95. sz., május 1. SZEGED, ÁPRILIS 30-ÁN
95. sz., május 1.
SZEGED, ÁPRILIS 30-ÁN
SZEGED, ÁPRILIS 30-ÁN
A köztörvényhatóság fölfüggesztésével Szeged jobbadán megszűnik befolyást gyakorolni a saját sorsára; a kormány föl akarja adni a régi közmondást, hogy ki-ki a saját szerencséjének kovácsa; Szeged szerencséjét maga a kormány veszi kezébe. Majd meglátjuk, milyen mértékkel telik tőle a jóból!
Annak pedig csak örülni lehet, mert jó nekünk nem lenni gazdáknak, amikor pénzünk nincsen; vigye a háztartást más; ne legyünk telhetetlenek.
Az az egy azonban bizonyos, hogyha van bennünk egy kis életfilozófia, akkor oda kell törekednünk, hogy úgy a köpenyeg alatt mégis beleszólhassunk magunk is minden dologba, mert bizonyos az, hogy a fájós lábú ember mégis csak maga tudja leginkább, hol fáj legjobban, s hova kell a mustárt felkötni.
Igaz ugyan, híre jár, hogy a kinevezendő királyi biztos mellé hat tanácsadó fog rendeltetni, kik közé törpe minoritásnak mi szolgáltatunk két embert. Hanem az is igaz aztán, hogy az a két ember csak arra való lesz ott, hogy végigkönyökölje az asztalt, s az unalmas nyári napokon, ha már elunta nézegetni a királyi biztos ábrázatát, csendesdeden elszenderedjék a nagy zsibbadásban, mely reá fog nehezülni. Ha opponálni fognak, meg nem hallgatja őket senki, ha nem fognak opponálni, nem lendítenek semmit, s nem képviselnek senkit.
Más, egészen más közegre volna szükség, melynek útján átszűrődve a közvélemény és a közérdek tisztességes és, amennyire lehetséges, imponáló alakban lépjen mindannyiszor a királyi biztos tanácskozó termébe, ahányszor szükséges.
Mert nem kell ám azt hinni, hogy Szeged gyorsan épül föl, s hogy a királyi biztosi hatalom egy-két hónapra terjed ki. Szeged rekonstrukciója éveket fog igénybe venni s a királybiztosi rezsim legalább egy évet.
Nem is volna jó, ha Szeged gyorsan teremtetnék újjá. A hamaros munka nem jó munka. Jól mondja Thiers szerint [!], az az igazi rendszabály, amit nemzedékek tapasztalata hoz, s amit évek érleltek meg.
Szeged igazi helyreállítása mindennap egy lépés a cél felé; oly sokat veszítettünk, hogy egy ugrással lehetetlen odaérnünk, ahol azelőtt valánk.
Szeged rekonstrukciója tehát hosszú ideig fog tartani, s mi hosszú időre leszünk a némaságra kárhoztatva, s a türelemre, hogy rólunk nélkülünk rendelkeznek.
E kilátással szemben hatalmas gondolatnak látszott az úgynevezett »városi kör«, mely Fodor István elnöklete alatt alakult, s mely eleinte úgy a helyi, mint az országos sajtóban létezésének több élénk jeleit adta. Ügyesen, habár nem is teljes alapossággal volt itt megbeszélve a város minden dolga, mely azon rövid idő alatt fölmerült, míg e szalmaláng magyarosan ki nem aludt.
Tehát kialudott. Dehát énistenem, mikor tartott még a magyar ember tevékenysége, türelme, munkaszeretete és ambíciója sokáig? Buborék volt az mindig, melyet a lehelet söpört el.
Pedig csak ebben az egy esetben nem lett volna szabad buboréknak lennie, mert a szerencsétlenség próbálja meg az embert, ha talpig ember-e?
Városunkra olyan pillanatok következnek be nemsokára, amiket fölhasználatlanul hagyni vétek: az ebből következő mulasztásokat századok erőlködése sem pótolhatja, úgylehet.
Egy ideig szépen folytak a tanácskozások a »városi körben«. Szeged intelligensebb polgárai összegyűltek naponkint, hívatlanul, kéretlenül, saját nemes sugallatukból, az ügyszeretettől áthatva városunk jövőjéről álmodozva, ha nem voltak is lángelmék, mindenkinek volt azért egy-egy észrevétele, amelyik előbbre vitte a diszkussziót, a sok észrevétel lassan-lassan kiforrta magát, s okos, egészséges munkálattá izmosodott…
S a város közönsége nyugodtan nézte, hogy vannak, akik szívükön hordják a jövőt, akik sokat gondolkoznak annak a szegény népnek a jólétéről, s bizonyosan kitalálnak valami bölcsességet.
S nem érezte magát senki sem olyan árvának, mint aminő valóban.
Néhány nap múlva azonban kezdett kihűlni a részvét; először csak egy ember maradt el a tanácskozásokból, aztán mindig több… míg egyszer csak nem jött el a gyűlésekre senki.
Néha egy-egy ősz ember csoszogott föl a lépcsőkön a második emeletre, s mikor üresnek látta a tanácskozó termet, elborult arccal kérdezé önmagától:
»Hát már mindent, mindent elvitt a víz?«
Azt értette alatta, hogy a »közügy iránti érdeklődést« is.
…Ne legyen ez ezután többé így!
