EGY TENGERI HAJÓ FÖDÉLZETÉN
EGY TENGERI HAJÓ FÖDÉLZETÉN
Az indulást jelző ágyúlövés eldördült, a horgonyokat fölhúzták, a hajó méltóságteljesen megindul.
Az utasok mind a födélzeten vannak, búcsút integetve a parton maradóknak, kik, amint a hajó tovább halad, lassankint elenyésznek a távolban.
Az utazók arca derült, mint amily derült az égboltozat. Pompásabb időt már kívánni sem lehetne utazásra.
Vidám és jókedvű mindenki.
A part már egészen eltűnt a láthatárról, nem látni egyebet, mint az eget és a tenger mérhetlen tükrét, melynek fodros hullámait megaranyozzák a napsugarak.
Oh, mi szép! mi fölséges! mondja elragadtatva mindenki.
De nini! alig néhány perc, s mily változás! A legtöbb arcról eltűnik a vidámság, jókedv, s helyét bizonyos szorongó aggodalmas kifejezés foglalja el. Az előbb még oly piros arcok elsápadnak, a pár pillanat előtt még oly biztos léptek ingadozókká válnak.
A hajó a sík tengerre ért, kissé erősebb szél kezd fújni, dagadó hullámok dűlöngtetik a hajót jobbra-balra. A tenger ismerkedési adót követel azoktól, kik eddig nem ismerték, kiknek most van hozzá először szerencséjük.
A tenger szigorú adóvégrehajtó, csak keveseknek engedi el adóját: egy kis tengeri betegséget.
Aki e pillanatban megtekinti a hajó fedélzetét, jobban mondva képünket, eredeti tarka látvány terül el szemei előtt.
Akik már megszokták a tengeri utat, most is csak oly derült arccal ülnek helyükön mint előbb, kényelmesen szíva pipájukat vagy szivarjukat.
De annál rosszabb dolguk van azoknak, akik most vannak először tengeren. Mintha csárdást táncolna velük az a nagy hajó. A tenger úgy forog körülöttük, mintha valósággal ki akarna fordulni a medréből. Az anya szédülő leányát támogatja, egy férj tántorgó nejét tartja, hogy el ne essék, egy angol papának ölében ott nyugszik leánya, a szép miss, ki most bizonyos, hogy rettentő dolgokat álmodhatik.
A szél belekapaszkodik a kalapok szalagjaiba, fátyolaiba, bele a pincér hajába is, ki épp most tölt valakinek egy pohárkával az ily körülmények közt legajánlatosabb nektárból, a rumból.
Milyen fitymálólag nevet az az öreg matróz ott, karján a hatalmas kötéltekerccsel. Mintha csak azt mondaná:
Kényes szárazföldiek! egy kis himbálódzást sem tudnak elviselni!
Az persze nem jut eszébe, hogy amikor ő először így himbálózott, ő is csak így járt. No, hanem ez nem is csoda, hisz olyan régen volt már, hogy talán nem is igaz.
S mikor majd ezek az urak és hölgyek, kik most gyengélkednek, annyiadszor lesznek a tengeren, mint az öreg matróz, akkor bizonyára ők is szánalmas, s némi gúnyos mosollyal fognak azokra tekinteni, akik nem bírják elviselni azt a kis himbálást.
