nemzetekhez, amelyek befogadták, vajjon csak a mi népünk ne tudta volna magáénak formálni? Igaz ugyan, hogy a mi falusi román stilusunk, meg a mi falusi gotikánk első sorban a szegénység románja, a szegénység gotikája, de e szegényes alakítások, a históriai stílusoknak e kezdetlegességig lefokozott megnyilatkozásai nagyon megérdemlik azt, hogy foglalkozzunk velök. Egész elosztásukban, kiképzésükben sok a sajátságosság, belső díszítésük, berendezésük pedig még határozottabban közeledik a népművészethez. A bennünket érdeklő templomok sorából ki kell hagynunk a városi templomokat, s a falusi apátsági templomokat, behivott vagy beszármazott mesterek ama munkáit, amiknek kevés közük volt a nép szelleméhez; épitkezésük azonban bizonyára hatással volt a falusi építőkre. Nagy ünnepkor megcsodálta azt a misére vagy bucsúra sereglett falusi nép, el is lesett egyetmást belőle, kedvet kapott nyilván, hogy magának is valami hasonlót építsen, s így értékesített egyet-mást a látottakból az ő falusi templomában. Örök folyamat ez: a város művészetének lassú leszivárgása a faluba s így történik, hogy a város, ha nem is változtatja meg teljesen, de időközönkint megujítja a falu művészetét. Így volt az a középkorban, ami bizony meglátszik a Rima és Murányvölgy kicsiny épületein, így volt a Renaissanceban, amikor a Mátra környéki templomok famenyezeteit föstötték, s így mutatkozik XV. Lajos és az empire-stilusának hatása a sajóvölgyi házakon.
Legrégibb templomok azok, amelyeken a román építés formáira lelünk; ilyen pedig igen kevés akad faluhelyt, ámbátor a palócságon korán megismerkedhettek a román arkitekturával. Tiszta románépítés a Jánosi apátsági templom (255). Boldogult Rómer Floris restaurálta, amikor jánosi apát lett, jórészt azon a pénzen, amit az odavaló kálvinista nemesek adtak össze. El is dicsekedett vele, hogy ez az első katolikus templom, amit kálvinisták építettek. Viszont kálvinisták kezén van a boldvai, egykori apátsági templom, mely ugyancsak románkori igen tekintélyes alkotás; nem egyhajós mint a jánosi, hanem háromhajós; a XII. századból való, és, ami sajátságos, alaprajza feltünően hasonlít az egykori székesfehérvári bazilikáéhoz, a magyar keresztény templomok e nagy őséhez. Nem szándékunk leírni a palócság nagyobb román egyházait, csak azért emlegetjük, hogy érthetővé tegyük e stilus hatását falusi templomépítésünkre.
Falusi román templomaink – itt is, mint egyebütt – két típusba foglalhatók. Egyik a kerek templom; ennek alapvonala kör, oldalfala teljesen henger s kupolája ezen emelkedő félgömb. E vidéken csak egy ilyen van, fönt Murányvölgyében, a magyar nyelvhatáron, Süvetén. Módos falu vagy úr építhetett ilyent, mert a kupolának megépítéséhez igen ügyes kőműves kellett, azután meg nagy mintaállvány gerendákból, kerekre vágott deszkákból, amik megadták már magukban is a boltozat formáját és elbírták egész a száradásig, a megszállásig a boltozás terhét; a süvetei templom szép épület, dombon áll, kereken fallal megerősítve. A templomban, vastag vakolatréteg alatt, késő román falképekre is akadtunk, amik Szent Margit és Olibrius király históriáját ábrázolják; igen karcsú alak valamennyi s a román stílusú művészet legkésőbbi korából valók.
Ha az egész boltozat ki is van föstve (mint az éppen ilyen formájú tótlaki templomban, a messze Vasmegyében), igen bájos az ilyen templom. Süvetén, a románkori mester csak egy sávot föstött az oldalfalra, 1300 táján: valami geczelfalvi mester, a XV. században, bevakolta az egészet és Krisztus kínszenvedését föstötte rá, persze már a mi csúcsíveskori primitivjeink szellemében. Egynéhány esztendővel ezelőtt meggyuladt a templom oltára, leroskadt és leütötte a vakolat egy darabját. Akkor tünt elő e két művészi kultura rétege a mész alól.
Másik, ennél gyakoribb románkori templom-típus falvainkban: a hosszelrendezésű. Többfélét alkottak ebből is: szegényebbet és uribbat. A szegényebb kiképzésű ilyen: építettek kelet-nyugati irányban hosszúkás négyszögre négy oldalfalat s ez a hajó; a keleti, rövid oldalon kiszöktettek ebből egy kis félkörös részt: az apszist, a szentélyt; boltozni csak ezt a kis félkörös kiugrást kellett, a többit vízszintes deszka-mennyezettel takarták; ablakot csak dél felé vágtak (északon nem, az időjárásra való tekintettel) a szentély félkörös falába; ajtót is csak a déli falba nyitottak, ritkábban a nyugatiba. Az ablak kicsiny, keskeny, egy függőleges, fogas vasrúd elegendően elzárja, hogy be ne férkőzzék a gonosz, a kehelymonstrancia után; üveg nincs a falu templomán, csak a XVI. század óta. Azelőtt fatábla járta. Az ajtót azomban erős vaspántokkal erősítik meg. Épített torony nincs a legtöbbön, de faharangláb volt ott is, ahol most nincsen. A domb sokszor a falu szélén emelkedik, a faluban térség nincs, ezért a templom a falu végéré került, a temető közelébe. Az imára való harangozásokat, ezért a falu közepén épült haranglábakban végzik. Ilyen elrendezésű a hernádbüdi templom, meg a szalonnai templom (253). Ez utóbbinak kettős apszis-kiugrása oly rendellenesség, ami egyebütt nem fordul elő.
Egy fokkal fejlettebb az a típus, amelyen a szentélyt már nemcsak az egyetlen félkörös kiugrás képezi, hanem egész négyszögű beboltozott terület, aminek viszont a régi félkörös apszis adja meg záradékát kelet felé, nyugatnak pedig, a hajó felől, diadalív választja el a valamivel szélesebb hajótól, amely azonban boltozatlanul maradt. A boltozás a szentélyben egyszerű donga volt; a szentélyzárásé félkupola. Érteni kell ugyan a falazáshoz, de a munkánál kőfaragóra nincs szükség, sem az ablakok béléséhez, sem az ajtókerethez, amik egyszerűek is maradhatnak. A kőfaragó ugyanis legdrágább mesterember volt faluhelyt a középkorban, ritkán is juthattak hozzá, mert több olyan templomban is, amit lábtól bolthajtása hegyéig kiföstöttek, nem tellett kőfaragóra. Ezt a típust találjuk a göncz ruszkai református templom régibb részén, meg a gömörrákosi r. k. templomon.
Ha végül a templom nyugati oldalához tornyot építenek, a szentély északi oldalához meg kicsiny dongaboltozású sekrestyét: kialakul teljesen a palócsági középkori templomtípus, nemcsak a románé, hanem a csúcsívesé is, amihez azután ragaszkodnak egész a reformáció koráig.

Jánosi román-stilusu apátsági templom (Gömör. (255)
Nemcsak arra volt eset, hogy a kőtemplom mellé fatornyot építettek, de az ellenkezőre is; olyan románkori épített torony maradt Mártonházán, ami mellett fatemplom állhatott jó ideig, mindaddig, míg a mostanit megépítették, jóval a torony építése után, már a gotika korában.
Volt középkori templomainknak olyan tartozéka is, amit, abban az időben úgy látszik igen fontosnak tartottak: ez az a kerítésfal, ami befogván a templom köré ásott sírokat, erőddé avatta a templomot. Apcz, Pétervására, Gyöngyöspüspöki, Hasznos, Gyöngyöspata, Maczonka község templomait, a sok között, ilyen kőfallal övezték. A maczonkai falról azt is tudjuk, hogy mészberakott patakkavicsból deszka között építették össze.
Olyan rendszeres táborhellyé nem alakult azonban a kerített palóctemplom, mint. azt Erdélyben a déli részen lakó szászoknál és a vélük szomszédos néhány székely községben láttuk; ezek valóságos, hosszú ostrom kiállására berendezett középkori várak, megépítésüket megokolttá tette a havasalföldi részen lakó és sűrűn be-berontó nyugtalan szomszédság; Székelyderzsen, az udvarhelymegyei székely unitárius faluban, ma is úgy élnek, mintha minden órán várnák a tatárbetörést, – gabonája, ruhásládája, szalonnája mindenkinek ma is a templom kerítése fedett tárházában van, a bástya alatt az élet, a saroktornyokban a szalonna. Nem is járnak oda külön-külön, de csapatosan a nap meghatározott órájában. Ha a hegytetőn – mint hajdan – a strázsát álló kürtje megszólalna, a marhát hamarosan beterelnék a kerítés mögé, s a falu temploma ma is akár negyedóra alatt várrá változnék… Erdélyben is csak a déli határ népe erősítette meg templomát, a beszterczebányai szászság már nem cselekszi.
Ilyen erősen nem készült föl a palócság támadás ellen, de falat vontak a templom s a szülék sírja körül, – mert a templom köré temetkeztek a legutóbbi ideig, – magasabbat embermagasságnál; lövőnyílásokat vágtak a falba, egy, esetleg két kaput hagytak, és a kapu fölé erkélyes fatornyot építettek. A fal vonala nem szabályos, rendesen követi a dombhát formáját, amelyen a templom épült. Csak egy példát tudunk a bástyás építésre: Hejczén, Abaujmegyében, a fal két hosszoldalán, két félkörös, bástyaforma kiugrást építettek; bizonyára valami várépítésnél tanulták el, hogy így- kell védelmezni az oldalfalat. Egyszerűbb körfala van a berzétei református templomnak, de még áll egészben; az alsósápi erős körfalat már kikezdték s a geczefalvit is lebontották két évtizeddel ezelőtt.
Ennek a kis erődítésnek szerves része, öregtornya, donjonja volt természetesen maga a templomtorony, körülmenő erkélyes folyosójával, vagy ha nem volt kőtorony: a harangláb. Fogynak az ilyen erkélyes, gyilokfolyosós tornyok. (Henszelman nevezte el így a német «Mordgang» mintájára.) Még megvan Györkén, a református templomon teljes épségben, megvan Szendrőn is, ahol egy különálló tornyot (campanilt) képeztek ki ilyenformán, később. Bizonyára már a reformátusok építettek ilyen gyilokfolyosós tornyot a boldvai egykori apátsági templomra, amely, mint említettük, még a román-korban épült. A legutóbbi, aminek elpusztulásáról tudunk, a geczelfalvi, megégett ezelőtt húsz évvel. A kerítés bejárását védő kaputorony még meg volt nemrégiben Süvetén, Rimabányán; Györkén pitvarszerű a kapubejárás.
Az erődítés módjából tetszik ki, hogy e falak nem rendszeres védelemre épültek, valami külellenség megállítására, inkább barangoló martalóc-csapatok, holmi zsebrákok ellen, olyanok ellen, akikről tudták, hogy ha rögtöni támadásuk nem sikerült, kotródnak a vidékről. Az embert, az Istenházát, az ősök sírját, meg a lábasjószágot – a középkori gazda e legdrágább marháját – bizonyára meg is védték így.
Említettük, hogy a román hosszelrendezésű falusi templom típusa él tovább az egész középkoron át. A faluban különben is tovább él a román stílus, mint a városokban; még 1300 után is építettek ebben az izlésben. Az ezt követő csúcsíves stílus semmit, sem változtat a nagy elrendezésen, keveset az alaprajzban, többet a boltozáson.
A csúcsíves templomszentély zárása az egyszerűbb templomoknál egyenesvonalú a kör helyett, és maga a szentély egyetlen négyzetes tér, aminek mindegyik oldala 4–5 méter hosszú. Ilyenkor a szentély boltozata egyetlen csúcsíves keresztbolt, igen egyszerű simaoldalú bordákkal; mert amint említettük: kőfaragóra kevés helyen tellett a költségből. Ez magyarázza azt is, hogy a gyámkövek gyakran hiányoznak vagy ha vannak is, lefelé fordított ormótlan csonka kúpok, aminőre a kőműves nagyolta. Ilyen négyzetes szentélye van tömörben a restéri evangelikus templomnak, ilyent építettek a felsőregmeczi, eredetileg román stílű református templom végibe is; ilyen lehetett a szászdi Hontban is, amíg megvolt a szentély eredeti boltozása.
A rudóbányai református templom – amiből egyátalán hiányzik a szentély s olyan, mint egy hosszúkás szoba – teljesen egyedül áll a maga mivoltában; úgy látszik másmilyennek tervezték, de félbenmaradt; hasonló lett a telkibányai református kései csúcsíves templom is, mert szentélyét, meg a hajója egy részét lebontották.

A kondói (Borsod) református templom.

A lökösházi (Gömör) evangélikus templom (XII. tb.)

A szentsimoni r. kath. templom (Gömör) – A sajóecsegi református templom (Borsod). A serkei református templom. (XIII. tb.)
Arra is tudunk példát, de már följebb, a Rimavölgyet befogó fennsíkon fekvő Kiettén, hogy dacolván az uralkodó csúcsíves stílussal, borda nélkül való dongával boltozták be a szentélyt, s a stílusnak csak annyi engedményt tettek, hogy a donga vonala nem félkörös, hanem csúcsíves. Pedig nem lehetett akkoriban sem valami földhözragadt szegény falu, mert ugyanezen szentély oldalfalait csinos falképekkel díszítették a XV. században. A kiettei szentély dongásboltja egyedülálló példa e vidék gotikájában, ellenben a sekrestyéket rendesen dongaboltozással takarták. Módosabb egyház, a városi templomok példájára, sokszögű szentélyzárást építtetett. Ehhez már gondos falazás kell. Ilyenkor a templom szentélye rendesen két osztatból, travé-ból áll, amiket keresztbolt föd s ezekhez csatlakozik a sokszögű zárórész, amelybe a bordák egy nagyobb középső zárókőtől sugarasan indulnak. Arra is van eset e falusi gotikában, hogy nemcsak a bordák gyámkövei, hanem a zárókövek is elmaradnak. Ez pedig szerkezeti hiba, mert a zárókőnek jelentékenynek és nehéznek kell lennie a gotikában, hogy megterhelje azt a pontot, amelybe a bordák összefutnak. Az ablakok béllete még egyszerű ezeken is, de a kapukeretet már valamivel díszesebbé teszik.

A solymosi (Heves) templom. (256)
A magyarság északi határán ilyen a geczelfalvi evangélikus templom szentélye, de ez inkább falképeiről nevezetes. Ugyanilyen boltozása van a noszvaji templom szentélyének, valamint a tornai róm. kat. templomé is ilyen. Ennek a típusnak tökéletes megtestesülése lenne a tornyos németi és a felsőkésmárki református két templom is, de bolthajtásuk beszakadt s most deszkás a mennyezete mindkettőnek. Igy építették boltozatlan hajóval s egyszerű, három oldallal záródó szentéllyel azt az elpusztult kolostortemplomot, aminek romjai Mártonyi község határában vannak, Borsodban. A hárskúti egykori apátsági templom is ilyen lenne, de irgalmatlanul megrestaurálták; az abaujvári, alsósápi és csécsi templomok is ilyenek.
Csak a csúcsíves korszak végén, a XV. században s a XVI. százév elején építenek a falvak cifrább holtszerkezeteket, csak e korból találunk hálós- és csillagboltozatot, áttört s faragott művet az ablakok fölső részén, és díszesebb kapufoglalatot. Igy igen szép a boltozása a körfaláról nevezetes hejczei római katholikus templomnak; kár, hogy eredeti ablakformáit megváltoztatták. A katholikus templomok általában inkább ki voltak téve a toldozás és az átépítés veszedelmének a századok folyamán, míg a szegény és egyszerű protestáns gyülekezetek kezén legtöbbször érintetlenül maradt meg a falu középkori temploma.
Szép hálóboltos a szentély még a krasznahorkaváraljai róm. kath. templomban; ebben igen szép a szentély déli ajtaja is, meg a föléje faragott paizs a bányász-címerrel. Valószínűleg 1500 táján épült. Korlát község református templomában nemcsak a szép hálósbolt maradt meg, de az ablakok áttörött geometrikus művei is teljes épségben. Ezekben már megjelenik a halhólyag, a kései gotika e jellemző formája. Nagyarányúnak épült, – jóval nagyobbnak mint a többi palócsági falusi templom, – a csúcsíves mátraverebélyi; ennek három hajója, egy fő- és két oldalhajója van, középen sokszögű szentéllyel, de bolthajtás nincs benne; gyönyörű néhány csúcsíveskori részlete: egy kettős fülke, fölül koronás emberalakokkal, melyeknek törzsei maradtak meg, továbbá egy halhólyagos kerek ablak és a falusi renaissance stílusában készült szószék.
Mint említettük, a boltozásban és a részletek tagolásában való változást leszámitva, a csúcsíves falusi templom alapelrendezésében ugyanolyan, mint a román: hajója deszkamenyezetes, északi fala ablaktalan marad, jó, hogy így bőséges teret hágy a képírómesternek. Mert a képírás az, ami a monumentális jelleg mellett is, leginkább alkalmazkodik a lokális izléshez, s míg egyfelől csak igen lazán kapcsolódik a latin, Európában honos, nemzetközi művészi divathoz, másrészt vállalja a népies művészetnek némely elemét, így iparkodván kifejeződésre juttatni a nép naiv felfogását.
Évről-évre szaporodik középkori monumentális egyházi faliképírásunk anyaga, s ezt az anyagot kilenctized részben falusi templomainkban találjuk meg. Egymásután kerülnek napfényre az évszázados mészréteg alól naiv izléssel, de kitünő teknikával megfestett falképek, amiket nem pusztított el a rájuk kent mész, sőt konzerválta azokat a képeket számunkra. Hogy csak az egy vármegyét, Gömör-Kishontot említsük, a legutóbbi két évtized alatt falképeket hántott ki munkatársunk, Gróh István: Hárskút, Mártonháza, Geczelfalva, Csetnek, Hisnyó, Süvete, Kövi, Kiette, Kraszkó, Gömörrákos, Rimabánya és Ujvásár templomaiban. Mennyi lehet még e vidéken, meszelés alatt elrejtve!
A Turóczpatak mellett lévő Ujvásár község régi templomának csúcsíves szentélyében XV. századból való föstményeket találtak. Rákos község románkori templomának nagyon érdekesek a falföstményei. Fölsőbalogvölgye református magyar községben, a Kohárykastélyban, 1685-ből érdekes régi föstmény van bibliai tárgyú képekkel, melyek köré hat, vers is van írva. A rimamenti tót község, Rimabrézó temploma egyike a vármegye legérdekesebb románkori építményeinek, az országos műemlékek közé is sorolták; freskóit nemrégiben restaurálták.
Igaz, hogy e helyeknek csak egy részét lakja magyarság, de hogy a középkorban mind ilyenek voltak a palócság templomai, az kétségtelen. Becses adalékok ezek középkori művészetünk megismeréséhez.
Az bizonyos, hogy középkori képírásról szólván, ki kell terjeszkednünk nagyobb vidékre, Magyarország egész területére, leszámítva azt a kis beszögellő részt, Hunyad vármegyét, az egyetlen vidéket, amit már a középkorban elhódított magának a bizanci művészet. Az ország egész területe egyébként a latin kereszténység egyházi és művészi befolyása alatt áll mindvégig. Ez a befolyás azonban nem zárta ki egy felfogásban meglehetősen önálló képírás, mondjuk, egy képíró-céh keletkezését, amelynek mesterei egymásra testálván képtípusaikat, teknikai és művészi tudásukat, mégis csak másképen dolgoztak, mint a nyugat és a dél nagyobb tudású, szélesebb látókörű mesterei.

A noszvaji (borsod) és hollókői (nográd) TEMPLOM ALAPRAJZA (257-258)
Már maga a távolság a középkori művészet nyugati nagy fokusaitól, a nehéz közlekedési viszonyok, falusi templomaink rendkívüli szegénysége érthetővé teszik, hogy nálunk egy különálló, a nemzetközi művészi élet során kívül maradó, szűk látókörű, de az egyszer megtanulthoz, a hagyományoshoz csak annál inkább ragaszkodó képírótársaságnak kellett alakulnia. Bizonyos, hogy e képírók szegény emberek voltak, sokat és olcsón dolgoztak s eljártak munkába olyan helyekre is, ahová még kőfaragó se szívesen ment el. Ujat nem igen föstöttek, csak egyre azokat a képtípusokat, amiket az akkori falusi izlés szeretett s megkívánt a nép; e képeken nem sok a természethűség, de komoly, méltóságos hatásúak, és van bennük stílus.
Készült légyen bár némelyik gondosabban, jobban, némelyik viszont silányabban, a megszokás szentesítette képtípusok nem igen változnak egész a XV. század végéig. A képírók nevét nem ismerjük mi sem, de nem ismerik efajta művészeiket a fejlettebb művészetű nyugati országok sem, a középkorban a művész személye nem kivánt érvényesülni, csak műve. Kettőről tudunk csak: az egyik regedei Aquila János, aki 1390 táján dolgozott Vas megyében és Zalában, és tudunk egy valamivel régibb bizanci mesterről is. Mindketten idegenek voltak, az első a mártonhelyi templomban, a második a zejkfalvi templomban hagyta ránk önarcképét. Pedig tevékeny emberek voltak, s a maguk vidéke megbecsülte, foglalkoztatta őket.
A palócságon egyik – akit legfőbb műve után geczelfalvi mesternek nevezhetünk csak Gömörben, Geczelfalván kívül dolgozott a közeli Mártonházán, Süvetén és a szomszéd Nógrádban, Turicskán. Figyelmes, hozzáértő ember fölismerheti e helyeken munkáját, mert szentjeinek orcája, tartása, az egyes jelenetek rajza, az előadás: közös; van egyéniség művészetében, ha nem is a szó mai értelmében.
Elébe vágunk ugyan az ismertetés rendjének, e mesterről szólván, de meg akarnók értetni, milyen élénk művészi tevékenység folyt egykor a gömöri völgyek templomaiban. Szabálynak mondhatnók ki, hogy a középkorban falusi templom föstetlenül nem maradt. Városi templomok falai legtöbbször üresek, vagy csak egy-egy falképet lelünk elszigetelve (Csetneken, Nagyszombatban, Lőcsén), de a falusi templom falát elborították képekkel, olyanokkal, amelyek a föstés helye és tárgya szerint, bizonyos rendben sorakoztak.
A románkor képírásából, fájdalom, alig maradt reánk valami az egész országban, s ami maradt, az is csak ama kor végéről, 1300 tájáról. E csekély anyagban is érdemes helyet foglalnak el a palóc Süvetén lelt falképek. Említettük, hogy Szent Margit (de nem az Árpádházi Szent Margit) históriáját ábrázolja ez, szélesen, bőbeszédűen, egyes epizódokban, egy körülfutó frizt képezvén embermagasságban. Alatta még ugyan a szenvedés jelenetének töredékei is ott vannak, amiket később a geczelfalvi mester átfestett. A kompozició szelleme nyugodt, méltóságos, a csoportok áttekinthetők, tiszták; az alakok nyulánkok, nem törpék, mint az igazi, korábbi románkorból valók szoktak lenni. Az egész, hogy úgy mondjuk, úribb alkotás, hogysem a népies művészettel összefüggésbe lehetne hozni. Az ugyanez időből való túladunai tótlaki, hasonlóan kerek templomban kihántott hódoló háromkirályok lovasmenete sokkal kezdetlegesebb; tulajdonkép ez az első mű, amit ismerünk a mi primitivjeinktől, akiknek java munkáit Gömörben leltük, de már csak olyanokat, amelyek a későbbi csúcsíves korból valók. Primitiv mestereink képjeleneteiket nem önkényesen válogatták össze, templomokként, hanem művészi szokás állapította meg a falképek tárgyát és helyét a kicsiny templomban. Kár, hogy ilyen a maga teljességében díszített templom a palócságon kevés maradt, s a legnagyobb, legérintetlenebb templomok palóc vidékünk északi szélére esnek.
Elmondjuk, mint díszített a középkori mester egyet ezekből, a legjellemzőbbet azok között, amik ránk maradtak: Gömörrákos kicsiny templomát.
A szentély a templomban a legfőbb hely, ott az oltár s az oltári szentség; ennek boltozatán ül mandorlában Krisztus, méltóságos tartással, kezét áldásra emelve. Gömörrákoson, ahol a román félkupola arravaló teret adott, meg van Krisztus, de bordás, csúcsíves bolton. ahol zárókő lóg a bolt közepén, pl. a hizsnyói kicsiny négyzetes szentély keresztboltján, középről a zárókő mellől sugárirányban kihajló angyalok képviselik azt a menyei erőt, mely az ott meg nem festhető, Krisztusból eredt. Körül a szentélybolton a négy evangélista, vagy talán a négy egyházatya; az előbbiek rendesen állati jelképeikben. Ilyen a boltozat képeinek sora, ha a szentély kicsiny. Ha nagyobb a bolthajtás, és több a díszítendő boltsüveg, megszaporítják zenélő kerubokkal és szeráfokkal, de ami a leglényegesebb: Krisztus és az egyházatyák megmaradnak mindig.
Az oldalfalon a tizenkét apostol helye, nemcsak ezen a vidéken, de országszerte; vagy egész alakjukban állanak egymás mellett komolyan, méltóságosan, olykor föstött árkádok alatt, mint Gömörben például Kraszkón, vagy csak mellképük sorakozik egymás mellett hatalmas ornamentális frizben, mint Gömörrákoson. Igy e templomban, amelyet a legérdekesebbek egyikének tartunk, hely marad alul az oldalfalon Szent István, Szent László és Szent Imre alakjának is. De magyar szentek alakja a szentély oldalfalán csak kivételes, a tizenkét apostolé ellenben általános, szinte kötelező. Nagyobb szentélyű templomokban, mint Geczelfalván és Mártonházán, bőségesen marad hely az apostolokon kívül Jézus élete és szenvedései ábrázolására, az angyali üdvözlettől a feltámadásig.
A diadalívre, szokás szerint: vagy az okos és balga szüzek mellképe, vagy ótestamentomi próféták képe kerül. Amíg a szentély így mindenkor helyet ád Krisztusnak, evangélistáinak és apostolainak, – a hajó ablaktalan északi falán nagyobb jelenetek számára kinálkozik pompás tér, föl egész a vízszintes, festett, deszkás mennyezetig. Ennek is megvoltak rendes képtárgyai. Három, esetleg négy terjedelmes szinten helyeződnek itt el a legmozgalmasabb jelenetek. Legfölül van például Rákoson (de másutt is, például a távol Zalában, Bántornyán) Szent László legendája: a cserhalmi ütközet. A középső övön ott az utolsó itélet, a trónoló Krisztussal, aki mellett hat-hat apostol ül, míg szorosan az Udvözítő lábai mellett keresztelő Szent János és a Szűz könyörögnek az emberiségért. Az ez alatt következő mezőn a föltámadás mozgalmas és elrettentő képe: Harsonás angyalok ébresztik Rákoson ép úgy, mint Leleszen, Zemplénben (a várkápolnában) a holtakat, terelve a jókat a menny kapuján be, a gonoszokat pedig ördögök fogják közre, lánccal vagy kötéllel vonszolván őket poklokra.
Nem akarunk e régen, már a nyugati művészet románkorában kifejlett jelenetnek magyarázatával hosszasabban foglalkozni, mert bármily érdekes is a tipologusnak, különösen a még gazdagabb bizánczi utolsó itéletekkel összehasonlítva, nem a mi termésünk, s még kevesebb a köze népünk szelleméhez. Annál becsesebb népművészetünk szempontjából: Szent László képciklusa.
Ezt a ciklust megleljük hazánkban sok helyütt. Magyarországszerte föstögették így a szent király csatáját, s hogy mégis a palócnépművészet kapcsán bővebben foglalkozunk e kérdéssel, tesszük azért, mert tudtunkkal még senki sem cselekedte ezt összefoglalóan, az összes ilynemű ábrázolásokra kiterjeszkedve. Mielőtt szemügyre vennők magát a rákosi képet, foglalkozzunk magával az ábrázolt eseménnyel, amit megírt vala Márk krónikája a XIV. század derekán.
A cserhalmi ütközetet 1070-ben vívták. Az időben, – mikoron Salamon király uralkodott, s mellette László és Géza hercegek vitézkedtek vala, – történt, hogy a kunok (Pauler szerint a besenyők) betörtek Erdélybe, majd átkelve a Meszes-kapun, elárasztották s kirabolták Szatmár és Szabolcs vármegyét. Amint jól megrakodva rablott holmival, visszafelé iparkodtak, Dobokánál elébük került a királyi hadsereg a hercegekkel és megsemmisítette a rablócsapatot. Ennek az eseménynek, amely elvégre is nem nagy jelentőségű, részletes egykorú leírása nem maradt reánk. Márk barát a bécsi képes krónikában úgy mondja el a hadi vállalkozást, hogy az ütközet végén Cserhalomnál, amikor menekedtek a kúnok, a szent király vette észre, hogy egy kín vezér magyar hajadont ragad magával nyergében. Utána vágtat a rablónak, megvív a kunnal és megszabadítja a leányt, aki azonban – teszi hozzá Márk – nem a váradi püspök leánya volt. Magát az eseményt: mint rántja le a leány a kúnt a nyeregből, mint segíti a királyt párbajában, teljesen úgy írja le a krónikás, amint, azt falképeinken is láthatjuk.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a két dátum: 1070 ós 1350 közt nagy a kortávolság; ne feledjük azt sem, hogy Márk barát a falkép-ciklusokat igen jól ismerhette, mert hiszen az átmenet stílusában épült ócsai templomban már Márk századának elején, vagy a megelőző XIII. század végén megföstötték az eseményt, és meg volt az bizonyára már akkor országszerte a templomokban.
Ha már most, összehasonlítjuk a bécsi képes krónika eseményeinek sorát a falképekkel, azt kell hinnünk, hogy Márk valójában az akkor annyira divatos képciklust írta le, megtoldván azzal, amit néki az ő szerzetesi szemérmetessége és tudákossága sugalt hozzá.
A várhalmi ütközet ábrázolása a palócságban csak fönt a szélen, egy immáron tót falucskában, Rákoson maradt meg. Biztosan állíthatjuk, hogy megvolt ez a jelenet a többi palóc templomokban is, sőt legnagyobb valószínűség szerint most is megvan. Kicsiny templomaink egymásután adják elő a mész alól, Zsip és Abaujvár csak töredékeket adtak, Csécs már jóval többet, és talán rövid idő mulva hozzájutunk a teljes palócsági Szent László sorozathoz.
Emlitettük, hogy sok helyen megföstötték ezt az eseményt. Székely földön ott találjuk egy csomó falu templomában: Gelenczén, Homoródszentmártonban, Székelyderzsen, Fülén, Biborczfalván. Megemlékeztünk róla a Magyar Nép Művészete, II. kötetében. A Királyhágón innen, a Szepességen: Zsegrán és Vitfalván; túl a Dunán (Bántornyán) folyton találunk újakat.
A cselekmény magvának, a lovas küzdelemnek, a kézi tusának s a Leány visszaszerzésének ábrázolása ugyanaz az összes ismert képeken; de az ábrázolás eleje, meg a vége különböző vagy csonka, többször kiképzetlen.
Gelenczén leglogikusabb a kezdet. A király és pedig Szent László (nem Salamon, aki alakor uralkodott) ül trónján házában, előtte férfi térdel és segítségért esedezik: lehet a váradi püspök, akinek leányát rabolták el, vagy csak egy ember a népből. Folytatódik az esemény: a király lóra kelt és csapatával vonul kifelé. A felvonulást rögtön követi mindenütt az összecsapás és a páros viaskodás, mint azt az elbeszélő képírás kívánja. Az esemény végét a képek különbözően mondják el. Vitafalván a kún gyermekalakban elröppenő lelkét ördögök ragadják tova s az ottmaradt testet hollók vájják.
Az egésznek több templomban záró jelenete a koronázás, amit különbözően értelmeztek. Vitfalván a két angyal hozza a koronát, míg Bántornyán egész ünnepélyes templomi koronázás van; e helyütt különben, Aquila János munkáján, leginkább megérzik, hogy a stájer mentor nem legendát, hanem históriát akart fösteni. Kijavítja a legendát, s nem a fáradt király hajtja fejét a leány ölébe, hanem a kán rabló. Megfösti a hercegek tanácskozását, a váradi templom építését a visszaszerzett zsákmány kincseiből, meg egy homályos értelmű jelenetet is ád hozzá öreg szent remetével és egy ifjú, koronáthozó szenttel.
A noszvaji (Borsod) és hollókői (Nógrád) templom alaprajza.
Az is jellemző, hogy hazánk nyugati részén, a Stájer határon csupasz képűek az alakok, a szent király is, meg vitézei is, a pogány kúnok ellenben szakálasok: Lászlónak mindenütt szép körszakála van.
Vajjon elsősorban történelemnek tekintsük-e mindezt, amit ezekben az apró harminc-negyven házas kis falvakban megföstve látunk? Falusi jobbágy-embereknek história nem igen kell: vallás, legenda, mese után áhítozik az ő lelkük… Az a nézetünk, hogy e képek mind egy valaha széleiben ösmert, félig egyházi, félig vitézi ének illusztrációi. Nyilván élt valaha falusi népünk körében is valami Szent Lászlóról szóló ének, amihez szeretettel ragaszkodtak s aminek megföstését falun szinte kierőszakolták, holott a városi tanultabb papság nem tűrte; az ének egyes szakaszainak meg kellett egyezniök a ciklus egyes jeleneteivel. Csak ilyen föltevéssel tudjuk rnegmagyarázni a képek elrendezésében és fölfogásában mutatkozó állandóságot a Mura mellékétől a moldvai határig. Valószínű, hogy olyan lehetett, ez az elveszett ének, mint, a Peer-codex ránk maradt éneke. A középkori ember lelkében a szentség és a vitézi bátorság fogalmai különben is össze voltak forrva. Hogy mikor keletkezhetett ez az ének? Azt hisszük, hosszú idő elmulhatott, amíg kialakult s kerekded lett; módosulásai is lehettek, de kétségtelen, hogy több nyelven énekelték, mert Vitfalva tót volt a középkorban is, Bántornya pedig vend.
A szentpéteri (Nógrád) templom festéseinek mintái. (259)
A szentpéteri (Nógrád) templom festéseinek mintái. (260)
A szentpéteri (Nógrád) templom festéseinek mintái. (261)
A szentpéteri (Nógrád) templom festéseinek mintái. (262)
Képíró mestereinknek is csak az a céhe föstötte a cserhalmi ütközetet, amelyik legközelebb állott a néphez: a falképfestő céhek, a mi primitivjeink. A táblafestők, a külföldet járt mesterek sohasem föstöttek ilyet, mint ahogy egész művészi szellemük, tudásuk más, mint a falképfestőké.
Városi papok se igen tűrhették ezt az ábrázolatot a templomban, legalább is nincs egyetlen városi templom, ahol meglelnők.
Van e képeknek oly érdekessége is, ami minden magyar embernek szívéig ér.
Nagy eszme nyilatkozik meg a szent király tetteinek, vitézkedésének tiszteletében: a közös nemzeti hős önfeláldozásának, bátorságának, az ő szent voltának megbecsülése: lovagiasságát és istenfélelmet magasztaló énekek zengték országszerte. A Székelyföldön, a Szepességen, a vendségen meg a szebeni szászok nagy templomában, megvan ott is a király álló középkori képe, és mind, akik magasztalták: a magyar király, mindnyájuk királyának lelki nagyságát énekelték.
Falusi templomok falképei csak maradtak ránk, ha mindjárt mész alatt is, de a templomhajók középkori föstött deszkás menyezetei bizony sorra elpusztultak a palócságon. Nem is maradt meg ilyen itt, csak kettő: az egyik a liptómegyei Szmrecsányban, a másik Gógánváralján, Kiskükkülő megyében; ezek is a középkor legvégéről, a XV. század utoljáról valók. Hogy mennyi népies díszítőforma veszhetett el azokon a tönkrement menyezeteken! Szú meg tűz pusztította el a legtöbbjét.
Föstés volt a középkori templom külsején is, de azok nem bírták ki a mi éghajlatunkat. A falu felé néző oldalra, nagyban, olykor szinte kétszeres életnagyságban föstötték meg a Szent Szüzet, vagy Szent Kristófot, sőt Petőszinnyén (Abaujban) Szent Ilona császárnőt. Ez utóbbi templomon, kívül a párkány alatt, föstött ornamentális díszítés nyomai is látszanak. Ilyen külső kép délen, bévül a palócságon nem maradt, csak északi határán a magyarságnak: Kraszkón.
A középkor végével elhal nálunk is a csúcsíves művészet, a stílus, mely mély nyomokat hagyott népünk művészetében is – és hosszú, terméketlen korszak következik.
A renaissance kor virradásának művészete, az olasz művészet – amit szinte időnek előtte, még a kései gothika virágzásának idején, plántál ide Mátyás királyunk – kevés nyomot hágy palóc templomainkban és egyátalán az egész országban. Olasz renaissance templom nem is épül ekkor az országban, legföljebb kápolna (Esztergomban a Bakácskápolna) vagy előcsarnok (a gyulafehérvári dómban), meg egy-egy arkitektonikus részlet, amilyen e vidéken a rozsnyói székesegyház északi kápolnájának a kapuja. A miskolczi avasi református templomnak is van egy kis stalluma, mely olasz eredetű, de távolról sem oly művészi, mint például a nyirbátori református templom stallumai.
A renaissance művészet másik útja mihozzánk Németalföldön át vezetett, felvidéki s erdélyi német polgárságunk hozta be a XVI. század folyamán. Ez a német szellemű renaissance mélyebb nyomokat hagyott a falu művészetében, de ez a hatás csak a XVII. százév folyamán jelenkezik erősebben. A XVI. százév politikai és vallási zavarok terméketlen százada volt; építeni nem lehetett kedvük akkor a falusiaknak sem.
Hogy mivé formálódik a falusi katholikus templom ebben az időben, azt Szentsimonban (XIII. tb.) látjuk. Az alaprajza még középkori; deszkás menyezetű hajó és négyzetes szentély a templom, de a hajóban az északi oldalon is van ablak; a szentély keresztboltja már nem bordás; kicsiny tornyocskát is ültettek a nyugati falra. Az egészen kicsiny falusi templom arkitekturája jelentéktelen, ornamentális föstött menyezeteért kell megbecsülnünk. Mert a föstött famenyezeten a magyar díszítő motivumok dúsan sarjadnak, de ezekről bővebben is kell szólanunk.
Az a négyzetes, rekeszes elosztás, ami a menyezeten látszik, a csúcsives művészetből származott át templomainkba (a gótikus gógánváraljai menyezet bizonyság erre), de a mi népünk képzelete töltötte meg ornamentikával ezeket a négyzetes mezőket.
Azt a pompás, gazdag művet, (296, 296/a) a szentsimoni templom mennyezetét, Lévay István és Comaromy István kegyurak csináltatták 1650-ben, amint az az egyik rekeszbe Festett cirádán meg vagyon írva. Az urak irása alatt heraldikus jelképezéssel, de cimerszerű befoglalás nélkül, ott látjuk a bárdot tartó kart, az úri jog jelképét. Mellette a szomszéd rekeszben újra hajlott kar látszik, de ez virágbokrétát tart, így hát írás nélkül is tudjuk, hogy az asszonyt jelenti, valamelyik úrnak feleségét.
Másoldalt, az urak irása mellett, két térdelő angyal a szent ostyát tartja, ettől jobbra pedig avult irás, amiből kitetszik, hogy a község plébánosa Posgay Mátyás vala.
Sok-sok ornamentikával töltött táblán ugorjunk most át a hosszú mennyezet tulsó végére, mert ott is írásos táblát találunk. Könyökben meghajlott három kart föstött egy mezőbe itt a mester s mind a három: bunkós pálcát tart. Már ez a három pálca is hatalom, méltóság jelképe, de még inkább a mindegyik mellé oda festett vitézkötés, a zsinórszerű díszítés. Az írás felvilágosít: «Mák Miklós, Baly János, Biró Albert akkorbeli birák és polgárok A. D. 1650.»
Igen becsesnek tartjuk ezt a menyezetet, mert tudtunkkal ilyen naiv heraldikus érzéssel megföstött ábrázolások nincsenek másütt, de meg ornamentikája is szép, noha a rekeszek tölteléke egyenetlen, szinte szeszélyes, nehézkes az aprólékossal, tömött a ritkással, geometrikus hatásu rajz a kacskaringóssal váltakozik bennük. A legtöbb mező közepén ott a sulyos tányérrózsa, amit aprólékos díszítés vesz körül. Ennek az ornamentikának a stilusa, ez a magyaros renaissance.
Egyébként maga az egész templom is érdekes példája a palóc falusi szentegyháznak a maga egyszerű voltában. Az oltárok szegényesek, a jezsuita stilus befolyását mutatják, de szeretettel cicomázták fel a szobrokat s gyertyatartókat pántlikával, csinált virággal, ragyogóan tiszták a fodros csipkés oltárterítők, ékes templomi zászlók állanak a falak mellett sorjában, és szép tisztára mosták a templom téglapallóját. Kár, hogy az építményt lebontásra itélték, mert megnőtt a falu Mák Miklós birósága óta s a füleki basa harácsolóitól sem kell félteni a jószágot már, legföljebb a takarék nyomja a palócot, de viszont sok jó napszámot is kinál az ózdi vasgyár.
A szentsimoni után szépség dolgában a noszvaji (297. kép, XIII. tb.) következnék, de bár ez az épület jelentősebb, – régibb is amannál, amint a támasztópillérei és bolthajtása mutatják, még a gótika korában épült, – menyezetéről hiányoznak a szentsimonihoz hasonló jelképes ábrázolások. Azért valami szokatlan akad ennek a rekeszeiben is. Az egyiken ekevas meg egyéb vasszerszám látszik, minden írás nélkül. Egy másik kazettában két hattyú lépked egymás után, szép hajladozó ornamentális indák között. Az ornamentikája is más, mint az előbbié, mondhatnók gondosabb rajzú, bár nem annyira eredeti. A súlyos középső tányér-rózsák hiányzanak itten, az ornament növényzet legtöbbje erős középső törzsökből fakad, vagy csigavonalosan hullámzik az indája. Magyaros renaissance ez is.
A 259–262. ábrákon a szentpéteri templom rendkívül érdekes festéseit mutatjuk be Fábián Gyula szivességéből. Szentpéteri község Nógrád megyében van. Kevés lelket számlál. Kedves vidéke jellegzetes nógrádi tájék, dombok váltakoznak szántófölddel, réttel. Kis patakok ezüstösen kigyóznak a makrancos Ipoly felé, erdők, vetések tarkítják a domboldalakat. Megvan ott minden természeti szépség, a nagy hegyek zord fönségességét kivéve. Szentpéteri azonban ma már nem palóc falu, tótok lakják, szomszédja Alsósztregova (Madáchék fészke) szintén tót. De az Ipoly közvetetlen közelségében fekvő falvak már palócok (Tőrincs, Ludány). Tót lehetett már abban az időben is, amikor a templom mennyezete készült. Erre vall a felírásban olvasható – «Potren» – szó, ami Szentpéteri község tót nevezete.

Radistyán (Heves). (263.)
A menyezet piktorja azonban nem lehetett tót. Alitis a neve. Ez a név eléggé ismerős Nógrád vármegyében, viselői nagyban emlegetik régi magyar voltukat, szerepet játszanak ma is a közéletben.
A templom ma luteránus hivőké. Hogy mikor épülhetett, milyen pénzen, azt nem tudjuk; sok időt láthatott, az bizonyos. A szentélye gót. Úgy látszik: ez készült meg legelőbb. A hajó hozzá van építve. Még későbbi korban készült el a karzata, melynek építése és díszítése barok s a legkulinárisabb fajtából való. Tornya nincs. Fából ácsolt harangláb áll mellette, mint ahogy ez más tót községben is van. A legutolsó reparációról tanuskodik a következő latin felírás:
«Padimentum hoc integrum una cum choris reparatum pictumque est Anno 1776 Sub Ministerio Mathias Barányi, Ispectorati Joannis Gyurisch Edituis existentibus Luca Kukucska Sz. Pitriensi, Joanne Kukel zihlanikiensi, atque Martino Benyo Sztracziensi Pingante Samuele Mihalovics, cum Sodalibus Josepho Laczay et Joanne Puchworzky, qui labori quoque hinc immortuus est. Choro tunc praefuit mu Benko.»
Följegyeztük, mert az érdeklődök sok érdekes dolgot olvashatnak ki a nevekből, évszámokból.
Mulatságosnak tetszhetik a fölírás vége, ahol «Samuele Mihalovics, cum Sodalibus» eljegyzik magukat a halhatatlansággal a silány pingálás alapján, amit ott elkövettek. Ne mulassunk azonban a fölíráson, sok mázoló hiszi mesternek magát ma is, immortuitást vindikál magának Mihalovics uram példájára. Az az Alitis pedig, aki a szentély menyezetét pingálta anno 1607, vajjon miért nem dicsekedett művével? Annak lehetett volna rá oka. Az bezzeg értette a dolgát s az ő mivoltában mester volt. Nem akart valami nagyszerűt csinálni, de épen elegendőt cselekedett ahhoz, hogy ma is megálljunk a menyezet alatt és olyasvalamit érezzünk, hogy nem közönséges ember munkájában gyönyörködhetünk…
A menyezet nagyjából téglalap alakú; keleti oldala le van sarkalva. Hossza 7.43, szélessége 530 méter. Egy deszka szélessége 0.31 m, hosszúsága 2.44 m, 47 deszkából áll s mindeniknek díszítése más. A deszkák alapozva nincsenek. Az ornamentumok magára a legyalult deszkára vannak olajjal festve olyan frissességgel, amilyenre példát még alig láttunk; a néhai piktor vagy ács, plajbásszal fölvázolta az ornamentumok foltját és úgy egyszeribe, nagy gyakorlottsággal fösthette meg igen gyorsan. Az olajfesték beütött. Első pillanatra tempera színekre gondol az ember, de az olajos szélek hamar elárulják az anyag mivoltát. A díszítmények közt van egy pár geometrikus. Olyan, amilyen minden nép iparművészetében föltalálható. Legérdekesebbek azonban azok, amelyeken meglátszik, hogy a mester egyéniségéből fakadtak és szemlátomást rögtönözve vannak.

Harangláb Radistyánon (Heves). (263a)
Minden deszka díszítésének gerince a hullámvonal. Ez tartja össze szervesen a motivumokat. Mindegyik díszítés tehát szalagszerkezetű. Folytathatta volna mestere a végtelenségig is. Egy-egy tagozat befejezettségért nagyon sokat ád. Van néhány olyan ornamentum is, mely szimmetrikus, vannak olyanok, melyek egyszerűen egymás mellé helyezett tagokból állanak. A szerkesztés kezdetleges, de azonnal érthető s áttekinthető.
Legérdekesebbek azonban a virág- és levélalakzatok, melyek határozottan egyénieknek látszanak; a motivumok bizarsága azonnal szembeötlik és érdekességüket tüzetes vizsgálat után sem vesztik el, sőt bizonyos raffinériát lelhetünk bennük. A rózsát nem sokszor látjuk. Formái különben legnagyobb részt azonosak a népies formákkal. Ugyanazok a malom-rózsák, mint amilyeneket mindenütt találhatunk a magyar népművészetben. Szereti a tulipánt. Minden deszkáján ott van, sok változatban. Látunk olyan renaissanceos középkori stilusú tulipántokat a legszebben, nagy könnyedséggel alkalmazva, melyek egész természetességgel magyaros rozmaringlevélen ringanak.
Van egy olyan tulipánja is azonban, amilyent még nem láttunk egyebütt. Mintha ilyen tulipántot csak Alitis David szakasztott volna!… Ez az angyalfejes tulipán. Szépen képezett tulipánvirágba egy álló ovalist rajzol. Amolyan magyarosan; a virág súlyponttal bír, mint a szűrszabó cseresznyevirágja. Ő abba az ovalisba angyalarcot képzel. Igaz is!… Virágnak kell lenni az angyal arcának, szép tulipánnak…. A remekül rajzolt szirmok közé szemet, orrot, szájat helyez, és senkinek eszébe nem jut azt onnan kivetni. Mindenki jónak találja, ha a tulipántot kedves fejecskének ábrázolva látja.
Nagyon kedvesek azok a madarak is, amelyek benépesítik díszítéseit. Alaposan megstilizált motivumok ezek, szinte élni látszanak a különös virágok között. Mindenféle helyzetükben természetesek ezek a madarak, stilizált voltuk mellett is. Sok helyt csak a madár fejével találkozunk. Ilyenkor úgy bánik vele, mint valami virággal. Nem is lehet egyszerre megmondani némelykor, hogy egyes motivum tulipántot vagy madárfejet akar-e ábrázolni. Érdekesek még azok a fantasztikus virágalakok is, melyeknek eredetével nincs tisztában az ember.


A radistyáni református templom napszéke és szószéke. (264)

A radistyáni református templom. (264a)

A berzétei református egyház kendőjéről. (265)

A berzétei református egyház kendőjéről. (266)
Az egész menyezet összhatása tarka. A hullámvonal, a lendülettel kezelt levél- és virágformák azt bizonyítják, hogy a mester nagy tehetség volt, aki játszott azzal a formakincscsel, amelyet megszerzett. Általánosságban nemes tónusa van az egésznek, de erősen uralkodik rajta a mester egyénisége.
A református templomok között – Gróh István szerint – legkedvesebb a radistyáni, minden szegénysége s egyszerűsége mellett is. Fala fehér, menyezete rekeszes, szép zöldre festett, amit vörös lécek osztanak el. Színes mező, kék, kevés sárgával meg vörössel a templomi székek eleje, a karzat a zsoltáros táblával, meg a cifrán metszett papi szék. Csak a prédikáló szék tömzsi talpát mázolták haragos vörösre, hanem fölül az oldala zöld, meg kék ennek is, amikre csillapítóan borul a barna szószékterítő.


A berzétei református egyház terítőinek himzéseiből. (267–268)
A bájos kis kálvinista templomok közül mutatjuk be még a kondóit meg a lőkösházit. Hegyen épültek, mint a radistyáni. (VII. tb.)
A serkei (XIII. ta. 3.) már más, síkon épült, de nagyobb és szépen megépített mordgangos körfolyosós tornya büszkén tekint szerte a Rima völgyén. Biz ez nagyon elég a serkei módos gazdáknak, akik ugyancsak vigyáznak, hogy birtokuk együtt maradjon. Kevés itt a gyermek, de bezzeg a szomszéd Coburg uradalom cselédlakta majorjaiban csak úgy hemzseg az áldás…
Emlékezzünk meg végül a sikátori szép kerek templomról. Külsején kedves a nagy kúpos tető, a gazdagon tagozott tornyocska.

A noszvaji templom (Borsod) (XIV. tb.)
A szentsimoni templom menyezete (Gömör). (296)
A szentsimoni templom menyezete (Gömör). (296a)
A noszvaji templom menyezete (Borsod). (297)
A medgyaszói templom menyezetéről. (298) Miskolci asztalos festése.
Az almágyi római katholikus templom menyezete. (299)


A rudóbányai református templom menyezete. (300–301)
Az az urasztali kendő, amit Fulo Mária himzett a berzétei (Gömör) eklezsiának 1701-ben. (302) Középen a medgyaszói templom menyezetéről tábla, mely a festés évét és a festők nevét örökíti meg.
Különálló harangtornyokat, fából, kivált a kálvinisták építettek szépeket. Legérdekesebbnek tartjuk a radistyánit, aminek kórvonalain erősen érzik az a moszkovita stilus, amit a mi lejjebb húzódó ruthén népünk révén ismert és kedvelt meg a magyar (263). Nagyon szép a miskolci avasi templom haranglábja is; az uraji meg a körtvélyesi már egyszerűbbek.
A templomi bútor is a XVIII. század stilusának hatását érezteti. A templomi székek eleje rendesen festett s olyiknak az ornamentikája eredeti és magyaros. A templomi székeknek oldallapja szintén kanyargó vonalú, még akkor is, ha nagyobb mennyezetes papi széket készítenek, amilyent (264a) a radistyániak csináltattak papjuknak a XIX. század első felében. Máskor a szószékek építésénél kőből faragott formákat utánoztak, másoltak. Ugyancsak Radistyánban például a prédikáló szék (264) alja két, heggyel egymásnak állított csonkakúp, amit nehéz övtagozattal kötöttek össze, mert bizonyosan láttak valaha ilyent kőből. A szószék mellvédjének alján körülfutó lécet cifra hullámos vonallal látták el.
Mindez pedig félteni való nemzeti kincs! Nemcsak a kehely, nemcsak az úrasztali terítők, de a templomi székek, a harangláb, a zsindelyből való toronysisak, meg a templomkerítés is. Mert a régi kelyhekre, edényekre a pénzes régiségkereskedő vadászik csak, a himzésekre a kupec, a többit pedig elpusztíthatja könnyen az oktalanság, paraszti ujításvágy, közönyösség, jobban mint a tűzvész. Nagyon de nagyon sok félteni valónk van.
Mindezeknek szeretetteljes megbecsülésére intsen e könyvünk.

A miskolczi református eghyáz himzéseiről. (269–271)
*
Ez a vidék egykor a magyaros himzés klasszikus hazája volt, misem természetesebb tehát, mint az, hogy asszonyok és leányok ügyeskedésük szépséges termékeivel a templomokat is megajándékozták. A falu leányai az oltárt virággal díszítik, a szentek szobrai előtt elmaradhatatlan virágtartó soha nem áll üresen. Különösen a Szűzanya szobrának vagy oltárának fölvirágozásáért valóságos versengés folyik. Nem egyszer a plébános úr kénytelen igazságot szolgáltatni, kit illet az elsőség.
A régi himzéseket különösen a protestáns templomok becsülték meg és őrzik nagy kegyelettel. Egyik-másik templom valóságos kis múzeuma a régi himzéseknek. A ragályi református egyház értékes úrasztalterítőt őriz a XVI. és XVII. századból; Csetnek eklézsiája különösen gazdag.
Keletre ismét, a háromszögletes pelsőczi nagy hegy fensíkjának északkeleti csücskén, jobbpartján a Sajónak, Berzéte községe fekszik, szerény kálvinista eklézsia, tőle meg nem messze leánya: Kőrös, behuzódva egész a nagy hegy lába alá. Ez a két gyülekezet leggazdagabb azon a vidéken himzésben és egyházi edényekben. Ezt választottuk tehát ki, Berzétét leányostól, hogy bemutassuk gazdagságát (265–281).
Magáról a templomról kevés a mondanivaló: csúcsíves épület, bordás boltozatú, szögletes szentélyű s csak valamivel tágasabb, mint a többi gömöri középkori falusi templom.
Az épületnek kevés köze a népművészethez, de himzett kendőinek annál több. Ezek közül 1665-ből való a legrégibb, (276) amit az írás szerint Topos Judika csinált. Abban az időben már eldőlt a küzdelem, amit két nagy világstílus, a renaissance és az izlám vívott meg egymással a mi népi művészetünkért, hogy a maga körébe vonja azt, odakapcsolja, bár csak lazán, anélkül, hogy vazallussá tenné. Kelet művészete lett a győztes. A renaissance ornamentika, amelynek elve, hogy középső erős tőből, vagy tengelyforma szárból kétoldalt sarjaztassa ki az ágakat és vezesse nagy kunkorodásokban kétfelé, hogy megtöltsék a teret egyenletesen, szabályosan akár széltében, szalagformában, akár máskép. Ez az elv nem látszik meg a berzétei himzéseken. Különálló virágbokrok kerültek ezekre a kicsi négyszögű kendőkre, ágas-bogas szárúak vagy csiga módjára megkunkorodó indájúak. Akár csak a késői arab díszítő művészet díszítményei; rendesen négy nagyobb bokor a kendő négy sarkára, koszorú a közepére és ha még hely marad, egy-egy virágszál a közbülső térre, a szegés mellé. Való igaz, hogy bizony e diszítések ize orientális: az indák, a kacsok, levelek, a kelyhes vagy szegfűformájú virágok, meg gránátalmák egybeállítása keleties, – de azért, magyar ornamentika ez minden izében. Amit átvett a nép a keleti művészetből, az csak a maga egyéniségének megerősítésére szolgált. Nem másolások ezek. Topos Juditka kendőjén egyetlen kettősvonalú szár tartja a csipkés szélű leveleket, amiknek rajzán erősen meglátszik a perzsa hatás, de a nagy, almaforma virágok belsejébe szívet is himzett Topos Judika ügyes keze.

A Gömörszkárosi református egyház urasztal-teritőjének himzése. (272)
A kor szerint másodiknak következő kendőt Serédi Zsófia himezte az eklézsiának. Beleírta nevét és az évszámot a középső koszorúba: 1695. Szép pirossal, meg aranyszálakkal himzett, háromágú virágzat van ennek is mind a négy sarkában, – tulipán, meg gránátalmák, de négy kisebb, ugyancsak háromágú virág jutott a közökbe is. Úgylátszik, akkor is ugyanolyan volt az állapot a Rozsnyó alatti falvakban, mint ma: Berzéte meg a többi község szorosan a Sajó mellett és azon alul, mind kálvinisták. Hozzájuk húzott Serédi Zsófia szíve. A többi község pedig a sziliczei fennsík északi lejtőjén, Jólésztől Dernőig, köztük maga Krasznahorka is, merő katholikusság. Odabent meg, Rozsnyón a városban, a kiszorult katholikusság küzdött erős lutheránusokkal, de a város népe magyar volt, a tanács jegyzőkönyvei is magyarul vannak írva. Csak egy századdal később, Mária Terézia korában kellett megérniök egy erős tót bevándorlást, ami egy-két évtizedig némely céhet eltótosított, például a mészárosokét, akik szép tót felírású kancsót készíttettek céhük számára, 1770 táján. Végre magyar lett megint a város, mint amilyen azelőtt volt, a XVII. században. De. kiállotta az erős tót bevándorlást más magyar város is, nemcsak a szélen fekvők, mint a palóc Rozsnyó, hanem olyan, mint például az Alföldnek néző Gyöngyös, ahol ugyancsak külön tót katholikus egyház alakul a XVIII. század derekán és tót templomot is építettek. Ekkor tótosodott el Kassa, s a magyar falvak Sárosban Abostól fölfelé.

A Gömörszkárosi református egyház urasztal-teritőjének himzése. (273)

A Gömörkőrösi református egyház urasztal-teritője. (274)
De térjünk Berzétére vissza. A következő kendő kor szerint, Nemes Fulo Máriáé (302). Ezt az írás szerint: a berzétei Ecclesiának, az Istennek ditsőségére adta 1701-ben, meghimezvén ezüst- és aranyszálakkal a négyszögletes kis kendőt oly módon, hogy ez az írás a maga nevével szegést formáljon a kendő szélén, a négy sarokra meg csigás indájú virágot varrott, aminek szárából apró virágok, levelek erednek, magját pedig gránátalmára emlékeztető virág képezi.
A többi himzésen évszám nincsen, azt sem tudjuk, kinek a munkája, hanem a stílus, az ornamentika közös emezekkel, úgy, hogy bizonyára 1700 tájékáról való valamennyi, vagy inkább régebbiek. Kettő közöttük, az egyik zölddel meg arannyal varrott, a másik kékkel és arannyal, egészen olyan, mint Nemes Fulo Mária kendője, csigás indák vannak ezeknek a sarkán is, csak a virágforma más rajtuk.
Még három himes kendőről kell megemlékeznünk ennek az eklézsiának úrasztali holmija között; mindegyiknek díszítése erősen keleti izű. Egyiknek a nagy sarokvirágja – mert négy sarokvirág, és négy, a szélre állított kisebb virág ennek is a dísze – olyan, mintha keresztülmetszett alma vonala szerint igazodnék a díszítmény szára; a külső kettős vonalat apróbb kisarjadzó szegfű ékesíti s egy nagyobb virág ott, ahol az alma kelyhe nyílott egykor; apró keresztvirágzat tölti meg belét, a magvak házának helyét.
Van olyan kendő is, amelyiken a négy virágos galy elborítja a vászon mezejét, negyedrészét foglalván el mindegyik s úgy áll valamennyi egyirányban nem a középpont felé nézve, hanem fölfelé; mintha függő kendőnek használták volna egykor és ehez alkalmazták díszítését.

A Gömörkőrösi református egyház urasztal-teritője. (275)
A berzéteiek kendője (265) nyolcszögletes, afféle lemetszett sarkú négyzet; tölteléke elborítja a kicsiny kendő egész mezejét és stílus dolgában annyira keleties, hogy szinte alig-alig fogadhatjuk a magyar munkák sorába; négy kisebbik oldalán négy szegfű sarjad és áll keményen, befelé irányulva mindegyik; ezeket két-két perzsaszabású levél fogja be boltozat formára borulván a négy szegfű fölé; ugyancsak szegfű kerül a középső kerek gyűrűs térbe is. Ezek perzsa motivumok mind, csak a maradék helyet szórta teli lazán, készítője magyarosabb virággal.
Templomi himzések. (276–281) 1, 6, 7 Berzéte; 2, 8 Gömörkőrös; 3. 4, 5 Gömörszkáros (Gömör)



Útszéli keresztek. 282–285) Diósjenőről, fent a kereszt oszlopának alja; 2, 3, 4, Felsőhangony községből (Gömör).
Nem annyira perzsás egy nagyobb kendő, (266) ami bár ugyancsak teli van álló meg kunkorodó indákkal, ezek az indák, a belőlük sarjadzó levelek mégis ritkásan borítják el a fehér mezőt.
A Balogvölgyében legfölül, már szinte a tótság közé ékelődve áll Gömörszkároson egy kicsiny, református eklézsia. Hogy ez a gyülekezet régi, hogy a XVII. század óta állja helyét, azt himzett kendői (272273, 276–281) igazolják, amik nem ifjabbak, mint a berzéteiek, meg a gömör-kőrösiek. Stílusban és elosztásban is egyeznek azokkal a kendők, sarkokba helyezett virágos gallyak ékesítik mindegyiket. Ütnek a díszítését mutatjuk be, megannyin kedvesen rajzolt bokrok, kisebb-nagyobb virágok, amiknek formái e kor népies ornamentikájának legbecsesebbjei közül valók.
Bizonyára nemes asszonyok kezemunkája ez a himzés mind.
Sajátságos, hogy XV. Lajos korának stílusa, Mária Terézia rokokója, amit annyi falusi templomban láthatott népünk, nem termékenyítette meg a himet varrók fantáziáját. Talán a himzés divatja fogyatkozott, talán becsületje lett kevesebb tűvel formált aprólékos díszítésnek a selyem, s az arannyal áttört francia brokátok között, amik akkor váltak ismeretessé igazán a templomi ruhákon, de alig találunk rokokó izű, népies himzést. Pedig tetszett ez a stílus népünknek. befogadták az asztalosok, a templomi karzatok faragói, templomi fa-menyezetek festői, kivált pedig a butorkészítők, elannyira, hogy az, amit ma népies bútornak mondunk, a szék és a nyoszolya, tulajdonképp népies rokokó az mind, nemcsak itt minálunk, de fönt a németföldön, messze Cseh- és Szászországban is.
Rokokó himzés alig akad, pedig ez a művészet annak idején a kompozicióbeli szabadság révén terjedt, szinte. fölszabadulás volt a renaissance stílus arkitektonikus kötöttségeiből, – himzésben, díszitő festésben a legszabadabb naturalizmust kívánta, buján ékeskedvén összefűzött bokrétákkal, laza füzérekkel. Ezeknek virágjai természethíven voltak ábrázolva. Elmult XV. Lajos stílusa, megjött rá XVI. Lajosé, s annak nyomában az empire: a mi népies himzésünk ereje pedig, mintha elapadt volna. Bizonyára dúsan díszítette a nép akkor is a maga holmiját, köntösét, szöveteit, de ezekből nem maradt semmi, mert a népies munka élete nem hosszú. Himzett szűr, himzett suba, asszonyi főkötő nem igen él hosszabb időt egy-egy emberöltőnél, elszakad, rongy lesz s elhajítják kegyelet nélkül. Igy hát alig ismerjük e kornak igazi népies ornamentikáját, az pedig, ami reánk maradt, a bársony úrasztali terítők, a szószék elejére való takarók, oly silányak, hogy közölni sem érdemes belőlük. A szőlő s a kalász adja ki ezeknek szegését, koszorúit, szimbolikus növények, a kenyér és bor jelképei, természetutánzóan megformálva.

A berzétei református egyház ónedényei. (286–287)
A mult század első harmadából valók azok a mustrakönyvek, amiket szűcsök írtak egybe vagy szűrszabók.
Ez az ornamentika bezzeg művészi jelleg dolgában meglehetősen külömbözik a kétszáz év előtt himzett templomi kendők ornamentikájától, nyoma kevés van benne a perzsa hatásnak, – egyenesen, változtatás nélkül átvett perzsa elemeket legalább nem lelünk benne nem gyöngéd, nem laza, hanem színes, erőteljes, tömött sűrű bokrokban jelenik meg népünk ruházatán, a szűr hátulján, a suba tányérján; szabályszerűen jelentkező himes folt, aminek indázata s virágjai lehetnek külömbözők, de helyes a tömöttség foka mindig, szinte hibátlanul.
Sajnálnunk kell végtelenül, hogy e népies díszítésnek multját, nem ismerjük, pedig régi lehet ez nagyon s bizonyára más volt már évszázadokkal ezelőtt is ez a himzés, mint az, amit urak csináltak maguknak, a drága prémeket hordozók, akik nem takaróztak birkabőrbe, meg a szűrposztó darócába. A templomokba csak az uri ornamentika jutott be, az igazi népies himzések, a férfi-kéz varrotta szűr- és subaékességek elpusztultak.
Himzésben, a nők teremtette ornamentika e legkedvesebb fajtájában, aránylag gazdagok vagyunk; nagyon régi népies himzések ugyan nem maradtak reánk; amit, a középkor hagyott meg, sekrestyebéli dolgokat, papi ruhákat, az kívül áll népies művészetünk körén, pedig sok van belőlük, kivált az esztergomi kincstárban, de másütt is. El kellett következnie a renaissancenak, nem is a kezdő renaissancenak, hanem a XVII. századinak, el a törökök közvetítette mohamedán művészetnek (mely két nagy művészi irány ütközőhelye itt volt hazánkban, kezdve Erdélytől föl a bányavárosokig), amíg végre meg lett a magyaros templomi himzés, az úrasztali kendők, kicsiny protestáns templomok máig őrzött ékességei.




Útszéli kereszt díszítések. (288–293) 1 Őrhalomról; 2 Dacsókeszről; 3 Maczonkáról (Heves); 4 Héhalomról.
Miskolcz Város Története címmel Szendrei János üt kötetes munkát írt s e mű mintául szolgálhatna a hazai monográfia-íróknak; kitünő érzékkel látja meg a multnak ama emlékeit, amelyeket a népies kisipar, a magyaros izlés teremtett. A könyv a miskolczi egyházak történetéhez a következő becses adatokkal szolgál:
…A miskolczi asszonyok a férfiakkkal vetélkedtek az úrasztalának megajándékozásában és feldíszítésében. Számos magyar stílű díszítményekkel, színes selyemmel s arannyal és ezüsttel himzett tulipánokkal és gránátalmákkal kivarrott, úrasztal terítő és áldozó kendő maradt e korból az egyház ládájában, melyeknek kegyeleti értékükön felül ma már a hazai iparművészet történetének szempontjából is becsük van (269–273). Himzések és egyházi edények általában borítva vannak kegyes feliratokkal. Így olvassuk az egyiken: «Erdélyi Erzsébet, a miskolczi sz. eklésiában először járulván úrasztalához, e kisded ajándékkal tisztelé az urat édes anyja az Erdélyi István uram özvegye, Nemes Bornemissza asszony kegyes oktatásából, munkás szeretetiből, jószágok az urral való közléséből, el ne felejtkezzetek; mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten. Szabad akaratból áldozzál, mert a jókedvű áldozót szereti az Isten és az ő jótéteménye megmarad örökké. Anno 1754.»
Kétségtelen, hogy az ipar termékei, nevezetesen a festett ládák, a kivarrott subák és cifra szürök, a szironyos bőrmunkák s a virágos butykosok, korsók és tálak révén jutott a keleti ízű magyaros ornamentika a nők kezére, a ruházat és házi tűzhely feldíszítésére való himzések és varrottasok utján. A XVIII. században ez a művészet is magas fokon állott nálunk. A református egyház buzgó asszonyai szebbnél szebb himzésekkel, színes selyem, arany és ezüst virágoktól csillogó terítőkkel boritották be az úrasztalát. Ilyenek: az a színes selyemhimzésű terítő, melyet 1704-ben Lakatos Istvánné himzett az avasi református templom részére, továbbá más három színes himzés 1771 és 1772-ből, egy ugyancsak a XVIII. századból való világossárga selyemterítő, arany és ezüst szálakkal kivarrott, stilizált tulipánok és gránátalma virágokkal s a következő selyemmel varrott fölirattal: A: N: Miskoltzi: R: A: sz. Ekl: Szán: N: N: Kis Imre úr özvegye N: N: Igmándi Sára: asszony varratta; egy másik világoskék selyemterítő szintén arany és ezüst fonalú himzéssel, tulipántokkal. Felirata szerint Bánó Mihály készítette 1771-ben. Végül egy szintén világoskék selyem úrasztal-terítő színes selyem hímzésű szegfűk, epervirágok és tulipántokkal, mely felirata szerint, 1751-ben készült.
A 292–293. rajzon a bánorváti református úrasztali terítők sarokhimzéseit mutatjuk be, melyekkel gyöngéd kezek 150 évvel ezelőtt ajándékozták meg a templomot.
A miskolczi egyházak gazdagok ötvösremekekben. A református egyház kincstárában 1663-ban készült aranyozott ezüsttál, a XVII. századból való kókuszdió-serleg. pompás úrvacsoratálak, ezüstből készült áldozópoharak, kehelytálcák vannak. Egykori följegyzés szerint az egyik tárgy: egy igen ékes formájú tiszta ezüstből öntettetett, arannyal megittattatott és jeles virágokkal superinscriptiokkal megpréseltetett tál. Ezeket a virágokat az ötvösök magyaros modorban alkották. Van ott még egy áldozáshoz való kanna is, födelén tulipántos gomb. Sokszor az ónedények is érdemesek a kutató figyelmére (286–287).
A népies művészkedésnek sok tér jut az érvényesülésre azokon a nagy kereszteken, amelyeket a nép hálája, buzgalma vagy áhitata emeltet a falvak utcáin, a dülőutak mellé s a temetőben, rendesen a kapuval szemben.

Úrasztal-terítőkről, Bánhorváti. (294–295)
A keresztek megfaragása nagy feladat elé állítja a nép emberét. A kereszt is az egyház művészete, azt szolgálja – s a nép emberének, itt elő kell vennie minden tudását. Igaz, megosztja a dicsőséget rendesen a városbeli mesteremberrel. Kell hozzá bádogos, aki kimetszi az Üdvözitő testét, megfösti és díszes bádogszalaggal befogja a kereszt három ágát felül patkóformában, de a munka java mégis csak a faragóé. Az anyag: fagerenda; a forma: megnyult henger, – a díszítések elosztása tehát nagyjából ugyanolyan, mint a guzsalyszárakon, furulyán, pálcán, de ezeken itt arkitektonikus tagozás is kivánatos, meg erősen plasztikus díszítés. Egymás fölött sorakoznak a kereszt lábán a mezők, de az elhatárolás élesebb és a díszítések tartalma, jelentése komoly. Nézzük meg, például a diósjenői utszéli keresztet (282). Aki csinálta, a fatörzsököt négyszögletesre ácsolta elébb, csak a kereszt három karja hullámos rajta és a törzsük felső harmadában domborodik egy díszített köbforma tagozás; azon alul csupa domború díszítés halad le a kereszt talpáig, legalul virágcserép, amiből csupasz ág mered elé egyetlen levéllel, körül növényinda helyett kigyó tekerőzik, a sátán jelképe, akinek hatalmát Jézus urunk megtörte a Golgotán; ezenfölül egymásután következnek szentségtartó, gyertyaforma, fogó, balta, a megváltásnak eszközei, továbbá ott a szív, a miből három inda ered; az ostyának három betűje Mária monogrammja, az 1891-es évszám és végül a domború tagozaton fölül ott a csillag.

Útszéli keresztről. Dacsókesz.
A patkóives bádogernyő széle csipkés, két végén és az előrenéző élen rózsák sorakoznak, a rózsák között füzér csüng, igen aprólékosan megmunkálva. Ez XVI. Lajos stílusának a füzérje s e stílus befolyás még ma is erősen megérzik népi művészetünkön. A dolog magyarázata, mint előbb mondottuk, az, hogy Mária Terézia korában épült talán a legtöbb falusi templomunk s népünk mohón szívta magába új templomainak formáit, amihez az új püspökségeket fundáló apostoli buzgalmú királynő, segítette hozzá a legtöbb esetben.
Az őrhalmi keresztnek törzsöke (288), amit 1868-ban faragtak, a rokokó hatását érezteti. Ezen a legalsó mezőt koponya és két keresztbetett karcsont díszíti, fölötte a koronás stílizált Szűzanyát látjuk; karja nincs, nagy köpenybe van bepólyálva, akár előképe a Máriacelli szűz, keblén sárga szívben a hét tőr mered, jobbról három, balról négy, a szűzanya hét fájdalma; a többi mező díszítése olyan, mint minden falusi kereszten, de gondosabb faragású. Megvan a kehely, amiből nagy tányérrózsaféle virág nő elé, kétfüles csupor, ugyancsak indás virágzattal, szegek, fogó és kalapács virágkoszorúba fogva, fölöttük meg ott a kakas, Péter árulásának tanuja s ezek fölött az oltári szentség.
A dacsókeszi kereszt oszlopának díszítése (289) szerényebb, de viszont az arkitektonikus tagozás gazdagabb. Négyszögű fölül a kereszt oszlopa, de alul szép téglaforma és csonka gula tagozatokon meg gyűrüs párnákon megyen által, hogy egy nagyobb duzzadt hengerhez érjen, amit az ostyás kehely és hajladozó szőlőindák reliefje ékesít.
Sokkal naivabbul, mint az őrhalmi kereszten, látjuk megfaragva a Szűzanyát Héhalom egyik keresztjének lábán (291). Karja ennek sem látszik, de keblén ott a szív a hét tőrrel; fölötte cifrán keretelt tábla, amiből három virágszál ered, s fölöttük csillag, korbács, kalapács, létra és égő gyertya.
A felsőhangonyi temetőnek faragott keresztjén (284) nincsen virágos ornamentika, ehelyett duzzadó erős kötelek fonják körül a kereszt alját és tagozzák azt olyan erővel, akár a román arkitektura cselekedett egykor. Van Felsőhangonynak egy igen díszes keresztje is, amelyiken a romános kötéldíszítés egyesül az aprólékosan faragott ornamentikával (283); erős építészeti érzékkel helyezte egymás fölé mestere a keresztláb tagozatait s a középső szakasz négy sarkára négy kis oszlopot faragott.
A palóc falvak közelében, künt az utakon, kivált Eger vidékén, gyakran látunk feszületet s faragott szent képet.
Viszont azonban, itt esett meg, hogy a község birája Krisztus-szobrot járt rendelni Egerben, a kőfaragónál.
– Aztán, hogy kivánják kigyelmetek? – tudakolta a kőfaragó. Elevenen kell-e kigyelmeteknek Krisztus urunk, vagy holtan.
A községbiró tanakodott egy csöppet, és így felelt:
– Csinálja csak kend elevenre! Ha nem szeretik otthon, majd agyonütik ugyis!
Van igazság a tréfában. Vallásos a palóc, hűségesen eljár templomba, papját megbecsüli, templomra, feszületre áldoz örömest, de lakozik bennük még mindig valami szelid pogányság…

Fakereszt Őrhalom utcáján.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages