ENDRŐDI SÁNDOR Irodalmi arckép | Mikszáth összes műve

ENDRŐDI SÁNDOR
Irodalmi arckép

A fiatal nemzedék legzseniálisabb költője.

Én ugyan magam jobban szeretem akár Bartókot, akár Ábrányi Kornélt és Szabó Endrét, de az egész irodalmi világ Endrődit teszi legelsőnek. Márpedig az egész világnak, ha téved, igaza van.

Endrődi igazi prototípje a költőknek, nem úgy, azok milyenek, – úgy, ahogy azokat képzeljük. Halvány arc, rendetlenül, összekúszált hajjal, komor borongó kedélyvilág, melynek felhői ott ülnek folytonosan a homlokán.

Nyugtalan természet, olyan, mint a költözködő madár, egy helyen nem bír sokáig elmaradni. E tekintetben igazi Csokonai – hatványra emelve.

A Balaton mellett született, az a legkedvesebb helye, mint madár a fészkét, ezt röpködi körül, úgyis mint költő, úgyis mint ember. A nyarakat itt szokta tölteni a szabad természetben gyönyörködve, órákig elnézve a tündérszép Balaton szilaj háborgását vagy csendes gyűrűzését. Ha a tél a nagy városok (Grác vagy Budapest) szűk falai közé szorítja, valami sajátszerű lehangoltság vesz rajta erőt, mint a kalitkába zárt madáron. Unott, levert, kedvetlen, a társaságokat kerüli s odakint bolyong, ahol a szabad természetből, melyet oly végtelenül szeret, láthat legalább egy-egy darabot. Akárhányszor találkoztam vele későn éjjel a Duna-parton, amint céltalanul bolyongott, gyönyörködve a fejedelmi folyam lassú hömpölygésében, fönséges mormogásában, mely az éj fölött uralkodik.

Endrődi egyebekben is szelíd költői lelkület, aki a szoba ablakából is nem az alant hullámzó népet, a csinos lábikrájú hölgyeket nézi (mint mi, sokkal boldogabb prózaírók), hanem a magasban kóválygó bárányfelhőket keresi föl tekintete. Ha ilyenkor megszólítja valaki, fölrezzen.

Ki tudja, miről gondolkozott volt, hova ragadta költői képzelete? Álmodozó arcán a bosszankodás árnya suhan át, amiért le van rántva kedves gondolatvilágából.

Endrődi mindenütt, mindenben hű a saját egyéniségéhez és sehol sem tagadja meg önmagát.

Nem énekel a hazaszeretetről, mert nem érzi azt oly nagy mértékben, hogy feszítené lantja húrjait. Kozmopolitikus szempontból fogja fel a dolgot, s az összes emberiséget érdeklő nagy eszmék mozgatják, – ott, ahol és amennyiben ezek költészetében előfordulnak, mert leginkább saját egyéni érzelmét festi, s azok nem emelkednek sem a bölcselkedés magaslatáig, sem nincsenek összefüggésben a koreszmékkel.

Endrődi a természet, az alkony, a napsugár, a virágillat dalnoka.

Legelőször a »Fővárosi Lapok«-ban tűntek fel mindinkább sűrűbben megjelenő költeményei. 1875-ben egy füzetét adta ki Aigner Lajos a »Tücsökdalok« szerény címe alatt, mely az összes sajtó dicséretét kiérdemelte, a stíl szépsége, a műforma kerekdedsége és azon igazi költői érzés által, mely a heinei szellemű strófákat átlengte.

Költeményeiből tavaly ismét egy kötetet adott ki a »Petőfi-Társaság«. E kötet végképp megállapítá költői hírnevét, s a sajtó egyhangú dicsérő véleménye állandó helyet biztosít Endrődinek a »Magyar Parnasszuson«.

A most előttünk fekvő könyv, melyről mai irodalmi rovatunkban volt szó s mely szintén a Petőfi-Társaság kiadása, sem nem ront, sem nem emel a költő hírnevén semmit. Ugyanazon előnyök és hiányok.

Az előbbiek között a gyönyörű színdús stíl és leírás, az igaz érzés és csin, ízlés és a forma szabatossága, az utóbbiak közt pedig az eredetiség- és gondolathiány, a túlhajtott világfájdalom, az alant szárnyaló egyhangúság. Tűz éppen nincs e versekben, sem igazi verve. Szerencse, hogy Endrődi lírai költő, s a saját érzelmeit kell rímbe szedni, mert alig ösmertünk még költőt, ki annyira nem ösmerte az emberi szívet, mint Endrődi, s ki, ha nem önmagáról kellene írnia, sohasem tudna költőileg igazat mondani. Ezt mutatja a négy költői beszély is, mely kötetében van s mely éppen nem állja ki a sarat, hacsak a szép leírásokat nem vesszük, melyek néhol, mint pl. a »Királyfi« című versében egész remekek a magok nemében. Pl.:

…Száll a nap… a rózsa csügged
És lehajtja bús virágait.
Tovatűn az élet napja
S alkonyodik csöndesen.

Nézd! A Ganges fénylő habján
A szomorú nympheákat!
Szirmaikkal belevesznek
A hullámba s elsuhannak!

Mint fiatal, szép halottak:
Jéghidegen, hófehéren
Szállanak az örök éjű
Síri mélységek felé;

És a lombok, és a szellők;
A szerelmes csalogányok
Mind hiába sírnak értök…
Mély keservük hasztalan!

Száll az élet! Jer szivemre
Gazdag, dobogó szivemre,
Mely nagy, mint a végtelenség
S forró mint a déli nap!

Légy jegyesem, nőm, királynőm,
És uralkodj’ mérhetetlen,
Soha, soha el nem múló
Birodalmaim felett!

Mert amit látsz, fenn az ég és
Lenn a föld, – a messze tenger,
Bércek, völgyek, árnyas erdők,
Dús mezők, mind birtokom.

Szerelmes versei is sikerültek. Az ő szíve nem szilajan rohamos folyam, mint a Petőfié volt, hanem egyszerű patak, mely lassan csörög el kedvenc virágai mellett, meg-meg visszatér hozzájuk.

Mindig feledlek s nem tudlak feledni
Soha egy napra, egy kis percre sem.
Velem bolyongsz a sivatagban,
Velem a tengeren.

A sivatagban arra gondolok, hogy
Ily sivataggá tetted lelkemet,
És szüntelen csak egy nevet zokognak
Neved’ a – tengerek.

Ha nagyobb szabású tárgyhoz fog, szárnya lelankad s alant száll. Nem egy igazi költő áll velünk szemben, hanem egy csinos verselő, ki a tárgyhoz legközelebb álló fogalmakat csinosan kiköszörülve, ízléses formába önti. Ilyen az »Istenről« című költeménye:

Azt, ami régi, szépen összehordjuk,
S megtömjük a műtárakat vele!
A műtáraknak majd minden szobája
Kopott, antik holmikkal van tele.
A becsület is ott ül a penészen,
S te isten! hidd meg, nem vagyok hazug, –
Neved, mint a legrégibb név a világon,
Maholnap szintén műtárakba jut.

Majd így végzi:

Új századot hoz az idők viharja,
Ha e mostani a színről lelép;
Talán az józanabb éa nemesebb lesz,
Lélekben tisztább, elmében nagyobb,
S bolyongván a múltak nagy csarnokában,
Ünnepet ül, ha rád akadhat ott:

Kivesznek akkor téged a penészből.
S mint drága kincset megtisztítanak.
Oltáraidnál zsolozsmákat zöngve,
Eggyé olvadnak a jók és igazak; –
Csakhogy másként fognak majd elnevezni,
Megváltoztatják régi nevedet:
Nem »Isten« lész, kit ember megcsufolhat,
Igazság lész, vagy tiszta szeretet.

Lapunk szűk tere nem engedi, hogy jobban elemezzük állításainkat. Endrődi különben azon költőink közé tartozik, kikkel nem utoljára találkozunk most, s nem is azok közé, kikkel szemben a kritikának valamikor nagyon kellene módosulnia. Ő a maga nemében bevégzett költő, tehetsége nem engedi őt messzebb menni, s ott, ahol most áll, bizonyos bevégzettség jellemzi. Darabosság- és ízléstelenséggel nem vádolható a költészete, melyből kivetni s melyhez hozzáadni valót alig találhat a kritika.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem