október 19. 289. sz.,
október 19.
289. sz.,
289. sz.,
Kossuth, Petőfi és…
Gyulai ismét megindult bogarászni a literatúra tarlójára. Elméjén koronkint bizonyos viszkető pattanások támadnak, melyeket ki kell nyomkodnia: Feltűnőt mondani, mindenáron feltűnőt… Jókaiba belekötött egy adomájáért. Persze nem ment vele semmire. Kivált Jókaival szemben nem, ki nem szokott adósa maradni senkinek.
Ismeretes az olvasóközönség előtt azon híres költemény, melyet sohasem fog olvasni – a »Romhányi«. A múlt évtizedben, midőn Gyulai úr, e soha el nem készülő mű első strófáin dolgozott, azt mondja egyszer Jókainak:
– Téged is behozlak, Móric embert a »Romhányimba«.
– Azt bizony nagyon jól teszed – mondja Jókai hirtelen –, legalább megtudja onnan a világ, hogy én is éltem.
(Ebben a költeményben fordul elő az is, hogy Görgey Arthúr milyen dicső hazafi, ami különben nem tartozik most ide lényegileg, csak mint feltűnő mondás.)
A legújabban Gyulai Pál úr (kivel tudvalevőleg az történt, hogy királyi rendelet folytán lett doktorrá, mint ahogy egyszer Nógrád megyében főmérnöknek választották meg a marcali kirurgust) egyetemi előadásain arról a tárgyról értekezett, hogy Petőfi miért nem dicsőítette Kossuthot.
Gyulai úr e tárgyra vonatkozó megjegyzései tegnap, tegnapelőtt bejárták az összes sajtót, s szántszándékkal vártam egész e pillanatig, hogy az enyimnél tekintélyesebb toll fogja keresztültörülni azt a hamis tudományt, amit az egyetemen tanít.
Bizony nem tette senki, mert hát készpénznek kell venni, amit Gyulai úr mond.
Nézzük, mit mond?
Elbeszéli, hogy Petőfi haragudott Kossuthra, s azért nem írt róla s nem dicsőítette soha. Haragudni pedig azért haragudott rá, mert Kossuth méltatlanul bánt vele. Először, midőn 1844-ben Frankenburg az »Életképek«-et megindította, Kossuth, ki mint munkatárs engedte nevét a lapra kitétetni, azon ürügy alatt kérte azt később (midőn Petőfi is munkatársa lett) kihagyatni, hogy olyan katonaszínészféleember társaságában nem látja szívesen a nevét, mi később a költő tudomására jutott.
Bizony nehéz elhinni, hogy Kossuth, aki akkoriban a demokrácia elvei mellett olyan hévvel és tüntelőleg küzdött, ilyen, egész lelkületével ellenkező, de még a legprimitívebb fölfogású embernek is szégyenére váló nyilatkozattal hagyatta volna ki nevét az »Életképek« címlapjáról.
De tegyük fel, ha ez igaz is, miként magyarázható meg viszont Petőfi jelleméből, hogy ezen halálos sértés dacára, 48-ban (mint Gyulai Pál úr mondja), dicsősége tetőpontján, mégis Kossuthhoz folyamodik pénzelőlegért kiadandó költeményeire? amire Kossuth (említi fel Gy. úr második sértés gyanánt) nem válaszolt.
Bármily képtelenség is, tegyük fel, hogy ez is igaz, és hatoljunk bele Gyulai úr mélyebb célzataiba, ki Kossuthot kívánná megcsipkedni – tán azért, hogy azt is, mint Jókait, ő tegye halhatatlanná.
Mennyi naivság az érvekben! Milyen gyermekes aprólékosság! Kossuthnak kisebb gondja is nagyobb volt a viharos időszakban, mint versgyűjtemények kiadásával foglalkozni; s még ha nem is lett volna annyi elismeréssel a nagy költő iránt, mint amennyit az megérdemelt (éppen Gy. úr további fejtegetéséből tűnik ki azonban, hogy teljes elismeréssel volt), hibául róható-e ez fel azon években, midőn még írótársaik egy része is hideg maradt működése iránt?! Ráérhetett-e Kossuth egy háborgó ország élén figyelemmel kísérni a szépirodalmi lapok versezeteit is?
A harmadik sérelem (amint azt Gy. úr előadja) világosan mutatja, hogy sőt Kossuth nagyon is méltányolta Petőfit, mert őt és Egressyt bízta meg, az orosz invázió híre alkalmával a lankadó lelkesedés felébresztésére; igen ám, csakhogy itt meg azt látja nagy sérelemnek a híres kritikus, hogy midőn már Petőfi éppen működni kezdett – Kossuth Szegedre utazott kabinetjével anélkül, hogy Petőfinek csak egyetlen sort is írt volna.
Eredeti gondolkozásra és különös ítélőtehetségre vall ezen állítás. Én ugyan még nem éltem abban az időben, mikor ez történt, de azért megsúghatom Gyulai úrnak, hogy e rémes napokban még a feleségétől is elfelejtett búcsúzni az ember, – nemhogy udvarias billet-doux-k váltására maradt volna ideje, hogy: »Kedves Petőfi úr! Ne tessék már semmit sem csinálni, nem megyünk már mi semmire. Egyébiránt tisztelem a feleségét. Küldje meg a legújabb költeményeit sat.« …ahogy ezt Gyulai úr az ő elméjében elképzeli.
De tegyük fel, hogy minden igaz – mi szükség volt mégis a magyar nemzet rokonszenvébe, hol e két alak olyan magas piedestálon áll, meglehetősen gyanús kézzel belenyúlni, s megzavarni azon harmóniát, mellyel a két nagy alakot az körülöleli?
Petőfi nem haragudott Kossuthra. Hiszen az ő elveinek dalnoka volt egész haláláig, s az ő elveiért halt meg. Egy zászló nyelét tartotta mind a kettő.
Nem Petőfi haragudott Kossuthra, – hanem Gyulai haragszik – önmagára, ha valami komplementumot nem mondhat a kormánynak.
Kossuthot megcibálni, az is kompliment – s ki-ki úgy komplimentírozik, ahogy tud.
Ez ennek az egyetemi előadásnak szomorú morálja.
M–th K–n.
