december 8. 339. sz.,
december 8.
339. sz.,
339. sz.,
Kovács Pál
Egy író jubileumát üli Győr. Az öreg Kovács bácsiét. Győr híres szép hölgyei babérkoszorút tesznek az aggastyán halántékaira, a polgárok aranytollat nyújtanak át annak, kinek ez volt teljes életében a fegyvere.
Toll, – de nem arany toll.
Szomorú fegyver ebben a tejjel-mézzel patakzó hazában; fegyver, nehéz, mint a mázsás buzogány; talpig ember, aki ötven éven át bele nem fárad a forgatásába; fegyver, mely éles, s az éle annak fáj, aki vagdalózik vele; fegyver, mely fényes, de fénye annak világít, aki szemet huny előtte.
Írni és egyre írni, milyen lesújtó végzet, ha nyomban mögötte lépdel a gúnyos kérdés: »kinek?«
Gondolkozni és nem tudni kivel közölni a gondolatokat. A részvétlenség, a közöny fonódnak nyaka körül siketen, belefojtani a kiröppenő eszméket, – mekkora erő kell mégis, hogy bekiáltson a néma pusztaságba, hol a visszhang megtartja s továbbadja lelkének ragyogását, szavait.
Nehéz magyar írónak lenni!
És mégsem nehéz!
Ha a földben fejlődő, megdagadt magnak csírája támad, bár kemény kő fekszi kívül a talajt, amit nem verhet át, amit nem tolhat el, azért mégsem semmisül meg a termő erő: rézsút keres kibúvó utakat…
Íróvá lesz az író… bármily kemény kő fekszik is a talajon.
A részvétlenség kövei közt is magasra nőhet.
Hiszen ha aztán megvan, s ki nem gyomlálja a gúny keze, viríthat, zöldülhet isten nevében… Hiszen nem bántja senki, tiszteli mindenki…
Persze, hogy tisztelik. Hogyne tisztelnék!
Megválasztják tiszteletbeli kaszinó-tagnak, még olyan helyen is, hol az öregapja sem járt, arcképét felakasztják az ebédlőben, ha ingyen jutottak hozzá; azt is tudják, hogy író, és méltányolják is amiért író, egy pohár bort szívesen megisznak egészségére, sőt odáig is elmennek, hogy eldicsekesznek ismeretségével, barátságával, de már arról: »mit írt?« – minden ember azt tartja, hogy »elég, ha a többiek tudják«.
Kovács Pali bácsi a középosztály írója volt mindig. Nem valami fényes talentum, kinek működése belemarkolt volna a halhatatlanság üstökébe, s oly volt az, mint a »szép asszony főztje«: házias, jóízű és napi fogyasztásra szánt, nehogy kipárologjon az ereje.
De hát ki tehet róla, hogy ennek az országnak nincs az ilyesmihez étvágya? Az áldott jó étel még ki sem hűlt s már nem fogyasztja senki.
Kovács Pál ma már olyannak tűnik fel, mintha szellemidézés hatalmával pattantották volna életre a győriek.
Nem neki szemrehányás az, hanem a nemzetnek.
Vagy mit is beszélek?
Hiszen a nemzet ünnepli holnap. Készséggel csatlakozott Győr városához.
Díszküldöttségeket visz a vasút, s amerre elhúzódik magyar földön a villanyos drót, zúgva rezdül meg tündéri szárnya üdvözlő szók terhe alatt…
És fölhangzik az éljen-orkán, a nemzetek bőbeszédűségét pótló egyetlen szó, és megcsendülnek az összeütött kelyhek, habzó bor tartalmazói, magyar lelkesedés buborékhabjai, és megered toaszt toaszt után… és ünnepel az öreg magyar író…
…A méltatlankodás fagya, mely nemes szívét körülveszi, enged, egyre enged. Minden meleg szó egyet repeszt a kemény jégkérgen, mit egy hosszú pályán keresztül a részvétlenség odagurított torlasznak… Kicsordul szeméből a könny… már meleg könny… a hála megfakasztott forrásából…
»A jó magyar nép!» – sóhajt fel megdicsőülve…
S távol sötét zugokban, könyvkiadók padlásain, elfeledve, bemohulva, penésszel megrakottan, egymásra vigyorognak az ünnepelt író meg nem vett, elfeledett művei és után mondják gúnyosan:
»A jó magyar nép!»
Mikszáth Kálmán
