AZ ŐSZ
AZ ŐSZ
Hullanak a fákról a sárga levelek…
Zörög a szél a gallyak között és vagdossa őket egymáshoz, mintha a lelküket akarná kirázni. Fecske, gólya elment, a daruk utánok, üres a puszta, mint egy nagy fehér lap, amely teli lehet írva szebbnél szebb gondolatokkal, de mit ér, ha szétfoly a betű, mert mind ki van törülve.
A nagy zöld takarónak, mely fönségesen terül el beláthatatlan messzeségre, megkopott a színe, a kitarkálló mezei virágok úgy néznek ki rajta, mint az ócska ködmön foszladozó hímzései.
A tiszai füzesek lombvesztetten hajladoznak az öreg folyam felé, mely egészen le van apadva, mintha marienbadi kúrára lett volna fogva a nyáron. A vén fűzfák jól tudhatják már, hogy mekkorára tud hízni tavaszra!
Valami szomorú csendesség mélázik a természetben. Mintha a halál lehelete már »megérintette« volna a ragyogó pompát, puszták bűbáját, merengő költészetét. Az enyészet árnyai ott táncolnak némán körben, hol a délibáb csintalankodott az imént.
Barna felhők úsznak az ég hátán, kikandikálni hagyják annak mosolygó foltjait, mintha az átmenet kedveért restellnék betakarni egészen. A nap álmos fénye olyan szelíddé vált, hogy csak úgy ímmel-ámmal süt a tépett felhő-foszlányokon keresztül. És ahol a róna végződik, távol, a »görbe országok«-ban, kék és piros csíkokkal szegi be a láthatárt a hegyek hálózata. Úgy néz ki köröskörül a mennyboltozat, mint egy bolgár katrinca.
Süvítő szél mozgatja a homokot, mintha egy nagy szita lenne az egész világ. Kopaszodik a föld, mint az elaggott ember feje, tócsák, tavak képződnek a völgyekben: mintha egy szemét nyitná ki a föld, hogy elbámuljon a saját átváltozásán.
Az ég könnyeiből lesznek a föld szemei, s a föld szemeiből, ha behunyódnak, lesz a sár.
Ez a ti címeretek tündér róna, andalító ősz, mind a kettőtöknek. Mennyire egymáshoz illetek.
A sár, ez a tiszteletreméltó elem, az anyaföld keblének engedése, rögök csókja, egyesülése, az örök tészta, mely sem nem fogy, se nem növekszik, melybe minden begyúródik, mely mindent betakar, mindent elszed és mindent visszaad. Az ócskát becseréli újjal minden tavaszon.
De hol még a tavasz? Utazó madarak mire azt meghozzák!…
Csak egy-egy tolluk maradt itt, amit valamikor röptükben vesztettek el. Eső lepocskolta s odatapasztotta a sárhoz, nem törődve, daru, gólya hordta-e azelőtt, vagy a kényes kócsag?… Csak a fészkük maradt itt, annak is a fele, vagy egy kis darabja: elhagyott fészeknek pusztulás a sorsa.
És az egész természeten valami ridegség van elöntve, patakok morgásában melankolikus regék hangja rezdül, a hajnal ködbe burkolódzik, mintha küzdenie kellene vele, s e köd ránehezedik lidércként a tájékra, a füvekre, a fákra, ott lebeg a vizek tetején, elnyeli a tanyaházakat és a szélmalmokat, karikatúrája akar lenni a délibábnak. Az alkony dermesztő fuvallattal jön, hajladoznak a lombok, lekonyulnak a virágok száraikon. És minden olyan nagyon szomorú.
Szomorú a napfény, szomorú a gulya kolompja, a nagy haldoklás fénye ráveti a maga billogját mindenre, és rohamosan erőre kap.
Akkor aztán nem kímél semmit: gyorsan dolgozik és segítségül hívja összes eszközeit a pusztításra.
Az éj a naptól egyre nagyobb-nagyobb darabot lop el reggel, este, a köd a napfényből, míg végre megjön a dér, és ami még lim-lom megmaradt, elperzseli nagy kedvteléssel.
Akkor aztán igazán puszta a puszta, és nem lát rajta egyebet a szem, csak néhol egy kútgémet.
És azon a kútgémen talán egy-egy rongyot fölakasztva, mely alkalmasint csősztarisznya lehetett fiatal korában.
A hivatal lejárt. Üres a természet kamrája. Nincs mit őriznie a csősznek. Odaakasztotta hát a tavalyi zsíros tarisznyát – fehéredni.
