TISSOT SZEGEDEN
TISSOT SZEGEDEN
Az egyszeri angol meglátogatván Magyarországot, mikorra hazakerült volna innen a maga ködös országába, egy mennykő vastag könyvet írt a csodálatos magyar találmányú gépekről, minő pld. a dunai gőzmalom és a kendertiló, bemutatván ábrákkal is a magyar találékonyság e remek szülöttét.
Nekik, mondá, milyen mesterséges, drága pénzbe kerülő gépeik vannak, melyek semmivel sem végzik jobban föladatukat, mint a magyarok egyszerű találmánya!
Egy dél-amerikai mérnök, ki egy ízben Kiscsoltón is megfordult, s előbb hideg, érdeklődést is alig mutató arccal járta be az országot és nézte végig nevezetességeit, egyszerre fölvillanyozva kiáltott rám, amint a parasztházak ajtóin megpillantotta a fakilincset a madzag-húzóval.
»Uram! Meghajlok e nemzet nagysága előtt. Önöket az isten is nagy dolgokra teremtette. Milyen találékonyság, s milyen egyszerűséggel párosulva!«
Ebből különösen az a tanulság, hogy minden szem másképp s mást lát meg.
És nem tudom: mit jegyzett fel emlékezetébe a »Milliárdok hazájának« szellemes írója a »Fillérek hazájá«-ról, Magyarországról s különösen az Alföld és Szeged felől, de legalább arról mégis számot adhatok, hogy milyen benyomások elé vezettük fogékony, a magyarok iránt meleg rokonszenvet sugárzó lelkületét.
Megnézte a Makkos-erdőt s táncolt ott még csárdást is, vasárnap délelőtt kivittük Szőregre a templomot megnézni; ott éppen kalácsot osztogatott egy öregasszony a templom bejáratánál (amint ez már szokás a rácoknál, ha meghal valakijök), egy darabot odanyomott a Tissot Viktor markába is; megette jóízűen.
Amikor délben visszatértünk Szőregről, arra kért, hogy mutogassam meg neki, ami látnivaló van Szegeden.
– Én magam is idegen vagyok itt – mondám –, mindössze négy hete tartózkodom itt s éppen nem tudom, mi minden érdekes lehet itt.
– Nagyon sajnálom – szólt…
– Ne búsuljon uram, mert annyira már mégis vittem, hogy ami a legszebb Szegeden, azt nyomban megmutathatom. Menjünk a templom elé.
– Hogyan, a templom elé és nem a templomba?
– Természetesen. Itt az a divat, hogy az intelligens fiatalság odaáll a templom bejárata elé, mint megannyi cövek, hogy az istentisztelet múltával a kijövő leányokat vegye kereszttűzbe.
– Ahá! Nos, tehát itt sem vallásosak már az urak.
– Nem hiszünk mi már egyéb vallást, csak a törököt; abból is csak a sokfeleség tartást.
– Ahá! Ön mond valamit. Ez a dogma Párizsban sem idegen. Jó dogma, megérdemli, hogy elterjedjen… Tehát menjünk a templom felé. Ön nyilván a homlokzatot akarja megmutatni, bizánci stíl, nemde?
– Semmi közöm a homlokzathoz. Jöjjön és bízza rám magát ön, meg fogja látni, ami legszebb Szegeden.
A templom elé értünk; ott álltak már a sztereotip alakok, a házasulandó vén és fiatal legények.
Ott volt Lajos úr fekete pántlikás szalmakalapjával, hosszú lábával türelmetlenül toporzékolva, amiért olyan soká nem csinál odabent »áment« a főtisztelendő úr. Egyik kezével folyton nyakkendőjét igazgatta.
– Nézze ön meg ezt az urat – mondám Tissot-nak. – Ezzel ma találkozni fogunk, bárhova menjünk is, mindenütt. Ön bámulni fog e sajátságos körülményen. Én is bámultam eleinte. De most már értem az egészet. Ez az úr egy féltucat példányban van meg Szegeden. A gondviselés, amikor teremtette, szórakozottságában azt hitte, hogy fotografus, s hat darabot állított ki belőle.
Ott volt továbbá az ismeretes szőke úr is, aki tudományos ember hírében élve, csak úgy félvállról nézegeti a lányokat. Szőke, kedvtelenül sarjadzó bajsza, mely merész szabású orra alatt szégyenli magát, egy cseppet sem nagyobb, mint amilyen a múlt héten volt, pedig eleget húzogatta egy hét óta.
Mereven, méltóságosan áll ott, egyik kezével a saját szürke kabátját fogva erősen, mintha önmagába akarna kapaszkodni.
– Ez az úr is érdekes, monsieur Tissot!
– Igen? – kérdi Tissot csodálkozva. – Ösmerem, találkoztam vele a Makkos-erdőben. Ah, ön érdekesnek találja?
– Mindenesetre… vagy ha nem, legalább tiszteletreméltónak. Ő iró akar lenni, de erős föltétele, csak akkor fogni bele az írásba, mikor a doktorátust leteszi…
– Nos, ez az a tiszteletreméltó vonás?
– Természetesen; a doktorátust még nem teszi le két esztendeig. Képzelheti ön, mennyit használ ez idő alatt az irodalomnak, – ha nem ír.
Tissot mosolygott. Nem tudom, a szavaimon-e, vagy azon az édes látványon, ami kitárult előtte.
Ott jöttek sorba valamennyien kis imádságos könyvükkel, amelybe belenéztek ugyan, de amelyből imádságos szájuk, fogadni mernék, nem imádkozott; ott jött az Irma villogó fekete szemeivel, melyeknek égető tekintetétől a francia író szinte elkapta a fejét, majd a szőke szépség, majd a karcsú Ilka, Terka, Julcsa, Marcsa, Borcsa…
– Nézzen ön oda – súgtam, karját megkapva… Ez a legszebb látnivaló Szegeden! – A Borcsa Nr. 1.…
– Oh, oh! Valódi párizsi szépség. A Montpensier hercegnőkre emlékeztető. De miért nevezi őt »Borcsa Nr. 1«-nek?
– Azért, mert egy »Borcsa Nr. 2.« is van. Sőt éppen ma találtam egy Nr. 3-t is.
– Hát azt miért teszi, hogy megszámozza?
– Csupa babonaságból és célszerűségből. Lássa ön, az én tollamnak az inspiráció adja az erőt…
– Hogyan? Ön mind a három Borcsába szerelmes?
– Éppen ellenkezőleg. Egészen közönyös vagyok irántok, egyet pláne nem is ismerek, csak látásból, egyet pedig ki nem állhatok. Ezek csak tanulmányfejek. Mert én nem kutatom, mint ön, a templomok ereklyéit és régiségeit, nem nézegetem a puszták délibábjait, nem kutatom a hegyeket, én azt a nagy rejtélyt szeretem tanulmányozni, amelyiknek ember a neve.
– Kivált ha az az ember asszony, ugye?
– Én nem szeretek utazni és nem szeretek látni egyebet, csak embert. S ez nem kevés, monsieur Tissot. Küldjön ön nekem Franciaországból hét különböző nevelésű szép hölgyet, s akkor ön ideküldte nekem egész Franciaországot.
– Eh bien! Én azt megtehetem önnek, ha nem lesz sok.
– Isten ments! Csak példának okáért hoztam föl.
Ezek után elhatároztuk, hogy midőn 4-én visszatér Temesvárról, hova az éjjel utazik, a másik két Borcsát is látnia kell, sőt a Nr. 2-t meglátogatjuk, mert az híres földijére, Sand George-ra fogja emlékeztetni – halaványan.
– Tehát olyan kékharisnya-féle?
– Rettenetesen olyan.
Délutánig az alsóvárosi templomot tekintettük meg, hol nagy érdekkel tudakozódott minden felől, s szorgalmatosan pótlá jegyzeteit, mindjárt ott melegiben.
Végre kifejezte óhaját, hogy szeretne valamely gyárat látni.
– Ma vasárnap van – mondám –, s a munka szünetel, erről tehát le kell mondanunk, hanem gépet azt olyat mutatok a Népkertben, hogy még az angol találmányokat is fölülmúlja.
– Ön megint valami tréfát csinál. Annál jobb. Kocsizzunk ki előbb Szőregre, hol megnézzük a szerb népies táncot s onnan elmehetünk a Népkertbe.
Úgy is lett – s én is beválthattam szavamat. – A cukrászdában a hátunk mögött csakugyan ott ült most is az a két derék asszony-néni, akikről tegnap háromhete írtam; most is szapulták a világot kegyetlenül, forgott a nyelvük, mint az orsó, lélegzetvétel nélkül, szakadatlanul.
– Hallja ön a madame-okat?
– Fájdalom, csakis őket hallom…
Egy félóra múlva megint megkérdeztem.
– Hallja ön még a madame-okat?
– Jaj, hallom bizony… Hogyne hallanám. Mikor állnak ezek el?
– Soha uram! Ezeknek a nyelve az a gép, amit a világ gépészei nem bírnak föltalálni: ez a perpetuum mobile, – az örök modony.
– De hát csak alszanak valamikor? S akkor nem beszélnek.
– Csalódik. Ha alszanak is, csak az egyik alszik egyszerre, de a nyelve alva is mozog éa felelgetni látszik a másiknak, ki folyton belebeszél, belepletykázik a szendergésbe, hogy megédesítse…
A vacsoránál a francia pezsgőt igen olcsónak találta, mivel az hazájában is drágább három forintnál, – az igaz, hogy jobb is, a kenyér árát azonban nagyon sokallotta. Csodálkozva kérdezé, hogy ez hát az a híres Bánát, ahol annyi búza terem egy-egy szántóföldben, hogy Bernát Gazsi bátyánk szerint a kéve nem fér el rajta, hanem a szomszéd földjét is ki kell árendálni asztag-helyiségnek. Párizsban most a világkiállítás folytán megdrágult viszonyok közt is két krajcár egy adag kenyér a vendéglőben; Budapesten, Pozsonyban szintén, míg ott, ahol terem, ahol hajigálkozni lehetne vele, ott 3 krajcár.
Node ezen békétlenkedés nem igen tartott sokáig. Olyan szomorú, bűvös nótára gyújtott rá a cigány, hogy csak azt hallgattuk, édes merengéssel, fájó boldogsággal.
Úgy sírt, oly keservesen rítt a Rudi cigány kezében az az egyszerű szárazfa, mintha – ahogy a nóta mondja – öregapja lett volna rá hajdanában akasztva…
Odaintettem Tissot-hoz a cigányt, már az arca is nagyon mulattatta vendégünket.
– Micsoda nóta az, te Rudi?…
– Nem tudom kérem alássan, mert hát…
– Hát már hogy ne tudnád?
– Vigyen el a devla, ha tudom, csak úgy kaptuk azt készen Kecskemétről.
Tissot-nak magyaráztam a cigány válaszát, s miután megmagyaráztam, hogy a »les tziganes«-ek nem ismerik a kottát, bizony ugyancsak egész életében törheti rajta a fejét, miképp is kapták azt a nótát Rudiék »csak úgy« készen Kecskemétről.
No, de nem beszélek többet. Egy egész kötet kitelne az érdekes vendég ittmulatásának emlékeiből. S szívesen időznék azok közt még tovább is, ha lapunk szűk tere engedné.
Itt csak azt említem még meg, hogy vacsora után egy népies bálba tévelyedtünk, melynek kedélyessége jó benyomást gyakorolt Tissot-ra. Egészen el volt bájolva. Egy rakoncátlan polgártárs megkérdezte tőlünk, hogy kicsoda az az idegen arcú úr.
– Ez egy francia úr, aki azért jött Magyarországra, hogy a Hortobágyot lássa… Most oda megy Szegedről.
– Hogy híják?
A szellemes író megértette a magyarul intézett kérdést, s maga mondta meg nevét az egyszerű embernek idegenes kiejtéssel.
– Viktor Tiszó.
A polgártárs gyanús szemekkel mérte végig, aztán vállvonogatva mondá:
– Már az öreg hiba, ha Tiszának híjják a teens urat. Azzal a névvel nem lehet Hortobágyot megjárni – ha csak nincs asszekurálva az élete.
