szeptember 14. 254. sz.,
szeptember 14.
254. sz.,
254. sz.,
Lázas felindulással, sápadtan a méltatlankodás keserűségével arcukon jártak-keltek tegnap Budapest lakosai.
Az orosz cár egészségéért ürített pohártól beteg lett a fél ország.
»A cár a mi szövetségesünk!« mondták az emberek egymásnak és megdöbbentek önön szavuktól.
A vér megáll az ereinkben, majd meg villanyfolyam gyanánt csapott szét az idegeken és remegésbe hozta azokat.
Lehetséges-e ez? Szabad-e, lehet-e egy nemzetet így arculütni?
De hiszen kétségtelen. A király mondta. A miniszterei áltattak, ámítottak, ő férfiasan megmondta az igazat.
És mi, a magyar király alattvalói, fájlaltuk, hogy nincs e pillanatban szavunk, mely a trónig érjen, mellyel elkiálthassuk, amit a miniszterek elfelejtettek tolmácsolni:
»Tépjék ki szívünket és tétessenek helyettök más szíveket, szedjék ki agyvelőnket, és töltsék meg puskaporral: az majd elsül vezényszóra! [……]«
A fölháborodás villámot hordó föllege méltán fordult Tisza és Andrássy ellen, mert még meg sem hűlt élettelen teteme annak a nagy férfiúnak, aki kimondta, hogy a »király uralkodik, de nem kormányoz«. Nem az uralkodóé tehát a hiba, hanem azoké, akik kormányoznak, a hamis tanácsadóké, kiknek mély belátása abban nyilvánul, hogy nem látják annak a mély sírnak a fenekét, melyet a birodalomnak ástak.
Hogy csapná el királyunk azt a magasra emelt poharat, ha felkelnének azon milliók ijesztő árnyai a sírból koccintani, akiket már a muszka-szövetség temetett el.
Vagy elkerülhetetlen végzetes átok volt e szövetség?
De akkor mi szükség volt Andrássy és Tisza úrnak ezt a komédiát, azt a megbocsáthatatlan bújósdit játszani velünk?
Vagy talán arra számítottak, hogy a király fölséges ajkairól nem lesz olyan keserű, olyan fájó ez a tény?
*
Méreg a méreg, ha aranytálon adják is fel.
Megtört reményekkel, lecsüggesztett fejjel, összeráncolt homlokkal jártunk-keltünk tegnap, azon tűnődve: »Magyarország-e még Magyarország?«
*
Az idő a legjobb orvos. De sohase hittük volna, hogy olyan hirtelen kezű orvos.
Csoda történt!
Egy »barátságos kéz« nyúlt le a sötét éjszakából, mely a király toasztjára támadt.
A »barátságos kéz« lágyan, homályosan ereszkedett le, hogy kisimítsa az összeráncolt homlokot, felemelje az aláhanyatlott főt, és mesterségesen összeenyvezze a megtört reményt.
A »barátságos kézben« »dementi« volt. Szép rózsaszín betűjű papiros a »dementi« szóval.
Egy nagy koppanás hallatszott éjjel a lapszerkesztőségi irodák ablakán; azután egyszerre felpattant az ablak önmagától, a barátságos kéz egész könyökig látható lett, amint a dementit lehullatá a padlóra.
Másnap aztán meg is jelent azokban a lapokban, ahol az a barátságos kéz ki- s be szokott nyúlkálni, hogy: a király toasztjában nem volt benne a »szövetséges« szó.
Az egész világ töri rajta a fejét, kié lehet az a barátságos kéz.
Valaki, aki úgy oldalvást pillantott rá, a Tisza Kálmán úr körmeit ismerte meg rajta.
De hát ezen is könnyen segít egy dementi.
*
Ám ha a dementi nem lenne elég, megteszi egy ügyes adoma. Úgyis benne van még ebben a magyarban a táblabírói vér, ne okoskodjunk hát sokat vele, hanem beszéljünk a szájaíze szerint.
Hogy volt, hogy nem volt, a bizony úgy volt, hogy az őfelsége számára (nem tudni bizonyosan ki által) fogalmazott toaszt eredeti szövegében csakugyan ott volt a »szövetségesem« szó.
Így is mondta volna el őfelsége, ha kellő időben (t.i. ebéd előtt) Tisza úr kezeibe nem kerül.
Igazán nagy szerencse, mert Tisza úr persze hogy nyomban kihagyatta.
Nem is lett tehát elmondva.
Azonban mi nem történt?!
Az illető udvarmesteri hivatalnokot (nem tudni bizonyosan melyiket), ki az áldomás szövegét a »Corr. B.«-nek átadta, elmulasztották értesíteni (nem tudni bizonyosan kik) arról, hogy egy szó ki lett hagyva, minélfogva ez az igazi oka Ausztria a keleti kérdésben elfoglalt politikájának.
