június 13. 162. sz.,
június 13.
162. sz.,
162. sz.,
Egy évtizede múlt, hogy a magyar király fejére tette a nemzet Szt. István koronáját s hogy a »szélsőbaliak« emlékezetes »fekete ebédjük«-et megették – váljék egészségükre!
A koronázás évfordulójáról, melyet az ősi szokás szerint kegyeletes ünneppé szentesített, csak egy lap s szokás szerint valamivel később a »Hon« emlékezett meg.
Ez az egy lap is talán csak azért emlékezett rá, mert szerkesztője a korona fényénél is nagyobb bámulója szép női szemek ragyogásának.
Márpedig, mint tudjuk, ő ezen a napon ilyenekben gyönyörködött: egy társaságban, hol ugyancsak kedves feledhetlen hölgyekkel mulatott: könnyű volt visszaemlékeznie.
De a többi kollégái nemcsak a »koronázási posztóból« nem kaparíthattak magoknak egy-egy lajbira valót, hanem még abból a pénzből sem láttak »mutatvány-példányt«, melyet ominózus kezdetül Lónyai hajigált szét.
Ezért nem jutott eszökbe a koronázás évfordulója: minélfogva elmondhatja az »Egyetértés« dacára, hogy az egész pusztán feledékenység, miszerint valamennyi hírlapíró Ugocsa megyéből való. *
Ugocsa non coronat. A szerk.
*
Nem lehet ám mindenkinek olyan jó emlékező tehetsége, mint kollégámnak, a »mindenfélék« érdemes írójának, ki előtt így panaszkodék egy szerkesztőségünkben megfordult fiatal író, ki az egész országban ismeretes arról a tulajdonságáról, hogy a »potyának« nagy barátja.
– Olyan fád vagyok… – így ő, – étvágyam nincs… nem is emlékszem mióta… tíz éve, hogy jóízűn ettem…
– Hüm! – mond a »mindenfélék« gúnyos írója. – Hogyan tíz éve? Aha! knapp ma tíz éve volt Budán a koronázási ingyen ökörsütés.
*
Írókra fordulván a beszéd, meg nem állhatom, hogy fel ne említsek rosszallólag egy vonást, mely jellemzi az írói arisztokratikus gőgöt, annál is inkább, mert egyik jelesebb és különben minden tekintetben szerény írónkkal történt a »kör«-ben.
– Nem tudja ön, kérdi tőle egy ismerőse, mikor fogad őexcellenciája Széll Kálmán?
Emberünk a kérdezőre néz s őszinte megütközéssel viszont kérdi:
– Az ördögbe is… ki az a Széll Kálmán?
– Quelle question! A pénzügyminiszter.
– Az meglehet: de még nem írt semmit.
*
Ennél a különben derék írónknál mégcsak »egy Zala megyei bizottsági tag« árul el arisztokratikusabb gőgöt a demokratikus »Egyetértés« hasábjain, midőn interpellációt intéz az »igen tisztelt igazságügyminiszter úrhoz«: – van-e tudomása azon világrendítő dologról, hogy Somogyi János törvényszéki bíró Zala megye alispánjának az utcán nem köszönt, s így a »nemes vármegyét öntudatosan megsértette, s ha nincs, van-e ennek tudomásvétele után szándéka ezen illemet nem tudó embert elcsapni?«
Szegény Perczel!
*
Ha már ennyire benne vagyok úgy a közönséges, mint az író-emberek ócsárlásában, lehetetlen kihagynom apróságaim koszorújából Szent Antalt, de nem a páduait, hanem a – Lonkait.
A derék férfiú, szemenszedett vejeire bízván az »Állam« hajóját, ő maga mint kolompos Rómába zarándokolt a szentatya lábaihoz. A küldöttség egy része azonban mégis megrestellte a dolgot s Lonkait mellőzve, Zalka püspök vezérlete alatt, külön nyújtotta be hódolatát.
A lapok azt is írják, hogy e napokban a pápa áldásával tér vissza.
Be szíves örömest elengednők a visszatérését!…
