MOHÁCI BÁCI
MOHÁCI BÁCI
[I.]
Most aztán egészen elhagyta az étvágya: meghalt. Elvesztettük benne az ország legnagyobb étű, legnyomatékosabb emberét és a magyar konyhák eleven reklámját. Oly helyet foglalt ő el, amit pótolni, betölteni nem fog tudni utána senki. Legyen neki könnyű a föld, s legyen ő is könnyű a földnek!
Az öreg Mohácsi bácsi egyik genre-alakja volt a fővárosnak, kit a régi magyar élet bőkezűsége és az úri passziók eredeti szeszélye szült és idomított olyanná, amilyen volt. Ismeri majdnem az egész ország és mosolyog, valahányszor a nevét hallja. Még most is, mikor azt hallja, hogy meghalt.
Pedig hát nem volt valami élces ember, mint megboldogult Gazsi bátyánk, sem olyan zsandár-félő, megbillentett elme, mint Sasku Károly, még kevésbé annyi tréfa előidézője, mint Józsa Gyuri, csupán kövér és eredeti ember volt.
Akik sokat megfordultak a Váci utcai Korona-kávéházban, vagy nyáron a császárfürdői platánok alatt, azok mindennap láthaták az öreget: mintha egy vaskos petrence mozdulna, lassan görgött végig ott a termen, itt a kavicsos sétányon, vastag botjával döfködve a talajt két lépéssel előbbre, mintha azt jelezné előre az anyaföld ropogó bordáinak, hogy: ő jön. Egy hosszú, kopott, zöldbe játszó fekete atillát ért azon tiszteletteljes hivatás: évek óta fedve tartani s díszíteni a legnagyobb testet; nagy kár, hogy ez az atilla elkísérte a koporsóba is, s nem maradt itt ámulatot gerjeszteni az utókor szülöttjei előtt, mint ahogy nekünk maradtak meg a nehéz dárdák, mázsás páncélok és buzogányok biztos argentumnak arra nézve, hogy itt valaha óriások éltek. Még a hatvanas évek elején csináltatta az öreg ezt a hű jószágot egy hatalmasan beütött éjszaka után, s télen-nyáron viselte egyaránt, nyáron a meleg ellen, télen is a meleg ellen, mint mondani szokta. Egyetlen volt, aki sohasem fázott, s megelégedett a saját teste melegével, fumigálva azt a sivár tudományos bizonyosságot, hogy mi itt a mérsékelt éghajlat alatt vagyunk: őneki forró volt az.
Az atilla készülhetett vagy kilenc rőfből, s az öreg dicsekedett is sokszor nagy terjedelmével és jó posztójával, mely olyan vitézül dacolt az idővel: mindössze egyszer kellett megfejeltetni az ujjait, fekete selyem-bársonnyal; aminthogy a legutóbbi időben e bársony volt az egyedüli dísze, meg a dohányzacskónak a zsebből kikandikáló cifra sallangja.
De legkülönösebb volt mégis a Mohácsi bácsi magyar nadrágjának alsó folytatása, két darab úgynevezett csizma, melybe mint ő selypítve bizonygatá : egy pozoni mérő kölesz játszva belefért valaha; mert t. i. úgy állt a dolog, hogy a régi, tisztességes hosszúságú szár egyre fogyott a sok fejeltetés folytán, míg a legvégén a tulajdonképpeni lábhüvelynek csak olyan tiszteletbeli keretévé vált, mint a virágtáblák szubtilis dísz-rácsa.
Különben Mohácsi bácsi is azt tartotta, hogy nem a ruha teszi az embert, és igaza volt. Örökké a hasának élt, és ebben is igaza volt. Ez volt egyedüli életcélja, mely napról napra, egyik jóllakástól a másikig lelkesítette s feszült érdekeltségben tartotta lelkületét. És ki mondja, hogy nem híven teljesítette életcélját?
S azon a téren, amit elfoglalt, örökké hazafias, örökké magyar maradt. Az ételek közt, bár különböző csáboknak volt nem egyszer kitéve, élte fogytáig a töltött káposztát és a túrós csuszát becsülte legtöbbre, s oly ékes szószólója volt mind a kettőnek, mint senki más semmi másnak.
Nagy tokájú sápadt arcát az öröm tüze világította meg, valahányszor megmagyarázhatta kevély fensőséggel a tudatlan laikusoknak, hogy kell igazi töltött káposztát főzni.
Egy szor füle, egy szor orja, egy szor kövérje, egy szor töltelék, megeszt egy szor füle, egy szor orja, egy szor kövérje, egy szor töltelék.
*
Ha semmi egyebe nem is, de egy-két csinos tajtékpipája mindig volt az öregnek, miket ismerőseitől kapott prezentbe. Ezeket nagyra becsülte, s úgy fel tudta dicsérni, hogy az ő tulajdonában mindig kétszer akkorára nevelkedék azok értéke.
Évtizedek óta Budán lakott, a Császárfürdő közelében, egyedüli mulatsága lévén naponkint három-négy óra hosszat ott ülni, télen is, a Császárfürdő fűtött folyosóin, a gőzfürdőt használni tóduló idegenek közt keresve megszólítható ismerősöket, akik mosolyogva ismernek reá a jó Mohácsi bácsira, megállnak vele beszélgetni, s ha a beszélgetés gyeplőjét ügyesen olyan irányba tereli a bácsi, meginvitálják ebédre vagy vacsorára.
Sohasem mulasztotta el tehát a Császárfürdőbe átmenni szállásáról még nagy hófuvatagok esetén sem, márpedig ős Budán gyakran befújja az utat a hó, s még fürge lábú legény is csak nagynehezen baktat. Ilyen alkalomkor esett meg az öregen, hogy teljesen besüppedt a hóba, úgyhogy csak a melle látszott ki és a két karja, egyik a bottal, másik a hosszú szárú pipával. Lábait nem bírván kihúzni, sem ide, sem oda nem mozdulhatott. Angol flegmával fogadta e fátumot, s ott állt mozdulatlanul, türelmesen, mint akinek legjobb rendben van a szénája. Legfeljebb az bántotta, hogy unaloműzőül nem gyújthatott rá, mert a pipája időközben kialudt, gyufát pedig éppen nem talált. Nem messze azonban egy kis gesztenyét sütő leányka sátra állott, fogta hát magát és egy ott ácsorgó inasgyereket megkért, hozzon a pipájába tüzet. A fiú átvette az értékes makrát, kétségkívül valamelyik miniszterünk ajándékát (mert a Mohácsi bácsi barátjai többnyire miniszterek valának), a gonosz fickó azonban látván a pipa gazdájának tehetetlenségét, ahelyett hogy a gesztenyeárusnő tűzhelye felé vinné, ellenkező irányban lábolt el vele.
Megállj, csavargó kiált utána keserű humorral az öreg , vidd el már legalább a zacskót is.
Jó a Bernáth Gazsi élce is, melyet az öreg azon panasza folytán mondott, hogy:
A fejem fáj, Gazsi; egészen elvesztettem az étvágyamat.
Kívánom, öreg, hogy ne valami szegény ember találja meg.
*
A potyahajhászat és a nemes kártyajáték volt ama két fundamentum, amelyen az öreg földi javai és megélhetési eszközei gyökereztek. Egyébhez nem értett, de ezt aztán tökélyre vitte emberül. A legutóbbi években, a krach óta mindinkább hanyatlott az ipar, s a bácsira bizony kemény idők jártak. Elszegényedett s maga már csak mint néző vett részt a jelentékenyebb csaták-ban, s legfeljebb, mint hajdani fejedelme a kártyának, üggyel-móddal megadóztatta annak mostani jobbágyait.
Élete alkonyán még egy új alapot fundált ki magának. Újévet, születés- és névnapot ment gratulálni a nagy uraknak. Az új miniszterek első audienciáján ő volt az első jelentkező, aki elmondta az excellenciának, hogy: megjószoltam. Előtte való nap bizton az ex-minisztereknél járt, akiknek elmondta: moszt már nem lesz szemi belőlünk.
Ha nagy úr jött az utcán vele szemben, messziről levette szürke gomba-kalapját s már húsz ölnyiről lógatta oly erővel, mint egy harangot, úgyhogy lehetetlen volt észre nem venni, s mikor átment mellette, egy tízforintost bele nem pottyantani.
A bácsi mosolygott ilyenkor és este ahova egy halbszajtlira betért, magában sokszor eldünnyögte:
Szeretik Moháci bácit nagyon szeretik meg is érdemli.
*
Epaminondásnak, aki még tréfából sem hazudott, teljes ellentéteképpen nagy kedvét lelte fantáziáját nekiereszteni az ideális világnak.
De emellett igen érzékeny kedélye volt.
Elhalt feleségét, a gömölyű Netti-t sokszor emlegette, mint éltek együtt szelíd örömben, boldogságban, regényes, édes viszályok között. Ezer apró vonást hozott fel az elvesztett paradicsomból, s ilyenkor mindig mélyen elérzékenyült.
Hát még mikor gyermekeire gondolt, akik mind elhaltak. A Lacika feketehimlőben, a pirinyó Aranka torokgyíkban, s a pajkos, nagyszemű Kálmánka befúlt a fürdőkádba vigyázatlanságból.
A bácsi sírt ilyenkor. Könnyei lefolytak hosszú fehér szakállán.
S aki látta az öreg embert, a vén kozákot sírva, maga is megsajnálta szegényt, amint elvesztett családját kesergi.
De hát aki aztán azt is nagyon jól tudta, hogy a bácsi sohasem volt nős ember, sohasem volt még csak szerelmi viszonya sem, annál kevésbé Lacikája, Arankája és Kálmánkája, az jóízűt nevethetett azon, hogy annyiszor elmondta életében ezt a komponált históriát, miszerint elgyengült emlékezőtehetségével maga is valónak hiszi már.
*
Most már mindennek vége: meghalt és itt hagyta az egész világot. Ismeretes alakja elpusztult a fővárosból, mint annyi másé, s ezentúl csak egy-egy régi élclap hasábjain tűnik talán még szemünkbe, mosolyt fakasztva látása még akkor is.
Halálában is történt valami humoros: a Kelet Népe értesült róla legelőször.
[II.]
A Moháci báci, amint már megírtuk, elköltözött az árnyékvilágból, s bizonyára fejtörést okozott az asztalosnak a koporsókészítés. De az öreg mégis kényelmesebben ment most a temetőbe, mint jött onnan egyszer, Hajnik Pál temetésekor. Moháci a sokaság közül hátramaradt s mire kiért, csak egy komfortáblit talált már a kapunál, azt is egy kereskedő foglalta le, ki kövérségre vetekedett Mohácival. A kereskedő a kövérek gyaloglási kínjait ismerve, szívesen megosztotta társával az ülőhelyet, s elhelyezkedtek ketten ahogy tudtak. Úgy t. i., hogy mind a kettő félig ült benn s egyik lábát mindkettejük a kocsi hágcsójára támasztotta, a nyitott ajtót kezükkel tartván. A lassan haladó komfortáblit sok kíváncsi ember nézte, némelyek mint a két oldalról; s ezek el nem tudták képzelni: mint lehet a benn ülő úrnak az egyik lába pantalonba, a másik meg magyar nadrágba bújtatva?
