26. sz., június 27. POLITIKAI SZEMLE
26. sz., június 27.
POLITIKAI SZEMLE
POLITIKAI SZEMLE
Azokban a sokszor megpanaszlott, de a mainál mégis talán jobb Bach-időkben történt, mikor még a Rákóczi-nóta hallatára majd kiszakadt a magyar ember lelke hüvelyéből, hogy egy bécsi államférfiúnak, kit a »Rákóczi« vérig bosszantott s módokon törte fejét, hogy a revolúciónak ezen veszedelmes magvát, mely a fülön keresztül csúszik be a szív fogékony termőföldjébe, beszüntethesse minden nagyobb surlódás nélkül, azt az eszközt tanácsolta egy másik, szinte irányadó barátja: »Meg kell rendelni, hogy minden cigány hivatalos kötelességének tartsa ezt muzsikálni reggeltől estig a közhelyeken legalább két hónapig, s jót állok érte: két hónap alatt annyira elutálják a magyarok kedvenc nótájukat, hogy a “Gotterhalte”-val is szívesen felcserélik.»
Majdnem úgy járt most a jobboldal.
Mióta Ghyczi belépett a minisztériumba, s végighangzott az országon a megdöbbenés és a magába szállás kiáltása, melyből mindenki megérthette, hogy az ország az anyagi magaslatról lefelé gurul, azóta – dicséretére legyen mondva fajunk hagyományos és a veszély idejét nemcsak megérző, de meg is értő józanságának – felhagyott a balpárt is meddő ellenkezésével, sőt inkább amennyire elvei árán tehette, még maga is támogatta vagy ha nem is, legalább cselekvésében nem gátolta a kormányt: mert érzi, hogy egész államépületünk – míg az isten jóvoltából valahogy meg nem erősödik – olyan, mint az enyvvel összeragasztott asztal, mely mellett csínyján, csendesen kell ülni, nehogy egy nehezebb lökéstől vagy rákönyökléstől összeroskadjon.
És íme a kormány is, mintha eddig csak truccból hajlott volna a pecsovics elvek felé, hogy azzal az ellenzéket bosszantsa – most egyszerre, mikor senki már nem is nagyon meri kívánni tőle, előáll és a baloldal szájíze szerinti javaslatokkal hódítja meg még Csernátonyt is, ki ugyan sohase hitte volna magáról, hogy ő még valaha a kormánnyal is szavazhasson.
Az egyik tetszésben részesült kormányjavaslatról, mely a képviselőválasztást szabályozza, már régebben emlékeztünk meg éspedig méltánylólag. Most szinte hasonlót kell mondanunk az »összeférhetetlenségi törvényről« is, mit tegnapelőtt kezdtek tárgyalni.
Az »összeférhetetlenséget« már régen hangoztatták nemcsak a hírlapok, hanem az ország közvéleménye is. Mert biz az »össze nem fért« a józan ésszel, hogy mint szolgálhat egy ember nemcsak két úrnak, de néha hatnak is. Aki miniszteri tanácsos és fizetést húz azért, hogy hivatalában dolgozzék reggeltől délutáni két óráig, azután húz még egy másik fizetést mint valamely bank tanácsosa, amiért 3-tól 5-ig az ülésbe megy, és húz harmadszor fizetést mint megint egy másik részvénytársulatnak alelnöke, amiért 5-től 7-ig van ismét elfoglalva, ezenfelül még öt-hat más társulatnak tagja, személyesen kezeli provinciális birtokainak legalább számadását, hozzávetve még azt az emberi gyengeséget, hogy talán még aludni és enni is szokott – bátran tehetjük fel azt a kérdést. hogy az ilyen képviselőnek aztán mikor van ideje az országgyűlésre menni s ott kötelessége szerint figyelemmel kísérni a törvényhozás működését, sőt abban esetleg részt is venni?
Ez lehetetlenség; akárhonnan, de valahonnan ingyen húzza fizetését.
De ha ettől eltekintünk – akkor is kárára van az országgyűlés tekintélyének az, hogy tagjai, ha valóban függetlenek bár s minden haszonlesésétől menten szavaznának is, mégsem látszanak függetleneknek (aminthogy nem is azok): mivel már magában is gyanús dolog, ha a kormány kinevezésétől függő tisztviselő a kormány mellett szavaz, vagy a pénzügyi vagy vasúti társulatok tisztviselői szavazatukkal az állam és saját társulatok között felmerült ügyben önmagukat pártolják: lehet, hogy tiszta meggyőződésből teszik… hanem hát hiába, minden kéz maga felé húz… s az emberek már a mai világban gyanakodók…
Ez okból csak tiszta szívünkből üdvözölhetjük ezen javaslatot, mely kimondja, hogy a képviselői állással semminemű, kormányi kinevezéstől függő hivatal össze nem fér, sem pedig semmi állás olyan magánintézeteknél sem, melyek az állammal számadási vagy bárminemű szorosabb viszonyban állanak.
Bármiként szépítsük is a dolgot, de erre valóban szükség volt, nemcsak azért, hogy némely képviselők egészen végletekig vitték a dolgot s öt-hat hivatal után is húzták a fizetést, sehol sem téve eleget kötelességüknek, míg a miniszteri hivatalnok-képviselők többnyire csak szavazni jártak illető hivatali főnökük rendeletére, s míg egy-egy, az államok piócázó pénztársulatnak egész raj tanácsosa terpeszkedett a képviselői padokon, honnan pedig nem volna szabad megszólalnia semmi szennyesebb indulatnak, haszonlesésének, hanem csupán a közvélemény és hazafiúi meggyőződés szeplőtlen tiszta hangjának.
No, de ezentúl nem így lesz, hacsak – mint minden törvényt – ezt is ki nem játssza a ravaszsággal párosult kapzsiság. Egyébiránt akármint lesz is, a törvény, minővel nem sok nemzet dicsekedhetik, megvan, és ez már magában véve is nagy vívmány. Nem helyeselhetjük azonban a szélsőbaliak túlzását, kik semminemű hivatalnoknak, még a miniszternek sem kívánták megadni a jogot, magát képviselővé választathatni. A túlzás, bármily szépen hangzik is, mindig helytelen és félszegségre vezet. Így ez esetnél is. Ha képviselőnek nem szabad mással foglalkoznia, csak a törvényhozói teendőkkel, az 5 ft napidíjon kívül semmi más jövedelme nincs, minélfogva az eredmény az lesz, hogy csak azok lehetnek majd képviselők, kiknek vagy nagy vagyonuk van, vagy pedig akik öt forintot más pályán nem bírnak megkeresni. Miáltal a középosztály, mely pedig a leghasznavehetőbb törvényhozókat nyújtja, mintegy le volna szorítva a képviselői állásról.
*
A polgári házasságról szóló törvényt Bittó szegre akasztotta, mi miatt úgy a bal-, mint a jobboldalon némi elégületlenség volt e héten észrevehető irányában, de éppen ez mutatja, hogy a polgári házasság íme már mennyire megérett kérdés, s hogy elhalasztani is csupán azon föltétellel akarták, ha Bittó megígéri, hogy még ez évben lehetővé teszi törvénnyé válnia.
