A SZÍNHÁZRÓL
A SZÍNHÁZRÓL
Bizony szegénylegényesen vagyunk. Hanem hát azt mondta Kepes Gyula, az északsarki utazó, hogy a pólusoknál, ahol semmi eleven állat nem él meg, még a bolhának is nagyon megörültek.
Amilyen, olyan ez az önök színháza, de mégiscsak »diátrum«, s az ember, ha beül esténként a megszokott zugba, amit itt páholynak csúfolnak, mégiscsak azt hiszi, hogy élvez. A festett életnek megvan az az előnye az igazi fölött, hogy sokkal mulatságosabb.
Aztán az különben is relatív fogalom, hogy mi mulattatja az embert. Láttam már én udvari színielőadást is, bizony nem ért az egy ütet taplót sem; aztán láttam már én színi előadást otthon, csendes szülőfalumban, a pajtában is, és az mulattatott legjobban. A hős Brunszvik király históriájából volt összetákolva; a hős Brunszvik nincs megelégedve a címerével, s világgá indul különb címert szerezni, s öl, küzd, viaskodik, amerre kalandos útja viszi.
Fiatal fogékony lelkem lobbot vetett.
Egy napon elszöktem otthonról, hogy elbujdossam a nagyvilágba, előkelőbb címert keresni éppen, mint Brunszvik király. Az igaz, hogy gyermeki elhatározásomra a dicsvágyon kívül nagy befolyást gyakorolt azon körülmény is, hogy otthon eltörtem az anyám kedvenc korsóját, melyért felhős délutánnak bekövetkezését várhattam.
A szomszéd faluig, Kürtösig jutottam el; ott elővett az éhség, betértem hát a nagybátyámhoz, Veres Gáspárhoz.
Ott aztán kivallattak szögről-végről, mi járatban vagyok, s mikor elbeszéltem, a jó Gáspár bácsi nagyot nevetett rajtam s hozzálátott a kapacitáláshoz.
– Nagy bolond vagy, öcsém; hova, merre mennél, te? Egy tizenkét éves gyerek otthon üljön az anyja szoknyája mellett. Az csak a mesékben van úgy, hogy a gyerekek legyőzik a királyokat és a hétfejű sárkányokat. Aztán mire való neked a győzedelem? Most is nagyobb úr vagy te a nádorispánnál, még tán a királynál is.
Nagy szemeket meresztettem rá, s mohón szíttam magamba a kábító szavakat.
– Még tán a habsburgi grófok tollat fosztottak valahol Bergengóciában, mikor már a te ősapád sallangos zacskóból tömte a tajtékpipáját a portáján; éa azt jegyezte a neve után: »de Kis-Csoltó«.
Szívem lázasan dobogott a kevélységtől, s csupán azt jegyeztem még meg:
– De a címerünk, kedves Gáspár bácsi… a címerünk. Egy kecske kék mezőben… Hát mit ér egy kecske?
– Többet ér, mint a kétfejű sas: mert a kétfejű sas sokkal kisebb, sokkal gyengébb állat a kecskénél, aztán annak a húsát nem lehet megenni, míg a kecskéé olyan, mint a csirkepecsenye. Különben, ha megnősz és ki akarod cserélni a királlyal, tudom, szívesen cserél veletek. Hagyd abba, hát fiam a fantáziákat… szépen haza fogsz menni…
– Igen ám; de mikor eltörtem otthon a korsót…
– Ttyű ezer ráncos, ez már nagy eset… ezen már nem segít semmi, csak a vitézség és bátorság, vagypedig diplomáciai intervenció.
Végre ezt a legutóbbit kellett választani. Maga Gáspár bácsi vezetett haza, s én addig a kapunál vártam dobogó szívvel, míg ki nem eszközölte bent az anyámnál, hogy semmi bántódásom ne essék a néhai korsó miatt.
És ezen gyermekkori eset mindig fölfrissül emlékemben valahányszor színházba megyek, de sehol sem újult az fel annyira, mint itt Szegeden, mivel itt majdnem minden előadás után világgá akarok szaladni.
De most nem azért, hogy címert keressek, mint hajdan a jó Brunszvik király, hanem azért, hogy Feuillet, Sardou és Offenbach fenyegető, megbántott árnyai űznek – a »Prófétá«-hoz.
És mégis, ha kivetkőzöm esztétikai kosztümömből, be kell vallanom, hogy minden hiányok dacára is jó mégis, hogy van egy hely, ahol esténként unatkoznunk lehet. És higgyék meg önök, hogy egy bizonyos fokig az unalom is szórakoztat.
Az ember a szokás rabja. Szontagh Pál, Balassagyarmat érdemes képviselője beszélte egyszer nekem, hogy mikor a kufsteini börtönben üldögélt, estefelé mindennap egy patkány jött elő a falüregből s végig ment a celláján. A patkánynak ezt a mindennapi vizitjét annyira megszokta, hogy amikor egy napon aztán ki nem jött, Pali bátyánk egészen elszomorodott, s mintha valamije hiányoznék, sajátságos leverő, nyomott hangulat vett rajta erőt.
Én is megszoktam már a színházat.
A páholyunkban van egy kiálló szög; abba mindennap belevágódik egyszer-kétszer a térdem, hanem azért a világért sem veretném beljebb, mert hát konzervatív hajlamaimnak szinte jólesik, hogy ez az egész színházi élvezet együtt jár azzal a szöggel; anélkül tán nem is érne az semmit.
Mindenütt mindenben vannak örömök, csak tudni kell azokat fölkeresni.
Egyik barátom egy olyan látcsövet bocsátott rendelkezésemre, amelyiknek az a tulajdonsága van, hogy sokkal homályosabbak, kisebbek és távolabb esők rajta keresztül a tárgyak, mint puszta szemmel. Hova lennék én csak egy nap is enélkül? Ez az igazi megszépítője a szegedi színháznak és az előadásoknak.
Hát még a publikum? – Ott aztán akár marokszámra vár a leleményes emberre az élvezet.
Legelőször is azon kezdi az ember minden nap, hogy végignézi nagy izgatottsággal az összes páholyokat, ha nincs-e bent valamelyikben az ideálja: a Borcsa. Nincs; soha nincs ott. Ezért aztán bosszús lesz és rossznak, kiállhatatlannak tartja a színészeket, akik nem tudnak semmi életet önteni a darabba. Ha az illető ember véletlenül újságcsináló, lerántja őket a lapban – maga is azt hiszi, hogy rosszul játszottak. S ők maguk is azt hiszik másnap, szegények! S bizony sohasem jut eszébe senkinek, hogy ebből az egész darabból egy szép, örökösen mosolygó tündérarc hiányzott… a nézőtéren.
De hát nem nehéz vigasztalódni sem: az embernek rendesen akad egy szép vizavíja.
A mi páholyunknak például van ilyen; a páratlan számú napokra egy barna, a párosakra egy szőke. Az ember szíve örökösen ezekre játszik »pár« és »unpár«-t. Soha még nem tárult elém kedvesebb nüánszokban a gregoriánus kalendárium.
Órákig elnézegetem őket (már t. i. azt, amelyik ott van, mert soha nincsenek ott egyszerre), hogyan mulatnak. (Rendesen jól.) Megértik-e a kétértelműséget és a sikamlós kifejezéseket (rendesen meg) és bosszankodnak-e rajtok (rendesen nem).
De még itt nem fogynak ám ki az érdekes alakok.
A földszinten egy öreg úr ül, aki minden, a színpadon jól sikerült mozzanat után kihúzza a tubákszelencéjét, nagyot csattant a fedelére, az orrához veszi a boldogító port és egy hatalmasat prüsszent. Ez a pikszis-csattanás és prüsszentés a hévmérőm. Amint elmélyedve álmodozom hátrahúzódva helyemen, szomorú múltamnak emlékein, e prüszzentésre mindig fölriadok és az ujjamon jelezem, hányadik. Ha sok volt – arról tudom, hogy – jól ment az előadás. Igaz! az operettekre otthon szokta hagyni a szelencéjét.
A karzaton van egy suhanc, ki folyton belebeszél a színpadon küzdő hősök dolgaiba.
Mikor az intrikus rá akar szedni valami becsületes embert valamivel, amiről tudni való, hogy vesztét okozza, a karzati hang beleszól, vékony beteges sipítással:
– Ne higgyen neki, kérem.
Mikor a gerolsteini hercegnő közkatonából lett fővezére úrnőjével felesel, azt sem állhatja szó nélkül.
– Ne okoskodjék az úr; látja, hogy mérges.
És azonfölül is folytonosan hallom éa vigyázom naiv észrevételeit, melyeknél csak egy alattam ülő házaspár megjegyzései érnek többet.
Ha valami női hiba szellőztetik a világot jelentő deszkákon, a férj rendesen megérinti a feszült figyelemmel hallgató asszonykát.
– Hüm! Ez neked szól.
Hanem hát ezek az átkozott komédia-darabok mind úgy vannak összekomponálva, hogy kisvártatva meg a férjekre jár ki a rúd.
– Ez meg neked szól – dupláz rá vissza a menyecske s úgy oldalba döfi, hogy szinte meging bele…
…És ezek mulatnak aztán igazán nagyon jól.
