VI. ŐK KETTEN
VI. ŐK KETTEN
(Egy betoldott fotográfia – amely senkit nem ábrázol)
A biztosi tanácstag fogalma és a szalon-kabáté körülbelül azonos –, mert szalonkabátot lehet ugyan képzelni biztosi tanácstag nélkül, de biztosi tanácstagot szalonkabát nélkül képzelni lehetetlen. Mi is lenne anélkül? Hogy jelenhetne meg a királyi biztos tea-estélyein? És ha nem jelenne meg a biztosi estélyeken, el kellene veszítenie a teljesített kötelesség öntudatát. Az pedig borzasztó lenne – mindenikükre.
De nem akarom tódani-fódani ezt a szomorú történetet – csak azt kívánom még konstatálni, hogy a biztosi tanácstagok többnyire csoportosan röpülnek, járnak és laknak, mint a vadludak.
Ezt pedig azért bocsátom előre, mert hozzá tartozik e történethez, mely, mellesleg legyen mondva, öltözködéssel kezdődik. De hiszen ez oly természetes –, mert a biztosi tanácstag leginkább öltözködésből áll.
De kezdjük novellaszerűen.
Sötét téli este volt. A hópelyhek lassan ereszkedtek alá az égből. Benn a szobában Milly-gyertya égett, s X. biztosi tanácstag a sifonér előtt állott (ami teljességgel nem volt csuda, mert olyan is van köztük, aki benn lakik a sifonérban). Igen, ő ott állott és öltözködött.
Fölcsatolta a kráglit, mely olyan fehér volt, hogy még Komjáthy Béla sem botránkozott volna meg rajta, s felkötötte a nyakkendőt, mégpedig olyan csinos csokorra, hogy az ember mindjárt láthatta, miszerint bizonyosan azért lett tanácstag, mert sokat ólálkodott valamikor a Korona utcai masamód boltok körül.
Azután a lajbi jött: majd meg a szalonkabát. A tavalyi fess szalonkabát, melyet azért vesz elő most, mert a másik már elkopott a rekonstrukcióban.
De íme, a szalonkabát, ami még soha nem történt, nem akar engedelmeskedni, s sehogy sem kívánt helyet foglalni a nagyságos tagokon: szűk lett s csak nagy erőfeszítéssel sikerült végre fölhúznia.
A derék tanácstag, aki nem nevezhető karcsú embernek, de annak hiszi magát s akire bízvást el lehet mondani, hogy hiú ember, bár nem annak hiszi magát, elsápadt e rettenetes fölfedezésre s rémülten ejté ki kezéből a kis toalett tükört, nemes ábrázatának hű mutogatóját.
– Irtóztató! – kiáltá – El vagyok veszve, meg vagyok semmisülve… De ennyit hízni! Ez az átkozott szegedi levegő… Tavaly még bő volt a szalonkabátom.
Töprengve süllyeszté fejét tenyerébe.
– Csak már tudnám, mitől van? Talán a Gajdacsi-féle halpaprikások? Vagy a koszt Hungáriánál?
Sietve hívatta az orvost.
– Uram – mondá – , nagy titkot bízok önre. Egy olyan titkot, amit senkinek sem árulnék el önön kívül. Remélem, orvos úr, ön férfi és tudni fog hallgatni.
– Bízhat bennem…
– Tudja meg tehát, hogy én…
– Igen, hogy ön?
– Hogy én szörnyen hízom.
– Ah! Ez igaz. Gratulálok hozzá.
– Tudja meg pedig, hogy inkább főbelövöm magam, mintsem Komjáthyhoz hasonlítsak. Pedig nagyon rohamosan hízom, nagyon rohamosan.
Kétségbeesetten markolta meg az orvos kezét.
– Az isten szerelmére kérem, segítsen rajtam.
– Mutassa ön a nyelvét. Igenis… nézzem csak!… Valóban uram, ön igen hajlandó nagyon meghízni. Ön a legkövérebb emberek egyike készül lenni. – Igenis, önnek árt a szegedi levegő.
A tanácsos úr fájdalmasan szisszent föl:
– Van-e szer ellene?
– Minél kevesebb tésztás étel és minél több testmozgás.
Az orvos éppen elmenni készült X-től, midőn a harmadik szobából X. lakótársa, Y. tanácstag lép be, szörnyű sápadt arccal.
– Jó hogy itt van, kedves doktor. A hangját hallottam. Jöjjön be kérem, fontos közleni valóm van.
Y. kezében reszketett a gyertya, amint az orvost a sötét szalonon keresztül öltöző szobájába kísérte.
– Uram, kezdé hebegve… én el vagyok veszve.
– Hogyan uram? – kérdé az orvos.
– Én hektikában vagyok. Legalább negyven fontot kellett fogynom, mióta Szegeden vagyok. Most, hogy szoáréra készülök ő excellenciájához, fölveszem a szalonkabátot, s íme uram, e kabát, mely szépen tagjaimhoz simult nem rég, most csak úgy lötyög a testemen…
– Igen, valóban.
– Mentsen meg kérem, ha lehet…
– Mutassa ön a nyelvét. Igen is… nézzem csak,… valóban uram, önben benne van a tuberkulózis csírája. Igenis, önnek árt a szegedi levegő.
A tanácsos úr fájdalmasan szisszent föl:
– Van-e szer ellene?
– Minél több húsétel és kevesebb mozgás.
A doktor elment, s a tanácsosok is elmentek a szoáréra, de igen szomorúak valának. A királyi biztos szalonja sem vidámítá föl őket, pedig az varázserővel bír, hogy aki belép, rögtön mosoly és alázat ül ki az ábrázatára.
Talán a szalon változott meg? Nem, minden úgy van, mint azelőtt, az az ismerős óra ketyeg a falon, mely mindig elkésve jár. A szögletben ott vannak üveg alatt a régiségek, éppen mint múltkor, a falon Szeged madártávlati térképe. Az asztalon ott kevélykedik a fehér kötésű díszalbum is, amelynek első lapján vitéz Jakovich Miklós áll hősi pozícióban és fringiával. Utána még mintegy tizennégy szalonkabát látható azzal a kis variációval, hogy minden szalonkabát tetejibe más-más fejet pingált a fotográfus.
A párolgó teát behozták. Mindenki jól érezte magát, csak Y. és X. urak nem.
Mi lesz őbelőlük ezután? A képzelődés köde ülepedett agyvelejükre. (Mert hisz különben is azzal van szaturálva a terem.)
Az egyik nemsokára be fog illeni a londoni kövérek báljába, a másik pedig lefogy a minimumra és elsorvad. Hát megérdemli ezt a rongyos tíz forint diurnum?
A diskurzus ezalatt vidáman folyt. Komjáthy tisztességesebb adomáit mondta el (mert tud ilyeneket is), Horváth Gyula a mameluk világról csevegett, a saját modorában, rapszodice, mikor még ő inspirálta az »Ellenőrt« a kormány ellen. Tyű! Milyen világ volt az akkor, s mekkora hatalom ő maga!
Egyszer elvitt egy cikket, amiben ez a szó fordult elő »álamügyekett.«
– A szerkesztő – úgymond Horváth – kijavította aztat a szót nekem titokban, hogy én aztat észre ne vegyem. Én azonban előköveteltem a kéziratomat. A szerkesztő elpirult.
– Bocsássa meg ön – mondá – de én az »államügyeket« – szót két »l«-el és egy »t«-vel írom. S ennek következtében bátor voltam…
– Ah, ön két »l«-el és egy »t«-vel írja az államügyeket? – mondtam én neki: – Én aztat hiszem, hogy úgy is jól van.
Horváth Gyula oly szeretetre-méltóan tudja elmondani a maga turpisságait, hogy az ember szinte megbocsájtja neki, hogy okos dolgokat nem cselekszik.
De nem használt az általános jókedv… a két rekonstruktor szomorú volt az egész estén, s az egyik is, a másik is fölemlíté, hogy egészségügyi tekintetekből le akarnak tanácsosi hivatalukról mondani. Y. Meránba megy, X. Karlsbadba.
– De hiszen olyan egészségesek vagytok, mint a makk – mondták a nagyságos kollegák.
De ők csak váltig hajtották, hogy nem maradhatnak Szegeden.
S már-már olyan szerencsésen alakultak a viszonyok, hogy alkalmasint elvesztettük volna őket, ha másnap a közös szálláson a közös inas ki nem viszi a szalonkabátokat porolni az ambitusra, s ha onnan nem viszi vissza kicserélve.
Amint a legközelebbi alkalomkor újra fölölti egyik is, másik is a szalonkabátját, hogy ő excellenciájánál a lemondását beadja, – örömreszketve vették észre, X. azt, hogy soványabb, Y. pedig azt, hogy kövérebb lett. Egyszóval visszanyerték előbbi formájukat.
S ennek köszönhetjük, hogy maradtak, – s hogy Szeged ennélfogva nem marad fölépítetlenül.
