A Petőfi életbenlétéről keringő hír, mellyel a lapok izgatottságban tartják a közönséget, a Tisza Kálmán által tegnap kifejtett kételkedés dacára is, váratlanul valónak bizonyul be. Ma magától Petőfitől a következő levelet kaptuk a szibériai ólombányákból keltezve:
Persze, hogy élek. Csoda, hogy rájöttek, az a »Budapesti Napilap« mindent felpiszkál!… Nagyon csalódnak azonban, ha azt hiszik, hogy visszamegyek Magyarországba, [……]. Önök nagyon naivok és nem vették észre, hogy én már megtanultam oroszul s itt Alexandrov Petrovics név alatt általánosan tisztelt költő vagyok. Mily gondolat, uraim, önök közé menni koplalni, önök közé, hol a nevemet viselő társaság lapjának csak ötszáz előfizetője akadt. Hagyjanak engem békén! Petőfi Sándor meghalt az önök számára, uraim! Elég jó önöknek Prém József is.
Az »Egyetértés« különben azt írja ezen ügyben, hogy »a kormány útját igyekszik állni a magán-kutatás eszméje terjedésének is, mert Petőfi feltalálásának esetén fél a magyar nemzet részéről az orosz ellen kelendő düh következményeitől.«
Már hiszen mi sem tartozunk a kormány »fejbólintói« közé, de ez egy kicsit mégis merész állítás – s eszünkbe juttatja annak az angol példabeszédnek: »Az alkotmányos király sohasem tesz rosszat, mert nem tesz semmit« az ellenkezőjét, hogy »a magyar kormány minden lépten nyomon rosszat cselekszik, – mert az E – s újdondászának információja ezt így kívánja.
A nagyfejű Milán – minden jel oda mutat – újra eszébe vette, hogy háborúba keveredik; pedig még ki sem váltotta a »nagy« Milos zálogba adott kardját.
A jámbor szerbek, kiket »gyáváknak« bélyegzett meg a cár, már előre félnek a háborútól, mely nem hoz számukra babért.
Hja bizony, jövedelmezőbb vállalat a disznókereskedés, s a babér elvégre is nem ott terem, ahol a »szerbtövis«.
De egy kis »úti lapu« mégis csak akadhatna talán, amit a potrohos Milan talpára kellene kötni.