A HÉT TÖRTÉNETE [I.]
A HÉT TÖRTÉNETE [I.]
Azt énekli Petőfi: »Új esztendő! patvarba új, mindössze is csak fejelés.«
Bizony nem sokat várhatunk, mert nincs ugrás a természetben.
Mindamellett adja isten, hogy oda jegyezzük föl a jelen kezdődő évet, hol boldog éveink följegyezve vannak.
A hét történetét lévén hivatva följegyezni, el nem hallgathatom, hogy az nem a legjobb auspiciumok között indul meg, a hó mindenütt nagy, különösen nagy Erdélyben, a félni lehet, hogy olvadáskor ismét sok bajt fog okozni a Maros…
Ünnep ünnepet ért egy hét óta. S bár dúsan terített asztal csak kevés helyen várta a családot, nem úgy, mint egyébkor, hála istennek, ínséget nem lehetett konstatálni sehol sem.
Jó szívós faj ez a szegedi nép. Tud tűrni, szenvedni egy jobb jövő reményében. S ha csalódik is, olyan mint Anteus volt, akit ha földhöz vágtak, még erősebbnek kelt föl onnan…
Csakhogy a hitrege is csak azt említi, hogy Anteust egyszer ütötték a földhöz. Ki tudja, föl bírt volna-e kelni még másodszor is?
*
A köszöntések és újévi üdvözletek, valamint különféle borravalók napja volt. Különösen kicseréltettek a vizitkártyák, s volt divatja a »buék« betűknek. A királyi biztosnak már dikciók is jutottak, sőt a főispánnak is, ki most kapta a régen emlegetett albumot.
De hát a dikciókról és a köszöntésekről már rég megmondta egy bölcs, hogy üres levegő. S éppen azért vajmi kevés anyagot nyújtanak a tárcaírónak.
Ez udvariassági formához, mely a m. kir. postahivatalnak oly tetemes hasznot okoz, semmi köze a szívnek és érzelmeknek.
És mégis ez udvariasság bár nem kötelez, nem jogosít semmire, s egy családból származik a pardonnal, a hölgyek zsebkendőinek fölemelésével, s a »kérek egy kis tüzet«-tel, olyan kötelesség, melyre kötelezve nem vagyunk, s melyet elmulasztani mégsem szabad.
Szokás, melyről leszokni igyekszünk, s nem lehet, tartozás, mellyel nem tartozunk, – s jókívánság, mely a hasból jön.
E szerencsekívánatoknak három válfaja van.
Az első, melyet készpénzen kell megfizetni, ilyen a levélhordó, a pincérek, a páholynyitogató sat.
Az, melyet a jövő reményében kapunk, mert az illető viszonya hozzánk nem olyan, hogy az ajándékot optima forma kezébe olvasva elfogadhatná.
A harmadik fajta szerencsekívánás fölöttébb ritka, s ma már inkább csak elvben létezik, s ez az, melyet a múltakért kapunk elismerésül.
Az új évet, bár a festők mosolygó, rózsás arcú gyermeknek festik, hófehér szárnyakkal, bodros szőke fővel, mégiscsak jobban hasonlít vén asszonynak[!], ki irigyen tolja el a másikat, hogy ő ülhessen helyébe, s uralkodásának első napját azzal kezdi, hogy az embereknek egy nagy részét majdnem kipusztítja. Különös foga van agglegények[re] s egyáltalán azokra, kik coelibatusban élnek. Ezektől elszedik az adót a pincérek, kapusok, városi hajdúk, levélhordók s megannyi más halandó, kiknek szolgálatairól csak az év első napján veszünk tudomást.
S nem kényünk-kedvünkre bízott adó, hanem obligát követelés, melyet, jaj annak, aki le nem róv. Aki megfeledkezik róla, egy egész esztendei kínszenvedést nyer vele. – Ez elől nincs menekülés.
Nem kést forgatnak meg szívedben, de szúnyogcsípésekkel üldöznek halálra. Vogelfrei az ember egy évig. A leveleket egy nappal később kapja, a házmester a legzordabb téli időben egy óráig várakoztatja künn, ruháját, csizmáját porosan, sárosan hozza be reggelenkint a szolga, az ételt kihűlve, az italt állottan a pincér.
Mit van mit tenni; a jövő borzalmait meg kell váltani a jelen föláldozásával.
Még rosszabb a második kategória: a jövő reményében gratulálók, kiknek rejtélyes szemeitől, hol be van írva, hogy valamit kívánnak, válnak tőled, izgatott leszel, mert nem bírod kitalálni a rejtélyt. Mint megannyi éhes hiéna vonul el előtted a sok üdvözlet és nem tudod osztályozni, melyik kívánja húsodat, s melyik a véredet.
A harmadik sorozatról nem érdemes beszélni sem, mert az már csak elvben, s különös ritkaságképp létezik.
Vannak egyes öreg diurnisták, kik neked köszönik, hogy élnek, s ezért hálával viseltetnek. Hiszen te pártoltad, te segítetted be állásukba. Neked köszönhetik, hogy kenyeret esznek.
Ezek fölmennek kopottas fekete ruhájukban, fekete nyakkendővel, s elérzékenyülve kívánnak minden jót.
Te közönyösen fúvod regaliád füstjét s megkínálod az öreget is eggyel. Ő örömkönnyek közt dugja zsebre a drága kincset s otthon eldicsekszik vele, hogy ezt kitől kapta. Nem is szívja előbb ki, mint az »anyjuk« születésnapján.
S akinek ilyenek kívánnak boldog újévet, az érdemli meg a boldog újévet legjobban.
*
Eseményekben szegény hét volt – de örömökben talán ellenkezőleg, mert a családi tűzhelyek megnépesültek, s boldogságtól ragyog sok arc, melyet a köznapi foglalatosság annyira elvon máskor szerető szemek mosolya elől.
Szomorúság csak a Korcsolya-Egylet tagjait érte, mert a jégpálya olvadásnak indult, s hol máskor szép leányok és ifjak egész serege élénkíté a tért, – most úgy áll ott a pálya, mint egy nagy temető, hol annyi még el nem mondott, de elmondandó édes bók (s köztük talán szerelmi nyilatkozat is) s hozzá annyi jól eltöltendő óra van eltemetve.
Ripacsos, gödrös lett az érdekes jégmező… s alighanem rút pocsolyává válik nemsokára.
Ez volt a fehér karácsony egyetlen fekete cselekedete.
