Az »Egyetértés« újra fölfedezett egy »stiklit«, mely inkább ártatlan csíny, s most a Mac-Mahon korszakában, valóságos «kedélyes hamiskodás« Tisza Kálmán részéről…
Őexcellenciája ugyanis szerelmes leveleket írt a főispánoknak ilyen hátirattal: »saját kezébe; titkos«.
Ezekben a levelekben pedig az volt megírva, hogy őméltóságaik ne kíméljék azokat a helytelen észjárású embereket, akik a török barátság mellett tüntetnek s vegyék elejét az ilynemű gyűlésezéseknek, nehogy azokban áthágassék a keleti politikában követendő irány, melyről ő kellő felvilágosítást adott.
Az »Egyetértés« egészen megbotránkozik e dolgokon.
Tisza Kálmán pedig valószínűleg szintén megbotránkozik, látva, hogy már megint ez is napvilágra került.
Pedig nincs oka bosszankodni: ezzel csak növelte érdemeit, mert ismét több felvilágosítást nyújtott keleti politikájáról.
A »Nemzeti Hírlap« »Terefere« cím alatt ezentúl szintén apróságokat fog adni ünnepnapokon. Ma meg is kezdi – de bizony nagyon hétköznapiak. Aztán nem is annyira apróságok, mint inkább aprólékosságok.
…Különben pedig alássan tisztelteti az »akadémiai« nagyszótár a »Nemzeti Hirlap«-ot és azt kérdezteti, hogy mi légyen az a »terefere?«
Mai apróságaink quasi lapszemle lévén, miután két ízben is fel lettünk szólítva, hogy egy hozzánk beküldött, Balassagyarmaton megjelenő szépirodalmi lapot ismertessünk, isten neki! – essünk át rajta.
Tehát a lap szerkesztője valószínűleg valami borbélylegény.
A lap vezeték neve: »Röpke-ívek.«
Különös ismertető jelei: Gáspár Imre petyegteti bele a legjobb dolgokat.
Általános megjegyzések: V. Sarolta grófné humorizál. (Még hozzá ez a nagy meleg.)
Olvasó közönsége: Olyan nincs.
Mióta Molnár Gyuri bátyánk virginiájának fölszálló füstjével Pityin-Harasztoson és Bundás-kis-hartányban segít csinálni a felhőket a mennyi hatalmaknak, azóta nem járok színházba.
Most, hogy visszatérve, Shakespeare-alakból Samillá devalválódott, elmentem a Népszínházba, megnéztem és meghallgattam, mit beszélnek felőle:
– Az elveszett juh a régi akolban.
– Kár, hogy eddig is »bolygó zsidó«-nak csapott fel.
– Hja… szűk világ ez neki… a nyelvének.
– Micsoda? Szűk? A Nemzeti Színház?
– Ej dehogy. A színházi udvar.
Ezen a históriai nevezetességű pletykás helyen egyébiránt azt beszélik Molnár-Ahasvérus úrról, hogy így nyilatkozott volna Lord Byronnak:
»Vagy én vagyok a legjobb shakespeare-i művész és akkor nem érdemel meg engem Budapest, vagy nem én vagyok, és akkor én nem érdemlem meg Budapestet.«
Logika a logikátlanságnak.