291. sz. december 24. SZEGED, DEC. 23-ÁN
291. sz. december 24.
SZEGED, DEC. 23-ÁN
SZEGED, DEC. 23-ÁN
No, az egyszer meg kell vallanunk, korai dicséretet juttattunk a bécsi képviselőház ellenzékének, mely elsőízben egész méltóan, másodízben már kisebb egyetértéssel szavazott a véderőtörvény második paragrafusa ellen. Hát bizony ez mind nem ért semmit. Mert amikor megütötték a millió polgárok bőrére menő licitáció dobját, és az árverés szokott formaságával azt kérdezték, hogy »senki többet, harmadszor?« hát szépen kivált az osztrák ellenzék köréből is néhány férges gyümölcs és elkiáltotta magát, hogy de mégis többet adunk. És többet adtak, mint amire följogosították őket megbízóik, tehát egyenesen visszaéltek a reájuk ruházott tiszttel, a beléjük helyezett bizalommal, mint ahogy ez már régtől óda dívik ebben a politikailag szörnyen erkölcsös korban.
Tessék erre valakinek azt mondani, hogy szabad gondolkozás világát éljük. Nem mond igazat. Mert íme a legtalálóbb példa, hogy mikor már nincs más módja a népboldogításnak, olyankor a kormány minden megengedett és meg nem engedett eszközzel erőszakolja ki a többséget az ő javaslatainak. Vagy lehet-e képzelni, hogy amit az osztrák ellenzék két ízben károsnak, elfogadhatatlannak tartott, azt egyszerre harmadszor fölöttébb hasznosnak és elfogadhatónak ítélje? Hogy néhány nap alatt 40 ember változtassa a meggyőződését oly ügy előnyére, melyről korábban mit sem akart tudni a föltett alakban?
Dehogy képzelhető ez. Hiszen nem is ilyenformán esett. Hanem hát vannak a pressziónak oly nemei, melyek alkalmazása sohasem veszhet kárba, míg emberi gyarlóság létezik e földön. Az pedig mindörökké létezni fog, hahogy valamiképp meg nem bomlik a világ rendje, avagy catói jellemek nem támadnak parlamenti képviselők képében.
Úgy történt, hogy az osztrák kormány feje a maga személyében egyfelől, hű mamelukjai által másfelől körülvétette a csökönyös ellenzék megtéríthető tagjait és nem sajnálta még a magyar kormány és képviselőházak néhány tagjának Bécsbe citálását sem; azok is hadd buzgólkodjanak olyan képviselők kapacitálásában, akikre valami úton-módon befolyást tudnak gyakorolni.
Sőt, tovább ment e szép korteskedésében az osztrák kabinet feje. Latba vetette az ellenzéki makacskodás megtörésére a korona fényét és hatalmát, ami, akármerről vizsgálgassuk, sokkal több, tehát tűrhetetlenebb a megengedett kapacitációnál. Mert az uralkodó személyének varázsa éppen nem arra való, amire most fölhasználta Taaffe gróf.
Azt mondják, hogy e nagy, általános kapacitációban hasznos szolgálatot tett bécsi kollegájának Tisza Kálmán magyar miniszterelnök. No lám, mi mindenre nem alkalmas a mi kormányunk ügyes feje! Nem elég, hogy körösztülerőltette itthon a védtörvényt betűről-betűre, minden nagyobb nehézség nélkül; nem elég, hogy ezzel a hatalmas tényével fényes, utánzásra méltó példát adott a védtörvény megszavazásától előbb vonakodott osztrák ellenzéknek, Tisza Kálmán szolgálatkészsége és buzgalma ennél is többre képes, s nem retten vissza a tényleges “meggyőzés” gyakorlásától sem.
A siker megvan. És bécsi kollegájával együtt Tisza Kálmán is örülhet, aminthogy örvend is rajta. De tán mégis megzavarja az örömét valami. Ha hazajövén látja, tapasztalja, amint látnia és tapasztalnia kell, hogy a példaadó hazai mamelukok is kezdik únni a dicsőséget, mégiscsak föltűnhetik előtte a jövő képei közt az a lehetőség, hogy ennek a kipróbált gárdának is szükséges lehetne egyszer-máskor valami osztrák szép példára.
Vajon ott túl megadják-e akkor a példát? Még az osztrák ellenzék mostani megingása után se hisszük azt el.
