A NŐK
A NŐK
Az asszonyok vágyai betölthetlenek. Ha egy asszonynak mindene meglenne már, mit a földön a rang, gazdagság adhat, még akkor is találna magának valami lehetetlen vágyat: a bárányfelhőkből szeretne varrni ködmönkéket, és mantillákat. Az emberi természet telhetetlenségének nagyított képe az asszony, mert bizony nem tökéletes az emberi természet. Arra vágyik mindig, amije nincs, s mikor fogyatékán van valamije, akkor becsüli meg.
Ez a nehány verőfényes nap még a vénasszonyok nyarából, igazi édes fájó örömet nyújt. A tüdő kéjjel szívja be a jó balzsamos levegőt, hiszen ilyen volt ez mindig, csak észre nem vettük.
Nagy becsülésben részesülnek az őszi szép napok; bágyadt, szomorú, melankolikus valójuk, gyönyörrel tölti el a kedélyt. A természet most haldokolva, hervadtan juttatja eszünkbe, minő ragyogó pompás lehetett. Éppen olyan, mint egy széttépett szerelmi viszony, csillogó foszlányait még egyszer összeállítja úgy, mint voltak, a képzelet s a búbánat szorítja össze a szívet, hogy mindez már csak »volt«.
*
Pedig nekünk, újságíróknak (kik a zavarosban szeretünk halászni) a lehető legnagyobb ellenségeink közé tartoznak a szép meleg napok; mikor az emberek a természettel társalognak, az egy újságírónak igazi haldoklás, mert ez a társalkodás eszményi és fönséges, de mikor az emberek egymásra vannak utalva, az egy újságírónak az élet, mert az emberek egymásközti társalgásából mindig származik valami baj és veszedelem, s a veszedelem az események fészke.
A természet hallgatag szépségeit megbámuljuk mint emberek: de fumigálva nézzük mint újságírók, mert ezek a szépségek már nem újak. Tavaly is színről-színre így látták az emberek!
Nekünk csak az új dolgok tetszenek.
S van-e valami újabb a világon egyéb, mint az asszonyok, akik mindig változnak?
*
Hát beszéljünk az asszonyokról, mégpedig, miután a vénasszonyok nyara van, beszéljünk a fiatal asszonyokról. Különben is ezek a napok, melyek alatt Dulcignó lövetését várják az újságfalók, az ő napjaik, az egész Európát az asszonykérdés foglalkoztatja Dumas Sándor világhírű könyvének megjelenése óta.
Megragadó logikával emel szót a nagy író, kinek szava és gondolatai a földkerekség minden zugába elhatnak, az asszonyok jogai és a szerelem szabadsága a »szabadságok legnemesebbike« mellett. Az egész világ olvassa ma a könyvet és gondolkozik erről.
Honnan van annyi igazságtalanság, annyi szerencsétlenség, nyomor, fájdalom és bűn, ha nem az érzelmek túlpangásából s azon oknál fogva, mert a törvény és a társadalom rossz formák közé helyezte a lényt, melyet nőnek neveznek.
Azért, mert a törvény nem ad nekik jogokat, csak kötelességeket róv rájuk, amik alatt gyönge vállaik megroskadnak.
Azért, mert a társadalom még érzelmeiket is félszeg törvényeinek korlátai közé szorítja.
De e kapcsok mindennap tágulnak, s napról-napra követelőbben lép föl a szükség az érzelmek szabadságát biztosítani és a férfi-jogokat kiterjeszteni a nőkre is.
*
A kérdés nem új többé. A nők ezen követelései, az eszmék számtalanszor merültek már föl, de csak mosolyt csaltak az ajkakra, a gyümölcs még nem volt érett. Most már az lesz. Napról napra puhább. Szüret ideje van, az őszi napfény is elég már, hogy végképp megadja ízét. Dumas könyve nagyon sokat lendített.
Lássuk, miként osztályozhatók a nők, s lássuk, mint élnek, mit csinálnak s hogyan vannak beékelve az emberi társaságba helyzetüknél, műveltségüknél és alkotásuknál fogva.
Először is (tisztelet a boldogságnak) vannak nők, kik a jelenlegi társadalmi renddel meg vannak elégedve. Azok nemcsak nem követelnek reformokat, hanem félnek azoktól. Csakhogy a személyes boldogság nem tekinthető érvnek egy közérdekű vitában. Nem egyéb az kiváltságnál, és könnyen önzésre vezet. Ezeknek nincs okuk panaszkodni, de – fájdalom – kevesen vannak.
*
Vannak aztán ügyes, értelmes asszonyok, kik bizonyos testi és erkölcsi tulajdonságokkal fölruházva úgy fordították a dolgot, hogy azon körben, melyet elfoglaltak, azt teszik, amit ők akarnak, a férfiakat alárendelt lényeknek tekintik.
Az ilyen nők sem óhajtanak változást, ezek nem panaszkodnak. De a csel sem lehet argumentum a vitában (melyet Dumas Sándor folytat) épp oly kevéssé, mint a kiváltság, s boldogság.
*
Következnek a nép alacsonyabb rétegeiből származó nők, kik reggeltől estig izzadva keresik kenyerüket, a munka terhe alatt meggörnyedt derékkal, mindig a földet nézve menés közben, megszelídítve a nyomor által, legyőzetve a szokás hatalmától, szolgálva mások követelményeit, ezek nem gondolkoznak sohasem.
Ha terhük nagyon nehéz, elesnek, nyögnek, mint az állatok, sírnak azon gondolatra, hogy kicsinyeiket segély nélkül hagyják, vagy ösztönszerűleg megköszönik a halált, vagyis a megpihenést, melyre oly nagy szükségük volt.
*
Vannak még asszonyok, a kötelesség rabnői, a szenteskedők. Nemcsak hogy nem panaszkodnak a megpróbáltatások miatt, sőt még híják is azokat, hogy jobban kiérdemeljék a vallás által ígért mennyei jutalmat.
Ezek sem türelmetlenkednek a fönnálló rend ellen, mert tudatlanok és félig eszelősek.
*
De azok, kik nem boldogok, sem ügyesek, sem ostobák, s kiknek elég méltóságuk van a jobb fordulatot óhajtani, elég értelmesek, hogy bármely férfi mellé helyeztessenek, vagy hogy egyedül is bármely olyan pályára léphessenek, melyhez csak akarat, türelem, kitartás, becsületesség szükséges, kik elég eszményiek, elég gyöngédek és odaadók, hogy jó anyák lehessenek, kik elég tartózkodók, és önérzetesek, hogy sese lépjenek föl vádlóképpen és akik, mivel nők, éspedig kevésbé szép, merész, vagy gazdag nők, mint mások, visszautasíttatnak nemcsak az érzelmektől és a gyönyöröktől, hanem a polgári állásoktól és fönntartási módoktól is.
Túlfinomítva a nevelés által, a közönséges munkára büszkék, a szolgaiasságra és a ledérségre félénkek, a zárdaéletre nagyon is nőiesek, az általános önzés rendesen súlyos és áthidalhatlan nyomása alatt látják napról napra a mindig egyforma láthatárt vizsgálva, mint hervadnak el elszigeteltségükben, vagy egy kényszerített házasság nyűgei közt tétlenségükben, tehetetlenségükben, isteni tulajdonságaikban, melyek olyan szép álomba ringatták őket eleinte és melyeknek kifejlése olyan hasznos lehetett volna a többiekre és magukra nézve.
Óh azok érzik, érezniök kell, hogy legalábbis annyi boldogságot adhattak volna, mint amennyit kaptak volna.
S mindettől maga magát fosztja meg a társadalom, – melyben ezen legfontosabb kérdés úgy áll, mint a puskapor, mely egyszer ha fölrobban, szétveti darabokra az egészet.
Pedig fölrobban.
