11. sz., január 11.
11. sz., január 11.
Viktor Emánuel
A szegény jó polgárkirály nincs többé.
Mikor egy király meghal ez mindig az örök igazság elégtétele, mely egyenlőnek alkotott mindenkit. A királyok halála a népek ébresztgetése.
És mégis kár érte, hogy meghalt.
Hiszen olyan derék, joviális ember volt. Népszerűvé tudta tenni népszerűtlen hivatalát.
És ez a macskakörmök közé beékelt szó az ő legszebb epitáfiuma. Az ő királysága nem volt uralkodás, hanem hivatal.
*
És e hivatalát szépen híven töltötte be. Ebből az álláspontjából sem rítt ki a király soha és mindig kirítt az ember.
A komoly életrajzi adatokat, melyek a legköztársaságibb király eseménydús életére vonatkoznak, megtalálják lapunk olvasói más rovatban. Én csak azon apróbb jellemző tetteiből sorolok fel egyet-kettőt, melyek nem a történeleméi, melyek a magánemberrel estek meg, melyeket az olasz nép beszél róla. És ezek nem nélkülözik az érdekességet. Keresd az embert és megtalálod benne a királyt is!
*
Viktor Emánuel nagy vadász volt. Jobban szerette irtani a vadakat, mint az embereket. (Ritkaság egy királynál!) Rengeteg adoma kering róla, mint vadászról. A mai lapok is fölmelegítettek egyet, mikor vadászat közben Kossuthhoz tért be. Bizony sok mindenféle esett meg rajta ilyenkor. Egy időben egész Róma kacagott rajta, midőn a juhászkutyát lőtte le vadállat helyett.
Sokkal mulatságosabb ezeknél az a vadászkalandja, mikor a Róma határának déli oldalán fekvő tisztáson egy nyulat éppen akkor lőtt le őfelsége, mikor arra egy szinte ott vadászó pocakos polgár is rálőtt. A két fegyver jóformán egy időben durrant el, s a király midőn a lelőtt állat felé futott, már ott találta a másik igénylőt.
Uram, a nyulat én lőttem, kiáltá a király.
Ejh, menjen ön! Azt minden bolond ember mondhatja rikácsolá a polgár.
Én nem engedem szólt a király , engem illet. Elveszem öntől.
Szeretném látni.
A király felemelte ökleit, apró csúnya szemei villámokat szórtak, s megragadván a nyulat, nagyot rántott a római cívisen.
Az se volt bolond ember; nem hagyta az igaz jószágát, s heves verekedés fejlődött ki köztük, míg végre nem egy ökölcsapást osztva és kapva, a két Szicília meghódítója lett a győztes. A cívis megfutott s csak messziről, futtában kiabált mindenféle gúnyolódásokat az utána ügető királyra, kit fel nem ismert.
Róma déli kapujához érkezvén a király, a tisztelgő őrség vezetőjének megparancsolá, hogy azonnal kísérje a pórul járt polgárt hazáig, s róla egy óra lefolyása alatt terjedelmes jelentést tegyen.
Egy óra múlva aztán jelenté a tiszt, hogy az ismeretlen vadász Salvini nevű becsületes asztalosmester, a porta del popolo-nál.
A király azonnal elrendelte, hogy udvari hintón a palotába szállítsák.
A derék mester el nem bírta gondolni, miért viszik őt a királyhoz s szorongó érzésekkel helyezkedett el a selyempárnák közé, s dobogó szívvel lépett be a terembe, hol megdöbbenve látta a királyban a délelőtti vadászt.
Salvini mester, szólt a király a holtra halványodott emberhez magamhoz kérettem önt, mert idegen puskaseréteket fedeztem fel a nyúl hátulsó combjában. Önnek csakugyan van némi igaza, éppúgy, mint nekem. Legyen igazság: Együk meg a nyulat együtt.
S ezzel feltárult a királyi ebédlő ajtaja, hol két teríték közt ott párolgott a vitás nyúl húsa.
*
Még egy hasonló adoma kering róla.
Egyszer későn este Visconti Venostával sétáltak egy külvárosi zugutcában, hol egy besorozott részeg újonc belekötött a királyba. A szóváltás mind élénkebb lett. A király intett a hátul maradó miniszternek, hogy ne avatkozzék a tusába, s a fiatal újonc egy lökése után felgyűrvén kabátja ujját, a palánk oldalához szorítá azt. Soká küzdöttek együtt. Végre sikerült a királynak legyűrni a rakoncátlant az utca-sárba.
A küzdelem alatt szenvedélyes düh tartotta lázas remegésben tagjait, midőn azonban áldozatát már leteperte, egyszerre lecsillapult s így szólt szelíden:
Látod, édes fiam, nagy szerencse rád nézve, hogy te voltál a gyengébb. Mert ha te lettél volna az erősebb, becsuktak volna vagy 10 esztendőre. Most itt van húsz líra: igyál az egészségemre. Én a király vagyok.
*
Egyik Florenc melletti mezei lakában időzött régebben legörömestebb. Itt jelentkezett audenciára hozzá egy túrista művész, kinek a számos látogató miatt sokáig kellett időznie a váróteremben.
A művész megunta a hosszú várakozást s a nyitott ablakon át a festői tájt vizsgálván, nehogy meghűtse magát, kalapját künnlevő fejére feltette.
Éppen javában mélázott, midőn a komornyik nevét kiáltá. Művészünk (minden művész szórakozott) sietett a király elé s csak midőn már bent volt s előtte állott, veszi kétségbeesve észre, hogy a kalapja a fején van.
Izgatottan s elvörösödve siet azt lekapni, mire a király mosolyogva jegyzi meg:
Csak hagyja ön, ha így jobban szereti. Én is felteszem a magamét.
