MAGÁNNÉZETEK A CSELÉDJAVÍTÁS TÁRGYÁBAN
MAGÁNNÉZETEK A CSELÉDJAVÍTÁS TÁRGYÁBAN
Az általános panaszhoz, mely a cselédek hanyagsága, lelkiismeretlensége ellen annyira méltányosan tör ki, én is csatlakozom, egyszersmind felemlítve egy vagy más tárgyban, miként lehetne az égető bajon szerény nézetem szerint segíteni; mire leginkább részint az országos gazdászati gyűlés, részint a törvényhozás van hivatva, melynek nem szabad az ily aprónak látszó, de a nemzetgazdászatra nézve mégis nagyon fontos dolgot soká mellőzni.
Önkéntelenül azon kérdés merül fel, midőn a mai cselédek hibáiról beszélünk, hogy hova is lettek hát azok a jó, hű cselédek, kikről annyi szép emlékünk maradt fel a múltból?
Erre bizony nagyon könnyű megfelelni; itt vannak, nem változtak meg, de annál inkább változtak meg az idők, a körülmények és az urak.
Egészen más most a 200–300 holdas földtulajdonos, mint az 1848 előtti 200–300 holdas földesúr, s egészen másnak kell lenni a viszonyokhoz mérve a mai cselédnek, mint az akkorinak.
Nem lesz érdektelen röviden körvonalazni az akkori körülményeket, miszerint lássuk, hogy itt nincs analógia.
A régi földesúr nem fizetett adót, kiadásai csekélyek voltak, földeit bedolgozta a jobbágy jól, rosszul, de mégis úgy, hogy jövedelmök elég gondot adott arra nézve, miként költse el a tulajdonos, ki sohasem mozdult ki egyszerű udvartartásából, melynek még a pazarlása is olyan volt, hogy mai nap beillenék takarékossági példányképnek. A cselédség legtöbbnyire arra volt fogadva, hogy a gazda brillirozhassék velök; egy kis nemesi udvarban egy egész sereg léhűtő hemzsegett, elannyira, hogy a jó magyar ember már nevet sem tudott adni mindeniknek, épp azért nevezte el az egyiket mindenesnek, a másikat pecsenyeforgatónak, a harmadikat léhűtőnek stb.
Ily körülmények közt tehát nem volt nehéz kiérdemelni a »jó cseléd« nevet, midőn a legtöbbet dolgozónak sem volt egyéb dolga, mint a robotosokra őrködni, s midőn még az is erényül rovatott fel a cselédnek, ha csak maga lopott az urasági csűrből, hanem másoknak nem engedte meg.
Ezt csak azért hoztam fel, hogy bebizonyítsam, mennyire változtak a körülmények, mennyit lendített rajtunk az európai míveltség, ipar és kereskedelem, nehány évtized óta; s mennyire mássá tette a helyzetet a míveltség növekedésével szaporodó anyagi igények egész serege. Midőn ezt valóságosan látjuk, akkor egyszersmind észrevesszük, hogy az akkori cselédség jó volt az akkori uraknak, nekünk azonban nem kell. Pedig a cselédség most is a régi, azon nem lendített semmit a körülmények változása, minek midőn okát sajnálkozva fürkésszük, megint csak ott kell megállapodnunk annál a mindennapi észrevételnél: a népnevelés hiányánál. Ami ezentúl következik, az mind csak mellék ok, melynek részint ezen fő ok megszűnése vethetne véget, részint egy valamirevaló cselédrendszer, hol a cseléd és a bérbe fogadó közötti jogviszonyok lennének gyakorlatilag megoldva.
Legjobb volna az »Angol cselédrendszer«-t venni mintául, mely ugyan keményen ráncbaszedi a szolgát, de másrészt a gazda önkényének is hatalmas gátat vet; míg nálunk a szegény cseléd nagyon ki van téve ura szeszélyeinek és viszont.
De nézzük részletesen is, mit volna jó létesíteni, kizárólagos tekintettel a mi viszonyainkra; mert amit e tekintetben idegen nemzetek intézményeiből át lehetne venni, az csak részben lenne életrevaló nálunk, hol a körülmények is példátlanok, mint sehol.
Statisztikailag ki lehetne mutatni, hogy Magyarországban (a terméshez aránylag) míg egy évben igen sok napszámos szükségeltetik, a másik évben a félannyi is fölösleges, miből világosan az következik, miszerint nálunk még nem minden kéznek mindig van dolga, ami a nemzetgazdászatra nézve nagy hátrány. Kétségtelen, hogy a napszám (nem értem a nagyobb városokat) majdnem kizárólag a mezei munka körül szükséges, azaz nyáron át, mi természetesebb tehát annál, hogy míg télen jó szóért is kapható a napszámos, addig nyáron pénzért is alig kapható. Mármost lássuk ennek egyik rossz kifolyását.
A cselédség rendszerint újévkor változik, néhol mindszentek napján (a juhászok Demeter-napkor), ami mind dolgon kívüli időre esik: innen magyarázható tehát, hogy az ember nemcsak könnyen kap, hanem még válogathat is a cselédben, midőn azonban bekövetkezik a munka ideje, a tavasz, mikor a munkás lesz úrrá, akkor a cseléd nem sokat gondol gazdájával, elkezd bakafántoskodni, s ha a gazdában elég flegma van, hogy el nem kergeti, maga hagyja oda valami ürügy alatt vagy néha enélkül is, azon célból, miszerint a könnyebb, szabadabb és jövedelmezőbb nyári napszámos élethez lásson.
A napszámos pedig magyarországi értelemben olyan ember, akinek senki sem parancsol; reggel nyolckor kezd a munkába, s akkor is csak úgy dolgozik, ha örökösen rajta függnek a vigyázó szemek, ellenkező esetben fecsegéssel, hivalkodással húzza ki a napot, délben két órát alszik, s mikor végre délután nagy kelletlenül hozzálát a munkához, melyben ritkán van köszönet, alig várja az estét, hogy ki nem érdemlett nagy bérét felvegye.
Ez borzasztó, de hű képe azon malíciának, melynek a gazda minduntalan ki van téve, ki még csak nem is szólhat ellenök, mert szerencse, hogy még ilyen napszámosokat is kapott.
Szerény véleményem szerint ezen úgy lehetne segíteni, ha a cselédváltozás időszakát országszerte egyformásítanák, illetőleg a nyári hónapokra tennék át; akkor elejét vennők annak a gyakran itt-ott ismétlődő esetnek, hogy a cseléd »rosszhiszeműleg« kiteleltetvén magát gazdájával, a legsürgősebb munka idején ott hagyja.
Mi egyik mellék oka a cselédek lelkiismeretlensége-, hanyagsága- és hűtlenségének?
Mert kevés a becsületérzés a cselédben, mert rendszeresen megöletik az benne némely rossz bánású gazdák által, kik a cseléddel barom gyanánt bánnak, s ki ezáltal később hozzászokik gazdáját legnagyobb ellenségének tekinteni, akinek ahol lehet, titkon ártani törekszik, ahelyett, hogy mint kellene, kölcsönös szerződésök következtében, azt egyik szerződő félnek tekintse maga mellett, kivel aziránt igyekszik versenyezni, miként szerződésök pontjainak megtartásában becsületessége által felülmúlhassa.
Ez azon ok, mely szükségessé teszi, hogy a törvényhozás figyelme ide is kiterjedjen s megvilágítván a gazda és cseléd közötti viszonyt, mely egyrészt megóvja a cselédet ura önkénye- és zsarnokoskodásától, másrészt pedig őt is alávesse mindazon jogoknak, melyeket a mai időben a gazda cselédje felett törvényesen igényelhet.
Hogy mi lenne itt a fő irányadó elv, azt fölösleges mondanom, mert napjainkban csak azon intézménynek lehet jövője, mely a XIX-ik század méltóságával és szabadelvűségével nem ellenkezik.
Legszükségesebb volna kimondani, hogy főbenjáró ok nélkül sem a cseléd gazdáján, sem gazda cselédjén túl ne adhasson. Az okot csak a bíróság állapíthatja meg.
Nagy baj az, hogy a cseléd és gazda között kötött alku, melynek jogilag a szerződés érvényével kellene bírnia, nem vétetik annak. Mert ha annak vétetnék, akkor nem felelhetné némely bíróság a cselédje által elhagyott s a panaszra járuló gazdának: ha elhagyta cselédje, nem lehet kényszeríteni erővel, hogy szolgálja. Ez általános vélemény Magyarországon. Valamely szerződés megtartására pedig, mihelyt azt az egyik fél kívánja, nemcsak hogy lehet a másik félt kényszeríteni, hanem kell is.
Az ok, mely miatt a cseléd elbocsáttatnék, mindig annak bizonyítványába volna belejegyzendő, mégpedig maga az elöljáróság által egy arra fennhagyott külön rovatban.
Ami a cselédbizonyítványokat illeti, azoknak ma éppen annyi hitelök van, mint a dajkameséknek, mert a gazda rendesen dicsérő oklevéllel látja el a távozó szolgát, nem gondolva meg, míly lelkiismeretlenségre vetemedett más embertársa irányában, kiket igen könnyen félrevezethetne ezen valótlan adatok által, ha ma egyáltalában adna valaki a bizonyítványra valamit.
Pedig ez egyik igen gyakorlati módja a cselédjavításnak, s mint ilyen kell, hogy különös figyelemben részesüljön s határozott intézkedések által hitelre kapjon.
Én legcélszerűbbnek találnám a cselédkönyveket.
Nézzük, milyeneknek kellene lenni ezen cselédkönyveknek s mit vonnának magok után? Az
I. rovatban a cseléd neve, születéshelye és életkora; a
II. rovatban: kinél szolgált, mi volt a bére s minő minőségben volt alkalmazva; a
III. rovatban a cseléd erkölcsi viselete, ügyessége, szorgalma, hűsége volna bejegyzendő; a
IV-ik rovat »Észrevételek« címet viselne, hova az ok íratnék be, melynek következtében a szolgálattól elbocsáttatott, mint már fentebb említém, a bíróság által; kivéve azon esetet, ha a cseléd a kiszabott időt kiszolgálván, szerződésileg van attól felmentve, mely körülmény a gazda által íratnék be. Amennyiben az elbocsáttatási ok mint külön fegyelmi bűntény is forogna fenn, az is bejegyzendő lenne: bebizonyosodott-e rá a bűntény vagy sem, Volt-e miatta büntetve? Kiállotta-e ezen büntetést?
Azon időkről, melyben a cseléd egy vagy más ok miatt nem szolgál, az illető község adna viselete felől értesítést, melyben az ideiglenesen szolgálat nélküli egyén ezalatt tartózkodott.
Mind a bíróság, mind a cselédbizonyítványt kiállító gazda szigorúan felelőssé tétetnek az adatok hitelességéért.
Teljesen meg vagyok győződve, hogy ez biztos lendületet adna a cselédjavításnak, mit az előzmények után fölösleges indokolnom. Másképp nem remélhető annak keresztülvitele sem, miszerint a cselédség jogos ok nélkül ne hagyja el gazdáját, mert a törvény, ha kényszeríti is ott maradásra, de arra, hogy azután ne durcáskodjék s homlokegyenest ne ellenkezzék minden tette gazdája akaratával, bizony csak az ilyen cselédkönyvek kényszeríthetik (moraliter) némileg; különösen, ha hitelök lesz, mégpedig olyan hitelök, miszerint a gazda föltétlenül ezekhez alkalmazza véleményét s ezek szerint alkuszik a cselédbérre, minthogy a fentebb elmondott gyakorlati eljárás mellett valóban úgy lesz, biztosan hiszem.
Hogy a cseléd bére mindig pontosan bejegyeztessék bizonyítványába, már csak azért is ajánlható, hogy ne csigázhassa azt fel, hogy lelkiismeretlenül (mint eddig van szokásban), kivált ha látják, hogy a gazda meg van szorulva), hanem legfeljebb a bizonyítványban nyilatkozó dicsérő vélemény, vagy pedig a volt gazda által felemlített javulás következtében kérhessen valamivel nagyobb díjt.
Országszerte divatban van, hogy a cselédség már a nyár derekán kezd új szolgálatot keresni, bealkussza magát, felveszi az előpénzt, elissza: egypár nap múlva azonban vagy lebeszéltetve vagy nagyobb ígéretek által elcsábíttatva, vagy változtatási viszketegségből visszaküldi az előpénzt s más helyre alkuszik, hogy két hét múlva megint harmadik helyre szegődjék be: egyszóval a szolgálati határidő beálltáig tíz helyen is felülteti a gazdát, kinek aztán a napok végén ugyancsak izzadni kezd a feje, hogy hol vesz cselédet, pedig hiszen még ezelőtt négy hónappal gondoskodott szolga-személyzetéről.
Milyen csúnya szokás az, s mennyire alacsonyítja le a külföld előtt a becsületes, józan magyar népet, akinek mikor már semmije sem volt, még jó híre sem – az az egy érdeme mindig megmaradt, hogy a szavának »ura« szokott lenni.
Vagy már ez sem volt volna igaz?
Különben ennek orvoslása is csak akkor következhetik be, mikor a cseléd és a gazda közötti alku nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag, tettleg is a kölcsönös egyezség törvényes hatályával bírnak, ami – remélem – nincs messze.
Miután jelen értekezésem már úgyis kelleténél hosszabbra nyúlt, engedelmet kérek, hogy a cselédjavítás tárgyában felmerült többi észrevételeimet más alkalommal közöljem e lapban.
