AZOK AZ ASSZONYOK!
AZOK AZ ASSZONYOK!
Bolondok a királyok, hogy le nem teszik koronájukat egy asszonyi hajszál előtt.
Csak a rövidlátóknak látszik úgy, hogy a királyok és miniszterek uralkodnak. Uralkodnak bizony az asszonyok.
A világtörténelem eseményei az ő hajszálaikkal vannak egymáshoz fűzve. Mindenben, mindenütt az asszonyok. A költők dallamos ajkát az ő elbűvölő arcuk mozgatá, a trónusok az ő leheletüktől ingadoztak, sokszor pedig az ő parányi kezük tartotta azokat. Mindenütt ott az asszony. Még a keresztyén vallást is csak úgy hittük el szívesen, – ha a két isten mellé egy szép szőke asszonyt állít oda imádás tárgyául az ősfantázia.
Vajon mi történik őnélkülük?
Semmi, soha semmi. Philippovich vitézi kardjának hegyét is nyilván asszonyi pillantás teszi élessé Boszniában, sőt még engem is egy szép asszony abbeli fenyegetése bírt rá e tárca megírására, hogy ne merjek ám írni a szegedi női védegyletről, mert baj lesz.
Nem édes a szó, hogyha tiltva nincs… Most már éppen azért is merek. Azért is a szegedi védegyletről írok.
Pedig nehéz dolog lesz.
Mert a szegedi női védegylet olyan hermetice van elzárva a férfi-világtól, hogy a velencei »tízek« hajdani tanácskozásai és a bécsi kamarilla titkos cselszövényei »nyilvános hangverseny« mellette!
De néha mégis szivárog ki valami, egy-egy erősebb szónak a nesze, egy-egy ott támadt keleti kérdésnek a finom szálai, össze-vissza kuszálva olyan gordiuszi csomóvá, hogy azt ugyan ketté nem tudná vágni Nagy Sándor sem: mert az asszonyokkal szemben ő is csak hódoló volt és nem hódító.
De a belső forrongásból nem hat ki a külső világba semmi, ide illő és díszes toalettben jelennek meg a határozatok, úgy, hogy nekünk nem marad egyéb hátra, mint hogy tisztelettel levegyük a szegedi nők előtt a kalapot s csak azt írjuk meg róluk, amit látunk; dacára, hogy jogunk lenne arról is írni, amit nem látunk, de képzelünk.
Sohasem tűnt fel előttem komikusabbnak semmi, mint amikor 1870–71-ben a magyar ellenzék Franciaország földarabolásának meggátlásáról tanácskozott komolyan.
Íme, itt az analóg eset. S ami komikus volt a nagyszakállú, komor, mogorva férfiaknál, az itt olyan naiv és szeretetreméltó.
A szegedi nők a háború nyomorainak meggátlására vetik össze szép fehér vállaikat. Ami keserűséget okoznak a boszniai felkelők karddal, golyóval, azt ők mind el akarják simítani huszonöt árkus papirossal, amelynek »gyűjtőív« a neve.
Most ez a huszonöt árkus papiros a Szeged vendége. Bejárja a nagy alföldi várost házról házra, hatalmas úr minden gyűjtőív; mert a nemzeti érzület szülte s mert a hazafiság ragyogó ruhájába van öltözve, mégsem vet meg, mégsem kerül ki senkit, nincs benne semmi arisztokratikus negéd, a szerencsétlenség hírét hozza és újítja fel minden küszöbön, de azért mégis szívesen látott vendég, ki barátságos fogadásra talál mindenütt. Mert hát azok az asszonyok hozzák!
Még a méreg is jó, ha körülcukrozzák. Még tán az üres pénztárca is bankót izzad, ha egy női mosoly fényes sugarából egy szikra rápattan…
Van is egy pragmatikus tervem, melyet a szegedi új védegylet sikerei keltettek fel bennem, s mely Magyarországon egyszerre megszüntetne minden elégedetlenséget, minden panaszt, a melytől szelíd mosolyba olvadna a nemzet savanyú ábrázata.
Nagy szó és mégis igaz. Aztán nem is valami ördöngős mesebeli sárkánylábon fordul. Csak az kell hozzá, hogy adjuk át az uralkodást végképp az asszonyoknak. Ők legyenek a miniszterek. A legszebbik legyen a kormányelnök, a legpajkosabb a kultuszminiszter, a legszendébb vigye a hadügyi tárcát, a legcsacskább legyen a király oldala melletti miniszter.
A legszerelmesebb legyen a pénzügyér.
És a legügyesebbek, a legkedvesebbek legyenek az adóvégrehajtók.
És sohasem fog panaszkodni senki sem a nagy adó, sem a sok egzekúció ellen.
Nem lehet ezzel a tervvel előállnom. Nincs alkalmam.
Mert a hétnek hat napján keresztül politikus vagyok, s mint politikusnak az az elvem, hogy »hosszú haj, rövid ész, semmit sem kell az asszonyokra bízni«.
Mikor aztán vasárnap átalakulok, mint a gubó, tárcaíróvá, akkor meg egyszerre az asszonyok lesznek a kedvenceim; azokkal szeretném átigazíttatni az európai kérdéseket: de hát mit ér, ha éppen ezen az egy napon nem szabad politizálnom.
Bezzeg hétfőn már más gondolatok fognak mozgatni. – Mert hát valljuk be őszintén, dacára annak, hogy tiszteljük a jótékonyságot; hogy ez a védegylet nagyon lábatlankodik az utunkban pártszempontból.
Mi az általános elégedetlenséget szítjuk, nagyobbítjuk, ők kicsinyítik és enyhítik. Hacsak nem olyan az, mint a verem, minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.
Én, aki már olvastam a »vörös könyvet«, megtanultam a gyanakodást, és megtanultam, abból, ami meg van írva, mindig azt olvasni el, ami nincs benne megírva.
És ellensége vagyok az új védegyletnek, mert a társadalmat akarja szétrobbantani. Nagy, titkos tervek fekszenek az egylet alapszabályaiban a sorok között. Egy függetlenségi forradalom ez.
Okoskodjunk csak kissé.
A védegylet célja mindazt pótolni a mozgósítottak családjának, amit Boszniába vesztettek.
Hogy csak egy dolgot vegyünk föl, hány nő fogja például elveszteni e dicsőséges hadjáratban a férjét.
Mit gondolnak önök, hogy fogják nekik ezeket a hölgyeink pótolni?
Pedig fogják, mert hiszen benne van az alapszabályaikban.
Én sejtem, hogyan.
Úgy, hogy aláírják jótékony célra a saját férjeiket.
S odavarrják az özvegyek nyakába.
Szegény özvegyek!
