VÉNASSZONYOK NYARA
VÉNASSZONYOK NYARA
Visszaröpül már a gólya, s a rengő délibábban nem fog a nap többé fürödni az idén.
Leveti zöld ruháját a róna, megbarnul, majd megfehéredik. – Az ég felhős lesz fölötte, s az enyhe nyári fuvalom helyett szeles vihar száguld majd végig rajta.
Még csak a vénasszonyok nyara következik; bágyadt napfény, sárguló lombok… Reggelenkint a dér beszegi a füveket s a fák leveleit ezüsttel, delenkint pedig föloszlatja az ezüstöt a nap, s bearanyozza őket. De a verseny nem tart soká, a dér mindig nagyobb lesz, s a napsugarak mindig hidegebbek s a szatymazi tanyákon fölhangzik az időszerű nóta imitt-amott:
Suba, suba, göndör szőrű suba,
Száz ökörért nem adnálak oda!
Száz ökörért nem adnálak oda!
De azért nem kell ám a vénasszonyok nyarát kigúnyolni, de még a vénasszonyokat sem.
Sorel Ágnes, Lamballe hercegnő, Bella de Tiriano, Pompadour márkiné, mind késő korig maradtak szépek… Sőt mint egy német (pláne német) író megjegyzi, – szépségük csak nyert a korral.
Hát még Ninon de LEnclos, ki 80 éves koráig hódított férfi szíveket, s kiről Saint Évremont szellemes bókkal mondja:
Lindulgente et sage nature
A formée lame de Ninon
De la volupté dEpicure
Et de la vertu de Caton
A formée lame de Ninon
De la volupté dEpicure
Et de la vertu de Caton
Már mi magyarok az egy Rómer Flóris kivételével csak a borban szeretjük a vénet, s az élemedett korú szépnem iránti tiszteletlenségben odáig vetemedtünk, hogy nótánk is van rá, miszerint: »A vén asszonyt nem kár volna…« stb.
Hanem ha a vén asszonyok nem is nyerik meg a rokonszenvünket, a »vénasszonyok nyara« annál inkább, mert az seholsem olyan szép szezon, mint Magyarországon, ahol annyi vidám szüret esik ebben az időben.
Ha az öreg Noé ide jönne egyszer, nem bánná meg, hogy elültette a szőlőtőkét: sok öröm forrásává lett az már kétezer év óta, hősök karjának erejét növelte, szíveket lángra gyullasztott, búbánatot meggyógyított.
S hol volna annyi rengeteg begyógyítani való búbánat, mint Szegeden?
Ki is visszük azt a jövő héten mind a szatymazi szőlőkbe; hol fölpezsdül a szív. Betelik a vidék vidám kurjantások hangjával. Szeged egészen odaköltözik néhány napra. Onnan sokkal rózsásabb színben fogja látni a rekonstrukciót.
Talán semmi sem szebb az Alföldön, mint éppen az ősz, az a búskomorság, az a melankólikus nyugalom, mely a természetben honol, szinte elfogja a szíveket.
»Ilyenkor itt minden ember ábrándozik, s siratja a haldokló természetet« mondja új könyvében Tissot, ki körülbelül negyven lapot szentel az ősz leírásának Szeged környékén.
Hátha még úgy ösmerné ezeket a sárguló lombokat! Hátha megértené méla suttogásaikat. Hátha bele volna avatva abba a nagy titokba, hogy a hervadás e tanújegyeiből egyet-kettőt elkap a forgószél… s mikor az arcodhoz vágja, a meghalt szerető izenete az, sírok hazájából.
A végtelen pusztán messzire ellátszik a kútgém, kopár minden, s sívó homok söprődik keresztül, felhőt támasztva köröskörül…
Különben nem folytatom a vén asszonyok nyarának leírását, mert még mindössze egyszer láttam azt itt, s abból az időből leginkább egy fiatal leány emléke tünedezik elé.
Vidám szüret, táncmulatsággal egybekötve. Ott volt a szép lányok közt a kis Mari is.
Szegény kis Mari, ő volt a szüreti táncmulatság központja. – Mindenki ővele akart táncolni. Nem is csoda; nagyon szép volt.
Karcsú dereka csak úgy hajladozott, mint a liliom a szélben. Soha ilyen vékony derekat, melyet attól kellett félteni, hogy valamely szenvedélyesebb táncos kezei közt ketté törik.
Anyja és egy fiatalabb hölgy (bizonyosan rokona) aggódó szemekkel nézték, amint a kis vékony angyal majd ennek, majd annak a fiatalembernek a karján lejtett. Halavány arca egyre pirosabbá lett.
Hej! csak szép tánc ez a szilaj csárdás.
Az egész társaság Marit bámulta, s magasztaló hangok hallatszottak itt-ott. Csak egy közelemben ülő mondá:
»Szegény gyermek!«
Megfordultam s jól megnéztem az öreg urat. Egy tiszteletben álló orvos ismerősöm volt.
– Miért mondja ön szegénynek a kis Marit?
– Azért mert úgy tekinthetjük őt, mint aki nem él meg már több szatymazi szüretet.
Ijedten és kérdőleg tekintettem az orvos arcára:
– Úgy van, – ismétlé szomorúan. – A természet kérlelhetetlen szigorral bünteti meg az ellen elkövetett merényleteket. E fiatal leány egész belseje össze van zúzva és tördelve azon észnélküli és bűnös fűzés által, mely a szegény gyermeket élte tavaszán nyomorékká tevé és megöli. Ez egy egészen új neme az öngyilkosságnak.
– De az istenért, tudatni kellene ezt legalább az anyjával.
– Azt hiszi nem tettem. Megharagudott rám. Mi ad nekem jogot az ő leánya rágalmazására? Az emberek őrültségénél uram csak egy nagyobb van: a hiúságuk.
E pillanatban hirtelen nyüzsgés, mozgalom támadt.
»Orvost! – kiálták. – A kis Mari elájult!«
A kis Mari csakugyan elterült halotthalványan, vonagló ajakkal a földön. Az én ismerősöm, a doktor emelte föl s szállíttatta be azonnal Szegedre.
Szegény Mari otthon lefeküdt, s nem is kelt föl többé. Az idei szüret már nélküle megy végbe Szatymazon.
És ebből az a tanulság: hogy mégiscsak bölcsek a kínaiak, kik csak a lábaikat engedik összezúzni a lányoknak.
