294. sz., december 17. BÉCSI LOJALITÁS
294. sz., december 17.
BÉCSI LOJALITÁS
BÉCSI LOJALITÁS
Kedélyes nép az a bécsi nép. Egy pár tormás virsli s egy krigli árpalé mellett olyan szép csendesen elmulatgat, hogy még a légynek se vét. Méla szemekkel révedez a semmiségbe, mint valami világfájdalmas költő: jámbor tutyimutyisággal suhan el minden fölött, mintha szíve bikkfataplóból volna: altató szentimentalizmussal dudorássza meghatottabb pillanataiban a »Die schőne blaue Donau«-féle epekedő áriákat. Olyan mintha nem is élne e világon, mintha nem is húsból és vérből, hanem sárból és sörből gyúrta volna össze a természet.
Szélcsend az eleme, nesztelenségben leledzik, fél a levegőnek minden erősebb áramlatától, ami kommóciója ellen irányul. Csupa kényelemszeretetből hódol a törvénynek, a meglevő rosszat nem adja száz új jobbért. Könnyebb a tevét a tű fokán átgyömöckölni, mint őt kizökkenteni a rendes kerékvágásából.
De van egy Akhillesz-sarka, melyet ha érintenek, a szelíd bárányból vérszopó tigris lesz s vadállati kegyetlenséggel marcangol szét mindent, ami útjába esik, s éktelen ordítással fűszerezi dühöngő haragját.
Ha arról van szó, hogy Brüsszelben Rudolf trónörökös arájának franciául zengik el a szerenádot: megszólal az osztrák trombita, pörög a dob, ropog a puska, bömböl az ágyú e hazaáruló szándék ellen, s fenyegető német hangzivatarukkal lefülelik az egész világot.
Ha közös hadseregbeli tisztek régi dicsőségünk vérrel írott levelét, a magyar nemzeti lobogót rongynak nevezik, meggyalázzák, sárba tiporják: ha ugyancsak ezek a harcban reszkető, békében vakmerő, basáskodó, kardcsörtető urak véresre kaszabolják össze a védtelen polgárt, és emiatt keményen csapdossák a nemzeti közvélemény megsértett önérzet haragos hullámai Bécs városának falait, s példás elégtételt követelünk országgyűléstől, hadügyminisztertől, s magától a fejedelemtől: bezzeg van ilyenkor lárma, kiabálás, kődobálás, s kisütik, hogy azok a magyarfaló tiszturak dicsőségesen viselték magukat, bankettet adnak tiszteletükre, hátraléptetés helyett előléptetik, megkoszorúzzák, olyan érdemjelet akasztanak adandó alkalommal a nyakába, mint egy levesestányér.
Ha Budapest tiltakozik az ízlésrontó, erkölcsmételyező, bécsi pirosítóval kifestett német Thália ellen: nincs az a sár, piszok, amit durva kézzel ránk ne hajigálnának, leszedik rólunk a becsület legkisebb foszlányát, a legnagyobb gyalázat bélyegét sütik homlokunkra. Elneveznek barbároknak, rinocerosznak, hatökörnek, páviánnak, khinézernek, műveletlen baromcsordának. Petőfinket, a világ egyik legzseniálisabb lírikusát, primitív poétának titulálják, aki az ő másodrangú költőiknek se oldhatja meg a saruszíjját: Jókainak, aki több fényt vetett a magyar nemzetre ragyogó irodalmi működésével, mint száz államférfiú, megtépdesik hervadhatatlan koszorúját. S addig sündörködnek, fondorkodnak a kutyahűségű Zsurnálok, Volksblattok és Lloydok segítségével, hogy a kiutasított német Tháliát visszaszavazzák a Gyapjú utcának, szemébe röhögve a lefőzött magyarságnak.
Íme, tisztelt publikum, ilyen az a csendes, békés, sörfogyasztogató bécsi népség.
Hanem ennél még tovább is megy ám. Önzésből képes megsérteni uralkodóját is, képes a »lojális« jelzőt »illojális«-ra változtatni: ami más szóval annyit tesz, hogy a fejedelem iránt tartozó tiszteletüknek, hódolatuknak is csak érdek az alapja. Mihelyt ez az érdek csak látszólagosan is csorbát szenved, mindjárt oda a barátság, szemérmetlen merészséggel dobják szeme közé a fejedelemnek: »Uram, császárom! nem vagyunk veled megelégedve! Viseld magadat jobban, mert különben meggyűl velünk a bajod!«
Hogy nem nagyítunk: utalunk a bécsi községtanács botrányos magaviseletére, melynek nevetséges és illojális ereje abban kulminál, hogy a trónörökös háztartásához szükséges berendezésekre, az udvar részéről tett megrendelésekre vonatkozólag valóságos inkvizíciót tartottak a császári főudvarmesternél, a trónörökös udvarmesterénél, az egyes iparosoknál abból a célból, hogy ha csakugyan kisül, miszerint Rudolf trónörökös számára az udvar külföldön, nevezetesen Párizsban tesz bevásárlásokat: a menyegző alkalmára az Operaházban tervezett bált és az ígért nagyszerű kivilágítást beszüntetik.
A vizsgálat eredményével meg vannak elégedve, mert minden úgy történt, ahogy az önző lelkük kívánta és »örvendetes tudomásul veszik«, hogy az udvar minden bútort, ékszert, kárpitos- és gombkötő munkát náluk rendel meg, s így az osztrák ipar csorbát nem szenvedett.
Nagy az öröm a Kaiserstadtban, de a császár egy kis mérget csöppentett mézkelyhükbe.
A keddi bécsvárosi községtanácsi gyűlésben ugyanis fölolvastatott gr. Taaffe miniszterelnök levele, mely tudatja, hogy a császár a trónörökös megrendeléseire vonatkozó vizsgálatok következtében visszautasítja a Bécs városa által az Operaházban tervezett bált, és annak költségeit a szegényeknek rendeli adatni, mely költségekhez úgy a császár, mint Rudolf trónörökös egyenkint 20-20 ezer forinttal járulnak.
Olyan pompás fejedelmi levél, amit a jó bécsiek nemigen tesznek ki ablakukba.
Megérdemelték e leckét, kik nem szégyellték magukat az udvar belügyeibe annyira beleártani, hogy a leghitványabb bútordarabot is rossz szemmel néznék, ha külföldről rendeltetett volna meg.
Hát mit szóljunk mi, magyarok, akik az udvartartás költségeihez 50 percenttel járulunk és mégsem részesülhetünk abban a szerencsében, hogy a királyfinak vagy arájának ruhájára legalább egy gombbal szolgálhatnánk.
Mit szóljunk mi, akik hagyományos tisztelői, szeretői vagyunk a királyi háznak, amely ha nem is állandóan laknék nálunk, de legalább csak a törvényszabta időt töltené köztünk: úgy megbecsülnénk, hogy sírva fakadna örömében, tejbe, vajba fürdetnénk stb.
Nem szólunk semmit, azt is lassan mondjuk. Lojális érzelmekkel fordulunk a királyfi közelgő menyegzője elé s Bécsnek pedig azt mondjuk, hogy:
»Si tacuisses…«
