113. sz., május 16. HORVÁTH GYULA
113. sz., május 16.
HORVÁTH GYULA
HORVÁTH GYULA
Horváth Gyula orsz. képviselő és a biztosi tanács tagja, mint értesültünk, beadta lemondását, mégpedig hallomás szerint a helyi lapokban – vagy lehetséges, hogy csak a »Szegedi Napló«-ban megjelent cikkek miatt.
Sajnálattal vesszük e hírt, akár helyesen vagyunk értesülve a lemondási indokok iránt, akár nem, Horváth Gyulának nem szabad így távoznia Szegedről.
Mert Horváth Gyula nem egyszerű srófja annak a gépezetnek, amelyet biztossági intézménynek nevezünk, s amellyel a rekonstrukciót csinálják. Horváth Gyula ide hozta a lelkét is, a szívét is: ő nincsen ide állítva, ő ide van nőve Szegedhez.
Nem kívánjuk fölsorolni, mit tett ő, nem akarjuk fölemlíteni azon hasznos és sokoldalú tevékenységet, amelyet a percsórai kérdés megoldásától kezdve le egész a minuciosusabb dolgokig kifejtett: nem kívánjuk konstatálni, hogy kötelességét híven teljesítette, hiszen azt még talán meg lehet jutalmazni: hanem nem hagyhatjuk fölemlítés nélkül, hogy nemcsak eljárt a mi ügyeinkben, ő szenvedéllyel, meleg szeretettel harcolt értünk – s ezt már nem lehet megjutalmazni semmivel a világon, csak a cserével: még melegebb szeretettel. És – csodálatos szeszélye a fátumnak, – hogy mégis ennek a férfiúnak kellett legelőbb megapprehendálni, hogy mint bosszús Coriolán hátat fordítson Rómának, ha nem is azért, hogy a volscusok táborába menjen, hanem hogy visszavonuljon arról a nem éppen dicstelen polgári működési térről, hol olyan kiváló helyet betöltött, s ahol ezért olyan nagy üresség maradt utána.
Csodálatos véletlen, mondom, és mégis igen természetes, mert amiért ő oly gyöngéden szereti Szegedet, éppen azért érzékenyebb az innen jövő sértések iránt, még ha azok nem is sértések, hanem csak látszatok, árnyak…
Én megértettem Horváth Gyulát. A fehér havon a porszem is foltot hagy. S Horváth Gyula működése Szegeden csillogó, tiszta fehér hó.
Lemondott: férfiúi önérzetére hallgatott. Az diktálta ezt, és annak mindig igaza van. Nem lehet vele polémiába szállni.
De hát ki sértette meg Horváth Gyulát? A »Szegedi Napló«? Lehet, hogy csakugyan a »Napló« egyik cikke, mely egy kisajátítási ügy körül támadt kellemetlenségek fölött elmélkedve, miután ő maga is gyanúsítva volt, vizsgálatot kért a kisajátító bizottság ellen, hogy e vizsgálat kapcsában az ő jóhiszeműsége is bebizonyuljon.
Nem-e annyi volt ez e laptól, mintha azt mondta volna más szavakkal, a gyengébb elméjűek között szállingózó mende-mondákkal szemben: »Meg kell gyújtani a gyertyákat: hadd nézzen oda mindenki.«
Nem azt tette volna-e hasonló körülmények közt Horváth Gyula is?
Nem a szavakra kell a súlyt fektetni a cikkben, de az értelemre. Nem-e az céloztatott általa, hogy a másik helyi lap (nem tartozik ide, ha jól-e vagy rosszul fölfogott) közleményének helytelen homályossága és elburkolt célzatai elé torztükör állíttassék mintegy illusztrálásául annak, hogy a nem egészen nemes érzelmeknek gyakran olyanok a fattyúhajtásai, amik annak a homlokát vérzik meg, aki mást akart sebezni.
A »Szegedi Napló« gyanúsítva volt – azt nem lehet elvitatni.
A gyanú pedig merész fegyver, mely ha nem sül is el, ha nem teríti is le, aki ellen irányul, mindég sebez. Hiszen éppen maga Horváth Gyula példa rá. Ő egy kerület már több ízben megválasztott képviselője, kit tehát a bizalom emelt arra a díszes polcra, melyen áll, s mely (ne nézzük a politikát) egy becsülettel megfutott pálya fele: ő, kit a bizalom emelt bent a törvényhozásban a jegyzői székre, s egyszer-másszor a delegációba, ő, kinek állása magában annyi garanciát nyújt arra, hogy minden irányban erős legyen, ő, Horváth Gyula, megrezzen a bizalmatlanság egyetlen leheletétől, s lemond. Ez az ő védekezése.
De hát egy lap, mely nem bírhat a fölsorolt garanciákkal, s melynek a bizalomra éppen olyan szüksége van, mint Horváth Gyulának, lemondhat-e az önvédelemről ilyen esetben? Nem-e kötelessége minden védelmére szolgáló indokot összekeresni? S ha ez igaz, akkor kérdem, nem-e az az indok állott-e a legközelebb – amelyik föl lett hozva?
Tudom, hogy nincs szüksége a mai rekriminációkra, sem az egyik, sem a másik cikk írójának. A hírlapíró csak a saját lelkiismeretének felelős hasonló esetben. De én nem szeretem a spanyol grandokat a hírlapírók igénytelen asztalánál, de még egyebütt sem, az én emberem Sheridan, ki az angol parlamenttől térden állva kért bocsánatot, midőn méltóságát megsértette.
Ha én írtam volna az illető passzust, mely Horváth Gyulát megsértette, én tudnék tőle bocsánatot kérni érte – pedig nem volt okom soha megszokni ezt a foglalkozást –, tudnék pedig bocsánatot kérni nem azért, mert ő sértve érzi magát, az csak túlérzékenykedés, hanem azért, mert Szegeden szegedi ügyben érzi magát sértve, – itt pedig ő nekünk olyan vendégünk, akinek, még akkor is, ha mindent megteszünk is a kedveért, nagyon sokkal fogunk tartozni.
De itt nincs is erről szó, Horváth Gyula leköszönése, ha a föntebb vázolt incidensből történt is, nem egészben a kicsinyes hírlapi frázis következménye, hanem inkább azon elégedetlenségé, melyet a közönség a Milkó-féle kisajátítással szemben mutatott.
Nem akarunk ismét és ismét visszatérni erre, hogy igaza volt-e a közönségnek vagy nem, annyi azonban bizonyos, hogy Horváth Gyula irányában a bizalom soha a legkevésbé sem ingott meg, sőt ő az – mert a nép jó emberismerő – kinek népszerűsége változatlanul nagyobbodóban van.
Nem hisszük, hogy a miniszterelnök elfogadja a lemondását, de ha igen, ha nem, Szegednek önmaga iránti kötelessége, hogy őt visszakívánja, hogy a közönség, a Népkörök és a közgyűlés bizalmának adja kifejezését őiránta és a biztosi tanács iránt.
Horváth Gyulát nem szabad távozni hagyni – senkiért.
S szemrehányással távozni hagyni – semmiért.
