39. sz., szeptember 25.
39. sz., szeptember 25.
Bécsben magyar világ van! Honatyáink egy része ott szíja szűz magyar dohányát, mit a maga szelíd húsz kvadrát ölén termesztett. Egész Bécs kiáll az utcákra s rettentőn bámulja, hogy egészen olyan németnadrágos, cilinderes urakat lát, mint a maga fajtája, mikor ő holmi kacagányos, medvebőr kalpagos alakokat várt. Sehogy sem bírja elhinni, hogy ezek magyarok volnának, csodálkozván, hogy semmi csodálkozni való nincs rajtok.
Pedig dehogy nincs! Hát nem elég spektákulum az, hogy azok a kemény tigrisek, kiket a hideglelés is kitört mindjárt, ha Bécset említették, most rendre ott ülnek a tanácskozó palotában s izzadják a számtalan milliókat!
Szegény Csernátony, szegény Jókai, ha ezelőtt három évvel megjövendölte volna valaki!
*
Hanem azért mégis nagy kalefaktor a német. Az egyik delegátusra ráfogták, hogy órát ment vásárolni valamelyik előkelő bécsi órakereskedésbe.
– Hány órát jár naponkint ez a jószág? – kérdé műértőleg az órástól, egy csinos ankerórát választván ki.
– Huszonnégy órát, uram – felelt az mosolyogva.
– Aztán mi az ára? – kérdé tovább a delegátus fitymáló mosollyal.
– Harminc forint.
A delegátus bosszankodva dobta el.
– Ugyan, ne izéljen az úr. Én otthon Szögeden olyan órát veszek 20 frtért, amelyik legalább hatvan órát jár naponkint.
Ilyen bolond adomákkal tesznek bennünket csúffá a németek. Hadd csúfolódjanak szegények!
