APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 15)
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 15)
Irtóztató népség az az újságíró. Mindenben gáncsot keres, semmi nem tetszik neki. Olyan, mint az a találós mese a láncról, ha fölveszem is sír, ha leteszem is sír.
No, például: régi dolog, hogy »interdum magnus dormitat Homerus«. De hát nem malicia-e ebből azt következtetni, hogy az öreg Homér rossz poéta, nincs benne költői véna?
Hát hogy a mi jó képviselőházunk egy kicsikét elszundikált – az igaz, hogy mindjárt az első üléseken; hát nem azt sütötte-e ki ebből a tüneményből az újságíró-had, hogy jaj, vége az országnak, a nemzet képviselőiben semmi vér, efelől akár kihúzza alólunk a pokrócot a német, mint valami pokrócot. Szerencsére itt vagyunk mi tollasok, hogy másodízben is megmentsük a Capitoliumot.
Ma aztán kiderült, hogy rágalom volt, amit a képviselőház elernyedéséről, unottságáról, blazirtságáról összefirkáltunk, rút rágalom. Van itt vér, van itt tűz, akár egy fia-vulkánban. A régi »tigrisek« nem nagy számmal vannak ugyan már meg, de az új succrescentia se nyúl ám!
Azzal indult neki az ülés, hogy fölolvasták a gazdasági bizottság jelentését. Már ez is jó vért szült. Mint ahogy tapasztalt hadvezérek tanúsága szerint mindig jó vért szül csata előtt a dupla-lénung kiosztása
Következett Szeniczey Ödön fölesküvése mentelmi bizottsági tagnak, a ház ünnepélyes felállása között. És nem akadt Lendl, aki az eskünek érvényét kétségbe merte volna vonni. Úgy látszik, hogy ez csak a királyi eskük privilégiuma.
Aztán jött a szavazójegyek beadása még egy igazoló bizottsági tagra, elkésett utójátéka a ház alakulási szertartásainak. Bizony unalmas mulatság, mikor jobb is akad. Mint mikor a maródikat pakolják szekérre és indítják útnak a már elvonult regiment után.
Csak most indult meg a válaszfelirati vita.
Elsőnek hajnalarcú Urváry rontott neki, Csáktornyának a Pesti Napló szerény beismerése szerint is nagy lelkesedéssel megválasztott képviselője, ki valami másfélezer szavazattöbbséggel verte agyon Frici bárót, úgyhogy alig tudták annyira összeragasztani szétmállott tagjait valahol Bács megyében, hogy mégis kikerüljön belőle egy hosszú derekú mameluk.
Tehát Urváry volt az első szónok. Szelíd, mosolygó ártatlanság, kit ugyan a Pesti Napló rebellisei rabszolgakereskedőnek rágalmaznak, de akinek szép piros arcára, szende szakállára elég egy pillantást vetni, hogy felismerjük benne a hamisítatlan jámborságot, mely a légynek is fél véteni.
Hogy kerülhetett ez az ellenzéki padokra?
Furcsa! Hát a Pesti Napló útján. Az vitte bele. A rossz világ legalább azt beszéli. Addig olvasta a lapját – mert hát tudnivaló, hogy ő a szerkesztője –, míg egy szép hajnalon csak arra ébredt föl, hogy nini, hisz ő ellenzéki. S annyira megtetszett magának ebben az új kiadásban, hogy kapta magát, – Kossuthhoz is elment s minden Iratait megvásárolta az Athenaeumnak.
És most ott ül az ellenzéki sorban. Az igaz, hogy még most csak egy »mérsékelt« pad szélén – mert egyszerre csak ki nem fordulhat az ember a bőréből –, de azon a szélén, mely nem a kormánypárt, de a szélsőbal felé néz. Csak egy kis utca választja el tőle, ami Rubikonnak nagyon is – keskeny árok.
De azért, mikor fölállt; minden ember azzal a gondolattal fordítá rá szemét, hogy ez ugyan nem nagy kárt fog tenni Tisza Kálmánban.
Nem-e? De csak hallottátok volna!
Úgy megpergett az a máskor bizony néha akadozó nyelve, mint a jégeső. Csakúgy pattogott a miniszteri asztalon.
Micsoda? Még hogy megfogyott a közjogi ellenzék? Ez először is nem áll. Igenis, megfogyott akkor, mikor Tisza Kálmán beadta a derekát, átvándorolván az egész táborával. De ha ez érdem: akkor ez az érdem a Deák-párté, aki befogadta, nem a Tiszáé, akinek megadta magát kényre-kegyre, ami bizony sehol, soha nem volt nagy vitézség.
Sohase hittük volna, hogy ez a szelídség úgy oda tud valakit teremteni.
Beszéde alatt két nem érdektelen közbeszólás történt.
A szélső pad soraira mutatva, kérdé:
– Hát ez fogyott volna meg? Nézze a miniszterelnök úr ezt a nagy – fekete sereget!
Amire a szélsőbalról belemordult egy agg szakáll:
– Az a hiba, hogy nagyobb a – sárga-fekete.
Mondott bókot néhány volt Deák-párti miniszternek. A többi közt Trefortra azt mondá, hogy érdemeit, amelyeket a kultúra emelése körül szerzett, a mai kornál több elismeréssel fogják emlegetni a mai kor utódai.
– Az ám a Kégli Gyuri utódai – szólt közbe egy szélsőbali.
Szűzbeszéd következett az Urváryéra. Éspedig a jobboldalról. A Dobránszky Péteré.
Huj, de perfekt mameluk mindjárt prima intrádára is! Hová fog ez jutni, ha még – fejlik!
Illojális hanggal vádolta a mérsékelt ellenzék fölirati javaslatát! Hallott már ilyet valaha a világ?
Még hogy illojális hang, annál a pártnál, mely oly ritka sikerrel versenyez a kormánypárttal a trón előtti derékhajlongásban.
És mit vetett a szemére?
Azt a passzust, mely azt mondja, hogy a király jóindulata a nemzet bizalmát a trón iránt még fokozhatja.
Hát csak olyan bizodalommal van az ellenzék a trón iránt, hogy az még fokozható? Ez illojalitás.
– E’meg bolond beszéd – mondá Szalay, s Imrusnak megint igaza volt.
De mégis kezet sietett szorítani vele – Tibád Antal.
Most rukkolt elő Verhovay.
A katonai brutalitásokról beszélt s a sajtó hangjáról, melyet Jókai megrovólag említett beszédében.
Tűzzel, hévvel, indulatosan beszélt, amit még fokozott a sok közbeszólás. Láttuk Verhovayt, az igazi Verhovayt, aki a maga valójában ma mutatta be magát: először a tisztelt házban.
Volt is rá fölháborodás, zajgás. Kezdett a ház tűzbe jönni.
– Ez aztán jól odamondogat – jegyzé meg valaki az elnöki szék alatt.
– Könnyű neki – viszonzá a másik –, mikor tudja, hogy őt még agyonlőni se sikerül.
Utána Madarász Jenő, ezután Mocsáry szólt, s ezzel övé lett a mai nap.
Hatásosabb beszédet még nem mondtak az országgyűlésen, de még ő se mondott parlamenti egész pályája alatt. Átgondolta jól s rámutatott oly momentumokra, melyek fölött őnélküle alkalmasint elsiklottak volna a pártok. Pedig bizony veszedelem lett volna. – Mert, hogy mint az a Határőrvidékkel történt, országrészek bekebelezéséről, kikerekítéséről, rendezéséről a törvényhozás megkerülésével, annak háta mögött, pátensekkel rendelkezzenek, az mégse férhet össze az alkotmánnyal, melynek őrködni kell az ország érdekei fölött, amelyek között pedig az ország területi integritásának kérdése mindenekfölött áll. És rendelkezzék ne is a magyar király, hanem az osztrák császár, kinek ebbeli minőségében Magyarország területeihez, országrészeihez semmi köze.
Felhozta a közigazgatási reform kérdését, rámutatván, hogy a kormány által tervezett experimentálás nem más viviszekciónál; fölemlítette a nemzetiségi kérdést, abszurdumnak mondván, hogy mi Ausztria egységesítési törekvéseivel szemben sikeresen csinálhassunk frontot hadi lábra állva saját nemzetiségeinkkel, s élesen illusztrálta viszonyunkat a közös hadsereggel szemben.
Péchy Tamás elnök nem is állhatta meg, hogy bele ne szóljon. Nem járja, úgymond, egy törvény által elismert intézményt, mint a közöshadsereg, a »nemzet nyakán hurok«-nak nevezni.
– Hisz ez a Tisza Kálmán frázisa a 75 előtti időkből – harsogá Csanády.
Tisza Kálmán felelt végül, ami azt jelenti, hogy az előtte szólók »mondtak valamit«.
De bizony őexcellenciája ezúttal gyenge volt. Hacsak azt nem vesszük beszédében erősnek, hogy »boszorkányok nincsenek«.
