A HADITÖRVÉNYSZÉK ELŐTT
A HADITÖRVÉNYSZÉK ELŐTT
A nagyság nemcsak dicső, de veszedelmes dolog is.
A sors kerekének küllői gyakran fordulnak ellene. Mintha a természet örök változhatatlan rendje volna már az, hogy a vihar is sértetlenül vonul át az apró-cseprő bokrok és cserjék fölött, míg a százados tölgy hatalmas koronáját vadul rázza meg minduntalan.
A török birodalom két legerősebb támasza: az ősz Midhat pasa, »az elme«, s Abdul Kerim, a hatalmas oroszlán, »a kar«, el van mozdítva arról a térről, hol Törökország sorsa van eldűlő félben.
Nem bírjuk elképzelni, mit hord magában az idők méhe, s nem mondhatjuk: ez vagy amaz fog történni a két vezéregyéniség hiányában, de azt bátran ki merjük mondani, hogy: nem jó politika annak a fának az ágait nyesegetni, melynek az árnyékában pihenünk.
A jó Midhat száműzve bolyong a világban, a szerbek diadalmas legyőzője, Abdul Kerim pedig fogoly a szeraskieratus börtönében. Egy igénytelen két ablakos szoba van ott berendezve számára, melyben a legszükségesbeket is nélkülöznie kell a törődött öreg úrnak, ki a ránehezedett katasztrófa óta minden ruganyosságát elvesztette.
Komor és hallgatagabb a szokottnál, termete megtört, szemei tétovázón járnak szerteszét, az egész emberen bizonyos szórakozottság nyomai vehetők észre, arca sápadt, mondhatni sárga, s az orvos, aki hetenkint kétszer látogatja, nem a legkedvezőbben nyilatkozik egészségi állapotáról:
»Az öreg hanyatlik. Nagyon hanyatlik…«
És bizonyára hozzátehetné azt is: »elvettétek kardját, azt a szép fényes kardot, melyet a testvér magyar nemzet küldött a hősnek a Duna–Tisza tündér tájékáról, elvettétek a becsületét, vegyétek el az életét is, – mire való az neki most már, – ha ti nem veszitek el, elveszik lassan-lassan a “dzsin”-ek, ezek a jó szellemek, akik letisztítják az ő lelkéről mindazt a sarat, amit ti rádobáltatok.«…
Abdul Kerim úgyszólván makacsul hallgat, keleti fatalizmussal látszik várni az eseményeket, védelmére mit sem hoz föl, s ami e nemben történik, az kizárólag Redif pasának, az ex-hadügyminiszternek köszönhető, ki európai ügyességgel igyekszik kisiklani ellenségeinek körmei közül.
Redif pasa ugyanis éppenúgy vád alatt áll, mint Abdul Kerim, s ugyanazon eseményekért vonatott felelősségre, mivel az oroszok akadálytalan átkelése a Balkánon az ő hibája is, illetve az Abdul Kerim által eszközlött, vagyis inkább nem eszközlött hadműveletekben, mint volt hadügyminiszternek neki is befolyás tulajdoníttatik.
Redif úr azonban sokkal raffinírozottabb ember s hallott már valamikor harangozni valahol a prókátor-mesterségről is, aztán meg különben sem nagy kedve lehet a mártíromsághoz.
Őt is elzárták volna; fogta magát azonban s vagy nyolc orvos által megvizsgáltatta magát, kik persze kiadták a testimoniumot, hogy veszedelmes szívbaja van, s a legcsekélyebb felindulás megölné. Denique az orvosokat Törökországban is könnyű kapacitálni.
Ami magát a vádat illeti – Redif e tekintetben is könnyebbséget óhajtott s egy iratot intézett a törvényszék elnökéhez, Namik pasához, hogy küldje át neki a hozzá intézendő kérdéseket, hogy előre elkészíthesse a rájuk adandó válaszokat.
Namik pasa ugyan nem teljesíté egészen Redif kérését, hanem »jó akaratát«, bár »vesztére«, mégis kimutatta iránta s intézkedett, hogy kényelmesen s előzékenységgel hallgattassék ki.
Vesztére intézkedett így, mint mondtuk, mert ez intézkedés Prinkiporával közöltetett, ki erre a következő választ adta:
»Enyhébb eljárásnak csak akkor van helye, ha védő és terhelő tanúk lépnek fel; a jelen percben azonban a Duna és a Balkán az egyedüli tanúk«.
S azok bizonyára csak vádló tanúk…
Prinkipora továbbá kifejté azt is, hogy miként intézkedhetik itt Vafik? Vafik ez ügyben nem elnökölhet a haditörvényszéknél: mert ő is tagja volt a haditanácsnak a szeraskieratusban, s ami rossz ezalatt történt a csatatéren, annak a súlya visszaesik az ő fejére is. Aki maga is vádlott, az nem lehet bíró.
Redif még azt is követeli, hogy a haditörvényszék ülései nyilvánosak legyenek. Ítéljen maga a nemzet is. És ez bizonyára méltányos és igazságos kívánság, kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy az udvari ármányok olyan mérveket öltöttek Abdul Hamid palotájában, hogy maga az igazságszolgáltatás is csak puha viaszk, mely a nyomásnak engedve, mindig a legerősebb kéz nyomait mutatja.
Az öreg Abdul Kerimnek bármit hoznak fel, egyetlenegy felelete van:
– Én nem tehettem másképp.
Úgy ő, mint Redif, erősítik, hogy a hadi szerencsétlenségekben ők semmi esetre sem hibásak.
Redif ezeket mondja:
– Én a stratégiai dolgokba nem avatkoztam soha. És ezirányban szabadkezet kellett Abdul Kerimnek hagynom.
Abdul Kerim pedig egy ízben következőképp nyilatkozott.
– Minden bajnak az udvar az oka. Több ízben anélkül, hogy velem közölte volna, önkényesen belenyúlt a hadműveletekbe, és megsemmisítette beleegyezésem nélkül a saját parancsaimat.
Ilyen körülmények között aztán természetesen nehéz volt önállólag és sikerteljesen működni; beteljesedvén itt is az a jó magyar közmondás, hogy »sok bába közt elvész a gyerek!«
Érdekes világot vet Abdul Kerim megkötött állására azon kis epizód, midőn Redif Konstantinápolyból a sumlai táborba jövén, szemrehányólag mondá neki:
– Ön nagyon lassan intézi a hadműveleteket.
Az ősz hadvezér semmit sem felelt, csak a fejét csüggeszté le, s aztán kezén fogva Redifet szomorúan mondá neki.
– Jöjjön velem a távirdába. Meg fogom önnek mutatni az okokat.
A távirdába léptek. A generalisszimus Szilisztriába és másfelé kérdéseket intézett a helyzet iránt, kérve, hogy azonnal körülményesen tudósítsák.
Kevés vártatva megjött a válasz mindenünnen:
»A távirdát e pillanatban a császári palota veszi igénybe. Tessék várni.«
Ilyen körülmények közt aztán »eb legyen Turóc vármegyében viceispán!«
