117. sz., május. 22. AZ ÚJ RÉM
117. sz., május. 22.
AZ ÚJ RÉM
AZ ÚJ RÉM
Az isten súlyos balkeze gyakran nehezedik ránk: nemcsak a kormányok zsarnokoskodnak fölöttünk és szegényítenek, hanem a természet is. Mindenféle alakban jönnek a csapások fejünkre, nemcsak a rossz igazságszolgáltatás és közigazgatás, nemcsak a könnyelműen csinált államadósságok nehezednek ránk, nemcsak a rendszer, a rossz kormányzat ül mellünkre lidércként, hanem – hogy seregestül járjon minden, ami rossz – jönnek sorba az elemi csapások is, hogy szegény édes hazánkat, melyet a »világ éléskamrájának« neveztek még a múlt században, mindenéből kifosszák.
Múlt tavaszkor az árvizek okoztak pótolhatatlan károkat, úgy, hogy a nemzet kénytelen volt magát megerőltetni, hogy a koldusbotra jutott vidékeket csak némileg is rásegítse a megélhetésre. Ezen a tavaszon is sok károkat okozott a víz.
Mi, szegediek szorongatva néztük a Tisza emelkedését s majd megkönnyebbült szívvel apadását, s mikor ez aggodalmunktól megszabadultunk, nyomban jött az új aggodalom, az úgynevezett »zöld ár«, mely ápril végén szokta megdagasztani a magyar Alföld regényes folyóját.
Jó szerencse! ez idén a nagy erdélyi hóesések dacára sem volt bajunk a vízzel, s most már teljesen átadtuk magunkat a felhőtelen nyugalomnak, a tavasz langyos léhéből erőt szíttunk a nagy munkához, mely reánk vár, s reményt merítettünk Szeged fölépítéséhez… ragyogó álomnak teljesüléséhez.
S íme tegnap, tegnapelőtt ismét egy új rém kopogtatott a tákolt kunyhók és a barakkok ajtaján és ablakain.
Az ablaküvegek valami csodálatos ónszínt kaptak, mintha a természet jégvirágokat akarna rajzolni oda, s előre készítené alájuk a pergament, hideg, metsző szél süvített keresztül a házatlan házsorokon, és megrázta a néhai fák korhadozó törzseit.
A füvek és gyomok, melyek hajdani békés, vidám családi hajlékok romjain nőttek, üdén mosolyogva alá, kinyitották a fejeiket, megfeketedve, megperzselve…
Az ég ki volt tisztulva, de mégis haragosan nézett alá apró csillagaival. Megdöbbentő volt. Az emberek összehúzva téli gúnyájukba siettek el komoran egymás mellett.
Mindenki érezte, hogy Magyarország legnagyobb réme közeleg: a fagy!
Nagy szó ez Magyarországon, irtóztató a következményeiben.
Két rossz kormányt helyre hoz egy jó esztendő. Ez a mi erőnk.
S évtizedekig nem hozunk helyre egy nyomorult sovány esztendőt. Ez a mi gyöngeségünk.
Aggodalmas arccal, összeszorult szívvel élte át e két napot és két hideg éjszakát minden jóravaló gondolkozó ember. Mi lett volna belőlünk ez új csapás után, melyet már ismerünk a múltból – mert rettenetes a mi sorsunk, tavaszkor árvíz, fakadó vizek, májusban fagy, nyáron aszály látogatja meg a szép Alföldet, s ritka esztendő, hogy valamennyitől megszabaduljunk.
Míg végre kisütött a nap, megenyhült az idő. Szabadabban lélegzünk. Most már a május rémével is leszámoltunk. Nem közönséges szerencse ez, megérdemli, hogy örvendező szívvel, cikkben emlékezzünk meg a veszélyről, melyet a gondviselés elhárított fejünk felől.
