71. sz., március 25. A KÖZÖNSÉG ÉS A HÍRLAPOK I.
71. sz., március 25.
A KÖZÖNSÉG ÉS A HÍRLAPOK I.
A KÖZÖNSÉG ÉS A HÍRLAPOK I.
Sehol sincs annyi fogalomzavar, mint éppen azon viszonynál, mely a lap és a közönség között van. Sem a közönség nincs tisztában e viszony egyes fázisai felől, sem a hírlapok, hanem derűre-borúra zavarják össze újra meg újra a fogalmakat, s annyi tömérdek kellemetlen kollízió támad e tudatlanságból, hogy azt valóban érdemes lenne elkerülni, hogy egyszer valahára megérthessük egymást.
A fővárosi sajtónál is tömérdek visszásságot idéz elő e körülmény. Közlemények jelennek meg a lapokban, amiknek nem volna szabad megjelenniök, és ismét oly közlemények miatt személyeskednek s polemizálnak egyesek, amikért nem volna szabad fölszólalni.
Igaz, hogy a magyar sajtó még sokkal fiatalabb, mintsem kiforrhatta volna magát, a közönség csak lassan-lassan most szokik az újságolvasáshoz, nemhogy már érett lenne, s otthonos ott, hol magok a hírlapírók is idegenek. Írott törvények nem lévén, a zsurnalisztikai eljárást a szokás szabályozhatja csak. – Ahhoz pedig hosszú idő kell, míg valamely szokások átmennek a nemzet vérébe, s mintegy törvénnyé tömörülve uralkodnak egy bizonyos arányban közönség és sajtó fölött.
De még most csak naivságból történnek visszaélések sajtó és közönség részéről. Magyarországon attól lehet tartani, hogy mikorra már tisztában lesz a sajtó saját hatáskörével, jogaival és kötelezettségeivel, valamint a közönség, akkorra már annyira korrumpálva lesz, hogy nem tudatlanság, hanem kiszámításból fognak történni visszaélések, mint azt tapasztalhatjuk mindenütt, hol kifejlett sajtó és okos közönség van. Ott van Ausztria, Franciaország, sőt még Anglia is, hol a sajtó nem gyakran szolgál aljas célokkat., s hol a közönség ilyenekre siet azt fölhasználni.
Elmondhatjuk, hála istennek, hogy a magyar sajtó, ha nem is a legilledelmesebb, de a legerkölcsösebb a kontinensen, a visszaélések, hibák, nagyon ritka esetek leszámításával, nem a rosszakarat gyümölcsei, ami selejtes irány kezd fölszínre vergődni, az is mind a budapesti német újságok utánzásaként szivárog be. S e német sajtó mintájára meginduló lapok nem verhetnek gyökeret a magyar talajban, rövid életük nem kis vigasztalás arra nézve, hogy még nem süllyedtünk [le] egészen.
De e rövid keretben alig lehet célunk az általánosságra kiterjeszkedni, kimutatni, hogy olyas cikkek, minőket némely fővárosi lap közöl egy idő óta, nem lehetnek a hírlapírás tárgyai. A goromba hang, a személyeskedő modor rohamosan koptatja és ássa alá azt a tekintélyt, amely nélkül a sajtó áldásos működése nem föltételezhető.
Olyan dolgok történtek, melyek nem lesznek jó hatással.
Az Asbóth-iránylatot csakis abban az esetben lehetett menteni, mert Zichy egy egyszerű, tendencia nélküli hír regisztrálása miatt oly esztelenül, durván viselte magát, de az ez után következő leleplezések az egyes lapokban már valóságos kinövései voltak a sajtónak.
De így tett a közönség is: Majthényi Verhovayra lőtt, amiért az megírta az igazat. Hoitsy Pál úgyszólván a lapban hítta ki párbajra a »Magyar Polgár« egy munkatársát, holott éppen az a lap volt irritálva mélyen, néhány hónappal előbb egy helytelen párbaj miatt. Majthényi László főispánról, amiért egy flóbert pisztolyt elsütött, azt írta egy lap, hogy megőrült, s hogy börtönbe kell hurcolni. Ily kis okból ennyire lepiszkolni a nyilvánosság előtt egy köztiszteletben álló embert, az mégis sok egy kicsit. Kolozsvárott egy színész a róla írt kritika ellen polemizált, nemrég pedig egy képviselő fény- és árnyképet írt revánsul egy őt bíráló cikk miatt. De száz meg száz példát idézhetnénk a helyzetek ily nagymérvű összetévesztéséről.
De nem annyira fővárosi sajtó és az országos közönség, mint inkább a vidéki, csupán egy kisebb környezetre kiható lapok és e lapok közönsége között mutatkozik a viszony félreismerése miatt rendkívüli hézag. Mert vidéken hírlap és közönség egészen más viszonyban állanak egymással, ott ismert személyek beszélnek a lapban ismert személyekről.
A sajtó alig képes itt mozogni, mert személyeskedésnek vesznek minden hírt, minden megjegyzést, minthogy a közönség előtt ismert viszonyokra és személyekre vonatkozik. Meg nem gondolják azt, hogy azon megjegyzések is, melyek a fővárosi sajtóban előfordulnak, bizonyos körök által teljesen ismert dolgokra és egyénekre vonatkoznak.
Ez okozza, hogy a vidéki sajtó legtöbb helyütt céltévesztett és silány, mert vagy nem tud, vagy nem mer tendenciával írni a helyi dolgokról és szereplőkről, hanem egyszerűen a már megtörtént dolgokat regisztrálja, s diszkussziók tárgyává idegen, messze eső, a nap érdekét nem érintő témákat vesz föl, amik a helyi közélet kerekeit sem nem gyengítik, sem nem erősítik forgásukban.
Az a tér pedig, amit a vidéki lapnak művelnie kellene, parlagon hever, írnak Tisza Kálmánról, Loris Melikovról, Gladstoneról, otthon pedig azalatt elromlanak az országutak, a megyei pénztárt meglopják, a közigazgatás süllyed, a korrupció posványa mind nagyobb medreket váj magának, de hát mindenről nem lehet írni, mert a vidéki lap azt hiszi, hogy ő csak Tiszát szidhatja vagy dicsérheti, – de Nagy János vagy Kis János uramat nem, mert Nagy Jánosnak vagy Kis Jánosnak azért, mert nem olyan nagy ember, mint Tisza Kálmán, az az előnye van Tisza Kálmán fölött, hogy ő közpályai működéséhez nem dukál hozzászólni.
Egy legközelebbi cikkben bővebben fejtjük ki e bár unalmasnak látszó, és mégis fontos tárgyat.
