AZ UTOLSÓ NÉV
AZ UTOLSÓ NÉV
– Halottak napjára –
Jókainak van egy alakja, egy kincssóvárgó ember, aki drágaköveket indul keresni, s odavezetik a temetőbe, hol csonkán, törötten meredeznek a legdrágább kövek, a sírkövek. Királyok, hadvezérek, költők feküsznek ott alant csendesen… Egy kő jelöli fekvő ágyukat. Pénzt, vért áldoztak a dicsőségért, hatalomért, amíg éltek. S hol van az most? Ott a lehámló, elmosódott betűkben a – sírköveken. Drágán szerzett kövek düledékdarabjain.
Itt egy betű, ott egy betű s a világtörténelem együtt.
Bölcsen rendelte azt a gregoriánus kalendárium, hogy a halottaknak is legyen egy napjuk, amikor az elevenek elmenjenek hozzájuk vizitbe és megkérdezzék tőlük, mi van odalenn. És azok megfeleljenek némán, és mégis világosan: hogy ottan nincsen semmi. Hogy a temető egész a fenekéig föld és semmi más; hogy a poklot itt hagyták s hogy a mennyországot nem vitték el magukkal. Hogy ott igaz minden, amint hazugság minden egész a temetőig. Sőt még a temető kapuján az a biztató szó is hazugság, hogy »feltámadunk«. Az igazság ott benn kezdődik a földben, hol a férgek uralkodnak, és fellakmározzák ma a koldust, holnap a királyt; és sose beszélnek felőle; hogy melyiknek a hullája volt jobbízű.
A kegyelet körutat tesz ma, a tárgyat, melyet felöleljen, ott künn keresi a temetőben, pedig ha igazán a kegyeletet keresi, közelebb keresse egy tágasabb temetőben – a szívben. Ott nyugszanak azok, akiket szeretünk s akik nincsenek már. Puhán vetett ágy az! Játszi tündérálmok édes szendergésbe ringatják azokat, akik itt pihennek.
Királyok, költők, hadvezérek, kikről milliárd holt betű fog regélni a késő századokban, jut-e majd nektek örök pihenésül egy ilyen vetett ágy?…
Végre is egyre megy. Nem fogtok ugyan feltámadni többé, de visszatértek; a levágott fűnek új sarja támad… fű mindig lesz.
De vannak halottaink, akik vissza nem térnek többé.
Én ezt a temetőt járom ma, ahol ezek feküsznek.
Remegve lépek a rideg sírokhoz. Milyen tündérmező lehetett valamikor a temető, mikor még nem volt temető, mikor még e tér növényzetét nem csípte meg a dér, mikor a fák hulló levelei még zölden hajoltak egymáshoz, mikor a rideg sírok helyén róna volt; s a róna virágoktól piroslott.
Melyik sírhoz lépjünk előbb? Nincs ezek között sem első, sem utolsó. Egyforma valamennyi.
Festetlen, durva fejfa áll az egyiknél; szegényes, elhagyott. A részvét nem vetődik még környékére sem: Vajon ki fekszik alant? Valaki felírta ceruzával a festetlen fejfára, hogy »A becsület«. Rokonai, ismerősei nem voltak; valami bolondos fickó juxból állított neki fejfát. Hogy még erre is ráért!
A másik sírban egy sárga-fekete koporsó, kiverve rajta a kétfejű sas s aranyos szögekkel a halott neve:
»Itt nyugszik a Hazafiság!«
Milyen gúny, hogy éppen ilyen színű koporsóba fektették!
És ezután jönnek a többi sírok, ahol az »Igazság« fekszik. Egy szép, vak istenasszony, akinek itt még a lábait is elvágták. Sántán bicegett egy ideig. – Azután kitépték a szívét. Ezt már nem bírta kiállni; meghalt. A temetésére nem jött el senki.
Még kínosabb vége volt annak, aki a mellette való sírban fekszik. Lassú méreggel öletett meg bizonyos rendszer szerint; nagy ceremóniával, sűrű könnyhullatások között temették el, s óriás szobort állítottak sírjához rikító betűkkel írva fel rá:
»Itt fekszik halva a politikai szemérem.«
Sokan azt rebesgették, hogy nem is halt meg, hogy csak tetszhalott. A lelketlenek meghökkentek, félelem fogta el őket. Felnyitották a sírt és agyonütötték még egyszer… hogy soha többé fel ne támadhasson.
És ezután is beláthatatlan sorban domborodnak a sírok a nemzeti temetőben. Minden ott van már, ami kedves volt, ami drága volt.
A kegyelet elfárad, mire a sírokat végigjárja, a könny forrása kiapad, mire a térdek az utolsónál megrogynak, hol a kétségbeesés angyala áll, sötét fenyegető arccal, két fojtogató karját birokra kitárva.
És még itt sem ér véget nagy temető. A sírok háta mögött egy óriási üreget vájnak bérenc kezek.
Vajon kit készülnek ebbe a nagy sírba tenni? Ki halt meg itt, hogy olyan óriási sír kell neki? Vagy ki haldoklik még?
A felirat masszív betűi is készek már. Most illesztgetik egymás mellé:
Itt fekszik halva…
Vajon mi lesz a folytatás?
A betűk szépen kiadják még ezt a szót: »Magyarország«.
El van végezve a halála, minden kész a temetésre.
Legyen is meg már a temetés. A sírkő is megvan, csak a felirat teljes szövege hiányzik; a név. Még azt ki lehet cserélni.
Legyen ott annak a neve utolsónak, aki ezeket a sírokat saját kezeivel ásta, aki azokat, kik ott feküsznek, eltemette. Legyen a legújabb sírkő feliratának a folytatása:
…Tisza Kálmán
Legyen az ő nevenapja ezentúl minden évben ilyenkor.
