49. sz., december 4. A LUXUSADÓK
49. sz., december 4.
A LUXUSADÓK
A LUXUSADÓK
Ez azon törvényjavaslata Ghyczynek, mely elvileg mindenütt tetszéssel találkozott. Aki fényt űz, annak kell lenni pénzének, s akinek sok a pénze, az könnyebben fizethet, mint akinek üres a zsebe. Ez nagyon természetes logika. Franciaországban is vannak fényűzési adók s körülbelül két milliót hoznak a konyhára. Nálunk is – hisszük – lesz mintegy millió forint jövedelme az államnak a fényűzetből, korunk ezen nagyon elharapódzott nyavalyájából, mely még a krachhal is megbirkózott, anélkül hogy az szerényebb mederbe bírta volna szorítani. Ezentúl legalább nem fogjuk gáncsolhatni a fényűzést.
Fényűzési adó alá esnek a cselédek, de csak a férfinemen levők (hogy a nők miért nem, azt nem tudjuk), a teke- és játékasztalok, kocsik és lovak. És nem lehetne ellene kifogásunk, mert a cseléd, kocsi és lótartás igaz, hogy luxuscikk, de csak ott, ahol kizárólag a tulajdonos egyéni kényelmére szolgál. Vagy miképp állítsuk egy színvonalra a szegény zsellérasszony cselédjét, melyet talán azért tart, hogy tehetetlenségében megápolja és fenntartsa, a gazdag főúr komornyikjával, ki azért van ott, hogy őméltósága előtt kinyissa a szárnyasajtókat. Ghyczy javaslatának ez nagy hibája, mely megszavazhatlanná teszi. A 2. § b pontja szerint mindennemű és rangú cseléd után annak gazdája 8 forint adót köteles fizetni. Tehát egyformán a béres, komornyik, inas, kocsis és szakács után.
Hogy itt nincs szem előtt tartva az igazsággal párosult egyenlőség, sem pedig a fényűzés-megadózási elv, melynek pedig kiindulási pontul kellene szolgálnia, azt a pénzügyminiszter úron kívül azonnal észrevette mindenki.
Azon minden kombináció nélküli emelkedéssel sem bírunk egészen megbarátkozni, hogy két cselédért 20, háromért 36, négyért 60, ötért 75 forintot sat. fizessen gazdája. Ez nagyon aránytalanul fog némelyeket sújtani, kivált nagyobb birtokok bérlőit, kik szerény jövedelmű ember létükre is utalva, sőt kényszerítve vannak a viszonyok által sok cseléd tartására. Sokkal helyesebb lenne, ha a cselédek állásuk és fizetésük szerint adóztattak volna meg.
Egyébiránt félünk, hogy ezen adónemnek rossz visszahatása lesz a társadalom szegényebb osztályára, melynek egy része most is munka és kereset nélkül küzd a sanyarú viszonyokkal s sokszor a társadalmi, sőt néha az állami törvények megsértésével is; félünk, hogy ez megint egy lépés a commune felé.
A teke-játékasztal-adót azonban szívesen vesszük. Ez olyan, mi a szenvedélyen alapul s nem fog gyakorlása apadni, bármily magasan adóztassék is meg. De ha apadna, se lenne érte nagy kár.
Egyébiránt találhatott volna a pénzügyminiszter úr még sok ehhez hasonlót, ha egy kicsit körülnéz. Csakhogy ahhoz idő és tanulmány kell, jó adótörvényjavaslatot nem lehet felfújni. De hát hiába, ha az volt a jelszó:
Adj uram, esőt – de mindjárt.
Igaz a latin közmondás, hogy »aki gyorsan ad, kétszer ad«; de az is igaz, hogy aki rosszat ad, jobb, ha semmit sem ad.
