A RUHA
A RUHA
Nem Monaszterly és Kuzmikhoz, vagy Alter és Kisshez vezetem olvasóimat – nem, – a férjek ellen nem írok, én, aki mindig az ő pártjukat fogom, mert azt tartom, hogy az emberi nem közül a szerencsétlenek vannak leginkább jogosítva igénybe venni a kíméletet.
Múltkor egy tiszteletre méltó barátom, egy itteni nagykereskedő, aki – már csak kifecsegem – házasodni készül, azt kérdi tőlem:
– Maga már tudja, ön már próbálta, ugyan mondja meg igazán, milyen az a házasélet?
– Igazán megmondjam?
– Nagy köszönettel veszem – szólt és nagyot sóhajtott.
– Hát a házasélet mindössze annyiból áll, hogy az ember, mikor este hazamegy, egy idegen asszonyt talál otthon a szállásán. És ez így megy minden nap.
– Nem plágium ez?
– De az, hanem az életből.
E kitéréssel különben csak álláspontomat akarom körvonalozni azok előtt, akik a fölvett cím (a ruha) folytán valami értekezést várnak a ruháról, a piperéről, s kiknek kedvéért e divatcikkek vannak, az asszonyokról, mert ha igaz az a közmondás, hogy »az asszonyt a ruha teszi«, akkor a ruha aequale asszony, s az én tárcacikkem az asszonyokkal fog foglalkozni.
Pedig dehogy fog! Nekem tetszik az, hogy mindent megfordítsak, ami van, ha lehet, meghazudtoljam még az igazságot is hipotézisekkel. Hiszen az igazság tán már nem is létezik többé, hanem csak jobban és kevésbé indokolt állítások járnak az ő megviselt ruháiban.
Ha a világ azt mondja, hogy a »ruha teszi az asszonyt«, tudja is indokolni, és igaza lesz.
Ha pedig én mondom, hogy »éppen a ruhanélküliség teszi az asszonyt«, én is tudom indokolni, és nekem is igazam lesz.
A világ még azt is mondja (mert mond a világ következetlenségből, ész nélkül mindent), hogy »nem a ruha teszi az embert«.
No, én meg éppen azért bebizonyítom, hogy igenis, a ruha teszi az embert.
Ezért írom e cikket, s azért viseli »A ruha« címet.
Azaz, hogy van egy másik indoka is.
A szegedi törvényszék nemsokára egy szenzácionális bűnpert fog tárgyalni. Egy merénylet ez, nem szerepelnek ugyan benne Orsini-bombák, mert ilyesmi, hála a mi szemes rendőrségünknek, itt ez idő szerint nem történik, az egész dolog abból áll, mint azt már lapunk említette is, hogy Jankovich Miklós kormánybiztost a toalettje miatt nem ismerte föl kubikosainak egyike s more patrio bánt vele.
Ez alkalomból, melytől már csak egy-két nap választ el, elhatároztam, hogy Jankovich Miklósnak, aki mindig szívélyes nyájassággal viseltetett irántam, s aki nekem igen sok jó adomát mondott el még családombeli emberekről is, amely adomákból én semmit sem tanultam, én viszonzásból szinte el fogok neki mondani egy történetet, szinte családja-beli emberről, amelyből ő sokat tanulhat.
Hát a Nógrád megyei Jankovich Miklóssal történt, mert Jankovich Miklósa minden valamirevaló vármegyének van. Ne is vesszen ki a magjuk soha.
A Nógrád megyei Jankovich Miklóssal történt, mondom, de bízvást megtörténhetett volna a Pest megyei Jankovich Miklóssal is (t. i. ezzel a mienkkel), mert annyira rápasszol ez a történet mind a kettőre, hogy engem egy időben gondolkodóba ejtett.
Régen-régen, még tán az anyám is rövid ruhában járt akkor, egy ánglius lord halálozott meg a lapok hírei szerint, aki összes óriási vagyonát egy általa ismeretlen embernek hagyta, akit nagyon hiú piperkőcnek hallott emlegettetni, oly föltétellel, hogy ő és maradékai örökké zsákruhában járjanak. Ellenkező esetben az egész vagyon a lord rokonaira fog szállani.
Hát én bizony azt hiszem, ilyen valami bolondos átok nyomja a Jankovich család Miklósait, akik mind a ketten tökéletes gavallér emberek, ruha dolgában azonban annyira dúskálnak a szegénységben, hogy ha látja, s rájuk nem ismer az utcán, a finánc is keservesen megsiratja az ágrólszakadtakat.
Egyszer a nógrádi Miklós betér Pesten az Úri utcán a Laky-féle ékszerkereskedésbe és kiválaszt egyik unokahúgának esküvőjére ajándékul egy gyémántos ékszert.
A kereskedő gyanúsan méri végig tekintetével a lompos kinézésű vevőt, a végig-telegrafírozza szemeivel a kereskedő-adjunktusok közt a »nagy gyanú«-t.
Az ékszer megtetszett Jankovichnak. Megkérdi, mi az ára. Gondolom, ötszázhatvan forint volt. Szó nélkül kiveszi a tárcáját, s több hasonszőrű testvérei közül kivág egy ezrest.
A kereskedő meghökken a nagy bankó láttára, átveszi s hebegve mentegeti magát, hogy nem bírja fölváltani, hanem hát majd fölváltja a segéd a szomszédban, mire a segédnek principálisi szemekkel ismét megtelegrafírozza, hogy »hova« menjen.
A fürge segéd el is megy, vissza is jön, de már nem egyedül, hanem egy konstáblerrel, aki megfogja a Jankovich Miklós gallérját és így szól:
– Ön velem jön.
– Hova?
– A városházára, a rendőrségre. Hol vette ezt a sok pénzt?
– Van nekem több is – mondja Jankovich Miklós a zsebébe nyúlva, s vagy húsz ezresbankót halászva ki onnan.
– Iszonyatos! Hol rabolta? Hol vette ezt a sok pénzt, hé?
– Hol vettem? Hát eladtam a repcémet, a gyapjúmat, meg a búzámat.
A rendőr elröhögte magát:
– Hazudj ily bolondokat az öregapádnak. Aló mars! Gyerünk!
Odaát a tornyos épületben igen megörült Thaisz Elek ennek a jó fogásnak. Ez oszt virtus, gondolta magában. Még be sincs jelentve ez az új rablás, még az illető, akitől a húszezer forint el van lopva, nem is gyanítja a kárt, s már a pénz itt hever a rendőrség asztalán.
Megállt a tükör előtt és sokáig nézte magát öntelten. »Lexi, Lexi, te mégis ügyes ember vagy!«
Ezalatt egy szubalternus hivatalnok a jegyzőkönyvet vette föl a delikvenssel.
Néha-néha Thaisz is odafordult a vallatotthoz:
– Tehát megmarad makacsul azon konok, konok, mert nevetséges, és nevetséges, mert konok állítása mellett, hogy maga Jankovich Miklós Nógrád megyei földbirtokos?
Jankovich már ekkor dühös volt, kijött a flegmából, toporzékolt mérgében, és fenyegetőzött, hogy csak hadd szabaduljon ki innen, az egész városházát fölrobbantja. (Különös véletlen, hogy a nógrádi Jankovich Miklós is robbantásokkal fenyegetőzik.)
– Dehát föl bír ön valami tekintélyes tanút hozni, aki a személyazonosságát bebizonyítsa? – kérdé a Komjáthy-stílben épült főkapitány, aki a dühöngő emberről azt kezdé pszichológiai ismeretei alapján gyanítani, hogy az egy nagyobbszabású gonosztett elkövetése után megőrült a maró lelki kínok alatt, s most éppen a rohamok vannak rajta.
– Hát hogyne bírnék tanút fölhozni.
– De tekintélyeset?
– Amilyet akar. Jó lesz Tisza miniszterelnök?
Csakugyan meg van őrülve, gondolá a főkapitány s szánakozólag mondá:
– Tisza jó lesz. De miként véli megjelenését eszközölni?
– Írok neki – mondja Jankovich. – Küldje el ön valamelyik fogdmegét hozzá.
Tollat, tintát adtak neki. Jankovich leült s a következő levelet tette papírra:
Nagyméltóságú Tisza Kálmán miniszterelnök úrnak, helyben.
Kegyelmes uram, tisztelt barátom!
Engem a te kopóid elfogtak, s most itt ülök a rendőrségnél. Elfogtak pedig azért, mert pénzem van.
Hát már annyira vitted az országot, hogy a becsületes embernek nem szabad pénzének lennie?
Gyere kérlek, és szabadíts ki a te kopóid körmei közül, mert nem akarják hinni, hogy én vagyok a te hőn tisztelő barátod:
Jankovich Miklós
Thaisz szentül hitte, hogy elmeháborodottal van dolga, de azért mégis elküldte egy kellő instrukcióval ellátott hivatalnoka által a levelet a képviselőházban levő miniszterelnöknek. A hivatalnok visszatért, hogy a miniszterelnök őexcellenciája átolvasta a levelet és azt mondta neki a folyosón, miszerint az ülés végeztével személyesen fog elmenni a rendőrséghez.
A főkapitány nem tehetett egyebet, mint hogy várt, pedig a főkapitány nem szeret várni, kivált ha a várakozási időbe gonoszul beleesnek a déli és a szundikálásra szánt órák is.
Szörnyű lassan pergett az idő, s Thaisz úrnak legelőször jutott életében eszébe, hogy milyen terhes dolog a hivatal. Végre azonban délutáni három óra felé besántikált Tisza Kálmán s a tragikomédia végetért.
Jankovich Miklós kiszabadult, visszakapta a pénzét – Thaisz Elek pedig nem kapott ezért a tévedésért rendjelet, ami pedig szokatlan dolog a rendőri tévedésekkel szemben.
– No Miklós – mondja Tisza –, most az egyszer kivágtalak a bajból. Hanem azt mondom, ezentúl tisztességes öltözetben kerülj elémbe.
A nógrádi Jankovich is mameluk, szót fogadott a kormányelnöknek, nyomban egy előkelő szabóhoz hajtatván, hogy az talpig dandynek öltöztesse, mert maga is belátta, miszerint a mai kellemetlen esetet ruhájának köszönheti.
Mikor vett új ruháiba öltözve kilépett szállodájából, úgy nézett ki, mint egy Ugron Gábor, nem! úgy nézett ki, mint egy hiú francia márki.
Kevélyen és feszesen szedegette lábait, mint egy hidalgó, s búbánatos méltóság tükröződék arcán, mint egy angol pairén hivatalos temetéseknél. Végigment a Váci- s Dorottya utcán a klub felé, ösmerősök jöttek el mellette, utána, vele szembe, de senki sem köszönté nyájasan, mert senki sem ismerte meg.
A volt börzeépület lépcsőin, mielőtt benyitna a »Kör«-be, megállott, mert egy félig ismerős és mégis ismeretlen úr jött egyenesen feléje – a szemben függő tükörből. Nem emlékezett rá, honnan ismeri ezt az urat. Pedig olyan jó nógrádi ábrázata van!
Egyszerre kezdte kikombinálni, hogy az ő maga –, meghökkent s tűnődve helyezte a mutatóujját homlokára.
»Ma elfogtak, mert rossz ruhám volt, a miniszterelnök azonban konstatálta személyazonosságomat. Kiszabadultam. Most már jó ruha van rajtam. De ha most elfognának, akadna-e valaki, aki e gúnyában a személyazonosságomat konstatálná? Képtelenség. Sose szabadulnék ki.«
Visszafordult. A kisebb veszedelmet választá.
Futott a szállodába s magára szedte a piszkos, ócska ruháit. Így ment vidáman fütyörészve az utcán, ahol minden harmadik-negyedik úriember »öcsémnek« vagy »bátyámnak« szólította.
…Ím, elmondtam a szegedi Jankovich Miklós épülésére a nógrádi Jankovich Miklós toalett-históriáját; ha majd egyszer Nógrádba vetődöm, ott meg a szegedi Jankovich Miklós toalett-históriáját mondom el a nógrádi Jankovich Miklós épülésére.
Hadd tanuljanak egymástól öltözködni.
