A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
Hol kiderül, hol beborul, fűteni nem lehet, fázni még nem illik, de azért hideg van és az embernek a hátát borzongatja.
Nemrég még millió és millió bikanyál úszott a levegőben, amiből azt jósolták az öregek, hogy hosszú ősz lesz az idén.
Legyen is: sohasem volt olyan nagy szükség a hosszú őszre, mint most Szegeden, minden ember el van itt késve valamivel.
A budai sugárúton tegnap kezdtek építeni egy házat: még abban lakni is akarnak a télen.
Amint azonban reggelenkint csillogó ezüst lemezzel vonja be a dér a tárgyakat, a ház födelét, a téglákat és a szabad ég alatt alvó digók köpenyeit, mindinkább tűnni kezd a remény a hosszú ősz iránt, s megadással hajtjuk meg nyakunkat a télnek.
Ez az az idő, amikor a júrista ügyesen parodizálva a kinevező királyi kéziratokat, így szól egy biztató tekintetet vetve vékony felöltőjére:
»Kedves Übercíher! Ezennel kinevezem önt télikabátommá!«
Sok ház épült föl a nyáron és ez ősszel Szegeden, de még nem elegendő, mert a lakbér még mindig igen drága, s a szegényebb osztályok valószínűleg megint barakkba szorulnak: ami éppen olyan téli szállásnak, mint aminő az übercíher télikabátnak.
*
De bizton hisszük, hogy a téllel aztán véget ér a barakk-korszak, s csak a fogalom marad meg utódok emlékezetéül.
Valóságos Grác lesz Szegedből, jó szóért is kapni fog lakást, ha az építkezési kedv, meg nem csappan. Az pedig nem fog megfogyni, mert nevezetes előnyökben részesülnek az építkezők. Az ország valamennyi szegény embere ide fog jönni lakni, mint ahogy eddig Grácba ment, abba a Grácba, hol egy száz forintos bankó látása népcsődületet szokott okozni.
Már szinte látom Szeged utcáin a sok nyugalmazott köhögő katonatisztet és a számtalan újan megnyíló tubákkereskedést, mert ez együtt jár.
Egy kép a jövőből! Tódulni fog ide az idegen, s a jó bennszülött szegedi honját nézi s nem leli majd idehaza.
Emeletes házak emelkednek sorba. A jövő városának külső váza már látszik. A képzeletbeli vonalaknak testet adnak a bontakozó új házak.
Már látszanak az utcák, a sugárutak: az igaz, hogy egy kicsit furcsáknak néznek ki még ezek a mi sugárútjaink.
Egy kis hosszabb őszi eső kell – s akkor csak a madár fog tudni arra átröpülni.
Bizony nagy humorista ez az Aradi Gerő. Nem ok nélkül adatta a »Nagyzás hóbortját«.
Vajon elértették-e a célzást azok, – akiknek szólt?
*
Van abban az ázsiai nyüzsgésben valami sajátosan érdekes. A lázas tevékenység mindig bizonyos izgatottságot költ, még a közönyösöknél is. Mint mikor a kártyásoknak ki van szabva az ideje, meddig játszhatnak, s iszonyú sebességgel folyik az osztás és a kiadás.
Míg az újszegedi Népkertben irtani kezdik már a fákat, hova az állandó híd följárója jön, azalatt a felső Tiszaparton folyik a munka, a számozott piloták beverése, s hangzik rekedt torokból a legújabb szegedi nóta: »einmal auf, zweimal drauf«.
Erről a dalról mondta el szomorúan [az] egyik szegedi polgár, ki most építtet föl nagy költséggel egy nagy házat, és a lakásokat nem bírja kiadni:
»Ilyen drága nótát még Eszterházy sem húzatott magának.«
Hanem nekünk szegedieknek kedvesek ezek a nóták, van is hallgatóik elég a Tiszaparton.
Tarka néző tömeg hullámzik ott reggeltől estig, nézve a munkásokat, kik a nyugtalan földet (mely kivált a parton csuszamlani szeret) megállítják, ketrecet verve eléje.
Mulatságos nézni az ezernyi munkást, különféle arcok és viseletek. A vásárhelyiek a halavány zöld szűrben, a digók a makaroni kalapokkal, a szögediek az ő franciás »bonzsúr«-jaikban, ami tulajdonképpeni neve a mándlijoknak. Vannak még tótok is. Valóságos Babilon így együtt: – a soknyelvűség káosza.
A legmozgalmasabb munkások az olaszok, szolid életűek és erkölcsösök. Megtakarított heti bérük egy nagy részét haza küldik családjaiknak. Vasárnap délelőtt óriási tolongás van a postán, s az utalványozó osztálynál még egy külön postahivatalnokot kell foglalkoztatni, hogy eleget tehessen a digók igényeinek.
A magyar megeszi a heti bérét, a tót megissza.
*
Itt a parton jól esik a képzelő tehetséghez folyamodni. Átugrani három-négy esztendőt, s látni a díszes rakpartot, amint a megfékezett hullámok csöndesen csapkodják, látni a kikötőt, s a sétáló hölgyeket és urakat, kik a hajdani Széchenyi téri korzó helyett most itt találkoznak »Ő« vele.
Íme egy álom – ami okvetlenül valóság lesz!
Csekély kárpótlás azért a sok valóságért, ami álommá fog lenni.
*
De nini, csak most veszem észre, hogy én az építkezésekről írok, pedig a hét történetét kellene krónikába szednem.
De vajon van-e Szegeden e hétnek egyéb története, mint az, hogy építenek, s emelkednek a falak, néha lassan, néha gyorsabban, de sohasem olyan nagyon gyorsan, mint azt Bernáth Gazsi bátyánk hazudta egyszer, hogy a Magyar utcában úgy megcsípte a szúnyog a téglát, miszerint reggelig házzá dagadt.
A mi összes történetünk a királyi biztos kezeiben van. Ő igazán elmondhatja XIV. Lajosként: »Én vagyok Szeged városa.«
Szeged város eszerint e héten nem volt itthon, hanem a delegációban elnökölt.
Ezért nem történt semmi.
Volt ugyan közgyűlésünk is, de hát micsodák ezek a közgyűlések? Vannak, de mégsincsenek. Függetlenek is, de nem lehet akaratuk.
Pedig ez nincs rendén, és Montclade márkinőhöz, midőn a forradalmi törvényszék előtt megjelent börtönéből, hova azért csukatott le, mert arisztokrata, így szólt a forradalmi törvényszék elnöke:
»Montclade polgárnő…«
A márkinő udvariasan közbevágott:
»Bocsánat elnök úr! ha polgárnő vagyok, ön szabadon kell hogy bocsásson, ha fogva tart, kötelessége megadni címemet.«
Montclade márkinőnek igaza volt. S a szegedi közgyűlések tanulhatnának a példából.
