232. sz. október 15.
KÁLMÁN NAPJA
Jókainak van egy alakja, aki teljes életében csak rosszat tesz, mindenkinek irigye, mindenkinek szerencsétlensége, valóságos csapás az embereknek, minden tette egy-egy nagy bűn, s ő mégis boldog, lelkiismerete nem háborgatja, nyugodtan alszik és eszik, embertársai tisztelik, félik, s még halála után is egy nagy márvány piramis, arany betűk hirdetik felőle, milyen érdemes, derék ember volt.
Nagy írónk e sötét alakját csak azért vezeti keresztül a bűnök összes hálózatán, hogy végül fölkiálthasson: »Ki mondja még, hogy nincsen másvilág?«
S ez az alak hús is vér is lehet, nem egészen a képzelet világából való.
Maga Jókai föltalálhatja őt hamar: előtte van; mindenütt utána cammog. Ez a sötét alak Tisza Kálmán.
Tisza Kálmán maga a megtestesült csapás. Egy ember, aki megcsalta ellenfelét, a Deákpártot; megcsalta a saját pártját, megcsalta az országot, megcsalt mindenkit, megcsalta még önmagát is. Minden tette jezsuitaság, zsarnokság, átok, lába nyomán kiszárad a fű, leheletéből méreg keveredik a levegőbe.
S ő mégis ott áll a legfényesebb polcon. Uralkodik, parancsol, s engedelmeskednek neki.
Ott ál s boldog. Semmi sem zavarja őt. Olyan alakba öltözteti bűneit, mintha csak erények volnának. S e hazug ruhát senki sem elég erős letépni róluk.
A lelkiismeret bántja, mardossa talán? Nem, az neki nincs. Az emberek tesznek szemrehányást? Nem! Azok a lábait csókolják, s meggratulálják a nevenapján, hogy az isten sokáig éltesse.
Ki mondja még, hogy nincsen másvilág?
Tehát Kálmán napja volt tegnap. Ünnepi ábrázattal gyűltek össze a mamelukok a hatalmas úr előszobájában. Mosolya volt ott minden arcnak, s hajlásra volt bedresszírozva minden hátgerinc.
Jött az ünnepi dikció, piszokba szőve az isten és a haza neve. Az isten éltesse Tisza Kálmánt a hazának.
Kigondolhat-e agyvelő még ennél is nagyobb káromkodást?…
Szép nevenap volt. Öröme telhetett a gratulációkban, ha végig gondolt az ország sorsán, melynek fiait mészárszékre engedte vitetni tavaly, melyet hagyott kifosztani anyagilag, s melyet megöl szellemileg, megfosztja jogaitól, vezeti az örvény szélére.
Folyt a lakoma. Ott állottak a töltött billikumok, gyöngyöző bor bennök. A honatyák koccintottak a névünnepen »Éljen Tisza Kálmán«.
De ha kinyitották volna az ablakot, kitekintettek volna az éjbe, s ha hallanák erdők zúgását távolról, s ha megértenék, ha a levegő milliárd atomjai visszaadnák a panaszos sóhajtást, amellyel terhesek, akkor elhalna ajkaikon a szó, s méreggé válna a poharaikban a gyöngyöző bor.
Névnap volt. Egy fekete névnek a napja. Az éjszakának ünnepe, mely árnyat vetett a jelenlevőkre, és árnyat vet az egész országra.
Haragos villámoknak kellett volna ma cikázni az égen, síri árnyaknak játszni üvöltve az éjszakában, s az ördögöknek táncolni lenn a pokolban.
Azoknak lett volna szabad csak kiáltaniok: »Magyarország haldoklik. Éljen Tisza Kálmán erőben, egészségben!«