július 24. 203. sz.,
július 24.
203. sz.,
203. sz.,
Zichy Mihály képe elkészült.
Azon nagy történelmi mozzanat, midőn a magyar királyné az egyszerű »tekintetes úr« ravatalánál megjelen, koszorút helyez arra és leborul és imádkozik, méltán megérdemli a közfigyelem azon mértékét, mellyel a kép befejeztét várták mindenütt.
A kormány valóban derék dolgot mívelt, midőn egy ily kép létrehozását vette célba, s festésével a legnagyobb művészek egyikét, Zichyt bízta meg.
E szomorú, de mégis lélekemelő hatású jelenet bizonyára sohasem fog veszteni érdekéből míg magyar lesz a magyar… A bájos királynét, ki megosztja az ország gyászát, a nemzeti kegyelet mitikus alakká fogja nevelni, s a nemzedékek fantáziája és lelkesedése szárnyakkal toldja meg vállait, s dicsfénnyel szép fejét… de Zichytől azt hisszük, nagy hiba volt ez egyszer az igazság rovására a művészi felfogásnak és – amiben Zichy excellál – az allegóriai ábrázolásnak hódolni; mert nem annyira a művészi koncepcióra, mint inkább a magában is elég nagyszerű valóságra kellett volna a kép hatását fektetni.
E meggyőződésünk dacára, nem tartozunk azok közé, kik a művészi licencia határainak megszorítását helyénvalónak találnánk; mert hisz ha egészen a száraz valóságot kellett volna lefestenie Zichynek, akkor a két angyal helyett, két szelíd drabant alakja készült volna adalékul a díszes csoportozathoz.
*
Tegnap volt a lengyel egylet tíz éves fennállásának emlékünnepe, valóságos lengyel nemzeti ünnepély, mert e jelleget kölcsönzék neki a vallott eszmecserék és a Golemberszky szép beszéde…
Szegény jó lengyelek! Szomorú volt látni az egykori nagy nemzet szétszórt tagjait így egy csoportban… a hazátlanokat, kik az örök küzdelem képviselői a világban.
Büszkék vagyunk, hogy már tíz éve vannak köztünk… ők, kiknek talaja, éltető levegője a szabadság. Szomorú, búbánatos kevélység ez. Tehát vannak még nálunknál szegényebbek, boldogtalanabbak is? Tehát Magyarország mégis a szabadság földje? Tehát ide tér be az üldözött idegen, hogy ne hallja a lánc csörgését és menekülhessen a zsarnokság fojtott dögleletes legétől…
Jó lengyelek, tán túlságosan is – önhittekké tesztek bennünket!
De azért szívesen látunk. A ti fájdalmatok nekünk is fáj, a ti ellenségtek nekünk is az. Ha a ti öklötök fel lesz emelve a csapásra, mi is neki fogunk gyürkőzni, s mellünket kitárva együtt fogjuk kiáltani a kecskeméti emberrel: »Most aztán lássuk a medvét!«
Csak addig is csinálja a dolgot Mehemed Ali – ha tudja, és az anglus – ha akarja.
