28. sz., július 11. BUDAPEST, JÚLIUS 10.
28. sz., július 11.
BUDAPEST, JÚLIUS 10.
BUDAPEST, JÚLIUS 10.
Az országgyűlés ülésszaka végéhez közelít, s képviselőink, mint a lomha kaszások, amit egész nap elmulasztottak, rohamos sietséggel igyekeznek az estével helyreütni, hogy a munkának mégis nyoma legyen, ha számot kell adni róla a nagy gazdának – a közvéleménynek.
Hja! csakhogy nálunk nem gazda a közvélemény, hanem csak jámbor, tehetetlen árendás, kit bolonddá lehet tenni, kit összevissza csókolunk szembe, de fel sem vesszük a háta mögött, kit úrnak hirdetünk úton-útfélen, de azért úgy bánunk vele, mint egy szolgával. De aztán neki is van néha egy kis pünkösdi királysága, egy-egy jó napja, amikor hízelgve szólunk hozzá, amikor ékes mondatokkal járulunk színe elé, lábaihoz rakva az ajándékokat, amiket »vívmánynak« mondunk előtte; öreg torzonborz arca kimosolyodik ilyenkor, ő elhisz nekünk mindent. Ilyen jó napja van a közvéleménynek országgyűlési ciklusok végén, követválasztás előtt, miniszterkrízis alatt stb.
Hát íme most is közeleg az az idő, mikor a hazaszállingózó képviselők megemlékeznek hosszú elhagyattatás után, hogy ő is egzisztál a világon, s bizony ezúttal rajta voltak, hogy valahogy ne üres kézzel menjenek elébe. Éjt-napot összetéve, eddigi munkájokat, mely olyan volt, mint a Luca széke, hogy csak egy darabkát szabad rajta naponkint faragni, mohó hirtelenséggel fércelték össze, hogy legalább soknak látszassék. S a cél el van érve. Négy sarkalatos, az ügyvédi rendtartásról, a közjegyzőségről, az összeférhetetlenségről és választásról szóló törvény van részint bevégezve, részint közel bevégzéséhez. A nemes választó atyafiaknak a vidéken bezzeg lesz mit hallani e jeles művekről, miknek megalkotásához természetesen oroszlánrészben járult az ő érdemes képök viselője is, ki ezt nem is fogja elmulasztani ékes orációkban tudtára adni azon népnek, melyet háta mögött fel sem vesz, de melyre nemsokára rá fog szorulni.
A négy törvény mindegyikét ismertettem már lapomban, ezúttal tehát semmi mondanivalóm róluk. Mind a négy haladás törvénykönyvünkben, s hogy mind a négynek üdvös következményei lehetnek, erős hitem.
Ezúttal csak a július 5-iki jelenetekhez (lásd országgyűlési tudósítások) kívánok nehány szót megjegyezni, hogy lássák azon általam már többször hangoztatott szomorú meggyőződésem újabb igazolását, hogy az alkotmányra még nem vagyunk megérve.
Képviselőink, ha pártfőnökök rájok nem parancsolják, hogy hová szavazzanak, nem bírnak megállani a saját lábukon. Hát akkor minek vannak ott, ha gondolkozni sem tudnak; vagy már oda jutunk, mint a rutének szűr-halinás képviselete, mely, ha a vezérök prüsszentett, ők is jónak látták testületileg prüsszenteni? Mert ha indokolt is lehet, hogy fontos országos nagy kérdésekben tömörülnek a pártok, a pártfegyelem összegyűjti az erőket, kiknek kötelességük a nagyobb rész véleményének feláldozni a sajátjukét, mert messze kiható következmények kívánják az egyéni vélemény ezen még ily esetben is csak alig jogosult alárendelését: mondom, ha ez még megengedhető is – de már borzasztón nevetséges, mikor olyan csip-csup kérdésnél, mint a zsidó-szeminárium mikénti felállítása, egy intelligens ország legintelligensebb testülete, komandószó nélkül fejét vesztve, nem képes akaratát kifejezni, hanem mint a vezető nélkül maradt birkanyáj megrekedve, összedugott fejjel áll meg, még habozó ösztönének sem mervén határozott kifejezést adni. – De ennél kisszerűbb és gyermekesebb Trefort vallásügyi miniszter vészes haragja, ki szentséges akaratát (ha ugyan volt akarata, mert mint az ínyenc a nagy »speiscetli«-ról, ő sem bírt a saját és a Tisza indítvány közül választani, e percben ide, más percben ismét oda hajolva) leszavaztatni látván, nagy mérgesen összecsapta írásait, mint a leckével felsült iskolásdiák, és – ezért meglakolsz, hitvány nemzet! – megírta lemondását. Ezer szerencsénk, hogy Ghiczy Kálmán testével fedte a nemzet ezen beközelgő romlását, kettészakítván a lemondó okmányt. Higgadtság, tisztelt uraim, kik a kormányon és a házban ülnek, mindenekfelett higgadtság!
Avagy látott már Trefort úr valaha olyan kormányférfit, ki az ilyen parányi ügy miatt képes hiúságból és érzékenységi affektációból kormányválságot idézni elő. Hiszen ha ilyen érzékenység is elég indok lenne, hogy valaki helyét, melyen szükségünk van rá, elhagyja, akkor maholnap már a miniszteri lemondásra elég alapul szolgálhat az is, hogy valamelyik őexcellenciájának, mikor prüsszentett, senki sem kívánta »kedves egészségére«.
