HAVI SZEMLE
HAVI SZEMLE
Bodnár »Havi Szemlé«-je, melynek első füzete előttünk fekszik, olyan szerencsés körülmények közt lépett az irodalom fórumára, hogy már ismeretlenül is várva-várt vendég lett ott. Ritka dolog az egy irodalmi vállalatnál s majdnem lehetetlen lenne a par excellence politizáló országban, ha hirtelen meg nem magyarázná azon körülmény, miszerint Pulszky Ferenc, egyike a küzdtérről visszalépett veterán államférfiainknak, a politikai napi eseményekbe vágó esszét írt a »Havi Szemlé«-be.
A »Szegedi Napló« volt a legelső, mely ez esszé nagyfontosságú tartalmát már hetekkel a »Havi Szemle« megindulása előtt kivonatilag közölte. S innen azóta elment az összes sajtóba mindig nagyobb gyűrűzésben Szítva az érdeklődést Bodnár Zsigmond folyóirata iránt.
Pulszky cikke a »Válság« címet viseli s behatóan foglalkozik mai bajaink előzményeivel és orvoslásával, felölelve a legközelebbi tíz-tizenkét év történetét, s röviden jellemezve a szereplő államférfiakat, azok irányát s ügyesen gruppírozva azon nyomokat, melyeket működésük hagyott maga után.
E cikk különben annyira ösmeretes már, annyira megvan már beszélve, hogy kivonatolásával fölösleges dolgot tennénk. A lapokból bőven ismeretes részletek csak úgy bírnak még érdekkel, ha azokat az érdemes szerző szellemdús megjegyzései kíséretében olvashatja az ember.
Pulszky nem talál más menekülést a hínárból, ahová sodortattunk, mint vagy visszavonulni Boszniából s megtartani a dualizmust, vagy megtartani Boszniát s a perszonális unióra térni, mely megengedi, hogy magunk rendezzük háztartásunkat s készüljünk azon végzetes harcra, mely a szláv és magyar elem közt Bosznia elfoglalása által kikerülhetetlenné vált. A dualizmus megfér a megszállás ideiglenességével, a foglalással csak a perszonál-unió.
Érdekes, amint Pulszky egy-egy vonással találóan jellemzi az egyes államférfiakat. Beustról például azt mondja, hogy szellemdús, de szerencsétlen ellenfele volt Bismarcknak, kiről a diplomaták azt tartották, hogy kitűnő játékos, csakhogy minden osztásnál rossz kártyát kap.
Gróf Andrássy Gyuláról nem tud rokonszenv nélkül szólani:
»Andrássy fényes tehetségeit nem a tanterem képezte ki, hanem az élet. Volt országgyűlési képviselő, honvéd, Kossuth követe Konstantinápolyban; száműzött forradalmár, Párizsban figyelmes tanúja a császárság cselszövevényeinek, később kezelője terebesi uradalmának, legkiválóbb tagja a kormánypártnak, végre kormányelnök. Mindez nem pótolta ki a fegyelmezett gondolatmenet hiányát, mert agyában felvillan ugyan a perc szükségei szerint a találó kép, az ügyes parabola, a finom epigramma, de politikája egész életében az esetről-esetre való politika volt, mely legközelebbi célját mindig felismerte, az ügyeket madártávlatból fogta fel, s a részletek kidolgozását mindig azokra bízta (mert ő maga a rendszeres munkához nem ért), kik békatávlatból látják a nagyvilágot. Az ő talaja az országgyűlés, mert elnök korában ő volt a találó visszavágások nagymestere, feleletei élesek, mint a beretva, váratlanok és fényesek, mint a villám.«
E nagy hírre vergődött esszé majdnem felét foglalja el a tekintélyes nagyságú füzetnek, melynek ízléses kiállítását mindenekelőtt meg kellett volna dicsérnünk. A szépirodalmi rész sem halványítja az iránycikk által szült jó hatást, Dalmady Győző, Győry Vilmos és Csiky Gergely neveivel találkozunk benne.
A Dalmady verse a »Költészet« címet viseli s mint mindaz, amit Dalmady ír, egyszerű, igénytelen, de csinos, míg a Győry Vilmos »Királyi ajándék« című, Mátyás király korából merített, rövid költői elbeszélése, mind a szép, népies nyelv, mind a forma tekintetében, egyike a Győry legbecsesebb dolgozatainak.
Határozottan sikerült a Csiky hosszabb novellája is, melyben egy végrehajtót rajzol jóízű humorral. Itt jegyezzük meg, hogy Csiky Gergelyt mindamellett nem látjuk szivesen az elbeszélő irodalommal foglalkozva azon siker után, melyet a színműirodalom terén aratott, szívesen üdvözölnénk benne a Szigligeti után pusztán maradt válfaj mívelőjét; márpedig a beszélyírással nemhogy e célon acélozza erejét, hanem tompítja, mert a novella és színmű olyan két dolog, hogy csak az egyiket csinálhatja jól az ember, és nem volt még rá eset, hogy valaki mind a kettőt, mert az egyik genre-ben éppen az vétetik a szerző fényoldalának, ami a másikba hiba.
Acsády Ignác Taine-nek a francia forradalomról írt művéről közöl igen érdekes tanulmányt. Világos értelemmel s éles, boncoló logikával szedi szét e kiváló szellem a forradalom ellen irányzott okoskodásait, s a politikai történetírás magasabb kritikájának szempontjából nyújt átnézetet e mű fölött.
A füzetet Sajóhegyi Frigyes tanárnak »A magyar korona országainak széntelepei és szénbányászata« című értekezése s a kritikai szemle zárja be, melyben Saissy Amade, a szellemdús francia tanár a Hugo Viktor »L’art d’ętre grand pčre«-jéről ír, nem annyira kritikát, mint inkább egy szellemdús hódolatot. A kritikai szemlében még ott találjuk a Haraszti Gyula elmefuttatását Zrínyi Miklósról és főleg Kovács Gábor gyenge művéről, melyet a költő Zrínyi munkásságáról írt, s végre »Képzőművészeti szemlét« a műcsarnok őszi kiállításáról.
Ez ismertetésből első pillanatra kitűnik, hogy Bodnár Zsigmond - mennyire ezen első füzet mutatja - oly erőket csoportosított vállalata köré s oly tapintattal állította össze az első füzetet, hogy melegen és őszintén kell »Havi szemléjét« üdvözölnünk. Nagyérdekű vállalatnak ígérkezik ez s megérdemli a legkiterjedtebb pártfogást.
Általában óhajtandó lenne, hogy a sok felburjánzott hírlap helyett nálunk is gyökeret verjen a szemleirodalom, mely mint magasabb fokozata a folyóiratoknak, hol kivetkőzve a mindennapi pongyolaságból, iránycikkekben szabatosabban feldolgozva jelenik meg a napok által adott anyag, mely a közönséges napi sajtóban csak mint alaktalan gyurma jelenik meg.
