56. sz., március 8. SZEGED 1880. MÁRCIUS 8-ÁN
56. sz., március 8.
SZEGED 1880. MÁRCIUS 8-ÁN
SZEGED 1880. MÁRCIUS 8-ÁN
Megtörtént! Két heti vita után, melyben a bölcs honatyák agyonbeszélték egymást: tartva ékesnél-ékesebb szónoklatokat a téma fölött: bizalmat vagy bizalmatlanságot érdemel-e Tisza Kálmán és kormánya, megejtetett végre a szavazás és az urnából főnix madárként került ki a rehabilitált miniszterelnök, kiben kész-köteles mamelukjai – ők tudják miért – vakon megbíznak, s ki az eredmény kihirdetése után, hahogy a »szerénysége« nem tiltja vala a szavazás alatt, a Házban való jelenlétét, büszkén tekinthetett volna szét a tisztelt ház azon részén, ahol a megvert ellenfél sorai foglalnak helyet, búnak eresztve fejüket az esemény megtudása után, mondván: »íme, ez az én művem!«
És lőn nagy riadalom a fejbólintó Bálintok közt, fölharsant az éljen, kipirultak az arcok a diadalmámorban és megvolt mentve – a haza? – nem! – Tisza Kálmán és kormánya! – Óh, nem volt az olyan csekély munka, mint amilyennek első tekintetre látszik: komoly, tréfás és komolyan tréfás jelenetek egész sora játszotta le magát a diadal kivívásáig a Sándor utcai palotában: az ellenfél ostroma heves és kitartó volt, mindkét ellenzék legjobb szónokait küldte a sorompókba, – mind hasztalan! A mameluk-sereg ki nem fáradt a védelemben, s valóban jobb ügyhöz méltó buzgalommal sietett megmenteni a zászlót, mely már-már aláhanyatlott vezére kezében: a jogfölfüggesztés és erőszak zászlóját.
Meg is mentették azt, Tisza Kálmán meg lehet elégedve az ő teremtményeinek hűséges ragaszkodásával, s meg is van elégedve. Kegyesen hunyorgat szemeivel alázatosan fejet hajtó, engedelmes hívei felé, s a most nyert győzelemre gondolva, eszébe jut a két csibe meséje, melyek egy prédán összeveszve mentek egymásra, észre sem véve azt, hogy a civódásuk alatt lecsapott közéjük az ölyv és elragadta prédájukat. – S ha Tisza Kálmánnak, e mese gondolatánál gúnyos mosoly ül ajkára – igaza van, mert hiszen ismétlődött most a mese az országházban, hol két ellenzéki párt, ahelyett, hogy a közös veszedelem kibékítené őket, egymás ellen tör, biztosítva azáltal a sikert annak a kormánynak, melyet az ország józan többsége elítél, melyet ők is kárhozatosnak, a nemzetre romlást, pusztulást hozónak vallanak.
Így – ilyen meddő vitában eltöltött két hét után – végre is diadalmaskodik a kormánypárt, egyenként legyőzi az ellenfeleket, kiknek erején, ha egyesülnének, hatalma megtörne. A bizalom megszavaztatik a kormánynak, s vele együtt el lesz fogadva az 1880-ik évi költségvetés is általánosságban.
És ez történik két heti huzavona után: ennyit csak az általános vita vett igénybe, miből egy kis matematikai ismerettel kiszámíthatjuk, hogy a különböző ünnepi szünnapokat is beleértve – az 1880-ik évi költségvetés részleteiben körülbelül 1882 tavaszán meg lesz szavazva. Mert hiszen ennek a sok dikciónak úgyis csak az a vége, hogy a kormány a két egymásra törő párt vitatkozásai közt megszavaztatja az ő egységes pártja által mindazt, amit akar.
És ez a végtelenbe nyúló harc, ott az országház küzdterén, most mindég és mindég csak a mi rovásunkra megy. A bölcs urak kifárasztják, agyonbeszélik egymást – hasztalanul – rőfös dikciókkal, nap nap után telik e meddő harcban, melynek végkimenete az ellenzéki pártok egymás elleni viselkedése következtében, úgyis előre és biztosan megmondható: s az alatt beállanak a húsvéti szünnapok, még mindig függőben hagyva az 1880-ik évi költségvetés részletes tételeit, de függőben tartva ezekkel együtt a szegedi javaslatokat is.
Ily módon aztán elhúzódik a költségvetési részletes tárgyalás akár pünkösdig, vagy azon túl is és Szeged sorsa még mindig nem lesz eldöntve. Mit bánja a kormány! – Ő most újabb terminust kér április végéig, s ha a vita akkor sem lesz befejezve, kér ismét meghosszabbítást, s ha kér, tudja, hogy megkapja.
Mi meg, itt Szegeden olvashatjuk a hírlapokból az ékes beszédeket, a szónoklat remekeit, s keblünk örömtől dagadhat a gondolatnál, hogy nemzetünknek ily híres szónokai vannak, kik tündökölnek a parlamenti vitákban és fényt árasztanak azáltal nemcsak választókerületükre, hanem az egész országra is, mert hiszen a szép szónoklatok híre kijut messze külföldre.
Keblünk tehát örömtől dagadhat, hahogy szemünk könnybe nem lábad, s a dicsőség gondolatát el nem öli bennünk az: hogy e remek szónoklatok mind – a mi rovásunkra mondatnak.
