279. sz. december 10. SZEGED, DEC. 9-ÉN
279. sz. december 10.
SZEGED, DEC. 9-ÉN
SZEGED, DEC. 9-ÉN
Följegyeztük akkor méltó kísérő szavakkal, mikor a magyar országgyűlés nagy szolgálatkészen megszavazta Tisza Kálmán úri parancsolatjára a véderő-törvényt. A mi magyar parlamentünknek csöppet sem támadt föl a lelkiismerete ennél a szavazásnál. Tíz évre adunk 329,632 embert és megfelelő pénzt, ennyi az egész. Vajon minek is efölött sokáig gondolkozni. Márkus Pista előadja, Jókai Mór ajánlja, Tisza Kálmán parancsolja, no, ilyen előkészítés után a mi szerelmes mamelukjaink megszavaznának pár százezer katonát még a muszka cárnak is, hadd küldje őket a szabadság harcosai ellen hóhéroknak.
Sok mameluk, azt gondoljuk, már rég el is felejtette a véderő törvényt, melyet megszavazott. Azóta fölemelt már néhány adónemet, tudomásul vett néhány miniszteri, s főleg treforti választ, ilyen megerőltető szolgálat mellett bizony nem lehet visszaemlékezni minden »csekélységre«.
Az egyszer eszibe juttatták a mameluk uraknak, hogy ők milyen nagyon szeretik a hazájukat, mikor úgy derűre-borúra szavazzák nyakára a legvastagabb igaztalanságot szentesített törvénynek. Valóban kellemetlenül rázhatta föl őket az a rájuk nézve megalázó hír, hogy az osztrák birodalmi tanács alsóházában nem került ki a 2/3 többség, mely megszavazta volna a régi hadi létszámot újabb tíz esztendőre, akármennyire erőlködött vala is rajta Taaffe gróf osztrák miniszterelnök és Horst báró honvédelmi miniszter. Az osztrák Tisza és Szende minden erőlködése dacára 46 szavazattal maradt kisebbségben a kormány javaslata.
Már most mit csinálnak odaát? Ez külön kérdés. Talán megszorítják mégegyszer a Birodalmi Tanácsot. Ennek aligha lesz sikere. Talán kiadják a mostani kormánynak az úticédulát. Talán föloszlatják a Birodalmi Tanácsot.
Mindmegannyi oly eszköz, melynek okvetlenül a véderőtörvény megszavazása lesz az eredménye végsősorban. Hanem az aztán lényeges különbség, hogy e súlyos törvény megszavazását most a tagadás előzte meg, s annak a demontsrálása, hogy népek vérével és pénzével nem gondolatlanul bőkezűen, hanem a legfukarabban kell bánni.
A Tisza Kálmán pártja dehogy demonstrálta ezt, sőt ennek éppen az ellenkezőjét. Azt a kárhozatos tant, hogy amit Bécsben a katona urak parancsolnak, azt teljesíteni kell föltétlenül, habozás, gondolkozás és ellenszegülés nélkül, ha mindjárt e kívánságok beváltása egyenértékű is a magyar nemzet érdekeinek és jogainak megtámadásával. A nemzetet minél jobban nyomni, minél inkább megterhelni, s ennek az árán fölfelé, Bécs felé, minél engedelmesebben játszani a hűséges szolgát, ez a Tisza Kálmán hitvallása, melyet oly káros sikerrel tett már hitvallásává az ő hűséges többségének.
Bizonnyal nagy süllyedés, hogy kénytelenek vagyunk az államnak ügyeit intéző majoritásnak Bécsben mutatni a jobb példát. Ennél iszonyúbban nem bosszulhatta meg magát rajtunk a Tisza Kálmán 5 éves gazdálkodása. De minden nap haladunk még most is. Nemsokára eljutunk majd arra a pontra is, hogy a magyar haza szeretete Bécsben nagyobb lesz, mint Budapesten. Utóvégre is osztrák többséggel szerezzük majd vissza a magyar többség által eljátszott jogainkat.
Ez az arculütése ugyan minden józan logikának. De hát van-e logika, s pláne józan logika a magyar parlament mostani működésében?
