július 1. 180. sz.,
július 1.
180. sz.,
180. sz.,
Apróságok (jobban mondva »aprólékosságok«)
(P. T. L.) Gyulai Pál úr belefáradván a »jövő század költői regényének«, a »Romhányi«-nak írásába, elindult a literatúra tarlójára cirkálni, hogy hol üthetne megint egyet azon a szegény Jókain, ki minden bajnak okozója, ami csak előfordul.
Aminthogy úgy is van. Honnan származott volna a Manasses-história is, ha nem Jókaitól? A fantazmagória okozta! Manasses senki egyéb, mint a Jókai felbérelt embere, vagy tán maga Jókai álruhában?!
De még ez mind csak semmi volna, ezért még nem indítaná meg fontoskodó tollát Gyulai úr a »Fővárosi Lapok«-ban, hanem ott vannak az »Üstökös«-ben a »Muszka rajzok«, hol egy passzust talált, hogy »asszongya«: »Petőfi dalait nem méltatták semmi figyelemre az országnagyok, és senkinek sem jutott eszébe a költőt megjutalmazni, még az akadémiának sem.»
Ohó! kiált fel Gyulai Pál. »Ebből egy betű sem igaz!«
Könnyen meglehet. De mit bizonyít ez? Gyulai Pál úr tudhatná, hogy egy igénytelen adoma elbeszélésénél a tényeket tetszés szerint idomíthatjuk a főkellék: a csattanóság előtüntetésére.
Hát az igaz-e, amivel Gyulai kezdi egyik beszélyét: »Az 1786-iki év első napja derült, csikorgó idővel köszöntött be Szegeden.«
Jól meg tetszett gondolni? Hátha hó esett ezen a napon?
*
Gyulai Pál úr ezek után ilyenforma argumentummal gyűri le az »Üstökös« »Muszka rajzai«-ban elvetett konkolyt.
Micsoda? Az ország nagyjai nem méltatták volna figyelemre Petőfit? Ez nem áll! Az állítás abszurdum! »Maga Eötvös írt Petőfi mellett cikket.«
Meghisszük Gyulai úrnak, hanem engedje meg, ezzel az »egy«-példával jobb lett volna nem aprólékoskodnia, mert az nem ront nemcsak az »Üstökös« adomáján, de azon a kiszakított állításon sem. »Egy ember – csak egy ember marad!«
Mert mondhatjuk-e, hogy Magyarországban Görgei kitüntetésben részesül – pedig hát Gyulai úr dicsversezeteket is írt mellette.
*
De hagyjuk Gyulait! Ő az egyedüli ember, kinek senki sem ír elég jól, aki mindenen bosszankodik, ki ha valami kifogástalant akar olvasni, ír magának. Hát csak hadd mulassa magát a saját észjárásával és a Jókai árnyékának üldözésével.
Különös figyelmünket kell hogy felébressze azon bűnös könnyelműség, mellyel némelyek egészen valótlan események előadása által fölzavarják a közvéleményt, s emellett azon megbízhatatlanság, mely mai napság még a lapokban nyilvánosságra hozott nyilatkozatokat is jellemzi.
Nemcsak a Manasses-história lett immár füstté, hanem a Petőfi gyűrűjéről szóló legújabb legenda is. Petőfi István, kiről az mondatott, hogy midőn Erdélyben járt, ráösmert ott bátyja gyűrűjére, nyilatkozik, hogy biz ő sohasem járt Erdélyben.
Most tehát már, szomorú szívvel bár, belenyugodnánk a megváltozhatatlanba, hogy Petőfi a segesvári csatatéren esett el, ágyúk zúgása közt, száguldó paripák által agyontipratva, ha most Kemény Mihály elő nem áll az emlékirataival a »Kisfaludy társaság« szerdai ülésében s ki nem süti, hogy Petőfi még élt a segesvári csata után, csakis augusztus 12-ikén öletett meg bolyongásai közben a mezőkön – egy oláh által.
Váratlan állítás és meg sem cáfolható!
Mert hát Kemény Mihály bátyánknak ezt a hajmeresztő dolgot maga a Petőfi szelleme panaszolta el, – az asztalmozgatások idejében.
Kezd a dolog világos lenni!…
