24. sz., június 11. BUDAPEST, JÚNIUS 11-ÉN
24. sz., június 11.
BUDAPEST, JÚNIUS 11-ÉN
BUDAPEST, JÚNIUS 11-ÉN
Rongált pénzügyi helyeztünk javítására, mely már-már elnyeléssel fenyegette hazánkat, az óhajtva várt munkálatok megkezdődtek. Sok tinta folyt el, sok országgyűlési dikció őröltetett le hosszú időn keresztül, mindig fújva a régi nótát, hogy »okvetlenül tenni kellene valamint«; de hogy »mit«, azt nem mondta meg senki. Most a Wenckheim–Tisza-kormány kinevezése óta úgy vagyunk, mint a »malőrös« ember, kinek egyszerre jó kártyája kezd járni. Nemcsak belügyeink állnak szilárd, rendezett lábon, [.....] nemcsak a hazai pártok tömörülése biztat azzal, hogy hazánk állami önállóságát megtartani, viszonyait rendbehozni sikerült; hanem – mint fentebb említettük – megindult azon mozgalom is, melyet olyan epedve vártunk, mint nagy szárazságban az esőt. Mert hiába minden okoskodás, hiába minden frázis, hasztalan minden szellemi tevékenység, a legüdvösebb törvények behozatala is meddő munka ott, hol pénz nincs.
Pénzügyünk rendezése tehát a legelső feladat, s e felé történt most egy nagy fontosságú lépés, midőn megérett s ténnyé lett azon eszme, hogy vám- és kereskedelmi szerződésünk Ausztriával szabályoztassék.
Magyarország termelő állam s így nagyon természetes, hogy jó kereskedelmi szerződésekre s védvámokra van szüksége, s hogyha ezek viszonyaihoz mérve kedvezően köttetnek, egypár milliót hoznak évenkint a konyhára.
Most tehát csak az a kérdés, miként szabályoztassék Ausztria és Magyarország közt a kereskedelmi szerződés? Sokan azt tartják, hogy hadd legyen Magyarország önálló, Ausztriától teljesen független, úgyszólván egészen idegen vámterület.
Mi azonban tiszta lelkiismeretünk szerint azt hisszük, hogy ha Ausztriától elszakadunk, s ha mind a két, sok más viszonylatban egységes érdekű ország magasabb védvámot állít fel s egymás terményeit kizárja piacairól, mind a kettő nagy kárát vallja. Márpedig mi nem akarhatjuk sem a magunk, sem Ausztria kárát; mert hát akárhogy nem szívelhetjük is Ausztriát, azért az ő sorsa mégis olyan nekünk, mint a »feles búzavetés«: ha a jég elveri, a mi zsebünk is úgy bánja, mint az övé. Úgy tudjuk mindamellett, hogy Ausztriában is a »védvám«-ot óhajtják, azaz a külföldi és terményeink szoros kizárását az ő piacukról: mi nagyon oktalan politika, s ha el nem állnak tőle, nekünk sem marad fenn egyéb, mint szinte védvámot állítani fel ellenökben, habár higgadtabb meggondolás mellett nem éppen kívánatos, mint fentebb mondottuk.
Megmondjuk, miért nem kívánatos.
Nézzük először: mit nyer és mit veszít Ausztria, ha behozza a védvámot?
Megnyeri azt, hogy kiszorítja az idegen gyáripart a saját területéről, de elveszti ugyanez által Magyarországot, mely iparcikkeinek legbiztosabb és legnagyobb fogyasztója, tehát nagyobb volna vesztesége, mint nyeresége.
De a mi veszteségünk sem lenne kicsiny, mert az ausztriai nagyipar hazai terményeinknek szinte legnagyobb és legbiztonságosabb fogyasztója, s ha egymás termékeit kizárjuk, éppen úgy járunk, mint az egyszeri csizmadia, ki a szabójával összeveszett. A szabó kijelentette, hogy többet nem fog neki varrni, mire a csizmadia is hasonlóképp tett. Mind a kettő azt hitte, hogy lefőzte a másikat, pedig mind a kettő egyszersmind megkárosította önmagát, mert elvesztett egy biztos »kundschaftot«.
Eszerint nagyon világos, hogy úgy kellene mindkét államnak rendezni vám- és kereskedelmi rendszerét, hogy kéz kezet mosson, hogy kölcsönös érdekeink figyelembe vétessenek.
Különben ez olyan kérdés, melyhez még bővebben hozzá kell szólaniok államférfiainknak, míg megérlelődik. Tüzetesen és higgadtan meg kell hányni-vetni a tapasztaltaknak, hogy mi is lenne legjobb hazánkra nézve, ha ugyan volnának ilyen tapasztalatok. Fájdalom, nálunk csak vármegyei históriákról, kutyabagosi politikáról, jobboldalról meg baloldalról tudnak beszélni az úgynevezett »státusférfiak«, ami nem ér mind egy pipa dohányt, s mikor aztán olyan hasznos tudományos kérdésre kerül a dolog, mint ez, mely milliókat hozhat hazánknak, akkor veszik észre, hogy nem tanultak és nem tudnak semmit.
