MÉG VALAMI TÓTH EDÉRŐL

Teljes szövegű keresés

MÉG VALAMI TÓTH EDÉRŐL
Nagy emberek minden lépése érdekes. Az emlékezet váltig megjárja a nyomokat, mik a megfutott pálya mentén föl-föltünedeznek… a letaposott fű is kedves emlék, ha az ő lábuk érintette, a tengernek szaladó patak is egy belőlük ittmaradt darab, ha könnyük belehullt: – pedig hol van az a »víz« már azóta?
Tóth Edének még nincs életrajza, mert nem nevezhető annak az Abafi Lajosé, ki leginkább csak az adatokat rakta gondosan össze anélkül, hogy a nagy költő képét kidomborította volna belőlük.
Abafi ezen művében legtöbbször rám hivatkozik mint forrásra, s Tóth Ede jellemzésénél főleg azon színeket használja, melyeket én vetettem föl imitt-amott. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a derék írónknak csak igen kevés anyag állott rendelkezésére Tóth Ede életrajzának vázlatszerű megírásához, másrészt nekem teszi kötelességemmé, hogy mindazon apróságokat, amire még emlékezem s amikről még nem írtam, nyilvánosságra hozzam; ki tudja, melyik mire lesz jó az életrajz írója előtt?…
Balassagyarmaton láttam Tóth Edét először. Egy szürke, kopott köpenyegben járt, melynek gallérjáról két cifra bojtban végződő vörös zsinór futott le. A zimankós télhez vékony ruházat volt ez úgynevezett »dáma köpönyeg«, mely mindenben megfelelt a mostani katonatiszti szalonköpeny formájának. Tóth Ede a Hubay társulatával volt ott, mint igen másodrendű és ismeretlen ember. Ha föltűnt valamivel, az leginkább szegénységet és világfájdalmat visszatükröző külseje volt.
Két mozzanatra emlékszem.
Gyerekember voltam még akkor, s a tekintetes vármegyét szolgáltam mint esküdt. Az egyik esküdttársamat (ha jól emlékszem Repetzky Ferencet) elneveztem »vadkutyának«. Ez a név rajta is száradt, bármennyire haragudott is érte. Különösen a szolgabíró kisasszonyai bosszantották igazán a vadkutya névvel.
Egy őszi napon künn ültünk a kastély verandáján valamennyien, a vadkutya, a kisasszonyok, a szolgabíró meg én, midőn nagy szerényen ott terem, mély hajlongások közt Tóth Ede.
– Én Tóth Ede színész vagyok. Tisztelteti a tekintetes urakat a direktor úr, és a mai darabhoz egy paszománytos mentét és egy vadbőrt kéret alásan kölcsön.
A Nelli nagysám ránézett az alázatosan ott álló szőke fiatalemberre, aztán mosolyogva mondá:
– Mente lesz, – hanem ami a vadbőrt illeti, előbb még nyúznunk kellene.
Ez határozott célzás volt a vadkutyára, s édes hahota tört ki rá; a vadkutya, aki az egyik kisasszonyba szerelmes volt, lángba borult arccal rohant el, s maga a szegény Tóth Ede is mélyen elpirult. Azt hitte, ő van kigúnyolva, s hirtelen otthagyta a társaságot.
Az urambátyám azonban a kis Nellit ugyancsak megdorgálta a tapintatlanságért, aztán meggyőződésszerűleg mondá:
– A komédiás is ember, gyerekek, mívelt ember előtt az is ember, gyerekek… Azért hát tisztelet annak is, gyerekek. – Azzal intett az András hajdúnak, hogy hívja vissza azt a szegény embert, akassza le neki a paszomántos mentét, a rosszabbikat, az ebédlőbeli sifonérból, aztán szedje össze az ágyak mellől a tigris- és medvebőröket, hadd ékesítsék föl vele estére a Mátyás budai palotáját. Aztán mondja meg annak a színésznek, hogyha ki akar jönni estefelé a pincébe – ott leszünk.
Tóth Ede visszajött, elfogadta a tárgyakat, de a meghívásra vonatkozólag úgy nyilatkozott András előtt, annak nagy bámulatára, hogy köszöni szépen, de nem szokott bort inni.
Pedig dehogynem szokott.
A »Rák« vendéglőben szoktak volt vacsorálgatni a színészek. Kisvárosban a bonton hozza magával itatni a színészeket. A nemesség régi erkölcseihez tartozik a közönyösség a színészek iránt s az udvariasság a színésznőkkel szemben. A »legkékebb vér« is, kinek méltóságán alul fekszik szóba állani holmi bankár és kereskedő kisasszonyokkal, egész hódolólag övezik körül tiszteletükkel a színésznőket, kiknek származási fája éppen nem valami arisztokratikus, hanem sokszor a szobalányságig vezethető le.
A »Rák«-ban, ahol nagy dínomdánomok estek, elégszer láthattam Tóth Edét, de mint igénytelen személynek csupán egy dolgára emlékszem.
Egy mellékasztalkánál a makaó folydogált a szegényebb színészek közt, kiknek a szűken mért »havigage« nagyon megengedte azon óhajtás táplálást, hogy milyen jó lenne nyerni.
Tóth Ede is odakuporodott egyszer, eleinte csak »gibic«-nek, később neki is nyervágya támadt. Kihúzott a zsebéből egy papírcsomagot, kibontotta nagy nyomatékossággal s előgurult belőle 6 darab »picula«, meg három »rézkopek« (ahogy ő nevezte e pénznemeket).
Az egyik piculát nagyszerényen odacsúsztatta a szomszédja kártyája mellé. Bizony szerencsétlen lépés volt. A picula elúszott.
És aztán elúszott a többi tétel is. Nem maradt meg csak a három rézkopek. Búbánatos arccal csúsztatta vissza a zsebébe; mert tételnek már kicsi lett volna. Aztán fölkelt és otthagyta a kompániát.
– Ne búsulj, Tóth komám – mondja vigasztalásul az egyik kollégája. – Nagyobb baj is esett ennél a világon…
– Mindössze annyi, hogy megreggeliztem éa megebédeltem holnapra – viszonzá Tóth Ede mosolyogva.
– No, sebaj, – holnap este úgyis te játszod az udvari szakácsot: valami majd csak akad a királyi konyhán.
Ez a színészies tréfa általános derültséget szült a »Rák«-ban, s a figyelmet egy pillanatra a vagyonvesztett komédiásra fordítá. Így maradt meg az én emlékemben is.
Azontúl elveszett Tóth Ede szemeim elől, egész addig, míg mint »új csillag« tűnt föl a nemzet előtt. – Akkor aztán megláttam őt abból az időből is, mikor még nem volt semmi. Ha Tóth Ede nem lett volna nagy íróvá, bizonyára régen elfeledem ez említésre is alig méltó részleteket.
Így ellenben azóta is kutatom nyomait, amerre megfordulok.
Itt Szegeden is emlékeznek rá néhányan, egy telet töltött itt, s a Dugonics-sétányra vezető »Kereszt utcában« volt a kedvenc tanyája, ahol most az a fölirat áll: »Hegyi bormérés.«
Úgy emlékeznek rá, mint címeres korhelyre, ki az éjszakákat szenvedélyből még cimborák nélkül is átvirrasztotta, csak azért, hogy ne kelljen aludnia. Itt csak egy picinyke esemény szálai őrzik emlékét, s az is csak adomaszerű.
Tóth Ede vakbuzgó ember volt állítólag már itt is, s amit később majdnem egészen elhagyott, politizálgatni is szeretett.
Kákay Aranyos-féle »Árnyképeimben« megírtam már, hogy a politikában Kossuthot istenítette Tóth Ede, nagyon valószínű tehát, hogy Deákkal nem rokonszenvezhetett egy időben, miért is sokat nyer valószínűségben a róla szárnyaló stikli. Szeged országgyűlési képviselője akkoriban a Deák-pártivá lett H. M. lett. Tóthnak feltűnt, hogy annak a lajblija nincs valami felette díszes állapotban. (Bizonyosan ismeretes tubák-színű zsírpecsétes lajbliját viselte az öregúr.)
Tóth Edében ez azon ötletet szülte, hogy színésztársai közt hatosával egy félrőf posztóra gyűjtsön. A posztót meg is vették, s Tóth Ede fogalmazta hozzá a következő tartalmú kísérő anonim levelet.
Tisztelt hazafi!
Itt küldök önnek egy félrőf erős posztót; csináltasson belőle tisztességesebb mellényt, s ha elkopik az egyik oldala, politikájának jelképéül fordíttassa ki.
A vidéki városok közül Rimaszombatban tartozkodott a nagy költő legtöbbet; nagyszabású három művében meg is látszik ez: az ottani emberek és az ottani szólamok csillámlanak elő. – Nem egy alakja van innen kiszakítva, ha nem is egészében, de legalább egyes részleteiben, ebből is, abból is egy darab.
Amint három év előtt végigmentem e kedves kálvinista városban, melyhez engem is kellemes emlékek kötnek diákéveimből, s amint néhány estét ott töltöttem a »Három Rózsában«, sorba láttam színről Dáma Náci fiskális urat, a Lőrinc zsidót stb. Szombaton Feledy Gáspár uraimék is bejöttek Feledről, Panyitról, Jánosiból a hetivásárra. Szebbnél szebb Fínum Rózsik és Boriskák tették virítóvá a Nagytemplompiacot. – Csak ki kellett tudni válogatni a sok ismerős közül, melyik a Gonosz Pista, s melyik Vágó Miklós.
Szinte lehetetlen volt elkerülni, hogy e nép közt járva-kelve, ne jusson eszembe a szegény haldokló költő. Körülbelül éppen akkor temették…
Sokat kérdezősködtem felőle; sokan ösmerték, sokan emlékeztek rá; itt is úgy, mint mulatós cimborára.
Együtt tartott a lump-kompániákkal, s mindig az utolsó volt, aki az ivóasztalt elhagyta.
Nemkülönben ő maga is sokszor említette, mikor hencegni akart a fiatalkori griffekkel.
»Milyen ember voltam én valaha. El sem képzelheti azt ön most felőlem, ha ilyen romnak lát, mi voltam én egykor! Látott volna csak Rimaszombatban a “Három Rózsánál” vagy egyszer; hej, de sok ”drapák”*-nak * hágtunk a nyakára akkoriban csak egy éjszaka is.«
»Drapák«-nak Tóth Ede a bor azon elvetemedett nemét hívta, melyet itt az Alföldön lőrének csúfolnak.
De mindezen kicsapongó fiatal évekre mutató nyomok dacára is egy dolog látszik nekem különös kiemelésre méltónak, s ez az, hogy Tóth Ede, bár most fényesen befutott pályája után minden tette élővé válik az emberek emlékezetében, sehol sem hagyott rossz emléket, de még csak olyan fiatalkori csínyt sem, mely egy sokszor megszorult vándorszínész rovásán nem is mehet »meglátom« számba.
Nyomorokkal teljes múltja, melyet sokszor, mintegy édelegve benne, felfedett előttem egy-egy bizalmas percében, egész mocsoktalan.
A nap útja volt az azért mindenütt – felhők között.
Ha Tóth Ede másodrendű volt is mint színész, ki a közönség figyelmét sehol sem kötötte le maga iránt, magok a színésztársak előtt mindig kiváló volt s különös megtiszteltetésben részesült, miután értelmi tehetségénél és higgadt meggondoltságánál fogva, önkénytelenül, minden szerénysége dacára is bizonyos fölényt gyakorolt. Darabjai a 70-es évek elején már meg voltak írva, s ezek közül a »Schneider Fanny«, »Kerekes András« és az »Oltár előtt« (melyet később »Kintornás család«-dá dolgozott át) egyre emelték tekintélyét »en famille«.
Hogy mennyire megbízható embernek tartották, mutatja az, hogy többnyire a színigazgatók intimusa volt, Budainénak összes pénzügyi [s] egyéb ügyeit ő vitte egy időben igen ügyesen. Aradi Gerőnél titkár volt, Szatmárott pedig Klein Samu igazgatónál a könyvtárnoki-rendezői tisztet viselte. Itt került először színre az »Oltár előtt« című darabja, melyben maga is, neje is játszott. Az a jelenet, melyet most a Kintornás családból ösmerünk, midőn Mari Bimbóékhoz betoppan, itt még élesebb volt, mert éppen akkor ért oda az elcsábított, elhagyott leány atyjával és gyermekével a templomba, midőn a csábító már az oltár előtt állott új mátkájával, igen nagy hatást tett Szatmártt. S tán e hatás emléke volt az indító ok, hogy Tóth a »Falu rosszát« s utána a »Kintornás családot« megírja. Hogy aztán a darab írása közben éppen e jelenetet ejtette el s enyhíté egy szelídebbel, csak tisztultabb ízlését mutatja.
Ugyancsak Szatmárott írta meg a »Tűzoltók« című alkalmi színművét, mely amint a társulat Győrbe vagy Pécsre ment, épp úgy változtatta a »Győri tűzoltók« címét a »Pécsi tűzoltókra«.
E darabjaihoz nagy sikerei után is végtelenül ragaszkodott.
– Mennyi sok jó eszme van azokban eltemetve, – mondá nemegyszer – ha én azokat most mind együvé szedhetném.
– Miért nem teszi?
– Tenném én nagyon szívesen, egy olyan színmű kerekednék ki az alakjaikból és eszméikből, hogy öt »Falu rosszával« is felérne – csakhogy akkor…
– Mi lenne akkor?
– Akkor azok a darabok mind agyon lennének ütve. Pedig valamennyijéhez egy-egy kedves, elválaszthatatlan emlék köt. Ön azt nem érti, mik azok nekem. Az egyiket egy szuszék tetején írtam, a szuszék-szögletbe kapaszkodva az egyik kezemmel. A tintát úgy kértem kölcsön a házban lakó vargától; fele víz volt annak is, egy negyedrésze meg égett papiros belekevert pernyéje. Mikor a legkomikusabb részleten dolgoztam, a szuszékkal átellenben lévő ágyban a szállástadó gazdasszonyom gyereke sivalkodott rettenetesen, szünetlenül a hidegtől. Szegény kis poronty, mintha most is hallanám! Mintha most is gagyogná: – »Edus bácsi, vigyen el a komégyiába.« – És a többi darab is… minden gondolat, minden sor egy darab az én életemből. Nem engedem én azokat a kerek világért sem.
Az 1874-ik év végén majd mindennap együtt voltunk; ekkor már ünnepelt ember volt s teljes jólétben; testben beteg, de lélekben még üde, erőteljes. Betegségének ónsúlya nagyban hatott a kedélyhangulatára is, de néha-néha mégis felcsillant benne az őshumor és a fogékonyság a kedélyesség iránt.
Egyszer késő éji 11 óra után jöttünk haza az »írói kör«-ből a »Vas-utca« felé, melynek 10. számú házában lakott. Zimankós, téli idő volt, szinte recsegett lábunk alatt az aszfalthoz fagyott hó. Tóthot az egész úton köhögési rohamok fogták elő; a dohányfüst ártott meg neki. Meg-megállt, hogy kiköhögje magát. És az borzasztó köhögés volt! Eltartott egy-egy rohama tíz percig, s amint összerázkódott egész teste, azt hitte volna az ember, hogy a lelkét köhögi ki.
A »Vas-utcába« fordulva, az ott levő dologház falazatánál egy részeg embert láttunk feküdni, kit valószínűleg a szomszéd-korcsmából dobtak ki. Mélyen aludt és még hortyogott is.
– Ez a szegény részeg tót megfagy itt reggelig – mondá Tóth Ede részvéttel –, ez persze most a korcsmában volna, ha pénze lenne. Csináljunk vele egy kis tréfát.
A tót napszámos-féle embernek egyik keze vánkos gyanánt volt a feje alá görbítve, míg a másik egész fesztelenül nyúlt végig a trotoáron.
Tóth kivett a zsebéből öt hatost és az alvó tót atyafi markába tette.
– Milyen nagyot fog ez majd bámulni – szólt nevetve –, ha fölébred s meglátja, hogy pénze van.
S a rutinírozott tót tenyér még öntudatlanul is megérezte, hogy pénz csiklandozza; a hatosok érintésére, mint valami varázsütésre, gépszerűleg becsukódott.
– Ennyi tudománya csak egy tót markának lehet – nevetett föl Tóth Ede jóízűen.
Egy másik tréfa is, melyet velem tett, élénk világot vet játszi, romlatlan kedélyére, mely még a gyerekségekben is örömét találja.
Egyszer egy anonim levelet kaptam e rövid tartalommal.
»Mak« úr! Kié volt hát a puska?«
Máskor az ajtómra volt felírva krétával, hogy »Mak! Mak! Mak!« * vagy némelykor ez: »Kié volt a puska, hé?« * amiért én akkori időben igen nagy dühbe jöttem mindannyiszor.
Palóc dialektusom csúfolva.
Ezzel a »kié volt a puská«-val az írói körben haragítottak, mert egy novellámban elfelejtettem megmagyarázni, hogy a puska kié volt. Mai napig is rajtam maradt ez a csorba. M. K.
És ez az ártatlan tréfa mind az akkor már beteg, lehangolt kedélyű nagy költő dolga volt.
Gyermeteg kedélye legélénkebben fogadott fia, a kis Bénivel szemben nyilatkozott, kinek rendesen ő építette a kártyaházait s kit egyszer jelenlétemben úgy megtréfált, hogy midőn az édesdeden aludt, összekötötte egy spárgával annak a kis lábait, aztán kiment az előszobába s ott a Friebeisz Pista bátyánk hangját utánozva elkiáltotta magát:
– Ide Béni, ide hamar! Cukrot hoztam neked meg a Lacinak. Aki előbb ideér, annak adom.
Persze, hogy a szegény Béni fölriadása után rabságban találván magát, oda nem érhetett. Hanem azért a cukrot valami kerülőúton mégis megkapta.
Egyszer együtt ebédeltem a családdal. Tóth Ede kifogyhatatlan volt a gyerekkel való ingerkedésben.
– Aki a levest hamarabb megeszi, az lesz az angyal.
Nemes verseny fejlett ki a beteg költő és a pirospozsgás fiúcska közt a levesevésben, a kis Benjámin arcára izzadságcsöppek gyűltek az igyekezetben, de azért mégsem ő lett az angyal.
El is szomorodott bele; morcsos lett. Tóthnak kellett őt ismét kibékíteni. Értett hozzá.
Elkezdte tanítani parulát adni:
– Keresztül… kasul… könyököm… szúrom. Pacs.
A beteg ember legelőször keresztülhúzta az egyik kezét a fiúcska duzzadt, kövér tenyerén; ez volt a keresztül, aztán ellenkező irányban, s ez volt a: kasul. Ekkor a könyökével bökött oda, ez volt a: könyököm, majd a körmével beleszúrt a rózsás kacsó kellős közepébe, és ez volt a szúrom. Végre az ő saját nagy tenyerével belécsapott egy hatalmasat, s ez volt a pacs.
– Nagyot szóljon, mint a budai harang… vagy még annál is nagyobbat – kiáltá a csengő nevetésbe tört fiú markába ismét egy nagyot csattantva.
Kifogyhatatlan volt az ily naiv bohóságokban. S ekkor volt előttem a legtiszteletreméltóbb és legnagyobb. Csak egy ilyen ember alkothatta meg Samut, a molnárinast.
A zsurnalisztákat nem szerette, a kritikusokat még kevésbé. Különösen az öreg dr. Kovács Pálra haragudott élete fogytáig, amiért az őt valamikor »kaucsuk színésznek« nevezte.
Szegény Tóth azzal a gondolattal halt meg, hogy ő nagy színész volt, de nem értette meg a kor.
A fővárosi előkelő színészeket sem kedvelte annyira, mint nyomorának társait, az ütött-kopott vidéki komédiásokat. Lelke minduntalan visszasírt azokhoz! Szinte kényelmetlen volt neki a nagyság, az ünnepeltetés, szinte megdöbbent tőle, mint valami ijesztő rémtől, mely messzire viszi el az édes otthontól, s neki a szegénység, a hányattatás volt az otthona!
A fővárosi színészvilágból csak Soldosnét szerette, de azt aztán valamennyi helyett. – Ha vele beszélhetett, ünnepe volt, s mindenegyes szavát reprodukálta nem egyszer, ha sokszor.
De legszívesebben emlékezett vissza egy, Soldosnéval közvetlen a »Falu rossza« előadása előtt tett látogatására.
– El kellett hozzá mennem. Azt mondták, úgy illik, hogy a szerző tiszteletét tegye az ország kedvencénél. Ekkor már nem voltam színész (tette hozzá egy fájdalmas sóhajjal), csupán hitvány cibil ruhatáros. Megdöbbenve léptem be Magyar utcai szállására; mert ki ne lenne elfogódva e híres nővel szemtől szembe? Feszesen fogadott s helyet mutatott egy széken. Aztán megindult a tiszteletteljes diskurzus, kimért szabatos alakban, amint az két idegen közt szokás, kik sohasem látták egymást. Áttértünk darabomra s benne az ő szerepére. De bizony sehogy sem ment a beszélgetés fonala, nagy immel-ámmal öltöttük egymásba a szavakat anélkül, hogy tulajdonképpen valamit mondottunk volna. Soldosné maga is érezte e nyomott hangulatot, s egyszer csak hirtelen, mikor semmit sem gyanítottam volna, legnagyobb meglepetésemre az ő utánozhatatlan szeretetreméltóságával fölemelé két gömbölyű karját s magyar-menyecskésen odacsapja a lábához.
»Az istenugyse! mit feszeskedjünk? Most jut eszembe, hogy hiszen maga is csak olyan fajtánkbeli – komédiás.«
»S azzal aztán egy pillanat alatt régi bizalmas ismerősök lettünk a világ legkedvesebb menyecskéjével.«
Halála előtt néhány héttel sokat beszélt előttem egy, a kisvárosi polgári életből merített színműről, melyhez ha megéli a tavaszt, hozzá fog májusban. Iratai közt kell is lenni már nyomának. A meséjét is elmondta vázlatban.
Két kisvárosi kereskedő cég lakik szemben; mind a kettő gazdag és mind a kettő rőfös kereskedés; az egyik a »Kutya cég«, a másik a »Macska cég«. Irtóztató ellenségeskedés foly köztük, mely gyűlöletté fajul. Mindenik a másik megrontásán dolgozik. A kutya-cég fővezetője azonban beleszeret a macskáék kisasszonyába és megkéri, – de a bosszút forraló apa csak úgy adja oda, ha a fősegéd megesküszik, hogy három napig mindig igazat fog mondani a vevőknek.
Ebből származnak aztán a komikus helyzetek a darabban, s ez buktatja meg a kutya-céget, mert a vevők, kik valódi brüsszeli csipkét – vagy mit tudom én, mit – kérnek, elutasíttatnak az igazság kijelentésével, hogy itt csak hamisított csipkék vannak. S egyszóval a kereskedésnek három nap alatt veszett híre megy.
Már nótákat is gyűjtött Tóth Ede e darabhoz. Különösen egy volt kedvére való. Gömör megyei nóta volt, egy közös barátunk, Szontagh Béla hozta.
A költő szeme felcsillogott, sápadt, reszketeg ajkán édes mosoly játszott, valahányszor Szontagh elénekelte előtte:
 
Megégett a kispanyiti állás
Édes rózsám, ki ad nekem szállást?
Beleégett kis kalapom fodra…
Máskor jobban vigyázz kalapodra!
 
Halála előtt néhány nappal, mikor már nem jöhetett ki többé a levegőre, mikor már ágyban fekvő beteg volt, felsóhajtott:
– Csak még egyszer mulathatnánk együtt a Szikszayban… csak még egyetlenegyszer…
Majd hozzátette:
– De szeretném még azt a nótát hallani Szontaghtól.
Fájdalmasan mosolygott.
– Az én darabomban? Elviszem én azt a másvilágra. De a nótája az itt marad… olyan ott nem lesz!
A költő már ekkor látta a halált. Ott ült már az ágya szélén.
Az örökké megdermedt kézből kihullt a toll, melynek minden vonása az életet festette… Talán azért is nem tűrte meg ott a halál.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages