46. sz., november 13. ŐSZ • (Fővárosi fecsegések)
46. sz., november 13.
ŐSZ •
(Fővárosi fecsegések)
ŐSZ •
(Fővárosi fecsegések)
Az utolsó fecske is elment és az utolsó honatya is megjött.
Mind a kettő rendeltetését teljesíté; amaz megrakta fészkét, kikölté fiait, megvárta míg megtollasodnak, aztán szárnyra ereszté őket és maga is odább röpült; emez pedig azért jött, hogy megkopassza fiait, be sem várva míg megtollasodnak, s velök ő maga is úgy tegyen, mint a pillangó, mely a gyertya lángjában szeret röpülni.
A gyertyatartó már ott áll az asztalon, s Ghyczy siet a vékony faggyúgyertyát meggyújtani a hazafiság gyufájával. Nyirkos gyufa. De még nedvesebb a gyertya bele, s félő, hogy kísérteties világa lesz, ha meggyúl. Mindenki igazgatja arcvonásait, hogy a fény rendben találja. Jaj akkor, ha az igazi arcok tűnnének szembe a megvilágításnál! Különben annyi bizonyos, hogy a koppantónak elég dolga lesz, s hogy sokan vannak, kik sokkal jobban szeretnének sötétben maradni.
No, de félre a politikával! Ne csináljunk magunknak kellemetlenséget! Fölösleges arról sokat írni, beszélni: – most az egyszer bizonyosak vagyunk az országgyűlés felől, hogy működése nem lesz nyomtalan. – Nyomát megérzi mindenki – adókönyvecskéjében.
Okosabb, ha más tárgyba kapunk, mégpedig fölvett címünkhöz képest egyet-mást konstatálunk az időjárásról. Komor őszi idő. Az öreg Dunán estenként s reggeltájban szinte harapni lehet a ködöt. Hajót nem látunk a nagy, fejedelmi folyón, csak hallunk. Zakatol, fütyöl a sok propeller, vidítja az ősziesen öltözött publikumot, melynek köhögési koncertje felülmúlni látszik magát a zakatolást is. Kilenc ember közül legalább tíz szenved náthában. – Ez csalhatatlan jele a novemberi időnek.
Egy öreg táblabíróval kezdek diskurálni a propelleren az időről.
– Irtóztató köd, komisz nedves időjárás!…
– Az ám…
– Már derek is járnak.
– Ühüm…
– A korzó csemete pipaszárain kedvetlenkedő levelek is sárgulnak.
– Az ám…
– No, én csak azt mondom az idő jeleiből – okoskodtam odább –, hogy esztendőre megint itt lesz a kolera. Olyan valami rossz szag ütötte meg orromat az imént.
– Meghiszem azt, egy hajó fokhagymát hoztak erre az imént.
– Dejszen kolera van a levegőben: nekem nem mondja senki!
– Itt éppen nem lehetne azt megérezni, a Dunán… Azaz hogy mégis. Taval elvitte a magyar gőzhajózási társulatot.
– Az nem is annyira kolera volt, mint inkább hektika. Pedig a kolera mégis többet ér…
– Hogy-hogy? – kíváncsiskodék az öregúr.
– Mert a kolerának vannak jó oldalai is.
– Természetes. Megfogyunk egy kicsit.
– Ez csak az egyik jó oldal. Annál jelentékenyebb a többi. A koleraidőben szerzett hazafias érdemek és a tömérdek haláleset. Wenckheimnak szórakozás amaz, Ghyczynek örökösödéi százalék emez…
…Halt! Megint politika! Megint a Ghyczy-adójavaslatok! Megdöbbentem. Ez már nem is az eszmék egészséges logikája, hanem betegség. Olyan mint az egyszeri jogászé, kit akárhová indult is el otthonról, önkéntelenül is mindig a »Fillinger-be vitte lába.
Kétségbe voltam esve. A politika kábító gőzétől elcsavart fejemet akartam kihűteni a szabad levegőn. Elhatároztam, hogy a mai napon megpihenek, nem megyek klubba, kikerülöm a politizáló specialitásokat ezer ölről, újságot kezembe nem veszek, mert gyűlöletes az annak, aki maga is azt szerkeszt; még csak nem is gondolok olyasmire, mi a politikával összefüggésben van, – s íme az eredmény: hogy legyek képes bármi tárgyról gondolkozni, vagy nyissam ki szájamat bármely kérdésben, ha rendesen ide érek, ahonnan futni szeretnék.
Egyet füttyent a propeller. Budán vagyunk. Kiszállok, s vitetem magam fölfelé a siklón. Azután fütyörészve, gondtalanul ballagok a vár csendes kövezetén, szemem behunyom, nehogy a Henczy szoborra essen tekintetem, amitől nyomban a »Magyar Újság«ba való cikk-matéria szabadulna bele rusztikus természetűre parancsolt s úgyszólván pihenő ideáim közé.
Így behunyt szemmel egyszerre csak beleütődöm a Henczy-téren egy régi ismerősömbe.
– Hahó!
– Szervusz, Guszti! Hova sietsz?
– Oda, ahova te…
– Nehezen hiszem; én azért jöttem ide át, hogy falun töltsem a délutánt. Szórakozni akarok.
– Eh bien, én is. Gyerünk hát valahova. Teszem azt a »Politische Kreisler«-hez. Jó bora van.
– Brr! Benne van a nevében a »Politische« szó… Oda nem megyek.
– Mit tesz az? Miféle új bogarad van megint?
– Megesküdtem, hogy ma nem diskurálok az időn kívül egyébről. Az a legártatlanabb téma.
– Legokosabb is. Nézz csak fel oda a pénzügyminiszteri palotára. Ghyczy éppen kinéz az ablakból: ő is az időjárást nézi…
– Pihen, szegény…
– Dehogy pihen… inkább ilyenkor néz valósággal a financiák után…
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy az időjárás az a »fundus«, amiből a deficitet fedezhetni véli. Ha az úristen, teszem azt, vagy húsz esztendeig szakadatlan valami különös jó termést irányozna elő… jó teleket, májusi esőket…
– Szervusz. Két hétig nem beszélek senkivel.
