50. sz., december 11.
MAGYARORSZÁG BEVÁLTJA SZAVÁT
Közel huszonhét éve annak, hogy Magyarország zálogba tette becsületszavát. Isten sűrű csapásaitól meglátogatva, vergődve ezer szorongás között, felemelte vérző kezét, felemelte fuldokló szavát, s mutatván tátongó sebeit, megkiáltotta segélyért fiait. Véres segélyért. A nemzet virágának életét, a fiatalság ép tagjait, aggastyánok támaszát, özvegyek, árvák gyámolát segélyül áldozatra kérte, s égre emelt kézzel adta szavát: úgy legyen istene az isten, amint támasz helyett támasz maga lesz a gyámoltalanul maradóknak, s ápolója, kik bénaságot érnek és nyomort a hazáért.
Az ország fiatalsága mint egy ember talpra kelt az édesanya hívó szavára. S az ekeszarva mellől, a tudományok csarnokaiból és a műhelyek nyüzsgő világából ezernyi ezer számmal rajzott elő a lelkesült sereg, hogy ifjúságát, épségét, csendes örömeit megáldozza a haza oltárán, hol vérrel írják a dicsőség könyvét. És teleírták azt. Az ország lelkesedése, hálája kísérte újtokban, sugárzó arccal láttuk diadalaikat;… könnybe lábadt szemmel kísértük azután a küszöbig, hova koldusboton vánszorogtak el. Ország árvái, haza koldusai lettek. A nemzet adott szaváért csak a szent könyörületesség fizethetett.
Huszonhat esztendő látta a nyomort. Huszonhat esztendő a szégyenpírt e nemzet arcán. Valami kimondhatatlan keserűség volt abban látni a dicsőség romjait, mint vonszolják béna tagjaikat küszöbről küszöbre, kérve alamizsnaképp a tartozást, mit az ország meg nem fizethetett. A koronás királyi pár fejedelmi tette sok könnyet letörölt, sok sebet behegesztett. De nem csillapíthatta le a keserű tudatot, hogy alamizsnaképp jön ez enyhülés is; hogy az ország maga még mindig adósa koldusainak; még mindig beváltatlanul az adott szó, mely a szabadságharc rokkantjainak gondjaviselését a nemzeti becsület védpaizsa alá helyezé.
Ne legyen többé keserű e tudat, ne nyomja lelkünket a vád.
Magyarország beváltja szavát.
Amit már régebben jeleztünk, midőn a honvédegyletek gyűlése az 1848-iki honvédség erkölcsi elismerésének kérdésével foglalkozott, hogy ti. e tárgyban a kormány rövid időn elhatározó lépést fog tenni, bekövetkezett.
E hó 7-én tette meg az erre vonatkozó indítványt a szabadelvű párt kormányának elnöke, az egész képviselőház osztatlan öröme s helyeslése közt. Az indítvány s szövegének értelme az, hogy az országgyűlés vegyen fel a költségvetésbe 45,000 forintot oly célból, hogy a kormány ez összeget az 1848–49-i honvédek, ezek árvái és özvegyei gyámolítására, a fennálló honvédsegélyző bizottság rendelkezésére bocsáthassa.
És ezzel a magyar országgyűlés törvénybe iktatja az adott szó beváltását. Törvénybe iktatja, hogy a szabadságharc rokkantjainak a nemzeti elismerés országos segélyt juttat; törvénybe iktatja, hogy az 1848-i honvédek özvegyeinek és árváinak gondviselője az ország.
Az országgyűlés, az ország költségvetésébe vevén fel az 1848–49-i honvédség rokkantjainak segélyezését, ezáltal kétségbevonhatatlanul országossá teszi ez ügyet, s a nemzeti akarat hivatalos alakban kifejezett tényévé az erkölcsi elismerést. A szélső baloldal sem vitatja el az érdemet a mai kormánytól, hogy tette egy nagy haladás e nemzeti becsületbeli ügy végleges elintézése felé, csak azt látszik jelezni, hogy a tény még kiegészítendő. Mi a mai indítványban s az ennek alapján létrejövendő törvényhozási aktusban a nemzet adott szavának tettleges beváltását nemcsak megkezdve, de befejezve is látjuk, ha változnék is formája esetleg a jövőben.
És erős bennünk a remény, hogy a fejedelem, a nemzet és a kormány zavartalan kölcsönös bizalma s gyöngédsége egymás iránt meg fogja találni a módot, hogy ilyen szerencsésen és közelégültségre nyerjenek megoldást nemcsak nagy feladataink, hanem mindazon kérdések, melyeket kényesekké tett a múlt idők felett lebegő viszonyos emlékezet, amelyeket azonban a kölcsönös erősödésre, a trón és haza egyesült üdvére intézhet el és a magyar nép férfias lojalitását képviselő kormánynak becsületes tanácsadása és alkotmányos érzelmű királyunk felvilágosult akarata.