október 2. 272. sz.,
október 2.
272. sz.,
272. sz.,
Csak nem fajult el még a székely vér! – mindenik csöppje drága gyöngyöt ér…
Kár is lenne azt a vért elpazarolni. Szinte megijedtünk, mikor híre támadt, hogy székely-török légió alakult.
Vakmerőség még gondolatnak is, hogy egy elszánt maroknyi népcsoport idegen ellenséges országon vágja magát keresztül, – s úgy jusson el millió veszély után karddal kezében – testvérei védelmére.
Mesének, legendának is sok, hát még valóságnak!
És a jó székelység, hiszem, megtette volna azt, ami kalandos agyakban született képzelet játéka…
Még a lehetetlenség is – szegett szárnyakkal jár a székelyek előtt.
De az veszedelem lett volna, ha könnyelműen olyan merényletbe ereszkedtek volna, melynek a kimenetele csakis szomorú lehetne, s azon felül kompromittálna bennünket is.
Jó, hogy útját állta a magas gondviselés, a dicső államhatalom, mely soha még olcsóbban nem jutott fegyverekhez, mint most az elkobzásnál.
De még egy olcsó tapasztalásra és tanulságra is tehetett volna szert, ha ugyan a mi gondviselésünkre ragadna ilyesmi…
Megtanulhatta volna azt, hogy a nemzetek érzelmeivel könnyelmű tréfát űzni nem szabad. Mert tűz az, melyet ha fölkavar a szél, emésztő lángban csapkod szerte-szét, s elönti, elborítja épp azt, amit menteni kellett volna.
A tűzzel nem jó játszani…
Ámde a megdöbbentő hatás csak pillanatokig tarthatott…
A sors most is azt akarta, hogy a kormány ne annyira előrelátó, mint inkább nevetséges legyen.
A kárpit leomlik s más kép tárul fel.
———————————————————
A jó székelyek nyugodtan szántanak-vetnek otthon; s legfeljebb a búbos kemence mellett szidják a faggyúgyertyaevőket.
Klapka- és a magyarságnak, bárhogy sietett is őket kompromittálni a félhivatalos sajtó – eszeágában sincs kétes értékű stikliket és háborúsdit szcenirozni…
Ha kell, egyszerre állunk talpra a muszka ellen az utolsó emberig – (még Tisza Kálmán is, ha igaz(?))
A magyar nép füle süket a rábeszélő szónak. Kalandorok politikai intriguáihoz rossz segítség, »angol pénz« csörgése nem harc-riadó zene az ő számára…
A lelkesedést nem ezekből a prózai dolgokból meríti, hanem a honszeretetből.
Csodálatos hódító érzelem; a levegő miazmáival szívja be… igen a levegőben van, meglep, egyszerre ragad el mindenkit, millió és millió szívben ugyanazon egy gondolat támad…
Gondolat, mely a szívhez van nőve, elválhatatlanul…
Vigyázzanak a hatalmasak fent a kormánypolcon, nehogy szárnya keljen a gondolatnak… melyet elveszteni nem lehet, – mert a levegő se nem kobozható el, sem pedig nem kenyerezhető el…
No, de hát térjünk arra, amit már elmondtunk, hogy a jó székelyek szépen szántanak-vetnek otthon…
S ezalatt Erdélyen keresztül csendesen szállítják a Martiny-puskákat az oláhok számára.
A »gondviselés« aluszékony, az oláh meg furfangos.
Magyar nevekre címezve mennek a szállítmányok Bécsből, így majd elaltatják a gyanút.
Végre Tiszának alkalmasint valamelyik komornyikja, valamelyik külföldi lapból értesül a dologról, s elmondja Tiszának. Tisza eleinte nem hiszi, azután amint fegyverszállítmányokat is koboznak el – nagy fölkelést fedez fel a székelyek közt.
Az oláhok, képzelem, nevethetik Tisza urat.
És joggal is, mert hát mi volna akkor a világból, ha a fegyvercsempészek is olyan ügyetlenek volnának, mint a miniszterek?
Tisza úr alkalmasint a hangulatról ítélt ez ügyben: arról, amire nem látszik egyébkint súlyt fektetni. Miért nem vetette excellenciás szemeit a viszonyokra is?
Miből telnék a szegény székelyeknek puskákra?
Hiszen Széll kollegája megsúghatta volna neki: »hogy dehogy megy most a székely a muszka ellen; ott most az adót egzekválják. Minden lófőre egy finánc jut; márpedig olyan igénytelen vidéken a finánc is elég jó – muszkának.«
